Témázunk - Negatív karakterek

Újabb téma a negatív karakterekhez való viszonyunk.

Azonnal a regények rosszfiúi jutnak eszembe, mert máshol nem igazán találkozom velük, csak könyvekben, de vannak persze filmekben, rajzfilmekben, mesékben is; csak Szörnyella meg a prádás boszorkány jut eszembe, de egyik sem az én világom, nem tudok róluk beszélni, és csak elképzeléseim vannak a cselekedeteik mozgatórugóiról.

Az én negatív karaktereim a kivarrt, morcos, antiszoc alakok, a magányos farkasok, harcosok, vámpírok, vérfarkasok, bérgyilkok, fejvadászok, vagy csak egyszerűen emberek, kemény helyzetekkel; de ők igazából nem rosszak, csak nem rejtik el a negatív oldalukat. Olyan életmódot, világlátást, gondolkodást és hozzáállást vállalnak fel, ami a mindennapokban a társadalom peremére száműzi őket erkölcsi szempontból (de nem feltétlen csak úgy), viszont ha a szükség úgy hozza, éppen ezek a tulajdonságok teszik őket hőssé, megmentővé.
A rossz embereket nem szeretem, mert azok olyanok, mint Beukes sorozatgyilkosa (és mint ahogyan a rossz emberek általában): hidegek, kegyetlenek, taszítóak és emberség nélküliek. A valóban rossz karakterek igazi pszichopaták, olyanok, akiket nem engednénk a gyerekeink közelébe, nem feküdnénk össze velük, és nem jó róluk olvasni sem, de ha mégis könyvként kerülnek a kezünkbe, hát biztosan nem fogjuk szeretni őket. (vannak persze selejtes nők, akik sorozatgyilkosokra gerjednek, de ez most nem a mi problémánk)
Érdekes, hogy ha pasi a negatív karakter, az sokkal megbocsájthatóbb, mint amikor nő. Vagy csak én látom így? Egy pasinál mindig várom a fordulatot, amitől kibújik belőle az érzékeny, sebezhető, szerethető énje, egy nőnél maximum csak figyelem, hogy mikor lesz már még rosszabb.

Nincs könnyű dolgom, mert a legtöbb olvasott könyvemben vannak kedvenceim, és nem olyan fickók ezek, akik megfelelnek az általános erkölcsi normáknak, mert ölnek, harciasak, olykor bunkók, és nem akarna senki azonosulni velük, vagy betársulni melléjük. Nehéz emberek, egy kicsit deviánsak lelkileg, a viselkedésük eltér a társadalmi elvárásoktól, öntörvényűek, és általában agresszívek, ki jobban, ki kevésbé. Elsősorban intelligensek, és csak utolsó sorban kedvesek.

Amikor a szürkekönyv elborította a népek agyát és ágyát, nem kellett neki sok idő, és előkerültek az elemző ellenzők: erőszak, függés, egészségtelen kontroll, abuzív kapcsolat, az ilyen férfi pusztuljon, ne is menjen nő közelébe (oké, ezt így nem láttam leírva, de ez volt a lényege a cikkeknek), egyszóval megvan az a rétege az embereknek, akiknek az életében nincs helye egy ilyen férfinak, mert inkább a nőiességük megtiprását és megalázását látják bennük. Gyanítom, úgy érzik, hogy csak akkor lehetnek önmaguk, ha senki nem mondja meg nekik, mit tegyenek és mit ne, mert ők jobban tudnak mindent, és egy ilyen férfiban csak az akadályt látják, mint azokat az egyéb, mások szerint előnyös oldalakat, ami egy ilyen pasival jár. Ebben nem lehet, meg nem is kell igazságot tenni, ez van. Mivel győzött a feminizmus, megvan a lehetőségünk, hogy éljünk a nemet mondás jogával bármire, ami már sok, vagy épp kevés.

Ahogy én látom, ezeket az abuzívságokat emlegetőknek nem kell túlzottan félteniük az olvasókat, a való életben kevés az esélye, hogy belefutunk egy alfahímbe, merthogy nincs belőlük túl sok. A nőverő tirpákokat nem tekintem alfahímnek, nálam ez a fogalom egészen mást takar, és biztos vagyok benne, hogy a könyvekben sem őket teszik meg az írók főszereplőnek.

Amit imádok ezekben a karakterekben, az, hogy mérhetetlenül férfiasak, és intelligensek. Ilyenkor óhatatlan, hogy előkerül a való világban tömegével rohangáló, elnőiesedett, túlérzékeny, még a klasszikus férfiideáltól is kozmoszokra levő legények témája is, és hogy kinek a hibája ez. Megérne egy külön posztot.

