KEMÉNYFEDÉL

Tavaly megfogadtam, hogy idén nem fogok rohanni az olvasmányokkal, hanem szépen, komótosan fogom majd apasztani a várólistán, amit sehol sem vezetek, mert elrettentene a hossza, viszont a könyvespolcom mindig emlékeztet rá, mi vár még rám. Ez nem annyira jött össze, bár a tavalyi 85 könyvhöz képest idén kevesebbet olvastam, csak 66-ot, (plusz, amit nem jelöltem és amiről nem írtam), és bár nem mondhatom, hogy mindegyik maradéktalanul emlékezetes olvasmány volt, azért a legtöbbje megérte.

Idén volt két olyan dolog, ami eddig nem, vagy nagyon rég. Az egyik a rukkola, ahol beszereztem egy rakat tök jó könyvet, vagy legalábbis a kínálathoz képest jókat, a maradék szerintem még a következő világvégén is ott lesz fenn, mert a kutyának nem fog kelleni. De nem panaszkodom, elég jól jártam, mint az látszik a polc méretéből.
A másik, hogy újraindult az OKK. Kicsit visszább vettünk, nincs akkora szabadság, ami ezelőtt volt, de szerintem ez így a jó, mert mindenki olvas egyébként is, és ha már könyvklub, legyünk kicsit szigorúak. Az idén egy könyves volt még, a Monte Cristót olvastuk, ami nekem igazi kihívás és kínszenvedés volt, de legalább a többiek jól elvoltak vele. Nem tudom, jövőre (vagy az idén már) mik közül lehet majd választani, az tuti, hogy nagyon meggondolom, melyiket válasszam. (Azért van ennyi polcos kép, mert még nem vagyok benne biztos, mi lesz a moly sorsa nálam, így meg legalább képileg megmentem, ami esetleg elveszne.)

Az idei évben hatalmas változás volt még az előzőekhez képest, hogy nagyon-nagyon-nagyon kevés könyvet vettem. Összesen 31 darabot, ami az előző évek többszázához képest hatalmas előrelépés, ráadásul ezek nem is mind az enyémek voltak, mert Kisnimának is vettem most elég sokat. Ami maradt, abból is volt olyan, amit nem kellett volna, de már mindegy. 2013-ban majd még okosabb leszek. (vagy nem.:D)

És ha már vásárlás, akkor kezdjük a legek közül a legjobb vásárlással, ami kétségtelen, hogy a Calderon volt. Egyszerűen imádom ezt a könyvet, nem tudok róla elég szuperlatívuszokban beszélni, és szívem szerint minden olvasó embernek adnék egy darabot belőle, hogy ha úgy érzi, fejére szakadt a világ, vagy egyszerűen csak egy nagyon színvonalas szórakoztató könyvre vágyik, akkor ezt vegye kézbe. Nagyon bízom benne, hogy az egyébként magyar író, Varga Beáta nem egykönyves csillag, és a másik hirtelen jött nagy kedvencemhez, Gaura Ágneshez hasonlóan jönni fog a többi könyvével.
Merthogy idén a másik nagyon jó befektetésnek a Vámpírok múzsáját sikerült bealakítanom, és én örülök a legjobban, hogy egyre nagyobb pozitív meglepetést okoznak a magyarok.

Két idei felfedezettem is volt, Alastair Reynolds és Patrick Rothfuss. Szerencsére egyikük sem egykönyves író, és bár a Királygyilkos krónikájának második része az idén nem jött össze, a jövő évi terveim között mindenképp szerepel. Reynolds következő könyve nemrég jelent meg, vele nem vagyok nagyon elkésve, szerintem az első könyv lesz 2013-ban, amit megveszek. Sőt, biztos, merthogy jön a szülinapom, és ez lesz a meglepetés.:D

A legrosszabb könyvélményem nem hagyott maradandó károsodást bennem, viszont egyben ez volt a legfurcsább is, ezt pedig Tóth Csilla Körbe égje érdemelte ki. Még most is megcsap az a nihilizmus, ami a könyvből áradt. Nagyon különös, hogy egy női író ennyire sötét és kiüresedett világot tudjon alkotni, sajnálom, hogy nem volt türelmem hozzá.

