2013/08/10

Imre Viktória Anna - Az őrült hold alatt

Most mesélek egy kicsit arról, hogy én igazából nem szeretek kiadatlan könyveket olvasni, mert sose tudhatom, mennyire fogok szenvedni, mert sokan nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, és azt hiszik, írni mindenki tud, ők is. Igaz ez sok, mostanában kiadott könyvre is, a könyvespolcról is az ölünkbe hullhat egy ilyen "csoda", nem csak az asztalfiókból. És hogy miért olvastam el mégis?
Először is, felkeltette a figyelmem a borító. Nagyon ötletes volt, és mint utólag kiderült, tökéletes tükre a könyv történetének. Chrisnél láttam, hogy olvassa, és amikor azt mondta, hogy jó, akkor vettem a bátorságot, megkerestem az íróját (de előtte jól megnéztem a blogját ), és elkértem tőle a könyvet. És milyen jól tettem.

Őszintén szólva nem tudom, a kiadók mi alapján szelektálnak, mi az, ami miatt azt mondják egy könyvre, hogy kiadlak, és mitől dobnak félre fintorogva mást, mert megintcsak az újabb megjelenésekre tudok hivatkozni, nem feltétlen a minőségi irományok kerültnek a nyomdába. Hogy Viki miért nem talál kiadót, számomra rejtély. Ez ugyanis egy nagyon jól összerakott, igazán ötletes történet, minőségi stílusban megírva, és tartalmaz minden olyan elemet, ami miatt azt mondom a könyvre, hogy jó. Na, nem, kiváló, mert nem, de élvezetes, izgalmas, és teljesen bele tudtam feledkezni, és közben nagyon jól éreztem magam a szereplőkkel is, meg ebben a káoszban létező városkában is.

A történetről annyit, hogy van egy város, valahol, valami meg nem nevezett helyen, egy olyan bolygón, aminek három holdja van, ebből az egyik, az Őrült Hold igen különös hatást gyakorol Niobára: a város és a bennük lakók állandó körforgásban élve folyamatosan változnak. Az emberek másik testben ébrednek, más szülőkkel, más gyerekekkel, másik házban, máshová kerül a munkahelyük, az iskolákat úgy kell felkutatni, ráadásul maguk az épületek is átalakulnak, de úgy tűnik, ezt a városlakók szinte természetesnek veszik, és megtanultak vele együtt élni. Mia, főszereplőnk, egyik éjjel épp a nyitott ablaknál álldogál, a fekete massza, ami a változásokért felelős, hömpölyög alatta az utcán, amikor a szomszéd háztetők felől rászólnak, hogy csukja be az ablakot, különben elnyeli a massza. Aztán a hang tulajdonosa vidáman tovaszökell a tetőkön, és eltűnik a szeme elől. Másnap viszont újra látja, és mivel ő az egyetlen, aki még ugyanúgy néz ki, mint előző nap, Mia a nyomába ered, és annyira a nyakába akaszkodik, hogy végül Lancester az asszisztensnőjévé nevezi ki. Lance tudós, és a változást tanulmányozza, és Mia igazán élvezi, hogy ő is részese lehet ennek, és ebben a folyamatosan változó káoszban valaki biztosít neki egy kis állandóságot. Megtanul ő is a háztetőkön mászkálni, megismerkedik a magába forduló Lance családjával, és a tudóshoz is egyre közelebb kerül, és minden súrlódásuk ellenére együtt próbálják meg megoldani Nioba titkát, ami egyáltalán nem zökkenőmentes, ugyanis a városban nem csak emberek élnek ám...

Úgy gondolom, látszik, hogy nem egy mindennapi történet, és akárcsak Sansa esetében, akinek időközben megjelent az első regénye, Viktóriánál is csak reménykedem benne, hogy egyszer valamelyik kiadónál jó kezekbe kerül, és vele is lehet majd találkozni a boltok polcain. A regény nagyon tetszett, ez gondolom érezhető, bár szerintem voltak apróbb hibák, amiktől számomra mégsem tökéletes.

Eleinte például a halálba idegesített Lance magázós affektálása, és hogy ennek ellenére Mia mégis tegezte. Megszoktam végül, nem volt más választásom, de nekem nagyon természetellenesnek tűnt, elvégre mégiscsak két fiatalról van szó, még akkor is, ha Lance az, aki. Végig az volt az érzésem, hogy élőben Viktória valószínűleg nagyon szeret beszélni, mert a könyv is cseppet terjengős volt, és szószátyár. Nem azért, hogy csak mondja, mondja, hogy teljenek a sorok, hanem attól, hogy mindent leírt a lehető legaprólékosabban. A történet folyamatos volt, nem tört meg sehol, nem voltak érthetetlen ugrások, tényleg olyan volt, mintha folyamatosan, a nap minden percében a szereplőkkel lettünk volna, de nekem ez ilyen mélységig akkor is sok volt. Úgy éreztem, soha nem jutunk el a lényegig, csak kerülgetjük, egyszer nagyobb, másszor kisebb ívben. Aztán ott van Mia, a maga 17-18 évével, aki nekem eleinte úgy tűnt, nem több 13-nál. Lance karaktere igazán sajátságos, és nagyon jól ki van dolgozva, és Mia bohókás, szeretni való oldala is nagyon érezhető, mégis hiányoltam belőle valamit; talán azt, hogy próbáljon meg néha kicsit nő lenni. Mert nem éreztem, hogy akarna, ő csak úgy volt azzal a nagyon kedves és mindig jókedvű lényével.

De a pozitív élmények többségben voltak, összességében nagyon élvezetes volt olvasni, igazán jól szórakoztam, megszerettem a szereplőket is, és izgalmas kalandokban volt részem, ráadásul mindez remek humorral párosult. Köszönöm Imre Viktóriának a lehetőséget, hogy elolvashattam a könyvét, és drukkolok neki, hogy valaki felfigyeljen rá, mert nagyon kiemelkedő nem csak a fantáziája, de a tehetsége is.
Share:

0 komment:

Megjegyzés küldése