Ezt hívják karmának
... a dobálózós hajlamom az évek során megkopott, ám a lobbanékonyságom nem múlt el maradéktalanul. ... Ráadásul ott van még az emberi lényekhez való viszonyulásom - ami bizony útját szegheti a szerető kedességnek, aminek ki kellene alakulnia egy bizonyosfajta meditációs gyakorlat során. ... Nem viszonyulok ellenségesen az emberiséghez, mint olyanhoz. Valójában kifejezetten melegszívűen viszonyulok az emberekhez. Csupán egyes emberekkel vannak problémáim. Némi szkepticizmussal szemlélem az emberek mozgatórugóit és a jellemüket, és ez a kritikus megközelítés gyakorta harsány ítélkezésbe torkollhat. ...
Jött velem szembe ez ... és bakker, ez a pasi én vagyok.:D
Én ugyan nem vagyok egy hajigálós típus, de egyébként stimmel. És az utána következő rész is, ugyanis engem simán fáraszthatott volna a bolygó miatti aggódásával, úgy gondolom, elég sok ponton találkoznánk itt is.
Szóval amikor az ember ilyesmit olvas, akkor biztos lehet benne, hogy a könyvvel szeretni fogják egymást. Vannak könyvek, amiktől eltanulni lehet apró trükköket, és vannak amikből önmagunk köszön vissza. Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül a kínlódásokkal, nem?:)
Egyébként erről a dobálózásról mindig egy óvodai ebéd jut eszembe. Egy egyébként nagyon kedves óvónéni megpróbált kitartóan rávenni, hogy egyem meg a borsófőzeléket. Akkoriban ennél rosszabb dolgot el sem tudtam volna képzelni. Meggyőzhetetlenségemről úgy győztem meg, hogy a fejére borítottam a tányér főzeléket. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy alulmaradt. De semmi indulat nem volt bennem, komolyan. Csak meguntam a győzködést.