Az év egyik könyve a Fever sorozat volt Moningtól. Nem is tudom, mit mondjak róla, amit még eddig nem mondtam el, asszem, inkább semmit. Olvassátok, mert nagyon jó, még a hype ellenére is, ami tudom, hogy sok embert visszatart időnként.
A másik a Marija Morevna és a Halhatatlan. Catherynne M. Valente olyan mesét szőtt az orosz mitológia világából, ami teljesen a szívemhez szólt.

Befigyelt egy új műfaj is, ami kedvenccé lett, mégpedig a steampunk. Nem olvastam még a keményvonalas regényekből (várom Miéville-t), ezek inkább ilyen kisasszonyos regények, és némelyik nagyon egyszerű kliséhalmaz csak, mint a Mechanikus London, de annyira bájosak és elragadóak, hogy meg lehet bocsátani nekik. A Napernyő Protektorátus például még különösen szórakoztató is a műfaji keveredés miatt (vámpírok és alakváltók is vannak benne), Carriger nagyon jól összefésülte az esetleges ellentmondásokat. Gondolok itt arra, hogy a gőzmozdony és a vérszívó nem feltétlen kompatibilis, míg azért a léghajó és a napernyő a kalappal nagyon is az.
De azért ezt a témát is lehet jóval komolyabban is, a Rapture ezt remekül hozza, ami egyszerre alternatív történelem, és steampunk, kalapok, fenékpárna és humor nélkül.

A könyvkiadók világában is történt ez meg az.
Az Ad Astra kiadó sokunk kedvence a különleges könyveik miatt, amiket más kiadók nem vállalnának be, viszont nagyon kár lenne bennünket megfosztani ezektől az élményektől, és ezt ők is így gondolják szerencsére. Ami nagyon bátor dolog tőlük, hogy a kiadott könyveket hozzák e-ben is. Remélem, megéri nekik.
Elég friss még, hogy a CorLeonis is terjeszkedik, egyrészt megnyitotta a webshopot, másrészt már nem csak a saját könyveiket árulják, hanem más kiadókét is. Most valamiért nem látni a többi könyvet, de remélem, hogy nem álltak le a projekttel.
Most hirtelen más újság nem jut eszembe.

Terveim is vannak 2013-ra, ha már ilyen sikeresen elkerült bennünket a világvége, aztán majd elválik, mennyi valósul meg.
Először is, idénről még maradt három könyv, amit gyorsan el kellene olvasnom, a Galambok őrizői, a Leviatán, és a Cinder. Ezeket még most akartam olvasni, de egy kicsit szétcsúsztam az időmmel.
Ami viszont majd csak jön, az a Konzulváros Miéville-től, ez az Agave szerint majd csak valamikor március végén fog megjelenni, de én már nagyon készülök rá.
Amit még nagyon várok, az a Cassie Palmer sorozat következő kötete, az Iced, és Moning skótpasis romantikusa, ezeket majd a CorLeonis hozza.
Aztán két merénylet is volt ellenem, mert Zenka elolvasta SEP-től a Csak te kellesz-t, és olyanokat írt, hogy szerintem ez nekem is kell, és Gretty is olvas hál' istennek, ő meg Az álruhást olvasta, és azt is akarom. Ezzel asszem teljesíteni is fogom az évi romantikus adagomat, majd beosztom őket.

Megnéztem a statisztikámat, és azt tapasztaltam, amit Amadea is: néhány könyves posztot rengetegen megnéztetek, viszont jobban bírjátok a pletykázós bejegyzéseket.:D
A leglátogatottabb poszt a Tövisek hercege, a 642 kattintással magasan vezet, aminek nagyon örülök, mert egy tuti jó regény. A második helyen a könyvesek közül Itó Projekt áll a Harmóniával, a harmadik pedig Sylvia Day és a Hozzád kötve. (hát igen.:D)
És megdöbbenve látom, hogy még az idézetes oldalam is közel 500 kattintást kapott, ez tök jó. Örülök neki,  és nyilván nem kellene ennyire elhanyagolnom.

"Az egyik előnye annak, ha az ember egy jéghideg gyilkos, hogy nem kell sokat foglalkoznia más ragadozókkal."

