Témázunk - Negatív karakterek

Újabb téma a negatív karakterekhez való viszonyunk.

Azonnal a regények rosszfiúi jutnak eszembe, mert máshol nem igazán találkozom velük, csak könyvekben, de vannak persze filmekben, rajzfilmekben, mesékben is; csak Szörnyella meg a prádás boszorkány jut eszembe, de egyik sem az én világom, nem tudok róluk beszélni, és csak elképzeléseim vannak a cselekedeteik mozgatórugóiról.

Az én negatív karaktereim a kivarrt, morcos, antiszoc alakok, a magányos farkasok, harcosok, vámpírok, vérfarkasok, bérgyilkok, fejvadászok, vagy csak egyszerűen emberek, kemény helyzetekkel; de ők igazából nem rosszak, csak nem rejtik el a negatív oldalukat. Olyan életmódot, világlátást, gondolkodást és hozzáállást vállalnak fel, ami a mindennapokban a társadalom peremére száműzi őket erkölcsi szempontból (de nem feltétlen csak úgy), viszont ha a szükség úgy hozza, éppen ezek a tulajdonságok teszik őket hőssé, megmentővé.
A rossz embereket nem szeretem, mert azok olyanok, mint Beukes sorozatgyilkosa (és mint ahogyan a rossz emberek általában): hidegek, kegyetlenek, taszítóak és emberség nélküliek. A valóban rossz karakterek igazi pszichopaták, olyanok, akiket nem engednénk a gyerekeink közelébe, nem feküdnénk össze velük, és nem jó róluk olvasni sem, de ha mégis könyvként kerülnek a kezünkbe, hát biztosan nem fogjuk szeretni őket. (vannak persze selejtes nők, akik sorozatgyilkosokra gerjednek, de ez most nem a mi problémánk)
Érdekes, hogy ha pasi a negatív karakter, az sokkal megbocsájthatóbb, mint amikor nő. Vagy csak én látom így? Egy pasinál mindig várom a fordulatot, amitől kibújik belőle az érzékeny, sebezhető, szerethető énje, egy nőnél maximum csak figyelem, hogy mikor lesz már még rosszabb.

Nincs könnyű dolgom, mert a legtöbb olvasott könyvemben vannak kedvenceim, és nem olyan fickók ezek, akik megfelelnek az általános erkölcsi normáknak, mert ölnek, harciasak, olykor bunkók, és nem akarna senki azonosulni velük, vagy betársulni melléjük. Nehéz emberek, egy kicsit deviánsak lelkileg, a viselkedésük eltér a társadalmi elvárásoktól, öntörvényűek, és általában agresszívek, ki jobban, ki kevésbé. Elsősorban intelligensek, és csak utolsó sorban kedvesek.

Amikor a szürkekönyv elborította a népek agyát és ágyát, nem kellett neki sok idő, és előkerültek az elemző ellenzők: erőszak, függés, egészségtelen kontroll, abuzív kapcsolat, az ilyen férfi pusztuljon, ne is menjen nő közelébe (oké, ezt így nem láttam leírva, de ez volt a lényege a cikkeknek), egyszóval megvan az a rétege az embereknek, akiknek az életében nincs helye egy ilyen férfinak, mert inkább a nőiességük megtiprását és megalázását látják bennük. Gyanítom, úgy érzik, hogy csak akkor lehetnek önmaguk, ha senki nem mondja meg nekik, mit tegyenek és mit ne, mert ők jobban tudnak mindent, és egy ilyen férfiban csak az akadályt látják, mint azokat az egyéb, mások szerint előnyös oldalakat, ami egy ilyen pasival jár. Ebben nem lehet, meg nem is kell igazságot tenni, ez van. Mivel győzött a feminizmus, megvan a lehetőségünk, hogy éljünk a nemet mondás jogával bármire, ami már sok, vagy épp kevés.

Ahogy én látom, ezeket az abuzívságokat emlegetőknek nem kell túlzottan félteniük az olvasókat, a való életben kevés az esélye, hogy belefutunk egy alfahímbe, merthogy nincs belőlük túl sok. A nőverő tirpákokat nem tekintem alfahímnek, nálam ez a fogalom egészen mást takar, és biztos vagyok benne, hogy a könyvekben sem őket teszik meg az írók főszereplőnek.

Amit imádok ezekben a karakterekben, az, hogy mérhetetlenül férfiasak, és intelligensek. Ilyenkor óhatatlan, hogy előkerül a való világban tömegével rohangáló, elnőiesedett, túlérzékeny, még a klasszikus férfiideáltól is kozmoszokra levő legények témája is, és hogy kinek a hibája ez. Megérne egy külön posztot.