*Nem egyszerű ám normális, megszerkesztett formába öntenem a gondolataim, mert a negatív karakterek is nagyjából annyifélék, ahány történet van, és időnként kicsit csapongok, és nem tudom felvenni a saját fonalamat se... Szóval most valahogy folytatni kéne.*

Ezek a negatív karakterek azért olyan imádnivalóak, mert biztosítják, hogy a történet a kellően izgalmas és akciódús mederben haladjon, mert a legtöbb érdekes és izgalmas történethez kell valami rossz, valaki, aki felvállalja, hogy megteszi-kimondja-leírja, amit senki nem mer vagy nem akar, felforgatva ezzel a világot. Vagy egyszerűen csak felvállalja önmagát, a negatív oldalát, minden rosszat, ami egy emberben benne lehet a jóság mellett, remek konfliktusforrásként szolgálva a történetet. De van egy probléma. Ha az akciót és a történetet kivesszük a rosszfiú alól, elveszíti az előnyeit, a rosszfiúságát, az alfaságát, és nem lesz több egy átlagos fickónál. (A rosszfiúk mindenképp alfák kell, hogy legyenek?) Kell a történet, és a valóságtól eltérő háttérvilág, hogy ezek a karakterek működhessenek.

Sztem a legközismertebbek azok a rosszfiúk, akik a romantikus pornókban újkori nőregényekben szerepelnek. Ilyen pasiból azért van a valóságban is, de hogy mennyire életképesek a hálószobán kívül, az eléggé esetleges. Olvasni nem olyan rossz róluk, de engem nem nagyon érdekelnek. Jelennek meg néha kutatási statok a nők szexuális vágyairól - ezek a fickók ezt adják.
Akinek a lovagkori férfi az ideálja, nyilván megrémül egy szenvedélyes, akaratos irányításmániástól, de engem nagyon tud untatni a szép beszéd és a jellemes viselkedés, meg a szépen ücsörgés a sarokban, az óvatos pillantgatás, meg udvariaskodás, sőt, igazából a klasszikus udvarlás is.
Olvastam már ilyesmit is, és az volt az érzésem, hogy várja a nő a megmentőt a szőke herceg személyében, aki oké, megmenti - nem fog otthon sínylődni,  nem lesz egy gazdag, kövér és ronda arisztokrata hozománya... és? Mi lesz utána? Mert itt mindig vége van a könyveknek, és az én folytatásomban pont ugyanolyan unalmas lesz a további idő, mint ami előtte volt. Ők a jófiúk, az örök pozitív karakterek, akik soha semmi erkölcstelent, törvénytelent, pusztítót nem tennének. Megértem, ha valakit ez megnyugtat, tényleg, de az nem én vagyok.

Vagy ott van a falhozvágós, még éppen izgatóan erőszakos farokkirály, aki totálisan rosszfiú, de az alfahímségét inkább csak az adja, hogy a szereplők közül ő az egyedüli, aki nagyon akar - dugni, üzletet kötni, gazdag lenni, stb, a többiek csak segédjobbot nyújtanak. Vele szerencséje lesz a főhősnőnek, mert nagy valószínűséggel a továbbiakban is hasonló szenvedéllyel élnek majd, bár, ha reálisan akarom nézni (kell ezt egyáltalán ilyenkor?), akkor azért azt se felejtsem el, hogy nem lehet folyamatosan lobogni, gyorsan kiég az ember. A pasik nagyrészt hiteltelenek. Hiába próbálják meg reálisnak beállítani, a valóságban nem övéké a fél világ, nem akarja őket minden nő, nincs akkora hatalmuk, pénzük és kisugárzásuk, mint szeretnék, ezért egészen másképpen fog lecsapódni, ha valaki tényleg összejön velük, mint azt a könyvek lapjai sugallják.

*Kinézek az ablakon - fúj a szél, csapkod az eső, köd van, és borulás. Imádom az ilyen időt. Azonnal a hegyekbe képzelem magam, egy erdő közepébe, suhognak a levelek, sötét van és veszély, és persze vámpírok, boszorkányok, mágusok, vérfarkasok, nagy csaták, hatalmi harcok, hűség és árulás...*

A fantasy több lehetőséget ad nem csak a rosszfiúságra, de úgy alapvetően a különlegesen markáns karakterek létéhez is, de lehet, hogy nem is kellene ezt a fantasyra szűkítenem, mert a "negatív", félreértett, meg nem értett karakterek konfliktusai bármilyen műfajban jó alapot adnak egy történethez.

Ott van pl Sötétpenge Malus a Warhammer világából, aki lehetne akár a tövises Jorg felnőtt kiadása is, de deviáns karakterektől hemzseg a Trónok harca is, annyira, hogy ott még a nőknek is jut egy kis hely az alfaságra. Ezekben a pasikban nem csak annyi a plusz, hogy nagyobb a farkuk, mint körülöttük bárkinek, hanem egész sor olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amik miatt még a kemény és könyörtelen környezetükből is nagyon kilógnak. A gyenge jófiúk ezeket a világokat nem lennének képesek túlélni.