A 11 éves Dylan arra eszmél egy hatalmas rendőr markaiban, hogy kinyírta a családját: megölte az apját, az anyját, a kishúgát, a család macskáját, és majdnem a bátyját is. 7 évet tölt egy nevelőintézetben, Drummondban, ami kicsit elmegyógyintézet is, kiszolgáltatva a társainak, és a pszichiáternek. Egyetlen ember tartja benne a lelket, Phil, a matektanár, aki megtanítja felszabadítani az elméjét, így a körülményekhez képest normális tud maradni. Amikor betölti a 18-at, az ítélet szerint állami fegyházba kerülne egészen 27 éves koráig, de végül elintézik neki, hogy bátyjával együtt máshová költözzenek. Innentől ők lettek a Marchand fivérek, és nem volt semmi gond addig, amíg meg nem jelent Polly, és egyiküket el nem öntötték az érzelmek.

Elég sokáig halogattam ezt a könyvet, pedig nem kellett volna, de az Anna Pigeon 0. kötete rossz emléket hagyott bennem. Pedig nem volt az rossz könyv, egyszerűen Pigeon kisasszonytól szerettem volna csak távol tartani magam, valamiért nem tartom teljesen egészséges nőnek. Persze, ez ... akartam mondani, ez nem olyan, pedig hajjaj, dehogynem. Ez még olyanabb, csak ez teljesen nyíltan beteg, nem olyan alattomosan.
Mikor végül rávettem magam, és belekezdtem, egy szuszra olvastam el. nem bírtam letenni.
A csavarra már a felénél rájöttem, de őszintén szólva nekem nem ez adta a varázsát. Nagy ötlet volt, ahogy végigvezet bennünket, majd megmutat egy másik igazságot, de sokkal érdekesebb volt egy elmebeteg agyában lenni.

Ha most elmesélném, melyik szereplőről mit gondoltam már az első oldalaktól kezdve, azzal nem csak a poént lőném le, de szerintem hatalmas spoiler is lenne, úgyhogy nem teszem, a lényeg, hogy a megérzésem megint bejött.
Ami nektek a lényeg, hogy ha nagyon jó thrillert akartok olvasni, hidegvérű, darabolós gyilkossal, nagy baltával és elmegyógyintézettel, akkor semmiképp ne hagyjátok ki. Nagyon jól felépített regény, logikus történetvezetéssel, és reális szereplőkkel. Tuti jó választás.

Ebben az alternatív történelmi regényben Hitler legyőzte Sztálint, az atomot Berlinre dobták le, és Amerika pedig elfogadott egy törvényt, aminek köszönhetően a menekülő zsidók letelepedhettek Alaszkában, Sitkában, ami hatvan évre autonómiát kapott. A hatvan év hamarosan letelik, és úgy tűnik, a zsidók újra hazátlanok lesznek, mindenki igyekszik megoldani a jövőjét: máshová költöznek, zöld kártyát igényelnek, munkavállalási engedélyért folyamodnak.
Aztán Emanuel Lasker megölése kapcsán megismerkedhetünk Landsmannal, és Berkóval, a két sitkai rendőrrel, és belecsöppenünk egy nyomozásba, sakkfigurákkal, beláthatunk egy picit a rendőrségi színfalak, és nagyon a zsidó gondolkodás és életérzés mögé.

Meyer Landsman nagyon jellegzetes figura, azt hiszem, nem olvastam még hozzá hasonló alakról. A végtelenségig kiábrándult és szerencsétlen, alkoholista, nikotinfüggő, és roppant magányos, igazából azt sem néztem ki belőle, hogy jó nyomozó lenne, annyira elesett és béna, és pont ezért értékeltem azt a hatalmas erőfeszítést, amit a nyomozásba fektet. Pedig igazából szinte semmi mást nem csinált, csak követte Berkót, a társát. Berko Shemets félig indián, félig zsidó, családos, és a felesége újra terhes, ami kicsit kihozza a béketűrésből, egyébként elég kiegyensúlyozott életet él.
Rajtuk kívül még rengeteg szereplővel dolgozik, szinte egész Sitka felvonul, ahol mindenki mindenkinek rokona, vagy valaha az volt, de ha nem, akkor valahonnan biztosan ismerik egymást, ha más nem, akkor az őseik.

