KEMÉNYFEDÉL

Hosszú posztot érdemelne Az elátkozott föld, annyira jó volt, de most nem tudom ezt megadni neki.

Nagyon hosszú könyv, drága is, viszont aki szereti a történelmi regényeket, és eme két dolog nem riasztja vissza, az ne hagyja ki. Olyan korszak ez Európa történelmében, ami fontos, mégis kevéssé ismerjük. A regény Barcelónára koncentrál, ami akkoriban inkább presztízskérdés volt, sőt, eleinte az sem, mivel a szaracénokkal határos terülten feküdt, így a kényes egyensúly, a béke és a háború váltakozó előfordulása eléggé tönkretette a hírnevét.
Egészen addig, míg egy fiatal egyházi személyt ki nem neveztek Barcelona püspökének. Kellett ehhez egy jó adag ambíció, hogy útban legyen másoknak ez az ambíció, vakmerőség, szilárd akarat, és sok-sok ész. Az udvari intrikák, politikai szövetségek átlátása sosem egyszerű, itt viszont olyan erők munkáltak még pluszban a háttérben, ami nem feltétlen volt előre látható. Már akkor is családok jöttek-mentek, álltak sorban a hatalomért, letaszíttattak, majd felemelkedtek, netán örökre megszűntek létezni. 

Szóval itt nem csak Barcelona áll a középpontban, hanem az egész akkori Európa, szinte látni lehet, ahogy formálódnak az országhatárok, a későbbi törvénykezés apró kis nüanszai most teremtődnek meg, és szembesülhetünk vele, milyen kevésen is múlik, hogy valaki milyen uralkodóvá válik. Nem tudom, ezek a királyok, nemesi családok tisztában voltak-e vele, hogy örökre fenn marad a nevük, az összes ballépésük, ostoba és okos döntésük, minden emberi erősségük és gyengeségük. Nekem félelmetes belegondolni, hogy több, mint ezer év távlatából látható valaki, és bele sem gondolok elsőre, hogy igazából mennyire torz lehet a kép, amit a jövőre hagyott.
Nagy erénye még a könyvnek a sokszínű szereplőgárda. Rengeteg egyéniség vonul fel, még a legkisebb mellékszereplő is olyan, mintha élne, talán annyi hibájuk van, hogy szinte mindenki vagy fekete, vagy fehér. A gonoszoknak nincs kedvelhető oldala, a jóknak meg csak enyhe gyarlóságaik vannak. Talán Rotel az egyetlen kivétel, akinek sikerült mind a két oldalát bemutatni, akinek egy része nagyon világos, a másik fele meg nagyon sötét. Nekem ő volt egyébként az egyik kedvencem, a sokból.

Remélem, jönnek még könyvek Ferrandiztól, nagyon tudja, hogy kell az olvasó kezébe ragasztani egy könyvet.

El akartam tűnni a netről, de nem lehet. Ha nem jössz fel, és nem tájékozódsz, olyan vagy, mint a barlangban élő ősember, akinek a barlangnyílása elé még egy jó nagy követ is odagörgettek. Szóval nagyon nehezen, de igyekszem tudomásul venni, hogy bármennyire is nem akarom, a net része az életemnek.
Nem tudom nem észrevenni a média alattomos pánikkeltését, amit már a főcímek is közvetítenek, de mintha a lapok maguk sem tudnák eldönteni, mi is legyen: bujtogassák az embereket és feszegessék a türelmüket az éppen aktuális bezárásokkal meg jövő-nemjövő vakcinákkal, vagy éltessék a külföldi hatalmas és mindenre kiterjedő nyitást, amit egyébként egy görgetéssel alább már cáfolnak is. A bulvár egy hiteltelen szemét, viszont hatalom van a kezében, mert többen olvassák, mint az unalmas politikai oldalakat, de ennek az egésznek a működésével engem Ellroy Amerikai tablója szembesített. Pofonegyszerű az ok-okozati összefüggés, mégis, megbújik az egész manipulálás valami elkent, idealizált maszlag alatt, és ettől kicsit olyan megfoghatatlan és konteós lesz az egész, ha valaki nekimegy. De a rohasztás működik, ez a lényeg.