De nem is kell ilyen messzire menni. A Briliánsokban van egy rész, ahol a főszereplő épp egy robbantást igyekszik megakadályozni, és elkap két kokós gyanúsítottat, akik tudhatnak valamit. Mivel az egyik nem akar beszélni, simán kidobja a száguldó autóból. Faszikám kinyiffan, viszont a társa azonnal kitálal. (És nem ő volt az egyetlen, akit a történet folyamán megölt.) Ilyenkor persze felmerülhet a kérdés, hogy mennyire is kell tiszteletben tartani az emberi életet, ki a jó és ki a rossz, és mennyire minősül ez hidegvérű gyilkosságnak, pedig a főszereplő nagyon messze van attól, hogy pszichopatának lehessen bélyegezni. Ellenben mindenki nagy kedvence, Dexter valóban az, csak mivel ő rosszfiúként szintén rosszfiúkon éli ki a beteges hajlamait, ez azonnal felmenti őt mindenki szemében. Nekem nincs bajom egyikük indítékával sem, a végeredménnyel sem, de azért okozna bennem némi ellentmondást, ha az egyiket elítélném, míg a másikkal egyetértenék. Nagy valószínűséggel épp azért fogadjuk el őket, mert megteszik helyettünk, amit a szívünk mélyén helyesnek vélünk.

(Egészen más lapra tartoznak a Beukes-féle sorozatgyilkosok, akiknek a cselekedeteire nincs mentség, és nem is igazán írnak róluk könyveket, hacsak nem elrettentő szándékból, és ha szóba kerülnek, csak suttogva és elborzadva emlegetjük őket. Valódi negatív karakterek, de soha nem lehetnek hősök, és nincs szerethető, pozitív oldaluk. Nem is akarjuk, hogy legyen.)

A fantasyvilág lényei között elég sok negatív karaktert lehet találni, a vérfarkasok, démonok, vámpírok különösen alkalmasak az előítéletes ábrázolásra. A vérfarkasok lehet, hogy nem élnek örökké, lehet, hogy elméletben a vámpírok szolgái voltak, szőrösek, és átváltozva nyulat meg mindenféle élő dolgot esznek, kegyetlen, állati ösztönlények, de nálam ők a tuti befutók. Az ő társadalmi berendezkedésük teljesen tükrözi a valódi erőn és intelligencián alapuló hierarchiát (legalábbis a könyvekben), ami talán valamikor az őskorban még az emberek helyét is meghatározta a csoporton belül. Csupa olyan dolgot tesznek, amit akár el is lehetne ítélni, mégis, a legjellemzőbb tulajdonságaik miatt a legkarakteresebb szereplőket adják a könyveknek. (Akárcsak a vámpírok, de ha minden szeretett szereplőmet ide veszem, sose lesz vége a posztnak.)

Nem tudom, mennyire érdemes egy teljesen kitalált lényt venni alapul a valódi emberekkel kapcsolatban, de ahogy én látom, azok a romantikus (pornó) karakterek, akik a lapokon maguk alá gyűrik a látszólag függetlenségre és önállóságra törekvő nőket, valahol ezeknek a vérfarkasoknak a szőrmentes változatai, csak hiányzik mögülük a falka.
Ezek a pasik, a könyvek lapjain, azt testesítik meg, amire egy modern, feminizmus utáni, nőnek megmaradt nőnek még szüksége van: szenvedély, törődés, figyelem, hűség, értelem, célok, erő és erély. Hogy ez inkább a "rosszfiúk", mint a jófiúk sajátja? A jófiúsághoz az kell, hogy egy csomó tulajdonság hiányozzon az emberből, ami a rosszfiúkat nem csak érdekesebbé, de életképesebbé is teszi. Nyilván itt most arra a világra gondolok, ahol nem egy életbiztosítás naponta felkelni, ahol egy punnyadt, cselekvésképtelen, mindig jót tenni akaró, esetleg ostoba karakter nem képes túlélni, és mást sem tud életben tartani.

Talán pont ezért is bűvölnek el minket ezek a negatív karakterek: olyan helyzetekben láthatjuk őket, ahol nem csak a kegyetlen oldaluk tűnik fel, de a hősies, önfeláldozó is, és véleményem szerint egyik nélkül nem működik a másik.
Szóval mi nők, ilyen pasira vágyunk. Egy domináns kezesbárányra.(:D)

Nade mire vágynak ezek a férfiak? Mert oké, tőlünk elég sokszor lehet hallani, hogy a pasikat kiheréltük, de valóban megvan hozzá az eszünk és lelkierőnk, hogy egy olyan pasit birtokoljunk, aki megfelel az elvárásainknak? Mármint ha csak ezeket a képzeletbeli kívánalmakat nézzük, szigorúan a fantasy szempontjából. (A való életet itt inkább nem boncolgatnám, pedig megérne egy misét ez is.) Mert ha ilyen pasi kell, az azt jelenti, hogy le kell köröznünk a körülöttünk levő többi nőstényt, és egy ilyen fickónak nem elég, ha nagyobb a mellünk, és szebbek vagyunk, mint a többi, mert adott esetben ettől ő még nem fog életben maradni, mert nem tudunk neki segíteni. Akit ez a pasi választ, az olyan lesz, mint ő, csak nőben - nyilván gyengébb kivitel, de nem kevésbé hasznos és életképes. És pont ez a lényeg: neki nem lesz elég, ha szépek vagyunk, sőt, ez igazából lényegtelen is, mert más előnyös tulajdonságokkal kell rendelkeznünk, ami kiemel minket a tömegből, és amitől hasznossá válunk.