A zsidó humorral és életérzéssel először akkor ismerkedtem meg, amikor a szomszédasszonyom (aki nem mellesleg szintén zsidó), ajánlotta nekem Heller Isten tudja c. könyvét. Amikor mondta, akkor azt hiszem, még túl kicsi voltam hozzá, de nem felejtettem el, és valóban, ironikus és humoros volt, úgy, ahogyan csak egy zsidó tréfálkozhat saját zsidóságán és népén.
És pont ilyen érzésem volt most is, ahogy olvastam Chabon könyvét. Sokkal töményebben használta ki az etnikuma adta lehetőségeket, és az, hogy karikatúrába öntse a zsidóságot, és szórakozzon a jellegzetes vonásokon, csakis egy zsidónak megengedett így, ebben a formában. (Azt már inkább végig sem gondolom, hogy mi lett volna, ha ezt egy goj írta volna meg.) Az írásmód az öltözet, az életstílus, a gondolkodásmód és a rengeteg jiddis szó nélkül is hatott, és lehet, hogy paródia az egész, mégis nagyon zsidó, nincs rá jobb szavam. Nem csak egy alternatív világba csöppentem, de egy egészen más kultúrközegbe is, mint ahol egyébként élek, és Chabon nagyon ért hozzá, hogy népe jellegzetes vonásai kidomborítsa úgy, hogy az egy nemzsidónak is szórakoztató és élvezetes legyen, és ahogyan azt egy nemzsidó soha nem teheti meg.
Nem akartam ennyit zsidózni, de óhatatlanul ez áll az egész történet előterében: hogyan lehet létezni zsidóként, hány exodus lesz még és miért, és hogyan lehet megkapaszkodni bármelyik világban a talajvesztés után. Mert bár alternatív történelembe van bújtatva, én ott éreztem mögötte a valós problémákból való kiútkeresést. A könyv vicces, szó se róla, de épp annyi komolyságot is fel lehet benne fedezni, akár politikáról, akár hitről van szó.
Nagyon szerettem a krimi-szálát, mert ezen keresztül ismerhettem meg azt a rengeteg érdekes alakot (akik nagyon zsidók voltak, de ezt már nem is mondom), és nagyon kicsit a sakkot, aminek olyan ereje van, hogy jelenlétében még a kasztok is megszűnnek.

A szektahatárokon átívelő barátság ritka jelenség, legalábbis ő nem sokszor találkozott vele. Úgy tapasztalta, hogy a homoszexuálisokon kívül csak a sakkozók tudják áthidalni az egymás között tátongó szakadékot, heves érzelmekkel, de halálos erőszak nélkül.

Szerelmi regénynek cseppet sem nevezném, sci-finek meg főleg nem, nem is nagyon értem, mit akart ezzel a két kategóriával a fülszöveg. Viszont a többi működik: zsidó feeling egy kis vérbe és humorba mártva.

Ez volt az idei év egyik legfeldúltabban vásárolt könyve, és az egyik legjobb szerzeményem. Rájöttem már, hogy imádok emóciós ingerek alatt vásárolni, mert mindig olyan tuti könyveket fogok ki olyankor, amiket máskor nem.
Annyira friss ez a könyv, hogy semmit nem tudtam róla, amikor megvettem, csak annyit, hogy lehetett volna karácsony előtt reciben kérni a pdf-et, de éppen fullon vagyok recikönyvekkel, úgyhogy passzoltam. Aztán volt ez az adventi nagykedvezmény a Molyképzőnél, és akkora kedvezmény volt rajta, hogy azt mondtam, ezt muszáj. Aztán hozzácsapta  a postaköltséget, na, mondom, ezt annyira mégsem muszáj akkor, mert tök röhejes, hogy ők is itt vannak, ahol én, és akkor még fizessek csomagköltséget, fel sem ajánlja a személyes átvételt, és így szinte több lett volna, mint eredeti árban. De aztán, ahogy lenni szokott, addig piszkált a dolog, hogy megrendeltem a Libriben, mert ott csak picivel volt drágább, mint emitt a meghirdetett nagynagy kedvezménnyel, és oda ugye mehetek érte személyesen, ingyen. (tudom, anyagias dög vagyok, de a postaköltség mindig gondolkodásra késztet, és megálljt parancsol a kezemnek.) Reggel megrendeltem, délután már a kezemben is volt, másnap estére meg el is olvastam.

