Évzárás 2017

Annyira lelkes voltam az év elején, hogy bevállaltam még egy várólistacsökkentést is, annak ellenére, hogy a tavalyit nem sikerült megcsinálnom. Idén ugyanez a helyzet. Nem nekem való ez, annyiféle dolognak kell hétköznap megfelelnem, hogy nem szeretem, ha azon kívül is be vagyok korlátozva. A szabad olvasás híve vagyok. :) Ugyanakkor van annak valami biztonságérzete, amikor ott az ember előtt, hogy ez kell, hogy legyen a következő, és akkor nincs az, hogy ott állok az egyébként többszáz olvasatlan könyvvel teli polc előtt tanácstalanul, hogy nincs egy könyvem se.
Valamikor a nyáron megtört a lendületem is. Sok lett minden, a könyvek, a betűk, a meleg, meg úgy alapból az élet. Nem történt semmi különös, de olykor maga a létezés is teher mindenféle egyéb hátráltatás nélkül, és most ez volt.
Kicsit hülyét csináltam magamból, hogy fb-n közöltem az utolsó posztom, aztán rá két hónapra meg újrakezdtem, de ez van. :D Kellett az a két hónap pihenő, az ember ilyenkor másképp kezdi el látni, miért is csinálja pl. a blogját. Meg én akkor tényleg azt gondoltam, ennyi volt. Aztán meggondoltam magam.
Visszatért a témázásunk is, bár azzal kapcsolatban is úgy volt, hogy befejeztük, de ha megy, csinálni kell. Volt csatlakozónk is, ami tök jó, tágítja a nézőpontokat, és színt hoz a témákba, csak lehetnétek többen is.:)
Az olvasással visszavettem, roppantul alulteljesítve a szokásos átlagomat, ami olyan 70 körül mozog, most 54 lett a vége.

a képet a goodreads-ről csentem

Várólista. 12/6.  Pont, mint tavaly, akkor is csak a felét teljesítettem. Így két év alatt összehoztam egy egészet.:) Mentségemre legyen mondva, hogy közben meg olvastam olyanokat, amiket már régóta akarok, csak nem tettem listába, úgyhogy lehet, hogy végülis meglett volna az a 12, ha időközben lehetne megmondani, hogy melyik könyv lesz vcs-s.

Terveim természetesen most is vannak, aztán ugye tudjuk, hogy ez nem jelent semmit.
Most például kitaláltam, hogy el akarom olvasni a függőben lévő sorozatokat, amikből van még hátra egy, esetleg két rész. Netán három. Majd összeszedem külön posztban, mik lesznek ezek. Nagyon kevés az olyan sorozat, amit soktíz részen keresztül követni tudnék, sokszor tényleg elég belőlük 3 vagy 4 rész. Amiket meg bírok, azok jöhetnének életem végéig is akár, mondjuk ha a kiadók hajlandóságát nézzük, nagyjából ki is tart majd addig némelyik.
Időnként meg azt gondolom, soha többet nem kezdek bele új sorozatba, az önálló köteteket fogom elővenni, mert sokkal jobb úgy letenni a könyvet, hogy igen, itt a vége. (aztán mindig elcsábulok persze valamelyik sorira.)
54 könyvet, 22950 oldalt olvastam, a legrövidebb 126 oldal (Fekete Tom balladája), a leghosszabb meg Martintól a Trónok harca, 928 oldal (ez már újraolvasás volt.). Mondjuk ha betűtípust, sortávot meg egyebeket néznénk, akkor a 928 oldalból lenne olyan 2000 a fumaxos betűnagysággal meg szellősséggel, a Fekete Tomból meg 50 oldal a Martin-féle sűrűséggel. A karakterszám többet mondana, de ezt nem szeretik feltüntetni.

Idénre négy angol könyv jutott (Ilona Andrews Clean Sweep, és J.M. Brodsky The Immortals, meg Frost spin offjának az első két része.) Még mindig nem szeretek angolul olvasni, de szükség törvényt bont.
A két Térség könyv (de főleg a 4. rész) volt a legjobb. Sci-fi, Térség, olvassátok el, miért jó. És olvassátok, mert jó.

A legrosszabb a True Blood második része, az Élőhalottak Dallasban volt. Zokogtak az agysejtjeim olvasás közben, majd a felénél megkönyörültem rajtuk, és ráhagytam. Nem tett jót Sookie karakterének, hogy a sorozat miatt folyamatosan a hullámpala-szájú Anna Paquint láttam magam előtt a maga kis egyformán ostoba nézésével. Ez a fej meg Sookie "gondolatai" (bah, ha lettek volna) így együtt kiütöttek rendesen.
A legérdekesebb az Immortals volt, kár, hogy valamiért itthon nem olvas az a réteg, akinek az uf-ek bejönnének, így nem nagyon éri meg sok energiát befektetni, hogy megjelenjenek. (Vagy olvassa angolul, és már úgyis mindegy akkor, lesz-e magyar.) Pedig hamarosan jön a Fever 10. része, a High Voltage, és ez lesz a negyedik rész, ami nem jelenik meg itthon.
Volt pár könyv megint, amit teljesen felesleges volt elolvasnom, de ilyen minden évben akad. Nem tudom, eddig arányaiban mennyi volt, most nagyjából az ötöde hanyagolható lett volna. De előre nem lehet ezt tudni.
Lett egy író, akit nagyon-nagyon messzire fogok kerülni, ez dos Santos. Iszonyatosan szószátyár a fickó, önismétlő, és áltudományoskodó, minden lendületet és élvezhetőséget nélkülöznek a könyvei. Soha többet Santost.
Amit nagyon várok: Wesley Chu Időrabló sorozatának a folytatását. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nagyon fogom szeretni, mert amikor megjelent, nem érdekelt. És a Farthing folytatását is jó lenne olvasni, de nem hiszem, hogy erre lenne esély.
Új kedvencet nem avattam, viszont LaValle felkeltette a figyelmem.