És itt most elővehetném Mac és Barrons párosát, akikkel kapcsolatban olvastam már olyan elítélő szavakat, hogy Mac-et Barrons az akarata ellenére megváltoztatja. Jó nagy hagyma, lehet a rétegeket vizsgálgatni, mert egyrészt ez valóban így van, másrészt viszont mindig felkínálja a lehetőségét a lelépésnek. Nem egyszer mondja neki, hogy húzzon haza, Mac viszont nem akar, neki feladata van. De ahhoz, hogy véghezvigye, amit szeretne, fejlődnie, változnia kell, és ehhez Barrons a megoldás. Szóval lehet ágálni, hogy megváltoztatja Mac-et, de nem kötelező se maradni, se életben maradni. Ha a nő okos, és Mac helyzetében van, hagyja magát formálni, és nyilván Mac is ezt akarta, különben hazament volna. Hogy a módszerekkel nem mindenki ért egyet... hát istenem. Nem lehet dugni is, meg szűzen is maradni.

Az meg, hogy Barrons nem csak életben tartotta Mac-et, de egy társat is formált közben maga mellé... ki ítélhetné el érte, mikor végre talált egy megfelelő alapanyagot egy hosszútávú kapcsolathoz?
A való világban nagyon kevés az olyan karizmatikus férfi, aki képes arra, hogy ennyire kihozzon mindent a nőből, aki kiköt mellette. Mert sztem nem csak megváltoztatta, de azokat a dolgokat is megerősítette benne, amikkel Mac már eleve rendelkezett. Nameg ugye a való világ eleve nem az a hely, ahol ekkora személyiségfejlődésre lenne szükség.
Ha én a saját döntésképességem megőrzéséért aggódnék, ez valahol megnyugtatna, hiszen ezek a pasik, bár hatalmukban áll uralkodni, és élnek is vele, pont azért választották maguk mellé azt, akit (nem feltétlen a szex miatt, de az kötelezően együtt jár az összefonódással), mert elég erős és okos ahhoz, hogy nem csak önállóan tudjon létezni, de adott esetben valódi társai legyenek egymásnak a problémák megoldásában.

Hogy a való életben ebből mennyi valósítható meg, és kinél mennyi valósul meg, az már más kérdés. Nyilván nem véletlenül tartja magát ennyire, hogy a lányok a rosszfiúkat szeretik, de szerintem a valóság és az olvasottak itt teljesen elválnak egymástól, pont azért, mert mi nők sem vagyunk olyanok, mint amilyenekké egy rövid időre válhatunk a regényeket olvasva. Az meg, hogy a pasik nem egy kardforgató amazonra vágynak, hanem egy kedves, puha, csendes playboy-nyuszira, mert az kevesebb bajjal jár... Hát igen. Van egy kis szakadék a vágyak és a valóság között, de ezért vannak a könyvek: szóljon bármiről is, oda mindig lehet menekülni, és azzá válni, akivé csak szeretnénk. Nameg azért a valóság se olyan rossz, csak másképp kell hozzá alkalmazkodni.

képek a pinterestről

a többiek posztjai:  PuPilla  MiaMona  Bea szeee  tigi
csatlakozott: Catriana

Laurell K. Hamilton - Anita Blake 3-6

http://theanyanka.deviantart.com/

Azt hiszem, ez az első olyan sorozat, ahol egyértelműen sokkal jobbak a magyar borítók, mint bármelyik külföldi. (A másik a Merry Gentry, de abból még nem olvastam.)
Pár éve olvastam az első két részét, aztán valahogy elfelejtődött. Nem is tett rám túl nagy benyomást, meg egészen másfajta könyveket olvastam a köztes időben, de így, hogy tavaly ennyire rávetettem magam az uf-re, gondoltam egyet, és ezt is folytattam. És egyáltalán nem bántam meg.

Anita halottkeltő és vámpírvadász. Dolgozik a rendőrségnek is, és hiába mint zombikirálynő és hóhér híresült el, sokkal szívesebben old meg bűnügyeket. Teljesen megértem, a zombikeltésnek, az eddig olvasottak alapján, kicsit öncélú és anyagias indokai vannak, meg elég trutyis meló, Dolph, a zsaru mellett mégiscsak izgalmasabb esetekkel találkozni. Meg időnként kap nememberektől is megbízásokat: vámpírok, alakváltók tűnnek el, kerülnek veszélybe vagy halnak meg, egyesek a Város Ura helyét akarják átvenni, vagy csak simán nagyobb hatalomra törnek.
Anita néha áruló lesz, aztán azt is elárulja, akinek elárult, de egyébként sem egyszerű a csaj. Alapvetően egy jó karakter: totál antiszoc, agresszív és erőszakos, 'előbb lő, aztán kérdez' típus, és hiába nő, meg kicsi, elég hihető, hogy akkora pusztításra képes, amekkorára. Hogy Hamilton egy szerelmi háromszöggel igyekszik még érdekesebbé tenni az egyébként is tök érdekes történéseket, az nem Anita hibája. Pedig nagyon utálom ezt a szűzkurva hozzáállást, amit levág a két fickó között, (ő csak az esküvő után fekszik le bárkivel is - pfff), de valamiért a női írókban benne van, hogy mindenképpen minél több pasi kell, hogy heverjen a főszereplő csaj lábai előtt, különben semmit nem ér az egész. Én nagyon jól el lettem volna, ha Jean-Claude megmarad a saját fajtájánál, és Richardnak csont nélkül sikerül a dolog, de hát ez nem így megy, mint tudjuk.