Calderon egy oltári fazon. Eleve nyolcszor próbált meg öngyilkos lenni, mindannyiszor megzavarták. Mert a felesége 30 napja meghalt, és mi erre a megoldás? Hát az öngyilkosság, egyértelmű. Egyébként Calderon főnemes, ami azt jelenti, hogy soha életében nem dogozhat, mert különben kiveti magából a felső réteg, de teljesen konkrétan. Számkivetett lesz, még a saját családja előtt is megszűnik létezni. Már az sem volt teljesen felhőtlen a családi helyzetét illetően, hogy elvette Marát, a közrendűt, de amikor anyósa enyhén célzott rá, hogy tudja, hogy öngyi akar lenni, de ha megteszi, ők nem fogják tudni eltemetni, ezért kénytelen lesz munkát vállalni, na az volt a vég.
Van egy nagyon jófej sógora, akivel folyamatosan vitáznak, sokszor szó szerint vérre menően, ő próbálja meg egy picit terelgetni. Először azt hittem, hogy utálják egymást, de nem, csak ők így mutatják ki a szeretetüket, hogy néha jól összeverik a másikat, meg provokálják, amihez a sógor nagyon értett, végülis pszichiáter, tudta, hogy kell bánni Calderonnal. Ő volt az, aki javasolta, hogy menjen el a Flotta válogatására, másodkapitányt keresnek.
Végül Calderonból kapitány lesz egy cirkálón, amit nem tud irányítani, a legénység nem fogadja el, a másodkapitánya utálja, a narancsillatú kadétlány pedig ugyanazt a Játékot űzi, ami neki is szenvedélye.

Hatalmas kedvenc lett, talán mert olyan jólesően megdöbbentett, hogy már az első oldalon beleolvadtam a könyvbe, szinte azonnal beleestem Calderonba, és szétdrukkoltam magam, hogy mi lesz már a japán kiskadéttal.
Voltak benne nagyon jó ötletek. Már eleve a karakterekért odáig voltam, de az apró mozzanatok felett sem szabad elsiklani, mint a főnemesek világa és különös etikettje, a kardforgatás művészete, sőt, magának a kardnak a szelleme. A humora fergeteges, könnyesre röhögtem magam egyes jeleneteken.

Érdekes egyébként, hogy csapódik le bennem a könyvek hangulata, meg a hozzájuk való viszonyom. Mondhatnék negatív példákat izzadságszagú párbeszédekre, meg erőltetett történetre, például a Trónbitorlók ilyen, és nem igazán értem ezt a fene nagy népszerűségét külföldön, de ez tipikusan megszenvedtetett történetileg is, meg a párbeszédek is. Mesterkéltek voltak és nem tudtam megtalálni azt a hangot, amin őszintének tudtak volna hatni. Hogy ez a fordító hibája-e, vagy már eleve ilyen sablonosan semmitmondó volt minden eredetileg is, azt nem tudom.
Viszont a Calderonban teljesen természetes minden. Mert az kizárt, hogy már az első oldalon elfogult legyek, az nagyjából a könyv negyedénél jött el, szóval biztos vagyok benne, hogy nem a jóindulatom mondatja, de ez a könyv minden szinten megüti a felső lécet.
A karakterek hitelesek - igaz, hogy Calderon nem indult annak a hűdekomoly vérengző fazonnak, ami időnként előtör belőle, inkább sztoikusan életunt volt, de a cinizmusa komoly humorforrás volt, szerintem Beáta nem hagyott ki egyetlen magaslabdát sem. Szóval attól, mert laza volt, még nagyon is komolyan kellett vennem, mert nála álarc volt álarc hátán. Ezért is csíptem, amikor Frank sógorral csevegtek, mert olyankor ösztönből jött neki minden, nem ügyelt a látszatra. Frank egyébként nagyon érti a dolgát, egy ilyen típusú pszichiáterrel még én is szívesen elbeszélgetnék. A japán kadétlány is nagyon érdekes volt, furcsa volt látni az ennyire különböző társadalmi megoszlást, és ahogyan egyik kultúra megpróbál megélni a másikban.
A mellékszereplők is tették a dolgukat, kár, hogy Calderon apja olyan későn lép a színre, róla is olvastam volna még.
A hangulat eredeti - a történet az űrben játszódik, egyik bolygóról utazunk a másikra, közben zajlanak az események a hajón is, meg a háttérben is, és bár egyik sem igazán részletes, végül teljes képet kapunk az egész világról.
A humor fergeteges - na, ez az, amit nem lehet erőltetni. Vagy jön az íróból, vagy nem, és azt vagy megtalálja az olvasó vagy nem, de itt közöttünk teljes volt a harmónia. Nagy előny, hogy nincs túlírva, kevés szóval is komplett helyzeteket láttat, és a komoly dolgok mögött (vagy előtt) ott van a rengeteg humorforrás, amit soha nem mulaszt el kihasználni.
A történet is egyedi - legalábbis így összességében. Nyilván echte sci-fit írtak már jobbat is, de ez igazából nem keményvonalas sci-fi, inkább sci-fibe oltott kalandregény, némi misztikummal, romantikával, és humorral, szóval egy elég vegyes könyv, de pont ez a varázsa: minden igényt kielégít, egyszerre szórakoztat és pihentet, miközben mégiscsak egy elég egyedi szerelem szövődik a szemünk előtt egy különleges világban.