TOP 6 CSÚCS

6. Gemmel - Árnyékok farkasa

5. Jo Walton - Farthing

4. Susan Barker - Inkarnációk

3. Reynolds - Jelenések tere

2. S.A. Corey  - Cibola meghódítása
1. Dan Simmons - Káli Dala

TOP 5 Ezt nagyon nem kellett volna

5. Daniel Suarez - Daemon

4. Trenka - Egyenlítői magyar Afrika

3. Mona Awad - Antilányregény 

2. Charlaine Harris - Élőhalottak Dallasban

1. dos Santos - A 632-es kódex

Nem is tudom, miket szeretnék olvasni jövőre. Már egy ideje tudom tartani, hogy amit megveszek, azt szinte azonnal el is olvasom, így legalább tuti nem marad el, meg nem halmozódik a képzeletbeli várólistámon sem. Igyekszem a ballasztkönyveket kerülni, mert csak feleslegesen veszik el az időm, és jó lenne egy olyan év, amikor azt mondhatnám, hogy nem volt ilyen, csak egy vagy kettő. Hogy ezt hogy lehetne kivitelezni, azt még nem tudom.
Van egy csomó könyv tervben, majd írok róla listát, azt úgyis szeretjük.

Boldog új évet kívánok nektek, sok-sok könyvet, meg hozzá sok időt, 
meg minden mást is, amit szeretnétek.
(vigyázz, mit kívánsz...;)

Többek zárója:

Zakkant1

Zakkant2
Zakkant3

Pupi

Amadea

Ilweran
shizoo
Dóri
Reea
Ildikó
szee
Heliose
Lobo
Bea
Nita

Olvass tovább ->

Dan Simmons - Káli dala

Robert Luczak egy eltűnt indiai költő kéziratának nyomában érkezik Kalkuttába. Kutatásai Káli ősi kultuszához vezetik, amely halállal hódol istennőjének. Luczakot magát és családját is elsodorja az egész világot fenyegető erőszak hulláma, Káli dala.

India, mint minden egzotikus ország, általában valami érdekesen különleges helynek tűnik a zsúfolt városaival, a vallásaival, és a csodás műemlékeivel. Nekem egy teljesen idegen kultúra, az életmód, a mindennapok, a gondolkodás, a vallás annyira távol áll tőlem, hogy inkább ijesztőenk tartom, mint vonzónak. Simmonsnak sikerült megragadnia, mi az, ami annyira megrémísztene, ha huzamosabb időt kellene ott töltenem.

Luczak nekivág a családjával egy néhány napos indiai túrának, amiben fel kellene kutatnia a 8 éve eltűnt M. Dász költőt, és megszereznie a legújabb művét, sokak szerint ugyanis Dász él, hiába terjesztették halálhírét. Ahogyan azt kell, a gép késett, egy vadidegen várt rájuk a reptéren, akit más küldött, mint akivel lebeszélték, fojtogató hőség váltotta a monszunesőt, és Robert lelkére rányomta a bélyegét barátja figyelmeztetése: Kalkuttában van valami miazma, ami megrontja a levegőt. Én azonnal értettem, miről beszél, pedig még egy másodpercet nem töltöttem India közelében sem, Luczak viszont eltökélte magát, Dásznak elő kell kerülnie, úgyhogy lesz ami lesz, ő bizony menni fog.

Kalkuttában aztán szépen lassan sikerül megismerkednie Indiának azzal az oldalával (amiről én már láttam borzasztóan visszataszító képsorokat), amit egészen biztosan egyetlen reklámanyag sem bírna el. Igazából nem más ez, mint az emberi életmód, ahogyan önmagukkal és másokkal bánnak: a mélységes és reménytelen szegénység, a kasztrendszer eredményei, idézőjelben és anélkül; a higiénia, illetve annak hiánya; és a mindennapokba beépült vallás, legyen az hinduizmus, brahmanizmus, vagy bármilyen alága, ami a külöböző megtestesüléseket imádja.

Mint ahogyan Kálit. Káli a pusztítás, a háború, a halál istennője, levágott karokból készült szoknyát hord, nyaklánca koponyákból áll, és tíz karjában fegyvereket tart. Egyes helyeken még ma is él a kultusza, jelentsen ez bármit is. (civilben Siva feleségének egyik megtestesülése.)

A középkorban létezett egy szekta, a kápálika, akik egészen sajátságosan sokféle módon hasznosították a halottakat, többek között meditáltak rajtuk. Meg csináltak mást is.

Simmons összefonta ezt a két ágat: a pusztító, halálimádó Kálit, és a kápálikák rendjét, amiből egy olyan hátborzongató, gyomorforgató, és mélységesen ijesztő történetet hozott össze, ami nekem abszolút megtestesíti azt az Indiát, amit a felszín alatt érzek. 

