KEMÉNYFEDÉL

Van valami, amit nem értek.
Vannak ugye a blogjaink. (igen, megint a blogok.)
Ez kinek mire van, ez most nem is fontos. Amit én látok, hogy a legtöbb helyen mindig van valami, amiről lehet dumálni. Kapcsolatot tartani, élményeket, véleményeket megosztani, meghallgatni másokat, hogyan látják a könyvet, a történeseket, vagy csak kidumálni a nagymama mákosgubáját.
Persze, lehet összevont szemöldökkel is figyelni, hogy ki milyen minőségben nyomul, ad-e valami pluszt az egyébként túlburjánzott blogvilágnak, de...
Szóval mindig előkerül valami, amin meghökkenek, mert nem jutott volna eszembe, hogy bizonyos módon is lehet blogként funkcionálni.
Például nyereménykönyvekért kuncsorogni. Meg hetente új nyereménykönyvet sorsolni.
És ennyi.
Nyereménykönyvek.
Hmm...?

A blogoknak önálló evolúciója van, ami épp ellenkező irányba tart, amolyan visszafejlődési folyamat indult meg.
Régi szép idők, az örökké felhozott és halálosan unalmas téma, amikor a bloggerek még saját könyvespolcról olvastak, és egymás polcairól szemezgettünk, mit akarunk, és ha recit kaptunk, nagyon boldogok voltunk.
Aztán már inkább akkor voltunk boldogok, ha elfogyott a reci, és tudtunk visszatérni a polcokhoz, leginkább a sajátjainkhoz.
Aztán jöttek a recis vloggerek, akik nagyon gyorsan, bármiféle kitartást produkálván, áttértek könyvmutogatós vlogerrá. Hát na, van ez így, gondoltam. nem mindegy nekem? szeretem a könyvespolcokat, megnézem én szívesen másokét is, ha már nagyon nem tudok mit nézni.
De ez, hogy fenntartani csak és kizárólag nyereménykövekért egy blogot... OMFG.
Legalább kérje magának a recit, olvassa el. Időt, energiát tesz bele, foglalkozik vele, posztot ír, de ami a lényeg: OLVAS. Mert a könyvek erre valók.
Nem.
Neki nyereménykönyv kell. Nem akar olvasni. Látogatottságot akar.
Tény, hogy egy 50ezres edényt sokkal nehezebb kisírni a gyártótól/forgalmazótól, mint egy 4ezres könyvet, és akkor inkább nem is mondok semmit, hova teszi ez az egész a kultúrát...

És akkor hova tovább még? Ötletek kérek, mi fog még jönni. :D

Ezt a könyvet több, mint egy éve olvastam, és nem szoktam ilyet csinálni, de most újra megjelentetem a posztot. Ugyanis most pénteken, nov. 27-én jelenik meg magyarul is. Már lehet rendelni a CorLeonis oldalán, nagy kedvezménnyel, és mivel egy nagyon jó könyv, gondoltam, nem árt felhívni rá a figyelmetek.

Lélegzetelállító történet szerelemről, halálról, technológiai csodákról és művészetről a jövőbeni Brazília tropikus mesevilágában.
Palmares Tres mágikus városában egyszerre van jelen a modern technológia és a hagyomány, az éles nyelvű pletykafészkek és a dörzsölt politikusok. Eme nyüzsgő metropoliszban June Costa olyan remekműveket alkot, amik egy nap halhatatlanná teszik majd nevét. Ám a hírnévről dédelgetett álmai új fordulatot vesznek, mikor találkozik Enkivel, az új, merész Nyárkirállyal. Az egész város Enki lábai előtt hever – köztünk June legjobb barátja, Gil is –, de June számára a Nyárkirály többet jelent, mint borostyán szemek és halálos szamba. Ő látja benne a művészt.
 June és Enki együtt olyan lenyűgöző és drámai műveket hoz létre, amit Palmares Tres sosem fog elfelejteni. Ők az olaj az ébredező forradalom tüzére, ami kész fellépni a kormány az új technológiát korlátozó szigorú intézkedései ellen. June pedig mindeközben reménytelenül beleszeret Enkibe… Ám kapcsolatuk csakis tragédiával végződhet mivel Enki sorsa, mint minden Nyárkirályé előtte: a halál.
Ez a futurisztikus Brazília ritmusával lüktető, lángoló szenvedéllyel, bámulatos karakterekkel és lenyűgöző ötletekkel teleszőtt regény elvarázsol és magával ragad.