*Nem egyszerű ám normális, megszerkesztett formába öntenem a gondolataim, mert a negatív karakterek is nagyjából annyifélék, ahány történet van, és időnként kicsit csapongok, és nem tudom felvenni a saját fonalamat se... Szóval most valahogy folytatni kéne.*

Ezek a negatív karakterek azért olyan imádnivalóak, mert biztosítják, hogy a történet a kellően izgalmas és akciódús mederben haladjon, mert a legtöbb érdekes és izgalmas történethez kell valami rossz, valaki, aki felvállalja, hogy megteszi-kimondja-leírja, amit senki nem mer vagy nem akar, felforgatva ezzel a világot. Vagy egyszerűen csak felvállalja önmagát, a negatív oldalát, minden rosszat, ami egy emberben benne lehet a jóság mellett, remek konfliktusforrásként szolgálva a történetet. De van egy probléma. Ha az akciót és a történetet kivesszük a rosszfiú alól, elveszíti az előnyeit, a rosszfiúságát, az alfaságát, és nem lesz több egy átlagos fickónál. (A rosszfiúk mindenképp alfák kell, hogy legyenek?) Kell a történet, és a valóságtól eltérő háttérvilág, hogy ezek a karakterek működhessenek.

Sztem a legközismertebbek azok a rosszfiúk, akik a romantikus pornókban újkori nőregényekben szerepelnek. Ilyen pasiból azért van a valóságban is, de hogy mennyire életképesek a hálószobán kívül, az eléggé esetleges. Olvasni nem olyan rossz róluk, de engem nem nagyon érdekelnek. Jelennek meg néha kutatási statok a nők szexuális vágyairól - ezek a fickók ezt adják.
Akinek a lovagkori férfi az ideálja, nyilván megrémül egy szenvedélyes, akaratos irányításmániástól, de engem nagyon tud untatni a szép beszéd és a jellemes viselkedés, meg a szépen ücsörgés a sarokban, az óvatos pillantgatás, meg udvariaskodás, sőt, igazából a klasszikus udvarlás is.
Olvastam már ilyesmit is, és az volt az érzésem, hogy várja a nő a megmentőt a szőke herceg személyében, aki oké, megmenti - nem fog otthon sínylődni,  nem lesz egy gazdag, kövér és ronda arisztokrata hozománya... és? Mi lesz utána? Mert itt mindig vége van a könyveknek, és az én folytatásomban pont ugyanolyan unalmas lesz a további idő, mint ami előtte volt. Ők a jófiúk, az örök pozitív karakterek, akik soha semmi erkölcstelent, törvénytelent, pusztítót nem tennének. Megértem, ha valakit ez megnyugtat, tényleg, de az nem én vagyok.

Vagy ott van a falhozvágós, még éppen izgatóan erőszakos farokkirály, aki totálisan rosszfiú, de az alfahímségét inkább csak az adja, hogy a szereplők közül ő az egyedüli, aki nagyon akar - dugni, üzletet kötni, gazdag lenni, stb, a többiek csak segédjobbot nyújtanak. Vele szerencséje lesz a főhősnőnek, mert nagy valószínűséggel a továbbiakban is hasonló szenvedéllyel élnek majd, bár, ha reálisan akarom nézni (kell ezt egyáltalán ilyenkor?), akkor azért azt se felejtsem el, hogy nem lehet folyamatosan lobogni, gyorsan kiég az ember. A pasik nagyrészt hiteltelenek. Hiába próbálják meg reálisnak beállítani, a valóságban nem övéké a fél világ, nem akarja őket minden nő, nincs akkora hatalmuk, pénzük és kisugárzásuk, mint szeretnék, ezért egészen másképpen fog lecsapódni, ha valaki tényleg összejön velük, mint azt a könyvek lapjai sugallják.

*Kinézek az ablakon - fúj a szél, csapkod az eső, köd van, és borulás. Imádom az ilyen időt. Azonnal a hegyekbe képzelem magam, egy erdő közepébe, suhognak a levelek, sötét van és veszély, és persze vámpírok, boszorkányok, mágusok, vérfarkasok, nagy csaták, hatalmi harcok, hűség és árulás...*

A fantasy több lehetőséget ad nem csak a rosszfiúságra, de úgy alapvetően a különlegesen markáns karakterek létéhez is, de lehet, hogy nem is kellene ezt a fantasyra szűkítenem, mert a "negatív", félreértett, meg nem értett karakterek konfliktusai bármilyen műfajban jó alapot adnak egy történethez.