Valószínű, hogy a magazinok csillogása és ez a mocsokban fetrengés igazából a két véglet, de nem is ez a lényeg, hanem a hatás, amit kelteni tudott vele. Megelevenedett holtak, leprások, háromember magasságú szeméthalmok a sikátorokban, oszló tetemek, és a véletlenek irányított összjátéka, ami garantálja a végkifejletet. Minden idealizált képtől mentes ez a Kalkutta, ahol emberek százezrei alszanak az utcán, ahol az érinthetetleneket polkorrektségből csak alsóbb osztálybelieknek hívják, holott ez nekik nem azt jelenti, mint nekünk, viszont jól hangzik. Az áramszolgáltatás akadozik (körbejár a hatalmas város különböző részein), ami azt jelenti, hogy olyankor nincs áram se a kórházakban, se a hullaházakban... 

Komolyan, akkora megkönnyebbülés volt, hogy megjelent egy szikh nyomozó, hogy már én is irracionálisnak éreztem az örömöm.

És van egy másik, szellemibb síkja, ami kicsit elvontabb, mégis egészen konkrét: Káli dala, a háborúk pusztítása, aminek a terjedése megállíthatatlan. De még csak háborúnak sem kell lennie, Káli jelen van a legapróbb cselekedetben is, ami megsemmisít valamit. Megállíthatatlannak tűnik. És ott a filozófiai kérdés: ha elpusztítod azt, aminek lételeme a pusztítás, nem-e inkább csak muníciót adsz neki?

Ilyenekkel kell lennie egy jó könyvnek. Hat. Érzed. Mintha ott lennél. Még ha nem is akarod. És nem akarod. Minél többet gondolkodok a könyvön, annál inkább érzem, hogy Simmons zseniális. 

Olvass tovább ->

Sherrilyn Kenyon - Éjféli vad

Azt hiszem, teljesen felesleges a fülszöveget betennem, inkább címszavakban elmesélem, hogy ismét egy jól karbantartott 2187 éves vámpírféle lénnyel van dolgunk, kidolgozott izmú aranybarna bőrrel (mindenhol aranybarna. mondom. mindenhol.), kívánatos, tökéletes testtel, amin persze nem fog az idő (azért elég szarul nézne ki egy átlagember ennyi idő alatt), és igen megtört, nem létező lélekkel. Azok a fránya nők az okai, azok teszik nyomorulttá a férfit, tudjuk. Kyrianosz is a felesége miatt lett Sötét Vadász, aki mindenféle lelkifuri nélkül továbbadta őt a rómaiaknak. Elunta, vagy tudja fene.
Bonyoltult lelkek ezek a férfiak, na. Elvesznek egy nőt, hűségesek is hozzá, az meg csak úgy elárulja őket. Ha filozófikusabb kedvemben lennék, megpróbálnám megfeleltetni a kétezer éve történteket a mai emberi hozzáállásokkal, de év vége van, ilyenkorra már elfáradok a nagy agyalgatásokba.
Nagyon SPOILERes poszt következik.

6 éve, ugyanígy év vége felé olvastam én ennek a sorozatnak az első részét, amiben Iulianoszt kiszabadítja Gracie a varázskönyvből és a szexrabszolgaság helyett arra ítéli, hogy már csak őt akarhatja. Úgy tűnik, ebbe belenyugodott a srác, már a harmadik bébivel terhes Gracie, de itt van nekünk Kyrianosz, a Vadász, aki kétezer éve szingli, úgyhogy szabad a pálya valakinek.
Akár Amandának. Ő Grace testvére (vannak egy csomóan, szóval valószínűleg idővel mindenki szexuális életével megismerkedhetek, ha akarok), és teljesen kilóg a családból, mert ő nem akar vámpírokra vadászni, szellemeket üldözni, istenekkel bratyizni, ő csak szimpla kis uncsi könyvelő akar maradni, akihez biztosan nem fog bekopogni az éjszaka közepén Hádész, hogy kiöntse neki kicsit a lelkét.
Csak aztán összebilincselődik Vadásszal, és hirtelen érdeklődő lesz. Főleg, hogy a fickó megjelent érte a munkahelyén, és még az exének is leesett tőle az álla. Mert a pasik is szemetek ám, csak hogy egálban legyünk. Úgy kell az exnek, most törheti a fejét, ilyen istennel az oldalán nehéz lesz aláznia Amandát úgy, hogy az még hiteles is legyen.
Igazából Kyrianosznak az lenne a dolga, hogy apollitákat öljön, mert azok emberi lelkekre vadásznak, de mióta Amandát ismeri, eléggé félszívvel van csak jelen. A másik fele Amandánál jár, hiába figyelmezteti az előző fél, hogy nincs vele dolga, mert az nem lehetséges. Nincs lelke. Szóval nem lehet. De szerintem Artemisz félmunkát végzett, nem vett ki minden lelket a Vadászból, és kétezer év alatt a maradéknak mostanra sikerült felszínre vergődnie. Hogy honnan tudom? Hát mert könyvet írtak róla.
35%, és még csak asztrálszex volt. Démonvadászat meg semmi, csak feltűnt egy kis köcsög hangja, ami gonoszkodott némileg. Elméletem szerint megorrolt a Vadászra, amiért inkább Amandán járt az esze, és nem vette elég komolyan a feladatát. Senki nem szereti, ha nem figyelnek rá eléggé, nem tudom hibáztatni érte, hogy inkább elbujdokolt.
Nagyjából ekkor feltűnik egy másik kidoglozott testű csodaszépség, Talon, szintén Vadász (helló, kelta), de mivel csak gyengítik egymás képességét, így sajnálkozva vettem tudomásul, hogy a hülye frizurás másikistennel majd egy másik könyvben találkozhatok újra (persze azért nem tűnik el teljesen. és nagyon vagány helyen lakik. krokodilok vigyázzák. bizonyám.).
Lelkizünk is ám kicsit. Hiába sulykolja annyira Vadász, hogy neki olyan nincs, de ha nem lenne, nem tudna keseregni az exe tettei felett. És hát mégis, milyen ember lenne, ha 2000 év távlatából se tudna túllépni a dolgon. Mintha csak tegnap történt volna. És még mindig szereti. Ó, micsoda férfi...
Aztán jön egy kis probléma, Amanda háza leég, és tudom ám, hogy valami szörnyűség kell ahhoz, hogy jóóó közel kerüljenek egymáshoz... francba. Mindig ilyenkor csörög a telefon. Meg hát drámázni is kell kicsit. Szóval húzni kell az időt, mert minden rendes, kiegyensúlyozott regényben kábé a felénél történik a fordulópont. Egy rendes romantikus (akár paranormális) regényben itt jön el a pillanat, amikor hányatatott sorsú szereplőink testileg és lelkileg is egymásra talának, hogy a kezdeti bizonytalanság után (kellek én másiknak? baszki, gondolatot olvasol, nézzél már bele a fejébe) megnyugodjanak a kedélyek, és jöjjön a másik drámai szál, vagyis a démon. Mivel a szex majdnem 10 oldalas leírás volt, nagyjából elvárható lenne, hogy a démonok is kapjanak ennyit. Hogy kaptak-e?
Hát...
Valamit hagyok nektek is, mindent nem mesélhetek el. Mert ugye van egy jóslat is ám, hogy ki ölheti csak meg a főgonoszt, szóval nincs vége a világnak, csak mert Amanda rámászott a pasira. Meg a képességeit is vissza kell szereznie. Mert elvesztette ám. Csak nem szóltam róla. Meg ott vannak az Orákulumok is, a talányos hülye kis versikéikkel. Csupa izgalom, mik történnek még itt, majd meglátjátok.