A krimiszálak egyszerre játszódnak a lények és az emberek világában, hol egy őrül boszorkány gyilkol, hol meg egy perverz vámpír, időnként emberek is meghalnak a lényekkel együtt, van, hogy külön emberek a célpontok, lehet mondani, hogy nagyon változatosak a bűntények. Időnként annyi minden történik egyszerre, hogy nem is tudom, hogy sikerült mindent megcsinálni egyetlen éjszaka alatt, és úgy tűnik, Anitának alig van ideje aludni, sőt, mintha semmit nem aludna. Pedig egy rakat pingvin várja otthona  hálószobájában. (Ha bárkinek lenne egy nagyon parányi kétsége is afelől, hogy szociopata-e a csaj, hát a pingvinek a bizonyíték, hogy az.)

http://fuchsiart.deviantart.com/

Van egy pszichopatánk is, Edward. Haláli fazon. Szó szerint. Hogy hogyan ismerkedtek meg Anitával, arra már nem emlékszem, de szerintem minden ellenkező állítása ellenére Anita az egyetlen ember a világon, aki biztonságban lehet tőle. Időnként beígérik egymásnak, hogy agyonlövik a másikat, de ez olyan, mint amikor pasik között megy a téma, hogy kinek nagyobb. Ettől még Edward simán megmenti párszor Anita életét, nem is nagyon emlegeti fel neki egy idő után. Jó, hogy ő nem került be (még?) sokszögként a képbe, mert elég fárasztó páros lennének szerelmesként. Anita a nagy stukkerével alszik, azzal jár még wc-re is, egy pillanatra sem teszi le a kezéből, Edward meg sztem nem is aludna, ha Anita mellett kellene lennie.
Richard vérfarkas, ráadásul alfa, és nagyon jó pasi. Van persze a farkas oldalának egynéhány perverz vonása, de az emberi oldala, amit magának elismer, az a tipikus kedves, nagyon szerelmes fickó, akit szerintem Anita nem érdemel meg. Richard vérfarkas énje elriasztja Anitát, de elég képmutató ez az ellenérzés: amíg Anita gondolkodás és lelkifurdalás nélkül gyilkol, és utána halál nyugodtan alszik, addig Richard hiába válhatna fenevaddá, és hiába izgul fel az erőszakra, elítéli, és soha nem ölne indokolatlanul. Sőt, akkor se, ha indoka lenne rá. Időnként beismeri magának Anita ezt a kettős mércét (és hiába hívja szörnyetegeknek a nemembereket, ő se kevésbé szörny, mint ők), valszeg Hamilton is rájött, hogy valahogy meg kell indokolni ezt  nagyon ostoba és röhejes indokkal kialakított háromszöget, aminek a harmadik csücske a vámpír, Jean-Claude, a város ura.
Nem egy rossz karakter, de engem érzelmileg hidegen hagyott, viszont nagyon jól jött minden akcióban. Érdekes lesz tőle a történet, de nálam csak ennyi hatása volt.
Meg nem vitatom, hogy érdekesebb ez így, hogy van miért halogatni a döntést a két pasi között, de azért néha idegesítenek a hülye indokok.

A háttérvilág elsőrangú. A nememberek pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell: a vámpírok hidegek, számítóak, alattomosak, JC is mindig mesterkedik valamiben, teli van hátsó szándékkal. A vérfarkasok, függetlenül attól, hogy kifogtak Richard személyében egy mimóza alfát, elég kegyetlen népség - gerjednek a vérre, nem okoz nekik gondot, hogy tápláléknak tekintsék a saját fajtársukat, és az állati alakjuk minden emberi tudatosságot nélkülöz. Pont olyan a társadalmuk, mint amilyennek lenni kell: semmi köze nincs az emberekhez, vagy bármilyen pozitív emberi tulajdonsághoz.
Vannak még ősi, halottnak hitt halhatatlan lények,vérpatkányok, boszorkányok, sőt, egy vérhattyú is, meg egy rakat nagydarab, rosszkedvű, szigorú és morózus emberférfi - Brett, Anita főnöke, Dolph, a nyomozó, Edward, a bérgyilkos (bár ő inkább egykedvű, de ettől csak veszélyesebb).

Ha bárkinek is urban fantasy hiánya lenne, ne habozzon, mert teljesen addiktív a sori, azt a néhány idegesítő megmozdulást meg túl lehet élni.