Ott van pl Sötétpenge Malus a Warhammer világából, aki lehetne akár a tövises Jorg felnőtt kiadása is, de deviáns karakterektől hemzseg a Trónok harca is, annyira, hogy ott még a nőknek is jut egy kis hely az alfaságra. Ezekben a pasikban nem csak annyi a plusz, hogy nagyobb a farkuk, mint körülöttük bárkinek, hanem egész sor olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amik miatt még a kemény és könyörtelen környezetükből is nagyon kilógnak. A gyenge jófiúk ezeket a világokat nem lennének képesek túlélni.

De nem is kell ilyen messzire menni. A Briliánsokban van egy rész, ahol a főszereplő épp egy robbantást igyekszik megakadályozni, és elkap két kokós gyanúsítottat, akik tudhatnak valamit. Mivel az egyik nem akar beszélni, simán kidobja a száguldó autóból. Faszikám kinyiffan, viszont a társa azonnal kitálal. (És nem ő volt az egyetlen, akit a történet folyamán megölt.) Ilyenkor persze felmerülhet a kérdés, hogy mennyire is kell tiszteletben tartani az emberi életet, ki a jó és ki a rossz, és mennyire minősül ez hidegvérű gyilkosságnak, pedig a főszereplő nagyon messze van attól, hogy pszichopatának lehessen bélyegezni. Ellenben mindenki nagy kedvence, Dexter valóban az, csak mivel ő rosszfiúként szintén rosszfiúkon éli ki a beteges hajlamait, ez azonnal felmenti őt mindenki szemében. Nekem nincs bajom egyikük indítékával sem, a végeredménnyel sem, de azért okozna bennem némi ellentmondást, ha az egyiket elítélném, míg a másikkal egyetértenék. Nagy valószínűséggel épp azért fogadjuk el őket, mert megteszik helyettünk, amit a szívünk mélyén helyesnek vélünk.

(Egészen más lapra tartoznak a Beukes-féle sorozatgyilkosok, akiknek a cselekedeteire nincs mentség, és nem is igazán írnak róluk könyveket, hacsak nem elrettentő szándékból, és ha szóba kerülnek, csak suttogva és elborzadva emlegetjük őket. Valódi negatív karakterek, de soha nem lehetnek hősök, és nincs szerethető, pozitív oldaluk. Nem is akarjuk, hogy legyen.)

A fantasyvilág lényei között elég sok negatív karaktert lehet találni, a vérfarkasok, démonok, vámpírok különösen alkalmasak az előítéletes ábrázolásra. A vérfarkasok lehet, hogy nem élnek örökké, lehet, hogy elméletben a vámpírok szolgái voltak, szőrösek, és átváltozva nyulat meg mindenféle élő dolgot esznek, kegyetlen, állati ösztönlények, de nálam ők a tuti befutók. Az ő társadalmi berendezkedésük teljesen tükrözi a valódi erőn és intelligencián alapuló hierarchiát (legalábbis a könyvekben), ami talán valamikor az őskorban még az emberek helyét is meghatározta a csoporton belül. Csupa olyan dolgot tesznek, amit akár el is lehetne ítélni, mégis, a legjellemzőbb tulajdonságaik miatt a legkarakteresebb szereplőket adják a könyveknek. (Akárcsak a vámpírok, de ha minden szeretett szereplőmet ide veszem, sose lesz vége a posztnak.)

Nem tudom, mennyire érdemes egy teljesen kitalált lényt venni alapul a valódi emberekkel kapcsolatban, de ahogy én látom, azok a romantikus (pornó) karakterek, akik a lapokon maguk alá gyűrik a látszólag függetlenségre és önállóságra törekvő nőket, valahol ezeknek a vérfarkasoknak a szőrmentes változatai, csak hiányzik mögülük a falka.
Ezek a pasik, a könyvek lapjain, azt testesítik meg, amire egy modern, feminizmus utáni, nőnek megmaradt nőnek még szüksége van: szenvedély, törődés, figyelem, hűség, értelem, célok, erő és erély. Hogy ez inkább a "rosszfiúk", mint a jófiúk sajátja? A jófiúsághoz az kell, hogy egy csomó tulajdonság hiányozzon az emberből, ami a rosszfiúkat nem csak érdekesebbé, de életképesebbé is teszi. Nyilván itt most arra a világra gondolok, ahol nem egy életbiztosítás naponta felkelni, ahol egy punnyadt, cselekvésképtelen, mindig jót tenni akaró, esetleg ostoba karakter nem képes túlélni, és mást sem tud életben tartani.