Van ez a három írónő, Cole, Kenyon meg Showalter, aki totál összefolyik nekem. Képtelen vagyok megjegyezni, melyik sorozatot ki írja, és én abból melyiket olvastam már. Úgyhogy tök jó, hogy van blogom, különben még képes lennék mindig ugyanazt elővenni.
A magyar borító szokásosan übergáz, igénytelen és fantáziátlan, bár tény, hogy a történet sem az irodalom csúcsa. Nagyjából inkább csak kerettörténet van, ami valójában történik, azt fentebb már vázoltam.
De minden gúnyom dacára végülis nagyon jól szórakoztam. Kenyonnak egyszerűen baromi jó a humora, bár az igazán durva lelkű, valóban szétesett és kiüresedett fickókhoz nincs tehetsége, de ez nem baj. Pont ezért ez csak egy kedves könyv, jófej szereplőkkel, nulla sötétséggel, amivel le lehet heverni a kanapéra, és végigvigyorogni az évődést, még akár karácsony este is. Úgyis tudjuk, mit akarnak egymástól, úgyis tisztában vagyunk, hogy végződik, már azelőtt tudjuk, hogy kézbe vettük volna, de én mindig azt mondom, ha már nem szól semmiről, legalább humora legyen a könyvnek. Ebben nincs hiba.
Amit viszont hiányoltam, hogy tényleg csak annyi a lényeg, hogy jutnak el egymásig. Az csak mellékes, hogy vannak istenek, hogy Amanda boszorkány, szunnyadó képességekkel, és az egész háttérvilág kidolgozatlan. Nagyjából két oldalban le van rendezve, mi miért történt, ki kivel van, miért léteznek, és mi a dolguk. Nagyon kemény démonvadászatokat lehetett volna lenyomni, mert a Vadászokban lenne potenciál, de ezek a könyvek a romantikarajongóknak készültek, a fantasy-körítés csak azért van, hogy ne kelljen komoly háttérkutatást végezni, milyen ranghoz hány alsószoknya dukált. Kár érte szerintem.

Olvass tovább ->

Robert Galbraith - A selyemhernyó

Amikor a regényíró Owen Quine eltűnik, a felesége Cormoran Strike magánnyomozóhoz fordul. Először azt hiszi, a férje csak elvonult magában valahová néhány napra (ahogy már korábban is), és most azt szeretné, ha Strike megkeresné és hazahozná.
De ahogy Strike nyomozni kezd, kiderül, több van Quine eltűnése mögött, mint azt a felesége gondolta. Az író épp befejezett egy kéziratot, melyben vitriolos tollal megírt portrék szerepelnek szinte minden ismerőséről. Ha ez a regény megjelenik, életeket tehet tönkre - így tehát nagyon is sokan lehetnek, akik szeretnék befogni a száját.
És amikor rátalálnak a bizarr körülmények között brutálisan meggyilkolt Quine-ra, versenyfutás következik az idővel: meg kell fejteni, mi vezeti ezt a kegyetlen gyilkost - mert Strike ilyennel még sosem találkozott... 

Szerintem nincs olvasó, aki ne tudná, hogy Galbraith J.K. Rowlingot rejti, a Harry Potterek íróját. Nem igazán tudom, pontosan mennyire sikeresek a krimijei ezen a néven, biztosan nem egyszer érte már a vád, hogy mindenki csak azért veszi a könyveit, mert idő előtt kiderült, ki írja. Attól függetlenül, hogy az első részbe, a Kakukkszóba, beletört a bicskám, annyira unalmas és nyünnyögős volt, ezt a második részt már nagyon élveztem. Szóval Rowling vagy nem, szerintem teljesen megérdemelten szeretik az olvasók.