400 éve, hogy az atom átvette az uralmat az élet felett, és erre az időre esett az Y-pestis, ami a férfiakat a kihalás szélére sodorta, és csak nagyjából 30%-uk maradt életben. Mára az arányok rendeződtek, de a világon rajta hagyta a nyomát a férfiak nélküli lét: matriarchális társadalommá lettünk, ahol a férfiaknak csak annyira jutott szerep a politikai életben, a városok és emberek irányításában, hogy éppen képviseltetik magukat.
Palmares Três egy város csak a sok közül, de valószínűleg az összes hasonló rendszer épült fel.
Égbe törő piramis alakú, aminek a csúcsában a gazdagok laknak, az alján, a háborgó, pusztító tengerhez közel pedig a legszegényebbek. Kapszuláknak nevezett, lifthez hasonló eszközökben lehet közlekedni a szintek között, de ugyanúgy vannak a rejtett, illegális járatok is, amiken végképp nem egyszerű közlekedni. Elég, ha az ember összefut egy szerelőrobottal a nem megfelelő alagútban, ami gondolkodás nélkül megtámadja, mint oda nem illő elemet, és kést is a baj.
A tinik, úgy tűnik, mindig, mindenhol problémásak,teli vannak bizonyítási kényszerrel és jó nagy adag exhibicionizmussal. June Costa, a nagy reményekkel teli, és remélhetőleg legalább ekkora tehetséggel megáldott művészlélek minden alkalmat megragad, hogy tehetségét a lehető legnagyobb embertömeg előtt kibontakoztathassa. Ha ezért szabályokat kell megszegni, még attól sem riad vissza. 
Mióta az emberiség megmenekült a kipusztulástól, azóta áldoznak az életnek halállal. Minden évben megválasztják a nyárkirályt, aki aztán egy év múlva majd hatalmas ceremónia közepette a királynő kivégez.
Épp nyárkirályt választanak, és a jelöltek úgy teszik közszemlére magukat, akárcsak nálunk a valóságshow szereplői: igyekeznek a legjobb arcukat mutatni, és úgy tenni, ahogyan szerintük a közönség elvárja tőlük, azt mutatni magukból, amitől ők lesznek az egyetlen, akit megválaszthatnak.
Ám új szelek fújnak. Feltűnik a jelöltek között Enki, egy csodaszép fekete ifjú a verdéből, a piramis legaljából. Gyönyörű, okos, irányíthatatlan és céljai vannak: ráébreszteni az embereket, a piramisban a fejük felett lakókat a legalsó szinten élők körülményeire, álmaira, életére. Ő is művész, akárcsak June, és eljön a pillanat, amikor össze kell fogniuk, hogy megmutathassák az embereknek mindazt, ami bennük van. Mert erre csak együtt képesek.

És innentől gondolhatnátok, hogy egy egyszerű, kiszámítható szerelmes regénnyel lesz dolgotok némi disztópiával körítve, de nem. Sem szerelmes regénynek, sem disztópiának nem egyszerű. Itt épp olyan könnyen esnek szerelme azonos neműek, mint a különbözőek, teljességgel elfogadott, ha két nő költözik össze, mintha két férfi, vagy épp vegyesen. Ez már eleve megbonyolítja a dolgokat.
Különlegessé teszi a történetet, hogy nem Amerika van a középpontba, hanem végre Brazília lett a világ közepe, komoly jövőképpel, fajsúlyos társadalmi és egyéni problémákkal. Itt nem húszdekás tizenévesek váltják meg a világot csorba késekkel, hanem a művész veszi fel a harcot a szabályok ellen, acélbetétes tűsarkúban különleges kapaszkodóval ellátott kesztyűben.
Már túl van az emberiség azon, hogy a kihalás miatt aggódjon, a főszerep az új világ rendszeréé;  egyértelműen nem voltunk képesen túllépni önmagunkon, és egy mindenki számára élhető világot létrehozni. Újfajta kasztrendszerben vittük tovább a régi világból maradt örökségünk. 
A lehetetlen helyeken és helyszíneken található meghökkentő alkotások nem csak önkifejezési formák, de társadalomébresztőnek is szánták. A mű, ami a gyökeres változást hivatott előidézni, szigorú társadalomkritika, akárcsak a könyv.
Megmutatja a lehetséges következő cyber-generációt, a szokásos sötét és szmogos képek nélkül. Az emberek nem csak a várost fejleszthetik technikai kütyükkel, de magukat is teli rakhatják mindenféle modokkal, amik egyfelől felfokozott képességeket adnak, másfelől viszont egyre kevéssé lesz tőlük ember az ember. Palmares Três vezetése elutasítja az efféle technológiát, de ezzel pusztulásra is ítélte magát. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a természetes leépülésnek kitett emberi test, és az adatfolyammá, így szinte halhatatlanná váló emberi tudat között.
A Nyárhercegben nem csak a művészet, Gil, Enki és June szól hozzánk, de a város hangját is halljuk, hol némán, feltárva a gyengeségeket, hol hangosan, elfedve azokat. Olyan különleges nyárkirályt kaptak, amivel nem tudnak mit kezdeni, mert Enki maga a város, és eljött a pillanat, amikor a városnak választania kell, hogy melyik úton halad tovább a fejlődésben. Mi a valódi fejlődés: embernek maradni, vagy adatfolyammá válni?