Ja, és a Játék, na, ez a legnagyobb ötlet a könyvben. nekem kevés volt belőle, de ha több van, a könyv is hosszabb, de az se lett volna baj, mert abból is kevés volt.

Szívem szerint naponta bombáznám Varga Beát mélekkel, hogy ugyan, legyen már olyan kedves, és folytassa a történetet. Remélem, tervezi.

Tavaly eldöntöttem, hogy az idén karácsonyra elolvasom Dickens Karácsonyi énekét, mert karácsonykor mégiscsak legyen már karácsonyi könyvről poszt, viszont ha hiszitek, ha nem, de simán elfelejtettem.:D
Viszont pénteken olyan örömben volt részem, hogy a kistündérek a manók segítségével bedobtak a postaládámba egy naaagy borítékot, amiben a CorLeonis kiadó horoszkópos naptárja volt, és ennek annyira megörültem, mert ez volt az első igazi karácsonyi meglepetésem. (Meg az utolsó is, de az most mindegy.:D)
Nagyon köszönöm!

Ami külön jó, hogy ennek az ajándéknak kisNima is örült, mert épp előtte való nap beszélgettünk a horoszkópokról, meg a világvégéről, és hát ebből a naptárból simán látszott, hogy  a nagy világvége bolygóegyütállás után is lesznek még bolygók, amiknek lesz egymáshoz viszonyított helyzete - a naptár az összes olyan napot feltünteti, ahol valami jelentős fordulatra lehet számítani valamelyik bolygók hatásából kifolyólag. Nagyon rövid kis figyelemfelhívások ezek, reggelente elég csak egy pillantást vetni rá, és azonnal megtudjuk, kössünk-e szerződést, lesz-e pénzünk régiségre, vagy érdemes-e szétnézni a padlásunkon (vagy másén) kincsek után kutatva.
Ráadásul minden hónaphoz festett egy-egy képet Phyllis Kapp abban a stílusban, ami a fedlapon is látható.

Egyéb okból kifolyólag Gretty rám parancsolt kedvesen utalt rá, hogy ha már annyira érdekel, mit gondol Sunnyról, ugyan olvassam már el a posztját róla, és teljesen igaza van. Azonnal rá is kerestem... és szétröhögtem az agyam. Ez egy olyan baromi jó poszt, hogy még most is jókat vidulok néhány képen és szópárosításon
Aztán bevillant, hogy szoktam én válogatás posztokat is közreadni, már éppen ért egy újabb, rég volt már, és akkor miért ne válogathatnék ilyen kivesézős posztokat bele, amitől tuti dőlünk majd a röhögéstől.
Mivel rövid az agyam, írjátok meg nyugodtan, ha még tudtok ilyen sírva-röhögős könyvértékelésről, mert imádom az ilyeneket. Szar könyvről lehet a legtutibb értékeléseket írni, és pont.

Az első tehát legyen Gretty posztja Sunnyról, Mona Lisáról meg a holdfürdőzős majdnemgruppenekről.
Igaz, egy ponton tényleg elvesztettem már a fonalat, hogy ki kivel van, meg miért, vagy miért nem, de igazából ezeknek nincs is nagy jelentőségük, és legalább Gretty mintha tisztában lenne vele, ez így elég is.

Biztosan emlékeztek rá, mennyire megosztotta az olvasókat a Gyémántfiú. Konkrétan kétfelé: voltak az elvakult rajongók, akik mindenkit szétszedtek, aki rosszat mondott eme csodáról, meg voltak azok, akik semmi jót nem tudtak róla mondani. A csillámboy nekem Zenka posztjából maradt meg, azóta is emlegetjük időnként, micsoda vihart kavart a rendhagyó véleménye.