Vasárnapi szentségtörés

Kakukkszó.
Rowling.
Istennő, satöbbi.
De nálam problémás az olvasnivaló.
Túlírt. Nem kicsit. És unalmas. Unalmasabb, mint amennyire túlírt.
Az eleje még egészen jól indult. De tényleg. Lelkesedtem is a csajoknak, hogy hiába minden lehúzás, nekem ez tetszik, mondjanak bármit.
Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy valami hülyeségen gondolkodok, miközben a szereplő csak mondja és mondja. Tudjátok, mint amikor unalmas társaságban vagytok, és a másik nagyon mesél valami tök érdektelen dolgot, amit nektek lelkesen hallgatnotok kellene, csak épp nem megy. Pedig oda kéne figyelni, mert ez egy nyomozás, meg mert szeretni akarom, csak nem megy.
Próbáltam a finomságokra figyelni, irodalmi értékekre, megfogalmazásra, bármire, amibe bele tudok kapaszkodni, mert lehet, hogy nem érdekel, ki nyírta ki a kiscsajt, de azért még lehetne éppen élvezetes. Amikor Strike egyedül van, esetleg Robinnal, azok a részek simán lecsúsznak, de ahogy egy töltelékember bekerül a képbe és beszélni kezd, mert neki mondandója van, elveszítem a fonalat. Rémlik, hogy tudnom kellene, hogy ki beszél, de ez most a rendőr, a besúgó, vagy a kapcsolat?
És hogy kerültünk ide??
Ezt most akkor becsuk. Majd máskor.

Marcus Sakey - Briliánsok (Briliánsok 1)

AZ ÉLET NEM IGAZSÁGOS
Adjon a gyermekének különleges induló tőkét!
Mindannyian a legjobbat akarjuk a családunknak. De a legodaadóbb, legjobb szülő is csak annyira sikeres, amennyire a genetika engedi.
Ezért a Ragyogó Fények Termékenységi Központ kizárólag olyan donorokat fogad, akik megfelelnek a következő követelményeknek:
Minimum 120-as IQ-ra tesztelték őket, nincs örökletes hajlamuk betegségekre.
Korábban a mesterséges megtermékenyítést azoknál alkalmazták, akik nem tudtak más módon teherbe esni. De ez megváltozott. És miért is ne?
Végül is, mi fontosabb, hogy a gyereke megkapja a lehető legjobb genetikai hátteret, vagy hogy rokonságban álljon önnel?
Donorjaink a legjobb emberi képességek hordozói. És míg nem tudni, mi az oka annak, hogy egyes gyerekek adottsággal születnek, a józan ész azt diktálja, hogy az esély nagyobb, ha a szülők egyike adottsággal rendelkezik.
Hiszen én termékeny vagyok. Miért gondolkodnék megtermékenyítésen?
Röviden? A gyereke miatt.

Bárki is rakta ki ezt a részletet fülszövegnek, nagyjából semmi fogalma nem volt róla, miről szól a könyv, úgyhogy röviden:
A világ megosztott lett: vannak az átlagemberek, és az abnormok, akik valamilyen különleges képességgel születtek. Az abnormok kevesen vannak, még, de igen veszélyesnek látják őket. Minden gyermeket 8 éves korában teszteknek vetik alá, hogy megállapítsák, abnorm-e, és ha igen, elszakítják a családjától, és egy különleges, direkt a számukra kifejlesztett nevelési és tanulási módszerrel működő Akadémiára viszik őket. Ez igazából azt jelenti, hogy a normálisak igyekeznek megtartani uralmukat ezek felett a különleges emberek felett, hogy biztonságban tudhassák a világukat.
Az abnormok békés polgárok voltak, de miután a kormány korlátozni kezdte őket, és törvényeket hozott ellenük, kialakult egy ellenálló rétegük, akiket terroristákként tartanak számon. A vezetőjük egy John Smith nevű egyén, akit egy csoport üldöz, a VEK, akinek nagyobb a hatalma, mint a CIA-nek és az FBI-nak együtt. Vezetőjük egy abnorm, Nick Cooper, aki mindent megtesz, hogy levadássza és kiiktassa az abnorm terroristákat, de aztán történik valami, és meg kell gondolnia, hogyan tovább..