 

Teli vagyok ugyanis nyávogó ismerősökkel, akik azzal kezdik a beszélgetést, hogy mit szólok ehhez a nagy bezártsághoz. Milyen bezártsághoz bazmeg. Mindenki oda megy, ahova akar, lehet találkozgatni, tisztes távolból ugyan, de lehet, a boltok nyitva vannak, sőt, megsúgom, szinte minden nyitva van, még az is, akinek nem kellene, hogy nyitva legyen, csak ne legyen nagyon szem előtt. Jönnek mennek az emberek országok között, hogy nem lehet világjárást csinálni, és évente háromszor nyaralni menni, azt a célország is akadályozza. 

De van olyan ismerősöm is, akit hangosan nem érdekel a vírus, nem akar maszkot hordani, és baromságnak tartja az egészet, mégis kívülről fújja a halálozási statokat, mikor mennyi volt, és hol volt, és hány évesek voltak. WTF.

Persze, olyan is van, aki négy gyerek mellett próbál otthon nem megőrülni. Őket valóban sajnálom, az otthon maradó anyák nagyon megszívják ezt az időszakot. Meg akik elvesztették a munkájukat. 
Ilyen, valódi és húsbavágó problémák mellett röhejes azt hallgatni meg olvasni, hogy milyen dolog már bezárni az embereket 8 után a saját lakásukba. Hogy képzelik ezt. Ha elütnek valakit, az emiatt van, mert siet haza a kijárási korlátozás miatt. Meg a maszk miatt, mert az is csak felesleges, és csak azért van, hogy a magyar népet nyomorba döntse.

Nem vagyok egyedi eset, úgyhogy nem jövök azzal, hogy én ebből mit érzek meg, és mit nem. Az antiszoc lelkialkat most nyilván hatalmas előnyben van, mert amíg mások pszichológushoz fognak járni a bezártság következményeinek kezelésére, mi simán vesszük az átmenetet.
De számomra egyszerűen döbbenetes, hogy emberek képtelenek eltölteni huzamosabb időt önmaguk társaságában anélkül, hogy ettől rosszul lennének. Kell a másik, hogy elnyomja a belső hangokat, hogy a külvilág hangosabb legyen, mint a benti üresség, vagy a franc se tudja, mi van odabenn. Leginkább a franc se tudja, mi?
Én azt gondolom, mindenkinek a saját felelőssége, hogy érzi magát, és hogy ebből mennyit tol át a környezetére, rontva ezzel nem csak a saját, de a körülötte levők érzelmi állapotán is. Engem nem az zavar, hogy be vagyok zárva, hanem az, hogy azzal kell foglalkoznom, hogy a másikat zavarja, hogy be van zárva. És mindezt úgy, hogy a bezártság sokszorosan idézőjelek között van. És tök mindegy, hogy a neten vagy melóhelyen jön velem szembe, idegesít.
Ember, foglald le magad valamivel, merülj el egy kicsit a gondolataidban, olvass, fess, rajzolj, rendezd át a lakást, jógázz, nézz ki a fejedből, nézz sorozatokat. És nincs olyan, hogy már mindent megnéztem, és mindent elolvastam, és mindenen gondolkodtam, mert ezeknek nincs vége soha. Szerintem örüljünk, hogy lyuk van a seggünkön, és próbáljunk meg alkalmazkodni, nem csak anyagilag, hanem lelkileg is. Ez utóbbira eddig nem sok erőfeszítést láttam.

Merthogy szerintem a régi világunkat már sosem kapjuk vissza, de nem is érdemes ezen siránkozni, mindenki csak az idegeit tépi ezzel. És szerintem jobb sem lesz, mert ha ennek vége, jön valami más, jobb, rosszabb, ki tudja, de a világ változóban van, és tetszik, nem tetszik, ebben élünk, el kell valahogy viselnünk. Én próbálom a nyávogókat kiiktatni a mindennapjaimból.