Különös, cyberesen romantikus regény egy szerelmi háromszögről, komoly témákkal. Érdekes, okos, egyszerű, és mégis roppant bonyolult, minden egyes sora között üzenettel, figyelmeztetéssel, olyan problémákkal, amik úgy tűnik, örökké aktuálisak lesznek, csak a megjelenési formájuk változik, olyan látásmóddal közvetítve mindezt, ami magasan kiemeli az átlagos disztópiák közül. Nem egy szimpla cyberpunk sztori, az biztos. Új értelmezést nyert számomra a 'vissza a gyökerekhez' és a 'tekintsünk a jövőbe' szókapcsolat.

Egy csábító skót földesúr…
Az egész királyság csak úgy ismeri, Hawk, a Héja, a csatamezők és a női szalonok legendás ragadozója. Érintésének egyetlen nő sem tud ellenállni, de senki sem férkőzhet a szívébe, míg egy bosszúszomjas tündér át nem ráncigálja Adrienne de Simone-t a modern Seattle-ből a középkori Skóciába. A túlságosan is merész, túlságosan is egyenes lány még egy idegen évszázad foglyaként is leküzdhetetlen kihívást jelent a XVI. századi csábítónak. Bár házasságra kényszerülnek, Adrienne megfogadja, hogy távol tartja magától Hawkot…
Egy nő, aki az idő foglya…
A hírhedt uraságot csak tökéletes „nem” fogadja a lány tökéletes ajkán, de Hawk megesküszik, hogy felesége vágyakozva fogja suttogni a nevét, és könyörög a szenvedélyért, amit lángra lobbant benne. Nem állhat közéjük sem idő, sem távolság, el fogja nyerni a szerelmét! Bár Adrienne nem biztos abban, hogy helyes engednie a szívében ébredező érzelmeknek, kétségeinél erősebbnek tűnik Hawk elszántsága, hogy maga mellett tartsa a lányt…

CorLeonis - MÁR RENDELHETŐ!

A probléma lényege, hogy Aoibheal, a Tündérkirálynő rákíván a pompázatosan gyönyörűséges skót harcosra, Hawkra. Erre féltékeny lesz a király is, meg a bolondja is, Adam Black, aki Hawkig a királynő kitüntető figyelmét élvezhette. Mint tudjuk, tündéréknél ez a 'ki kivel van' kicsit más elbírálás alá esik. Úgyhogy Adam fogja magát, és beköltözik a kovács helyére Hawk kastélyába, Dalkeith-Upon-the-Sea-be, és megpróbálja egy életre boldogtalanná tenni Hawkot, hiszen az egyezség értelmében nem ölheti meg, bár szeretné. Ezért hoz neki egy lányt a jövőből, aki gyűlöli a szép férfiakat, márpedig Hawk nagyon is az. De nem minden a külcsín, mint tudjuk...

Óvtak ettől a könyvtől, de nem is értem, miért. (De, igen, végülis értem.) Próbáltam a Fever Moningját keresni benne, és azt gondolom, megtaláltam, bár még nagyon kezdeti stádiumban van.
Nem akarnám ismételgetni a fülszöveget. Egy történelmi romantikus sorozat első darabja, 1999-ben íródott, és abszolút megfelel az akkori korszellemnek és elvárásoknak, és azt gondolom, teljesen meg fog felelni azoknak is, akik rajongói ennek a műfajnak. Ha nekem nagyon is bejött, nektek, akik szeretitek az ilyet, tuti választás lesz.
Talán elfogult vagyok Moninggal, talán azért, mert ritkán kerül a kezembe ilyen könyv, de én igazán jól szórakoztam.
Először is, 1513 egy remek időpont. Semmi konkrét történelmi fogódzót nem kaptam azon kívül, hogy Jakab volt a király, de Skócia trónján mintha mindig ült volna egy Jakab. Nem volt bonyolult történelmi helyzet, nem voltak nagy háborúk. Hawk szolgálta a királyt, aztán a király megszívatta. Vagyis próbálkozott vele. Lett részem némi skót fílingben, régies beszédben, kiltes alakokban. A kastély elképesztő volt, nélkülözött mindenféle elhanyagoltságot és nemtörődöm higiénia-mentességet. A műfajra jellemzően hiányoznak a tájleírások, a kastélyt sem láttam igazán a lelki szemeim előtt, egyszóval teljesen átlagos romantikus regényt kapunk. Ami az üdítő változatosságot jelentette (lehet nekem ez üdítő változatosság?:), az az időutazás, és hogy a női karakterrel az első pillanattól kezdve összebarátkoztam.