510 oldal tömény információ a könyv mindenről. A füstös kiskocsmák hangulatáról, berendezéséről, az utcáról, ahol találhatók, a másik utcáról, ahonnan befordulunk a kiskocsmákhoz, az időjárásról (legfőképp arról), Strike fél lábáról (erről meg még inkább), a benyomásokról, amik visszhangot vernek Strike-ban, a könyvről, amit Quine írt (ami baromi undorító), a gyilokról (ami még undorítóbb), mindenről és mindenkiről, akikkel Strike bármilyen kapcsolatba kerül. És mégsem túlírt. Jólesett most belemerülni ezekbe a hétköznapi mozzanatokba, részletesen megismerni Strike-ot kívül-belül, a mindennapjait és a gondolatait. Mondjuk az exmenyasszony elvesztésének a körülményei már kicsit uncsi volt, először csak röviden lett elmondva, aztán kicsit hosszabban, aztán még egy kicsit részletesebben, meg még egy kicsit beszéltünk róla, meg akkor már emlegessük fel megint... na mindegy, egyszer csak túllépünk rajta.

A nyomozás viszont remek volt, ahogy haladt egyik nyomról a másikra, egy idő után a rendőrséget is kerülgetnie kellett, hogy "ne legyen útban". Nem volt holmes-os megoldás, ahol csak úgy a semmiből kerültek elő infók és emberek, minden eseményszál vezetett a következő emberhez vagy infóhoz. Bár a gyilkost nem találtam ki, de két emberre gyanakodtam, és az egyik ő volt. Ez azért jó, mert igazából semmi okom nem volt erre, egyetlen apró dolgot kivéve.
Élt az egész hóval és latyakkal borított város, a kocsmák, a klubok, az ételek az asztalon, a szereplők egytől egyig. Rowling tud írni, szó se róla.

Amik az első részben értek benyomások, azok megmaradtak: Robin szimpi, a vőlegénye egy pöcs, és majdcsak rájön Strike, hogy ha olyan nő kerül az útjába, akinek esze is van (Robin), akkor azt használni kell, nem csicskáztatni (de mentségére legyen mondva, eddig nem dolgozott nővel, az exével meg nem volt alkalma megtapasztalni, milyen az, ha egy nő okos). Nagyon jó csapat ők ketten, csak kellene egy kicsivel több tér Robinnak, nagyon feldobná a könyvet.

Olvass tovább ->

Boldog karácsonyt

 

 

Olvass tovább ->

Roger Zelazny - Amber kilenc hercege

AMBER az egyetlen valódi világ, aminek minden más világ - köztük a mi Földünk is - csak árnyékvalósága. Amber ott lüktet főhősünk, Corwin szívében és vérében, annak ellenére, hogy századokra száműzték erre az árnyékbolygóra, amit mi Földnek hívunk. Innen hazatérni azonban nem egyszerű az amnéziában szenvedő hercegnek, hiszen nem könnyű hazatérésről van szó, hanem egy trónörökös harcáról Amber trónjáért egy multidimenzionális világban. Az emberfeletti erővel rendelkező Corwin hercegnek meg kell harcolnia a többi örökössel, akik veszélyes és fondorlatos gátakat gördítenek felemelkedése útjába. Az Amber koronájáig vezető út a képzeletet felülmúló valóságoktól, démoni orgyilkosoktól és horrorisztikus tapasztalásoktól hemzseg. Egy földi kórházban ébredve hősünk arra sem emlékszik, ki is ő valójában, honnan jött és milyen körülmények áldozata lett. Amint lassan világossá válik számára, hogy ő Oberonnak, Amber királyának fia, az is körvonalazódni látszik, hogy ezzel együtt egy párhuzamos univerzumok felett uralkodó királyság jogos örököse is.

Zelazny nevét nagyon az eszembe véstem a Fény ura kapcsán. Vonzanak azok az írók, akik képesek a vallásokat is elvonatkoztatva szemlélni, mentesen a szó szerinti értelmezésektől, és a fantasy/sci-fi történet mögött egy egészen másfajta megvilágítást adnak ezeknek a világképeknek.

A lehető legjobb úgy kezdeni egy regényt, hogy a főhős amnéziás, mert akárhányszor belekezdek egy könyvbe, hasonlóan amnéziásnak érzem magam. Így legalább a főszereplővel együtt lehet szépen lassan beilleszkedni egy ismeretlen világba.
Corwinnak nincs egyszerű dolga. Egy baleset következtében elveszti az emlékeit, és egy megérzéstől hajtva meglép a kórházból, mielőtt kiengednék. Menet közben megtudakolja, ki dugta a zártosztályra hajazó helyre, és első útja hozzá, a nővéréhez vezet. Blöffökkel jut olyan infókhoz, minthogy többen vannak testvérek, Amberből származnak, annyira gyűlölik egymást, hogy egymás életére törnek, és senkiben nem bízhat.
Nagyon kiegyensúlyozottan csöpögteti Zelazny a információkat. Egyrészt Corwinnak is folyamatosan élednek fel az emlékei, másrészt az utitársak is hozzájárulnak a tudásához. Corwin ugyanis nekiindul Random testvér segítségével Amberbe, ahová az út szó szerint világokon át vezet, hogy legyőzze Ericet, aki önkényesen elfoglalta a trónt. Közben találkoznak segítőkkel, hátráltatókkal is, de mivel ez egy 10 kötetből álló sorozat, még alig kezdődtek meg az események (és már meghaltak rengetegen). Kicsit a görög mondavilágra emlékeztet engem a sok ármánykodó testvérrel, bebörtönzött apával, uralkodásmániával.