És tényleg nem protekciós, de szintén Zenkánál olvastam a Szürke ötven árNyalatáról, ami akármennyire is bosszantotta, nagyon szórakoztatóra sikerült. (a címben időközben kicsi lett a nagy N, gondolom, nem akarta fokozni az egyébként sem kicsi feszültséget.:D)

Már a könyv néhány első sorától kirázott a hideg, nagyon jól indít:

A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. A kislány három napot élt. Az embergyerekek átlagos élettartama a Szakadás óta ötvenhat óra volt. Már nevet sem adtak nekik.

A Szakadást az emberek által létrehozott Részlegesek okozták; az Elszigetelési Háború miatt mesterségesen előállított szerves lények megfertőzték az embereket egy vírussal, az RM-mel, aminek nem találtak egyelőre ellenszert, így évek óta az összes csecsemő néhány órán vagy napon belül meghal. A lányok 18 éves koruktól fogva arra vannak kárhoztatva, hogy folyamatosan terhesek legyenek, szüljenek, és gyászoljanak. A Remény törvénnyel, ami a szülés alsó korhatárát szabályozza, próbálják meg életben tartani az emberiséget, mert úgy gondolják, a nagy számok törvénye alapján születnie kell legalább egy csecsemőnek, aki immunis a kórral szemben.
Kira Walker 16 éves,  orvostanhallgató, és a szülészeten tölti a gyakorlati idejét, amikor barátnője közli vele, hogy terhes, és ezzel elindítja az események láncolatát. Kira mindenáron meg akarja menteni a babát, és mivel remek kutató, átnézve az eddigi eredményeket rájön, hogy bár az összes halott baba adatait tudják, és az embergyerekeket mindenféle szempontok alapján megvizsgálták, hiányoznak a forrás adatai. A Részlegesek felépítése és genetikai kódja ugyanis a Szakadás során megsemmisült, és úgy gondolja, ahhoz, hogy az ellenszert kifejlesszék, meg kell vizsgálniuk egy Részlegest.
Ez viszont nem olyan egyszerű. 11 éve nem láttak egyetlen példányt sem belőlük, így fel kell kutatni őket, és foglyul is kell ejteni egyet. A javaslatát persze tombolva fogadja a professzora, és valahol igaza van: egy Részleges elfogása kirobbant egy újabb háborút, és már a belső ellenállással, a Hanggal sem bírnak el, még egy háborút biztosan nem élnének túl.
De Kira nem adja fel, csapatot toboroz, akikkel elindul felkutatni az emberiség jövőjét.

Nagyon nehezen barátkoztam össze a könyvvel. Az első 100 oldal nagyjából azzal telt nálam, hogy megpróbáltam összekaparni a mellékesen elhangzó félmondatokból, hogy most akkor hol is vagyok, kik között, és mi is történt, és kik a Hang, meg miért vannak Részlegesek, meg kik azok a pestisbébik, és miért vannak egyesek életben, ha mások meg meghalnak. (Persze, így utólag visszaolvasva az elejét, teljesen egyértelmű, dehát utólag már minden az.)
Aztán Kira és csapata nekiindult, és onnantól annyira beszippantott a könyv, hogy le sem bírtam tenni.
Ami teljesen lenyűgözött, az a világ: üres, reménytelen, a távolban épp annyi reményvillanással, ami egy kicsit oldja a szorongást. Nagyon könnyen bele tudtam élni magam Kira helyzetébe: 16 éves, a Szenátus valószínűleg pont erre a korhatárra fogja levinni a szülés alsó határát, és nem képes tétlenül nézni, hogy annyi baba hal meg. Tipikus lázadó, az okosabb fajtából: tudja, hogy mit akar, és azt hogyan érheti el. Az egyik legszimpatikusabb szereplőm volt.
A világfelépítés is nagyon reális. A vezetés a Szenátus kezében van, a törvényhozásra és működésük hátterére senkinek nincs rálátása. Törvényszerű, hogy létrejön egy ellenállási mozgalom, akik minden eszközt bevetnek, hogy aláássák a Szenátus hatalmát, és ráébresszék az embereket, hogy nagyon rossz felé vette az irányt ez a széthullott világ. Legalábbis szerintük. 
És emiatt óhatatlan, hogy rengeteg kérdés felmerül bennünk olvasás közben: hogyan is lehetne jól vezetni egy ilyen világot, milyen szabályok szükségesek, hogyan álljunk az élethez, egymáshoz és az ellenséghez, akiket bár nem látunk minden nap, mégis egy bolygón/földrészen/városban vagyunk kénytelenek együtt lenni velük. És a legnagyobb kérdés. hogy ki a valódi ellenség, amire a válasz úgy változik, ahogy nézőpontokat váltunk.