Hogy mi volt ebben a regényben annyira magával ragadó? Elsősorban a szereplők. Tapasztalom szerint ezeket a könyveket a karakterek viszik a hátukon, és ez itt abszolút érvényesül. Moning a Feverben olyan karaktereket alkotott, amiknek a csíráját tudatosan kerestem Hawkban és Adrienne-ben, nem is csalódtam.
Hawk az a típus, aki egy ideig hagyja magát sodortatni a körülményekkel, alkalmazkodik, még ha hátránya is származik belőle, ha hosszú távon biztosítani tudja klánja biztonságát, de abszolút tisztában van azzal, mikor jön el a pillanat, amikor magához ragadhatja a kezdeményezést. Fura alak, mert világ életében nem csinált mást, csak egyik ágyból a másikba mászott, közben elvégzett Jakabnak néhány lehetetlen küldetést, ez a nagy nőcsábászság mégsem csinált belőle nyálas ficsúrt. Hatalmas intelligenciával megáldott kemény skót.
Amitől féltem, nem kicsit, az a női karakter. Hogy a sorozat többi részében milyenek lesznek a csajok, nem tudom, de Adrienne abszolút illett Hawkhoz. Nem mondom, hogy nem voltak neki tipikus allűrjei, de valahogy nekem teljesen hiteles volt mind a húzódozása, mind a mögötte megbújó vágy. Majdnem késő lett ugyan nekik, de nem is lenne romantikus regény happy end nélkül, amit itt a tündérek közbenjárása hozott.
A harmadik, amivel teljes lett a kép, amikor a Fever tündérei köszöntek rám vissza.
Adam Blackről ugyan nincs túl sok infó a Tündérkrónikákban, de ahogy már megszokhattuk, nem véletlenül tűnnek fel szereplők benne, és mondanak ezt-azt. Hogy mennyire alapozta a Fevert a Highlanderes sorozatra Moning, azt még egyelőre nem tudom, de azt gondolom, érdemes lesz végigkövetni a Felföldiek sorsát, mert a Fever gyökereit fogjuk követni. Feltűnik a névtelen tündérkirály, és Aoibheal, a tündérkirálynő az egész tündérudvarral, az emberekkel kötött szövetséggel együtt. Moningnak tehetsége van hozzá, hogy a szereplők közötti feszültséget a végletekig fokozza, és kihasználja az alkalmak adta lehetőségeket, hogy a jellemüket is megmutassa apró mozzanatokon keresztül. Mert ha valódi történelmi hátteret nem is kaptam, a személyiségek kidogozására nagyon ügyelt. Adam Blacket pl. sikerült úgy megformáznia, hogy amellett, hogy utáltam a fickót, érdekelt is. Az meg különösen érdekelne, hogy hogyan jut el Adam onnan, ahol itt a Felfödiben van, oda, ahol a Feverben lesz.

De hogy ne csak ömlengjek, azért a műfaj hoz magával olyan dolgokat, amik nem igazán jönnek be. Nagyon sok volt a gyönyörűből; gyönyörű volt itt Hawk arcától kezdve egészen a karja pehelyszőrén át még az ökle bütyke is, nem beszélve Adrienne mindenre kiterjedő tökéletességéről, Adam Black tökéletesen kidolgozott testén át Grimm igencsak jóképű arcáig.
Hawk anyjánál is kilóg a lóláb. Eszményi anyós. Ilyen a világon nincs.
Ha nem ismerném a Fevert, valószínűleg ez is csak egy lenne a tucatromantikusok közül, ami nem szól másról, csak hogy Hawk hogyan kapja meg áhított nőjét. Így viszont szerencsére el tudtam helyezni egy egészen más kontextusba, és ez túlmutatott azon, hogy Hawk mikor tudja megdönteni Adrienne-t. A Tuatha Dé Danaan és a mi világunk összefonódása adott egy olyan pluszt, ami fontos volt nekem, még ha nem is igazán találkoztam velük, csak a mesterkedéseikkel.
Összességében ez valóban nem a Fever, Moning kevésbé kiforrott még, sőt, egészen más műfaj is, de óhatatlan, hogy összehasonlítsam, nem csak az írónő, de a sorozatok összefonódó világa miatt is. És ha soha többet az életben más romantikust nem fogok olvasni, nem lesz vele problémám, de ez a sori nekem olvasós.

Zenka is írt róla, jóval romantikusabb és viccesebb szemszögből. :)

Sötét úr közeleg. E jövendölés hajtja Ringil Eskiathot – a barátainak csak Gilt –, a kiégett zsoldost és egykori háborús hőst, akinek nyelvénél csak a kardja élesebb.
Gil már rég elhidegült nemesi családjától, ám mégis elfogadja anyja megbízását, hogy előkerítse rabszolgasorba jutott unokahúgát, azonban hamarosan kiderül, hogy egyetlen fiatal lány életénél sokkal több forog kockán. A világ baljós erők céltáblájává vált: egyesek az aldrainok, egy sokak által rettegett kegyetlen, mégis gyönyörű démonok visszatéréséről suttognak. Immár csupán Gil és két régi bajtársa állhatja útját a jövendölésnek, amely ha beteljesedik, az egész világ vérbe borul – viszont, ha e világ hősei ilyenek, akkor az ellenszer könnyen lehet, hogy rosszabb, mint a kór maga.
AGAVE