Nagyon erős a könyv képi világa, talán pont azért, mert nincs igazán benne klasszikus leíró rész, mégis, sokkal több ez, mintha egy akciófilmet olvasnánk. Némileg komolyabb valóságot látok mögötte, mint az x-menek mögött, amivel összefüggésbe hozták, és elég erőltetettnek is látom a párhuzamot. Az író stílusa nagyon szikár. Semmi felesleges érzelgősség, jellemzés, vagy tájleírás, csak az eseményekre, a logikus következtetésekre, és az ehhez kapcsolódó információkra koncentrál, mégis tökéleset képet kapunk a szereplők jelleméről, lelkiállapotáról, és az eseményeknek a társadalomra gyakorolt hatásáról.
Nick karaktere nagyon megnyerő. Egy kedves, határozott, céltudatos, és iszonyatos lelkierővel rendelkező alak, az első pillanattól kedveltem. A többiek mellékszereplők, még a célpont is, John Smith; fontosabb a világ, ami háborúban áll saját magával.
Olvasás közben elgondolkodtam, hogy mennyire jelentettek volna valós veszélyt, ha békén hagyják őket, és nem kezelik kiemelt célpontokként, sőt, még az abnorm címkét sem aggatják rájuk. Ma is vannak különleges emberek: hackerek, kutatók, nagy elmék, akik egyetlen pillantással látnak át és oldanak meg problémákat, mégsem csinálunk ellenük boszorkányüldözést. Hogy a könyvbeli világ normokra és abnormokra bomlott, ez a képességek nélküliek hibája.
És ott van ugye a valós világunknak a kapzsi része, akik igyekeznek a maguk hasznára fordítani bármit, egy abnorm képessége pedig olyan előnyökhöz juttathat kormányzati, politikai, kutatói intézményeket, amiknek egyetlen vezető sem tudna ellenállni. Úgyhogy mégiscsak borítékolható, hogy egy abnormokkal teli világ soha nem lehetne konfliktusmentes, egy idő után kihasználnák, felhasználnák, és társadalomellenes fenyegetésként értékelnék őket.
Tetszik ez a fikcióba ágyazott realitás, mert néha el kell gondolkodni rajta, képesek vagyunk-e kezelni az átlagtól eltérőt, ami akár el is pusztíthatja, de más, fejlettebb dimenzióba is emelhetné a világunk.
Pörgős és akciódús, bár nagyrészt kiszámítható regény, de nem zavar, nem bírtam letenni. Elkapott a hangulat és a sodrás, ez bőven elég olykor kikapcsolódni is, meg gondolkodni is.
Következő része hol van már?

Brian McClellan - Vérrel írt ígéretek (Lőpormágus 1)

„A királyok kora lejárt – és én fojtottam vérbe.”

Tamás tábornagy királyellenes puccsa korrupt arisztokratákat küldött a guillotine alá, és éhezőket juttatott kenyérhez. Egyúttal azonban háborút provokált a Kilenc Nemzetekkel, és belső támadásokat a királyhű fanatikusok részéről. Közben Tamás állítólagos szövetségesei, az Egyház, a munkások szakszervezete és a zsoldoscsapatok között kapzsi hatalmi harcok törnek ki.
Kifogyva a lehetőségekből, Tamás saját félelmetes lőpormágusi képességei mellett csak kevés bizalmasára támaszkodhat. Közülük leginkább saját elhidegült fiára, a megkeseredett Tánielre, aki briliáns lövész és lőpormágus, és Adamatra, egy nyugdíjazott rendőrfelügyelőre, akinek hűségét zsarolással teszik próbára.
A külső és belső ellenség szorításában vergődve, felerősödnek a rémült suttogások pusztításról és halálról, és a földre visszatérő egykori istenekről. Persze, ezek csupán babonás vén parasztok legendái – modern, tanult emberek már nem hisznek az ilyesmiben. Pedig talán jobban tennék…

Tamás tábornagy puccsa a nyakába zúdított rengeteg ellenséget: árulók veszik körül, a Kez háborút indít Adopest ellen, miközben a babonák istenei sem nyugodhatnak, és Tamásnak nagyon meg kell gondolnia, kinek a segítségét kéri, ha meg akarja oldani a problémákat.
Ami miatt totál belezúgtam ebbe a könyvbe, az a mágia. Teljesen különlegessé teszi a könyvet. Bár így jobban belegondolva igazán csak a lőpormágusokról tudhatunk meg többet, mert Tamás is, és a fia, Tániel is az, de rajtuk kívül is vannak még bőven mágikus lények, különleges és kiejthetetlen nevekkel, működő erőkkel, csak nem tudni, mit használnak és hogyan.
A lőpormágusok egy idő után függők lesznek a lőportól, úgy használják, mint a kábszeresek az anyagot - ez egy nagyon morbid szál a regényben. Tamás rágcsálni szereti, Tániel felszippantja. Brrr...
Vannak Kiváltságosok, erős és régi mágiával, vannak a Különbek, mint pl. Tániel a lőpormágiájával, és vannak a Fortélyosok, gyenge mágiával, viszont különleges képességekkel. Aztán vannak a Kioltók, akik képesek megszüntetni a mágiák maguk körül. Hogy a lőpormágusokon kívül még milyen különbek vannak, arról sajna nem esik szó, ha nem a lőporral dolgozik, akkor Kiváltságos, és nagy valószínűséggel ellenség.
Szóval Tamás nincs egyszerű helyzetben.
Olvasás közben azon gondolkodtam, mekkora szívás már egy mágikus háború. Az erőviszonyok soha nem lehetnek kiegyenlítve, főleg, ha néhány isten is beszáll a harcba, mert itt hiába erős vagy okos valaki, ha jön egy mágikus löket, és darabokra szaggatja a fél világot körülötte. Itt pont ettől olyan izgalmas az egész, mindig valahogy Tamás és a szövetségesei azok, akiknek kevesebb erő van az oldalán.
De még szerencse, hogy ott van Ka-poel, aki egyedül kompenzálja a megbillent mérleget.
Nagyon akciódús, feszes tempójú regény, karakteres szereplőkkel, ami a gyengém. Itt soha nem kevertem össze senkit senkivel, pedig rengetegen voltak.
Kíváncsi lennék, kik a kedvenc karaktereitek, akik a főszereplők, vagy valaki a mellékszereplők közül?
Egy letehetetlen könyv, és sodor magával egyik történés a másikba, lehet izgulni, meg esélyeket latolgatni, bár azért a csaták és harcok végkimenetele nagy meglepetést nem okoz, a fő szálak elég kiszámíthatóak. De nem baj az, úgyis mindig kinyiffannak a kedvenceim, itt legalább megmaradtak.
Van amit nem tudtam elképzelni, pl. hogy "aurákkal" dolgoznak a mágusok. Ez eredetiben is így volt, de nekem az aura más, és csak kábéra gondolom, hogy mire utalhat. A másik furcsaság a nevekkel volt. Nem csak magyar, orosz meg szláv nevek is voltak, csak a betűk sorrendje volt kicsit összekavarva, és azt hittem majd zavar, hogy Tamást olvasok Tamas helyett, de egyáltalán nem volt az.
Szuper volt egy ilyen könyvvel kezdeni az évet.