Élnek a karakterek is, ahogy kerültek elő új emberek, úgy csatlakoztak a kedvencek táborához. Kirát egyértelműen megszerettem, mint ahogyan Jaydent és Xochit is. (Xochi humorát imádtam.) Ami a legjobb volt, hogy bár tizenévesek voltak, ez egyáltalán nem érződött sem a gondolkodásukon, sem a viselkedésükön. Nyilván egy ilyen világban az ember korán felnő, és amíg a mi 16 éveseinknek a legfontosabb a smink, a menő ruha meg telefon, azért ott egészen más az értékrend, bár tény, hogy a felhalmozott és el nem használt menőcucc készlet teljesen kielégítette ez iránti vágyukat.
És be kellett látnom a könyv végére, hogy nem csak a 100. oldaltól kezd izgalmas lenni a könyv, hanem már az elején is az volt, csak egy kicsit elvesztem a sötétben. A történet menete teli van feszültséggel, és akcióval, és onnantól, hogy rátalálnak a részlegesekre (vagy ők rájuk?), nagyon érdekes is lesz.

Remek könyv, lehet rajta izgulni, gondolkodni, benne élni.

Kicsit meglovagolom a diktatúrás posztom hozta tömeges érdeklődést, és hozok még CorLeoniszos híreket a jövő évi megjelenésekről.
Higgyétek el, ez sokkal izgalmasabb, mint egyéb más baromságok, úgyhogy olvassátok csak tovább szépen.:))

A lényeg, amit szerintem már vagy tudtok, vagy sejtetek, hogy jövőre jön magyarul az Iced Moningtól (meg más is), és folytatódik a Cassie Palmer sorozat is, Chance-től. Pontos megjelenés még nincs, de nagy valószínűséggel kijönnek még az első negyedévben, mindkettő fordítás alatt van.
Van facebook-os kalendárium, amit nagyon érdemes követni, ha nincs reged, regelj, mert lemaradsz egy csomó mindenről.
https://www.facebook.com/CorLeonisBooks/app_120843921404133
Mára például a Tündérkrónikák 4. részére van 35% kedvezmény hirdetve, érdemes élni a lehetőséggel.

Ami biztosan jön januárban:

• Jasper Fforde - Jane Eyre eset
• Gary Shteyngart - Abszurdisztán

Ami még bizonytalan a pontos dátumot illetően:

• Syrie James - The Secret Manuscipt of Jane Austen
• Karen Chance
• Moning

A könyvfesztiválig megjelenik:

• Junot Díaz
• Alaya Dawn Johnson

A molyon felütötte a fejét a diktatúra és a személyi kultusz.
Érdekes. Nemhogy konkrétan nem lehet leírni semmit, még csak sugalmazni sem.
És sajnos tisztán látszik, hogy a vezetőség valóban gyenge idegzettel rendelkezik.:D

Ja, és csak hogy egyértelmű legyen.
Szeee írt egy karcot, amiben azt kérdezte, hogy lehet, hogy az utcasarkon lehet véleményt kikiabálni, de a molyon olyanja ne legyen senkinek.
Erre írtam, hogy a vezetőségnek gyengék az idegei, ezért nem bírják a kritikát, és azt sem bírják, hogy a saját vélemények vitákat generálnak.
Szerintem ebben az egészben nincs semmi, ami miatt egy napra ki kellett volna tiltani, dehát ugye a gyenge idegzeteknél sosem lehet tudni.

Úgyhogy most egy napig nincs moly, amit Zenka miatt sajnálok, mert ott a legegyszerűbb priviben cseverészni (más úgysem nagyon érdekel ott), de azért asszem, túlélem.

Dude, beeeeeee.... :D

UPDATE

Na, gyerekek, ez a nem semmi. Nem is vagyok a molyon, mégis kaptam letiltáshosszabítást.
Nem tudtam, hogy a moly szabályai a molyon kívül is érvényesek.
Remélem, azért bérgyilkost nem küldenek rám.:D