Arról híresült el ez a könyv, hogy az eddigi szoknyapecér nőcsábász hősökkel ellentétben itt egy meleg harcos a főszereplő, aminek szerintem kicsit nagyobb jelentőséget tulajdonít mindenki, a könyvbeli szereplők is, mint kellene. Nem mellesleg tényleg üdítő volt a változatosság, hogy nem akar minden nőt megdugni, de még minden pasit se, de akit igen, azt nagyon. Nem érzelgősködik azzal se, akit megdöntött, meg úgy egyébként, nem igazán jellemző Ringilre az érzelmi kötődés, vagy hogy bármit is emocionálisan szemléljen.
Eleinte nem kicsit szétesett nekem a történet. Jövünk-megyünk, ebben a városban ez van, északon amaz, Gil meg mindenfelé, mindenki teszi a dolgát, de hogy hova fog ez kilyukadni...?
Aztán valahol a háromnegyede előtt egy kicsivel összeállt a kép és (tudom, most kinyiffant egy kismacska), letehetetlen lett a könyv. Nem érdekelt, mi lesz a vége, nem is akartam, hogy vége legyen, csak még olvashassam. Főzzön már valaki helyettem, mert olvasni akarom. (aztán persze ekkora kegyek nem járnak az élethez).
Így utólag visszagondolva az eleje is nagyon profi volt - remek harcok, egyedi szereplők, tájegységekhez passzoló életstílusok - csak valahogy nem jött át, nem akart egységes lenni. Be kell látnom, megszoktam, hogy a kezdéstől a számba rágnak mindent: hatalmi viszonyokat, múltat, történelmet, hitvilágot, mindenféle apróságot vagy az író közvetít, vagy valamelyik szereplő szájába adja. Itt a történések hozták el a tudást, apró lépésenként érkeztem el oda, ahol már olyan jól éreztem magam ebben a világban, hogy ott se akartam hagyni.
Az emberek világát két másik faj közötti ütközőponttá tette Morgan, és mindegyiknél sikerült emlékezetes szereplőket alkotnia. Nem is drukkoltam végül senkinek, egy dologért izgultam, nehogy Gil kinyiffanjon.
Nagy meglepetés senkit nem fog érni, a történetben nincsenek hatalmas csavarok, csak pár kisebb, de a világ és a szereplők különlegessége végig fenntartotta az érdeklődésem. Az elején nem tudom, mi segített át, talán csak az, hogy egy olyan írónak, aki olyan interjúkat ad, ami miatt olvasni akarok tőle, csak lehet annyi sütnivalója, hogy jó könyvet ír.
Érdekel, hogyan fog folytatódni, mert bár sablonelemekkel dolgozik, azért nem annyira egyértelmű, mi lesz még itt. Igazi epikus fantasy, a sötétebb fajtából. Meg aztán, Ringil az mégiscsak Ringil.

Gondolom, mindenkiben felvetül olykor egy-egy kérdés, amire a könyvek nem adnak választ, esetleg téma, amit szemérmesen kerülnek. Nekem újabban ezen forog az agyam, sok egyéb más mellet, hogy ugyan, ki tarthatja tisztán Barrons lakását. Merthogy Barronst nem tudom elképzelni, ahogy porronggyal végigsuhan a szobákon, esetleg partfissal pókhálótlanít, netán mosogat. Vagy mos. A wc használatáról nem is beszélve.

Ami egészen pontosan ma fogalmazódott meg bennem egy fb-os, nagyon hosszú magánposzt után, ami a végére valami tök másról szólt, mint aminek elindult - de ki vagyok én, hogy irányba tartsam bárkinek a csapongó gondolatait? -, na szóval, ma úgy lecsapódott, hogy hálás vagyok a közösségi oldalaknak, amikor egyetlen kattintással el lehet tüntetni hülyeségeket a szemem elől.
Egyébként is vannak nyígjaim, nem kell ezt mások agymenéseivel még tetőzni is.
Leírhatnám én is, hogy mit gondolok a napi aktuál-, sőt, világpolitikáról, hogy melyik csoporttal értek egyet, és miért, beszélhetnék erről jó hosszan, de mint ahogy abból a néhány párbeszédből leszűrtem, amit olvastam, ez aztán végképp nem érdekel senkit. Olyan a vélemény, mint a segglyuk, azt hiszem, ennyivel le is rendezhetem ezt a témát.

Amiről még szólni akartam, hogy jön egy új Moning könyv, a figyelmesek már az oldalsávban láthatták a bannerját (jét?). Azt akarom mondani, mert ez viszont kikívánkozik, hogy én ezt már olvastam, és minden előzetes várakozás ellenében, teljesen elégedetten tettem le.

Szólni akartam arról is, hogy a Lost Fleet, amit én már nagyon vártam, az Elveszett flotta első része már rendelhető e-ben a DiBook-on. Végremááár. Azt hittem, sose fog megjelenni.