Nem vagyok ám teljesen elégedett. A Fény ura alapján számítottam egy szintre, amit messze nem hozott a könyv.
A történet, a háttérvilág, maga az egész ötlet szerintem elsőrangú. Ahogyan az egyik esemény vezet a másikhoz, a világok összekapcsolódása, és a közöttük való átjárás (meg annak az eszközei) teljesen lenyűgöztek.
A kidolgozás már hagy maga után kívánnivalót. Az egész ugyanis olyan, mint egy skicc, ahol egy történetfolyamot mesél valaki, aki mintha csak nézője lett volna mindennek, és nem elszenvedője. A világokon csak átrohanunk, és onnan tudjuk, hogy dimenziót váltottunk, hogy az aszfaltutat felváltja az őserdei földút, vagy a napfényből a zuhogó esőbe autózunk, netán kicsit fura teremtményeket látunk az út mentén.
A szereplők személyiségének a mélysége a nullához konvergál. Címszavakban tudjuk, hogy mindenki megbízhatatlan, és mindenkiben dúl a hatalomvágy, és sejthető, hogy ha már ennyi ideig életben tudott maradni, rendelkezik némi ravaszsággal is, de ennyi.
Aztán ott vannak a párbeszédek. Bár ne lennének. Halál egyszerűek, ami azért egy multidimenzionális világjárással megvert szereplőknél nagy gáz. Én legalábbis vártam volna a párszavas oda-vissza válaszolgatásnál jóval többet. Gondolatok, érzések, élmények megosztását, valamit, ami miatt jobban kitárul ez a világ és a hercegek élete (és maguk a hercegek is), de megmaradt a roppant felszínes és éppencsak tényközlő szinten. Lehet, hogy ezt a karakterek kétdimenzós volta hozta magával, mivel hiányzik a megrajzolt személyiség, nincs túl sok közölnivaló, sem egyedi hangszín.
De azt mondom, Zelazny tud valamit, mert a hibái ellenére is nagyon élveztem a könyvet, sőt, nagyon is kíváncsi vagyok, mi fog itt még történni, mert mozgalmasságban és izgalomban nem volt hiány. És remek ötletek is vannak benne, pl. a pakli működése, Amber és az árnyvilágok viszonya, vagy a Mintázat, ami próbatétel és kapu is egyben. Egyszóval olyan ez a regény, mint egy remek fantáziával megáldott író, első próbálkozása.

Olvass tovább ->

Victor LaValle - Fekete Tom balladája

Az emberek azért mennek New Yorkba, hogy mágiára leljenek, és semmi sem győzheti meg őket arról, hogy ott nem fogják megtalálni.
Charles Thomas Tester csaló és svindler, akit Harlemtől Red Hookig mindenki jól ismer. Tom tudja, milyen varázsereje van egy öltönynek, hogy hogyan tegye magát láthatatlanná egy gitártokkal, és hogy miféle fekete mágia borítja a bőrét, amitől a gazdag fehérek és a rendőrök árgus szemmel bámulják, ha eléjük kerül. Azonban amikor elvisz egy okkult kötetet egy félelmetes varázslónőnek Queens szívébe, Tom előtt feltárul az igazi mágia kapuja, és ezzel olyan dolgok figyelmét irányítja magára, amelyeket soha sem lett volna szabad felébreszteni sötét szendergésükből.
Brooklyn egén gyűlnek a felhők, és Fekete Tom nyomában olyan vihar szele támad, amely az egész világot készül elnyelni.

Tester  utcazenésznek álcázza magát, de a valódi feladata a különleges dolgok beszerzése. Tisztában van vele, hogy a látható világ mögött van egy másik is, ami egyesek előtt feltárul, mások előtt nem. Sok mindent lát ő is, de nem tulajdonít magának különösebb képességet. Egyik "üzleti útján" megismerkedik egy férfival, aki felbérli, hogy zenéljen a vendégeinek. Tom érzi, hogy valami nem oké a dologgal, közben összefut két rendőrrel is, akik a férfi nyomában vannak, de a pénz meggyőzőbb a megérzéseknél.
Tom zenélni próbál, nem egy nagy tehetség, de elég jól álcázza, közben ajtó nyílik egy különös, visszataszítóan vonzó világra, benne az Alvó Királlyal, majd olyasmi történik, ami gyökeresen megváltoztatja Tomot.