Talán pont ezért is bűvölnek el minket ezek a negatív karakterek: olyan helyzetekben láthatjuk őket, ahol nem csak a kegyetlen oldaluk tűnik fel, de a hősies, önfeláldozó is, és véleményem szerint egyik nélkül nem működik a másik.
Szóval mi nők, ilyen pasira vágyunk. Egy domináns kezesbárányra.(:D)

Nade mire vágynak ezek a férfiak? Mert oké, tőlünk elég sokszor lehet hallani, hogy a pasikat kiheréltük, de valóban megvan hozzá az eszünk és lelkierőnk, hogy egy olyan pasit birtokoljunk, aki megfelel az elvárásainknak? Mármint ha csak ezeket a képzeletbeli kívánalmakat nézzük, szigorúan a fantasy szempontjából. (A való életet itt inkább nem boncolgatnám, pedig megérne egy misét ez is.) Mert ha ilyen pasi kell, az azt jelenti, hogy le kell köröznünk a körülöttünk levő többi nőstényt, és egy ilyen fickónak nem elég, ha nagyobb a mellünk, és szebbek vagyunk, mint a többi, mert adott esetben ettől ő még nem fog életben maradni, mert nem tudunk neki segíteni. Akit ez a pasi választ, az olyan lesz, mint ő, csak nőben - nyilván gyengébb kivitel, de nem kevésbé hasznos és életképes. És pont ez a lényeg: neki nem lesz elég, ha szépek vagyunk, sőt, ez igazából lényegtelen is, mert más előnyös tulajdonságokkal kell rendelkeznünk, ami kiemel minket a tömegből, és amitől hasznossá válunk.

És itt most elővehetném Mac és Barrons párosát, akikkel kapcsolatban olvastam már olyan elítélő szavakat, hogy Mac-et Barrons az akarata ellenére megváltoztatja. Jó nagy hagyma, lehet a rétegeket vizsgálgatni, mert egyrészt ez valóban így van, másrészt viszont mindig felkínálja a lehetőségét a lelépésnek. Nem egyszer mondja neki, hogy húzzon haza, Mac viszont nem akar, neki feladata van. De ahhoz, hogy véghezvigye, amit szeretne, fejlődnie, változnia kell, és ehhez Barrons a megoldás. Szóval lehet ágálni, hogy megváltoztatja Mac-et, de nem kötelező se maradni, se életben maradni. Ha a nő okos, és Mac helyzetében van, hagyja magát formálni, és nyilván Mac is ezt akarta, különben hazament volna. Hogy a módszerekkel nem mindenki ért egyet... hát istenem. Nem lehet dugni is, meg szűzen is maradni.

Az meg, hogy Barrons nem csak életben tartotta Mac-et, de egy társat is formált közben maga mellé... ki ítélhetné el érte, mikor végre talált egy megfelelő alapanyagot egy hosszútávú kapcsolathoz?
A való világban nagyon kevés az olyan karizmatikus férfi, aki képes arra, hogy ennyire kihozzon mindent a nőből, aki kiköt mellette. Mert sztem nem csak megváltoztatta, de azokat a dolgokat is megerősítette benne, amikkel Mac már eleve rendelkezett. Nameg ugye a való világ eleve nem az a hely, ahol ekkora személyiségfejlődésre lenne szükség.
Ha én a saját döntésképességem megőrzéséért aggódnék, ez valahol megnyugtatna, hiszen ezek a pasik, bár hatalmukban áll uralkodni, és élnek is vele, pont azért választották maguk mellé azt, akit (nem feltétlen a szex miatt, de az kötelezően együtt jár az összefonódással), mert elég erős és okos ahhoz, hogy nem csak önállóan tudjon létezni, de adott esetben valódi társai legyenek egymásnak a problémák megoldásában.

Hogy a való életben ebből mennyi valósítható meg, és kinél mennyi valósul meg, az már más kérdés. Nyilván nem véletlenül tartja magát ennyire, hogy a lányok a rosszfiúkat szeretik, de szerintem a valóság és az olvasottak itt teljesen elválnak egymástól, pont azért, mert mi nők sem vagyunk olyanok, mint amilyenekké egy rövid időre válhatunk a regényeket olvasva. Az meg, hogy a pasik nem egy kardforgató amazonra vágynak, hanem egy kedves, puha, csendes playboy-nyuszira, mert az kevesebb bajjal jár... Hát igen. Van egy kis szakadék a vágyak és a valóság között, de ezért vannak a könyvek: szóljon bármiről is, oda mindig lehet menekülni, és azzá válni, akivé csak szeretnénk. Nameg azért a valóság se olyan rossz, csak másképp kell hozzá alkalmazkodni.

képek a pinterestről

a többiek posztjai:  PuPilla  MiaMona  Bea szeee  tigi
csatlakozott: Catriana