Elolvastam Chris Moore új könyvét, a Bolondot. Hát, nem vagyok elragadtatva. Ocsmány módon trágár. Nem prűdségből mondom, de ez nekem nem jön be. Ez a könyv azoknak való, akik szeretik a Másnaposak című filmet, meg a fingós poénokat, meg a hasonlóan nagyon nívós szórakoztatást szórakoztatónak tartják. Elvileg jövőre jön a Mocskos meló folytatása is, nekem inkább az kell majd.

Így a végére: szokás szerint nagyjából legalább olyan 30 könyvet szeretnék egyszerre olvasni. Háromig működőképes az agyam, a negyediktől összekavarodnak a szereplők és a cselekmény.

Hirtelen egymás után most két baromi jó kis sorozatról is adhatok hírt, bár a figyelmesek már láthatják egy ideje a Könyvmolyképző előkészületes listáján mindkettőt. (a másik a Magic Bites volt)
Aki látta a Bitten című sorozatot, annak csak mondom, hogy érdemes olvasni a könyvet is, mert kicsit más, mint a filmváltozata. Nagy nehézségek árán megszületett a borítója, és elő is jegyezhető:

Gondolom, tudjátok, hogy a Könyvmolyképző Kiadó adja ki Ilona Andrews Kate Daniels sorozatát.
Megszületett a borítója,  ami azt jelenti, hogy hamarosan rendelhető lesz.
A Kmk saját gyártmánya a borító, és azt gondolom, messze veri az eredetieket.

Kate Daniels az Atlanta városában előforduló paranormális problémák felgöngyölítésével megbízott zsoldosként tengeti napjait. A szókimondó lány ereiben is mágia csordogál, de ő jobban bízik a kardja erejében. Ő maga is bármikor célponttá válhat, de nem futamodik meg a kihívás elől. Amikor azonban Kate gyámját meggyilkolják, válaszút elé kerül: vagy megvárja biztonságban, amíg elcsitulnak a kedélyek, vagy a természetfeletti gyilkos nyomába ered.
Kate az utóbbit választja, így akarata ellenére belekeveredik Atlanta két legerősebb természetfeletti körének hatalmi harcába. Az egyik oldal a vámpírokat irányító Halottidézők. A másik a Falka, az alakváltók félkatonai klánja. És mindkét fél azt akarja, hogy Kate találja meg a gyilkost.
A New York Times sikerszerzője, Ilona Andrews Kate Daniels világának megismerésére hívja az olvasót a sorozat első kötetében.

Ki öldökli az erdei futókat? Isteni kultuszok vagy emberi kultúrák gyilkos ösztönei állnak a bűntények hátterében? Mit tehet egy nyomozó a becsületbeli erőszak ellen? Kétségbeesett éjszakai segélykérés fut be a rendőrségi ügyeletre. Fiatal lány könyörög: mentsék meg, a saját családja akarja megölni. Elrabolták. A lány kurd bevándorlók gyermeke, kiskorában érkezett Finnországba a szüleivel és testvérével. Sörétes puskával fejbe lőtt futó holtteste az erdős területet átszelő futóösvényen. Egy lányé. Aztán egy férfié. És később egy harmadik áldozat: ezt a kocogót már egészen brutálisan mészárolták le, mielőtt főbe lőtték. A zsebükben egy medál a vérszomjas azték főisten, Huitzilopochtli képmásával.
Hogyan fonódik össze a két idegborzoló esemény? Természetesen a magyar származású nyomozó, Fekete Anna tartja kezében a szálakat. Az egyik nyomozást eleinte szinte titokban, a saját erejéből folytatja, míg a másikat rendőr társaival. Idegengyűlölő kollégájának piszkálódásával éppúgy meg kell küzdenie, mint saját félelmeivel, emlékeivel. Mert ő is bevándorlóként érkezett mostani hazájába.
Akciódús, sokrétű, izgalmas krimi a Kolibri. Különlegességei a finom megfigyelések, a társadalmi kérdések iránti érzékenység. A könyvet több nyelvre lefordították, és szép sikert aratott a nemzetközi könyvmustrákon.
Athenaeum 