SPOILERES LEHET, úgy olvassátok.
A kisregény 120 oldal. Ennyiben el lehet mesélni bármit jól is, rosszul is, úgy is, hogy az ember úgy tegye le a könyvet, hogy jólesően pörög rajta az agya, de úgy is, hogy hatalmas hiányérzete van. Ez inkább az elgondolkodtató fajtához tartozik.
Megemlítik benne egyetlen egyszer Cthulhu nevét, de emiatt inkább csak kapcsolódik Lovecrafthoz, sok köze nem lesz hozzá. Hiányzik belőle az a mélységes emberidegenség és embertelenség, ami a lovecrafti világot jellemzi. 
Ez a regény nagyon is emberi, és nem is sűrített bele sok mindent LaValle. Egyetlen dolog jelenik meg: az 1920-as évek Amerikájának fekete-gyűlölete. Tom ugyanis fekete, nem csak a lelke, de a bőre is. Így képes mindet megtestesíteni, amivel anno a feketékre tekintenek: alsóbbrendű lények, akiket nem illik emberszámba venni. A végkifejlet az ez ellen való tiltakozás is lehetne, ha lenne bármi racionális alapja. De a regényt átszövi a misztika, és ez magasabb szintre emeli az igazságszolgáltatás szükségességét és mértékét.
Nem tudom egyébként, érdemes-e ilyen szinten elemezni a regényt, hiszen a konkrét történés csak annyi, hogy ajtót nyitottak Cthulhunak, aki majd eljön, és a maga képére formálja a világunkat, megszüntetve ezzel mindent, amit az 'emberiség' jelent. De nem tudom másképpen értelmezni, mint egy szimbólumot, hogy miért is értünk meg arra, hogy elpusztítsanak bennünket. Nincsenek nagy okai, nem húz elő háborús borzalmakat, épp elég kiindulópont az, ahogyan mint emberek reagálunk egymásra, láncreakciót indítva el ezzel, aminek ki tudja, mi lesz a vége. Itt Cthulhuba torkolltunk. Ha ezt a verziót nézem, kiváló regény.
Aztán persze lehet, hogy tényleg csak annyi volt a cél, hogy Lovecrafton keresztül utat törjön magának az olvasókhoz, ebben viszont szerintem elég gyenge volt.
Mindentől függetlenül viszont tény, hogy nagyon megtalálta a hangulatát ennek a fekete-misztikus világlátásnak.

Olvass tovább ->

Ötletek a fa alá

Gemmell Jon Shannow sorozatának a harmadik része, a Vérkő, most jelent meg. Van mellé pluszban Delta-karácsony is a kiadó oldalán, az első két rész kábé 30%-kal olcsóbb. Érdemes akár egyben is megvenni, mert tényleg nagyon jók.

Dan Simmonstól én már a Terrorot várom nagyon, de szerepel a jövő évi majdnem-terveim között, hogy elolvasom az Iliont és az Olümposzt is. (itt is van most kedvezmény a könyvekre.)

A Végítélet kis dobozával kapcsolatban sokáig bizonytalan voltam, de még mindig akarom, úgyhogy szerintem a fa alatt a helye. Nálam is, meg másnál is, természetesen. :) És persze e-ben. Mint ahogy minden mást is, amit csak lehet.

Jodi Taylor Egyik átkozott dolog a másik után könyve kicsit  Fforde Thursday Next sorijára emlékeztet, csak nem irodalmi, hanem történelmi témában, és nem a könyvekben, hanem az időben utazgatnak (ja, tényleg, nagyon hasonlít :D), de a lényeg, hogy érdekel. És a borító is nagyon bejön.

Folytatja a KMK Ilona Andrews Kate Daniels sorozatát, a Perzselő mágia már megjelent egy ideje. És nagy öröm van és boldogság, mert ugyan a Cat és Bones sorozat félbemaradt, de kijött az éjszaka hercegének, Vladnak a spin offja, az Első fellobbanás. Ha valakinek hiányoznak a jó urban fantasyk, ezt a kettőt bátran merem ajánlani.

Az Édesvíz nem az a kiadó, ahol fantasy és sci-fi szerető ember elkezdene könyvek után kutakodni, én is csak teljesen véletlenül akadtam rá, hogy ők adják ki Zelazny Amber krónikáit. Legalábbis egyelőre az első részt. A fény urát imádtam tőle, és a fülszöveget olvasva az Amber világában játszódó könyve is hasonlóan spirituális élmény lehet.

Gaál Viktortól valamikor az ősidőkben olvastam az Archét, és teljesen beszippantott a világlátása. Megjelent most egy új könyve a pszichológus úrnak, a Battleground zero, ami mindenképp megérdemli a figyelmet.

Lavalle könyvét, a Fekete Tom balladáját már angolul betáraztam magamnak, de ne hagyjuk ki, ha már kijött magyarul is. Sötét erők, varázslónő, okkult könyvek, kell még mondani bármit is?

A krimiszeretők semmiképp ne hagyják ki a Halál angyala új kiadását. Hamarosan jön a sorozat, talán valamikor jövő februárban, ha jól emlékszem, meg egyébként is az egyik legjobb krimi, amit olvastam.

