Alice Hoffman - Itt a Földön

Hamarosan kapható a boltokban Alice Hoffman legújabb könyve, a Galambok őrizői, amit most a Maxim ad ki. Ennek örömére most elkezdem kitenni a Hoffmanos posztjaimat a régi blogról, csak hogy a saját szemetekkel olvassátok, hogy miért is kell nektek az (meg ez) a könyv.:)

A múltban a Murray családhoz kerül egy árva fiú, Hollis, akit a család tagjai igen vegyes érzelmekkel fogadnak. Az apa, aki a fiút hazavitte, szinte a sajátjaként szerette. March közel kerül hozzá, bátyja pedig gyűlöli. Amikor az apa meghal, Hollisnak nem lesz maradása, és mivel March nem megy vele, kilép a család életéből. Sok idő eltelik, March közben férjhez ment egy emberhez, akibe saját, mélyre temetett bevallása szerint soha nem volt szerelmes, de alapvetően szépen és jól éltek, és született tőle egy lánya is. Amikor meghal a házvezetőnő, aki a birtokon élt még azután is, hogy már senki nem lakott a nagy házban, March a lányával, Gwennel visszatér a temetésre. Nem akar sokáig maradni, csak amíg elrendezi a dolgokat, de ez egy kicsit elhúzódik. Eszébe jut minden, amit addig elnyomott magában: a Hollis iránt érzett szerelme, az elválásuk, és szembesülnie kell vele, hogy cseppet sem érez másként, mint akkor régen.
Hollis egy furcsa fazon. Vad, kezelhetetlen, öntörvényű, és a végtelenségig antiszociális. Mindezek mellett pedig egyáltalán nem segít rajta, hogy roppant okos, ugyanis az érzelmi skálája eléggé szűkre szabott. Nagyon kevés embert kedvel, Marchon kívül talán senkit, viszont mindenkit szenvedélyesen gyűlöl, aki nem volt olyan szerencsés, hogy kivívja közömbösségét. Amit akar, megszerzi magának, birtokolni akarja, hiszen az az övé, ló, föld, March, egyre megy. Hollis bosszúja különös: gyermekkori megaláztatásaiért cserébe titokban megszerzi a birtokot Alantől, akitől még fiát is elveszi. Alan alkoholista, állat módjára éldegél mindenkitől távol.
March erre megy vissza New Englandbe, és  nem hiába fél saját érzelmeitől, a múltja elől nem fog tudni elmenekülni. Próbálkozik ő, de inkább csak a lelkiismerete megnyugtatása miatt. Végül aztán mégsem sikerül ellenállnia Hollisnak, és akkor megindul a lejtőn, magával rántva mindenkit, aki körülötte van.
Gwen, egy tipikusan nyűgös, hisztis kamasz, akinek semmi nem jó, aki mindenben csak a rosszat látja, talán ő az egyedüli, aki nyer is valamit ezen az egészen. Különös kapcsolat szövődik közötte és egy kiöregedett, szeszélyes és megvadult versenyló között, és talán ennek is köszönheti, hogy szépen lassan lelkileg megerősödve igazából felnő. De azért neki sem egyszerű, mert ott van az unokatestvére által kiváltott érzelmek kellős közepén, a beteljesülhetetlen teherrel a nyakában.

Igyekeztem közös vonásokat felfedezni az Üvöltő szelekkel, de nem igazán sikerült, pár apró részlettől eltekintve, de ez is leginkább a környezethez kapcsolódott.  Szerintem semmi köze a két könyvnek egymáshoz, egészen más az idősík, mások a karakterek, a pusztító szenvedély írói megjelenítése pedig nem csak az Üvöltő szelekhez köthető. Hoffman stílusa megint lenyűgözött, ez a nő egyszerűen csodásan ír. Ahogy a tájat megjeleníti, ahogyan az emberek személyiségét megformálja, az teljesen megkülönbözteti minden más írótól, így a két regényt szerintem össze sem lehet hasonlítani. Szerelmi dráma ez a történet, ahol a szerelmesek vakok egymásra, önmagukra, és a környezetükre is. Nincsenek benne nyálas ömlengések, csak szenvedély, szenvedés, a szerelem és a gyűlölet közötti hajszálvékony eltérés. Hoffman igen érzékletesen ábrázolja azt, amikor a nő önmagát teljesen feladva aláveti magát egy férfi akaratának. Marchból minden tartás eltűnik, nyugodtan kijelenthetem, az eszével együtt, és Hollis, bár erre várt évek óta, úgy tűnik, nem tud ezzel az egésszel mit kezdeni. A szereplők igen jók arra, hogy az emberi érzelmek (és érzelmek hiányának) végtelen skáláját elemezgessük, miért úgy reagált, ahogy, mi hiányzik belőle, és miből kellene egy kicsit több. Aki nem riad vissza a komor hangulatú, érzelmekkel teli könyvektől, ahol nincs megnyugvás, feloldozás, boldog végkifejlet, az nyugodtan kézbe veheti, szeretni fogja.

Kiadja a Palatinus.