Épp nemrég kértem rosszkönyv-ajánlást tőletek. Hát, nem kell nekem ajánlgatni, megtalálnak maguktól.
Gondolkodtam rajta, mennyire is szedjem szét a könyvet, de arra jutottam, hogy nagyon szétcincálni felesleges. Van benne egy csomó szubjektivitás, mint minden könyvhöz való viszonyulásban.
Az egyikünk szereti a szereplőket, képes megragadni a hangulatot, amit az írónő teremtett, odáig lehet valaki a stílusért, a történetszövésért, másikunk meg nem, egyszóval van egy csomó apróság, ami olvasás közben valahogyan hat az emberre. Kire így, kire úgy.
A kezdetek egyébként nem indultak ám rosszul. Kellemes volt a szöveg, úgy tűnt, jó barátok leszünk. Aztán jött Anna meg a problémái, a gondolatai. Mondom, még ezzel is megbirkózom, fogjuk rá, hogy színesíti a szereplőt. Aztán jött az időjárás. Ami ugye mifelénk is van. Ott egy kicsit egysíkúbb, de ezen csak az lepődik meg, aki nem ott él. Aztán jöttek a sehova nem vezető párbeszédek, az úgynevezett szurkálódások, amik eléggé egyoldalúra sikerültek, az átkötő szövegek, aminél modorosabb és dagályosabb szöveget nem nagyon olvastam még. Nem tudom, mi akart lenni: álcázott szépirodalom? költői véna? alap lelkiállapot?
Amikor a szereplőket gondolkodtatta az írónő, attól különösen a falra másztam. Nem mondom, hogy minek ennyi ostobaságon gondolkodni, mert mindannyiunk agyában ilyenek járnak a nap egy részében. De ezt egy könyvbe beletenni... Ettől nem lesznek "emberiek" a szereplők. Vagyis nem ettől lesz emberi egy szereplő. Akiket egyébként utáltam. Mindenkit. Kellemetlen, élhetetlen bagázs. Folyamatosan isznak, a nők se különbek, legalábbis a főszereplő csaj nem, gondolom, a depi meg a hideg ellen, de minek erről könyvet írni, így, ilyen semmitmondóan? Nesbo karaktere, Hole is alkoholista, de nincs oldalkitöltő szerepe a dolognak.
A legrosszabb karakter egyértelműen Anna volt. Egy siránkozó, önmagát sajnáló, folyamatosan lelki drámákat vívó, önáltató, két lábon járó probléma. Képtelen volt dönteni, úgy általában semmiben; állítólag leszokott a cigiről, de napjában nem is egyet elszívott. Ennek a különböző hatásairól nem mulaszt el bennünket értesíteni. Van, hogy felfordult tőle a gyomra is, annyira undorodott magától, hogy megint rágyújtott, de csakazért is végigszívta. Ez az, kislány, csak így tovább. A következő alkalommal meg az élvezettől volt undora. A gondolataitól eret vágtam magamon. Nem csak depresszívek voltak, az egy dolog, azzal megküzdök, de ez a folyamatos picsogás, hogy jaj, mikor lesz már jóidő? mikor szedem már magam össze? most akkor ezt megtegyem? vagy inkább mégse? menjek futni? mindig esni fog? miért hó esik, miért nem inkább eső? miért ülök itt, bámulva egy idegen ablakot? fog történni valami? vagy nem? ... blablabla.
A társadalmi problémák is előkerülnek minden rendes skandináv regényben. Itt most másról sem volt szó, csak a bevándorlókról. Kapott egy külön szálat is, Bihar személyében, egyébként lerendezte annyival az írónő, akárhányszor felhozta a témát, hogy te nem itt születtél, csak egy köcsög élősködő vagy. Na, puff neki, jól körbejártuk a dolgot. Ennek ellenére az egyetlen tisztességesen és logikusan végigvitt szál Biharé volt, a kurd bevándorló család lányáé. Volt eleje, közepe, vége. 

Szóval hogy ki hogyan reagál ezekre az írói húzásokra, nagyon egyéni. Lehet rá mondani, hogy árnyalta a szereplőket, közelebb hozta az olvasókhoz nem csak a karaktert, de a finn életérzést is, lehet mondani, hogy mindez a melodramatikus affektálás hozzá tartozik a szereplőkhöz, és ettől lesz a könyv az, ami. Elfogadom, hogy akár így is lehet.

Ami viszont egy kriminél végzetes, ha a nyomozós része nem működik. Ez itt halálosan összecsapott és értelmetlen volt. Van három gyilkosságunk, egy azték nyakláncunk egy engesztelési áldozatot követelő istennel, és egy olyan gyilkosunk, aki csak a végén kerül elő,  viszont teljesen értelmetlen lesz tőle az egész. Érződik, hogy csak csavarni akart egyet a történeten, jól meglepni, hogy majd most ő előrukkol a nagy dobással, de csak ültem hülyén, hogy ez most mi a fene. Ki ez? Miért gyilkolt? Mert azért nem árt, ha indok is van, amit itt végülis kreáltak, de csak a nagy dobás reményében. Ráadásul mintha hibbant is lenne a gyilkosunk.
Nincs felgöngyölítés, semmi nem illik össze semmivel, nincsenek meg az összekötő kapcsok.. Ide-oda rohangászás van, baszakodás egymással, információk begyűjtése különösebb rendezés nélkül, de hiányzik a logikus összerakása egy logikus kirakósnak, merthogy ez nem logikus. A történetet alárendelte az író a csattanónak, ami nemhogy tüzijáték nem volt, de minél többet gondolkodok rajta, annál kevesebb értelme van.
Ezt viszont nem tudom megbocsátani egy kriminek. Lehet akármekkora rajongótábora Agatha Christinek, Poirot-nak vagy Miss Marple-nek, számomra életszerűtlen, amikor csak úgy a semmiből ölünkbe pottyan egy vadidegen szereplő a könyv végén, akinek utólagosan belemagyarázott indokai vannak. Biztosan van, aki élvezi, hogy megtalálja-e a logikát az értelmetlenben, én ezt nem csípem. Szeretem, ha fel van építve a történet, a nyomozás egyik mozzanata követi a másikat, az egyik okból követezik a másik, és egyáltalán, ha krimi, akkor nagyrészt szóljon már nyomozásról, ne az egyéni nyígokról meg rinyálásról. Anna karaktere ugyanis agyonnyomta az egész könyvet, elvette a figyelmet minden mástól, folyamatosan vele kell foglalkoznia az olvasónak: fusson? cigizzen? utálja magát? csak magát, vagy mindenkit?
Hát köszönöm. Megvolt az év legrosszabb könyve is.