Tervek

Hogy másként is lehetne kezdeni egy új évet, mint tervekkel. Nem is terv ez, inkább várólista, és csak úgy magamnak, meg nektek, hogy ne felejtkezzünk el figyelni ezekre a könyvekre.  Remélem, egy év múlva ilyenkor kipipálhatom az összeset, főleg, mert nagy részüknél még az első kötet is hátravan.

Peter F. Hamilton - Judas unchained I-II  (Delta Vision)
Ez a Nemzetközösség saga második része, de még az elsővel is adós vagyok magamnak. (Pandora csillaga)

Dave Duncan - A tűzföldek ura (Delta Vision)
A király pengéinek második része. Remélem, kap valami vagány borítót, mint az első rész, ami ugyan nagyon rondára sikerült, de pont ezért egyre jobban tetszett már a végére.

Greg Keyes - Lord of Souls (Delta Vision)
Az Elder Scrolls világában játszódik, de még itt is hátravan a nyitókötet nekem.

Jack Campbell - Rendíthetetlen (Gabo)
A  Gabo nagyon betalált nálam ezzel az új SFF vonulatával. Erre a könyvre meg különösen kíváncsi vagyok. Jön még tőlük egy csomó érdekes, majd látom, melyikre kell rámozdulnom még.

Adam-Troy Castro - A holtak küldöttei (Gabo)
Teljesen ismeretlen, de a goodreads szerint engem érdekelhet, meg szerintem is.

Patrick Rothfuss - A néma dolgok lassú szemlélése Gabo)
Királygyilkos kisregény. Kell. A borító meg állatjó.

Robert JAckson Bennett - Horzsolások (Agave)
Van egy másik könyve, a City of Stairs, azt rengeteg helyen láttam már.

James S.A. Corey - Cibola Burn (Fumax)
A Térség sorozat negyedik része. Tűkön ülve várom. És imádom ezt a borítót. Meg ezt a címet is.

Joe Abercrombie - The Heroes (Kmk)
Hát, fogalmam sincs, várjam-e, lesz-e belőle valami. Ha van kiadó, aki totálisan megbízhatatlan, az a Könyvmolyképző. Mindenesetre majd kellős, Abercrombie abszolút favorit, de nagyon nem gyúrok rá. Ha lesz, örülök, ha nem lesz, próbálok nem hisztizni.









UPDATE

Igaza van Pupinak, van, amit kihagytam, de végülis itt a helyük, imádjuk őket, bár tényleg nem ártana már nekik valami normális kiadó, akik rendesen odafigyelnek rájuk.

Karen Marie Moning - Burned (Fever 7)
Nem nagyon tudok mit hozzátenni. Elolvastam a fülszöveget, de mivel Titti már rám szólt, hogy még csak arról se beszéljek, ki lesz a középpontban, így akkor csendben leszek.
Sokan kiakadtak erre a borítóra, nekem bejön. Vagy inkább tökmindegy, csak jöjjön már. Mert ugye ez nem az a bűvölős-kefélős sorozat, amihez illene, de nem is zavaró azért annyira egy jó pasi a borítón.
Január 20-án jön.

Karen Chance - Reap the Wind (Cassie Palmer 7)
A 6. részt, a Tempt the Stars-t már nem sikerült magyarul megjelentetni, de ez ugye Chance-t nem akadályozza meg, hogy folytassa a jó kis soriját. Ezzel el vagyok maradva, de szándékomban áll behozni a lemaradásom.
Bőven lesz időm, valamikor novemberre van belőve a megjelenés.