Olvass tovább ->

Hatalmas kis hazugságok - sorozat

Luximamik hajbakapnak dedós óvodások módjára, a vége persze gyilok lesz.
Először nem is tudni, kit öltek meg. Mintha nem lenne fontos, és tényleg nem az (de, mégis). Ezek a nőstények bárkit kinyírnának adott esetben, hogy Madeline, Celeste vagy Jane jár szerencsétlenül, az mindegy. Bármelyikőjük ellen van egy jó indok, ami miatt jobb lenne a világnak, ha nem lennének. Legalábbis a dührohamok végéig, amiket másokból kiváltanak.
Az egész azzal kezdődött, hogy megérkezett a közösségbe egy nő a fiával, aki minden szinten kilóg a sorból.
Egyedülálló. Ez mégis mi már. Még egy pasast se tudott összeszedni, aki (szigorúan) a háttérből támogathatja.
Félállásban dolgozik. Talán a legrosszabb opció. Azt sem tudja, mit akar: anya legyen, vagy karriert építsen.
Kicsit trampli. Szó se róla, kilóg a tűsarkús-kiskosztümös csapatból a farmerjében és kapucnis felsőjében, de az autója nem egy roncs, ezt is igazán értékelhetnék.
És a fia tett valamit egy kislánnyal. Vagy nem tett semmit. Nem lehet tudni.
Kétségek között őrlődhetne a néző, de szerintem mindenki elsőre el fogja dönteni, hogy a kislánnyal van valami gáz, vagy a fiúval. Tipikusan az az eset, amikor annyira egyértelmű valami, hogy az már gyanús. De igen, mégis egyértelmű. Aztán persze nem biztos, hogy a jó oldalra állunk...
Az anyák is döntöttek, persze ők nem a gyerekek pártján vagy ellenük vannak, ez ugyanis egy remek alkalom egymás támogatására / támadására. Ők ebben az egymás elleni versengés egy újabb porondját látják: ki a jobb, ki a tökéletesebb, kinek van minőségibb, teljesebb élete.

Felkapott téma most az erőszak. Meeto kampány, még témázásunk is volt (én direkt nem vettem részt), meg úgy alapból a világ most azzal foglalkozik, hogy ki kivel mit csinált 20 évvel ezelőtt. Hogy tegnap a szomszédban bucira verte a férj a feleségét vagy a gyereket (vagy ezek bármelyike, a szerepek időnként felcserélődnek), az nem hírértékű. A jog, a szabályok, meg minden.  Na mindegy. És anélkül, hogy bárki élményét lekicsinyelném, azt gondolom, egészségtelen méretűvé dagadt. És ez a filmből is lejön, bár a sorozat nagyon árnyalja az összes témát, ami az abúzushoz kapcsolódik, még akkor is, ha igazából egyetlen megnyilvánulása van, az erőszak.
Ez a sorozat is erről szól. (A könyv is. Le kéne szoknom a zárójeles mellébeszélésekről.)
És hogy miért van egy kicsit túlpörögve a téma? Egy aprócska, szinte mellékes jelenet a soriból:
Békülési szándékkal egy 6 éves kisfiú megpuszil egy 6 éves lányt, és egyből ügyvédért rohanunk, és "beleegyezés nélküli érintésről" beszélünk. És engem ez igazából megrémít.
Végiggondolja ezt egy 6 éves így? Gyanítom, nem.

Nagyon érdekes, ahogy a gyerekek reflektálnak arra, amit a felnőttekből megértenek, vagy inkább félreértenek. Mindegyik karakterről szinte oldalakat lehetne írni, a titkok az apró kis epizódokban vannak, a felvillanásokban. Celeste ikerfiai közül az egyik fél Hulktól (a  filmtől), az apjuk pedig egy cseppet sem békés és kedves esti mesével szórakoztatja a srácokat, akikben dúl a megfelelési kényszer. A legfurább család.
És Madeline-éknél sem szeretnék túl sok időt eltölteni.
Még Jane a legátlagosabb, már ha az ő élményeit átlagosnak lehet venni. Sajnos, valamilyen szinten az.
Bonnie-éknál viszont kellemes volt az élet, ráadásul ő még csak ellenszenves sem volt. Mert a többiek azok voltak, mind egy szálig, ez csak nagyon lassan a végére változott meg. Mint amikor valakit elfogadsz olyannak, amilyen, még ha nem is tudsz vele azonosulni.
Az már csak az élvezeti értéket növeli, hogy csodás helyen laknak. Ha minden reggel az óceán hangjára ébrednék, nem hiszem, hogy komoly problémáim lennének bármi mással. :)

Mint mondtam már, egészen a legutolsó percekig nem derül ki, kit öltek meg. Sokan esélyesek rá, és közben sok mindenki eszembe jutott, ki fekhet ott vérbe fagyva, és nem, nem találtam ki. Nem is nagyon igyekeztem, egyszerűen élveztem azt a sok kis mocskos titkot, emberi gyarlóságot, amit ez a pár család képes volt összehozni.
Némelyik férjjel mondjuk voltak gondjaim. Nehezen hihető a gazdag családfenntartó szerepe, amikor olyasmik esnek ki a szájukon, hogy hatodikban csúfoltak, ha sokat kekeckedsz velem, rajtad verem le, nyenyenye. Meg hogy a férjed megfenyegetett. Tényleg megfenyegetted?? Nem is, az nem úgy volt. Kicsit óvodás-árulkodós fíling jött elő időnként.

A hét rész úgy építkezik, hogy láthassuk, hogyan és miért jutottunk el ahhoz, hogy valaki meghaljon. Közben egy rakás dolgot meg kell értenünk, mint ahogy normális esetben az ítélkezés helyett kellene, de ezek a dolgok általában kimondatlanok maradnak, hiszen sokan még önmaguknak is hazudnak.
De szembesülünk pozitívumokkal is: a feleségüket támogató férjekkel, akik még akkor is kiállnak mellettük, ha nem értenek egyet. Nem kell azt mindenkinek tudnia, hogy előző este leüvöltötték a dolog miatt egymás fejét, nem?

Muszáj lesz odafigyelnem Moriartyra. Ha a könyveit is olyan mesterien rakja össze, mint ahogy a forgatókönyv alapján abból következtetni lehet, akkor nagyon jó az írónő. Fogok tőle olvasni, nagyon elkezdett érdekelni, még ha a borítóiból nem is lehet komoly írói kvalitásokra, témákra következtetni.

Olvass tovább ->