Az Unió királya féltékeny szomszéd, és nem hajlandó mosolyogva nézni, ahogy Fekete Métely még feljebb kapaszkodik. Megszületett a parancs, és a seregek máris Északföld sarában caplatnak előre. Több ezer ember gyűlik össze egy elfeledett kőgyűrű körül egy haszontalan dombon, egy jelentéktelen völgyben. És bizony sok éles fémet hoztak magukkal.
Három véres napon át tartó csatában döntenek Északföld sorsáról. Mivel azonban mindkét seregben dúl az ármány, az intrika, az ellenségeskedés és a kicsinyes féltékenység, valószínűtlennek tűnik, hogy éppen a legnemesebb lelkek, vagy akár a legerősebb karok győzedelmeskednek.
Könyvmolyképző

A Hősök egy nagy domb, amit mind a két fél el akar  foglalni. Érzelmi jelentőséggel az északiaknak bír, viszont ha az Unió be tudja venni, övék észak.
Az egész könyv egy véres csatamező, és Abercrombie nagyon  jó benne (miben nem?), hogy elvegye a háború romantikus élét, és szembesítse az olvasót a negatívumokkal: az állandó eső, a soha meg nem száradó ruhák, az ehetetlen kaja, a járhatatlan utak okozta problémák, a bajtársak elvesztése, és hogy a hozzá nem értő parancsnokok nagyobb pusztításra képesek a saját embereik között, mint az ellenség.
Nem feledkezik meg a szereplőkről sem, mindkét oldalon olyan karakterek vonulnak fel, akik miatt nem egyértelmű, az olvasó melyik oldalra is szeretne állni.
Az északi embereket Fekete Métely vezeti, Reszkettel az oldalán, aki mostanra odáig jutott, hogy a saját emberei is tartanak tőle. Nem bánt ő senkit, csak ha muszáj, és akkor sem leli benne élvezetét, hanem csak olyan mindegy neki. Monza mellett minden emberség és érzelem kiveszett belőle, plusz még ehhez hozzájön a kiégetett szeme miatti félelmetes külseje is.
Az Unió kötelékébe tartozik a király kegyeiből kiesett Bremer dan Gorst ezredes, a hatalmas, bikanyakú és kislányhangú harcos.(:D) Úgy küzd, mint egy dzsinn, rá is szólnak időnként, hogy ha harcra kerül a sor, hagyja már a többieket is érvényesülni. Konkrétan mindenki utálja a fickót, akárcsak az északiak megölt királyának fiát, Caldert. Calder simulékony politikus alkat, gyűlöli a veszélyt, ha csak teheti, kivonja magát a háborús helyzetek alól, és a legnagyobb győzelem közepén nem átall a béke mellett szólni. Inkább okos, mint erős, pont ezért nem sikerül tiszteletet kivívnia a harcos északiak körében.
A nagy háborúskodás mellett jut hely az apró emberi tragédiáknak is. Gorst reménytelenül szerelmes, Calder igyekszik lavírozni az életben maradásért, Jalenhorm tábornok saját alkalmatlanságával szembesül, Begy küzd, hogy bármi értelmet találjon a háborúban, és a mellékszereplők, a nevesített kisember-katonák pedig igyekeznek túlélni, és viselik a kellemetlenségeket.
A. remek női karaktereket tud összehozni. Az előző kötetben ott volt ugye Monza, ebben az északiak oldalán Gyönyörűség, a déliekén pedig Kroy ezredes lánya, Finree. Mindketten messze elmaradnak Monza mögött, de egyiküket sem mondanám tipikus nőnek. Gyönyörűség egy férjet meg pár gyereket hagyott otthon, hogy csatába vonuljon, Finree pedig sok esetben lepipálja az unió seregének jópár vezérkari tisztjét, olyan taktikusi vénája van.
A könyv 3 háborús nap története 600+ oldalban, tömény csataleírásokkal, de azt kell mondjam, csodásan van megírva. Egy pillanatra sem ül le, és bár a hulló embereket, végtagokat, egyebeket nem olyan kellemes magunk előtt látni, Abercromie-nak az apróságokhoz is tehetsége van, így éppúgy tudjuk követni Begy alvezér csata közbeni gondolatait, mint amikor a penge utat vág magának az esőcseppek között. És ezek azért nagyon is élvezetes dolgok.