KEMÉNYFEDÉL

A 17 esztendős Lumikki Andersson kivételesen zárkózott lány, aki szinte minden iskolai aktivitásból kihúzza magát. Egyik nap azonban a fotószakkör előhívójában bankjegyeket talál felaggatva a szárítóra. Mint hamarosan kiderül, Lumikki három osztálytársa tetemes mennyiségű véres bankjegy birtokába jutott, de ekkor még egyikük sem sejti, hogy egy nemzetközi drogkartell piszkos ügyeibe nyúltak. A baráti társaság egyik tagja kinyomozza, hogy apja, a közkedvelt rendőr is nyakig benne van az ügyben, és a fiatalok orosz és észt bűnözőkkel a nyomukban végül egy titokzatos kastélyban találnak menedéket, ahol a fura fedőnevű Jeges Medve vendégszeretetét élvezhetik, ki tudja meddig... Majd az évtized leghidegebb telén, mikor mindent beborít a kékesen csillogó friss hó, vércseppek lepik el az utcákat.
Athenaeum

Ezeknek a skandináv regényeknek olyan hangulatuk van, amit egyetlen más nép sem tud produkálni. Így a legegyszerűbb, minden csavart és meglepetést nélkülöző könyvet is élvezet lesz olvasni, mint ezt is, mert előre lehet ugyan tudni mindent, mégis élveztem, mert az oldalakról sütött a skandináv feeling - hideg, depresszió, hó, megint hideg. És mintha az emberek lelkének egyik fele soha nem is tudna kiengedni, van valami hűvös a karakterekben, amiktől olyanok lesznek, mintha nem is ezen a bolygón élnének.
Lumikkinek nem sok köze van Hófehérékéhez (ezt jelenti a neve), de sztem nem is az volt Simukka célja, hogy egy death-Hófehért alkosson, viszont a könyvben van pár jelenet Grimméktől vett elemekkel. Minden egyszerűsége ellenére Simukka nagyon jól megtalálta a történetet összefűző szálakat, amitől egységes lesz az egész, így hiába a kiszámíthatóság, egyáltalán nem volt unalmas olvasni.
Az egyetlen bajom a végével volt. Mintha meg lett volna adva, hogy a könyv csak 242 oldal lehet, képeslapméretben, attól eltérni nem lehet, úgyhogy Simukka úgy elintézte a végét, hogy nem győztem elképzelni a hiányzó részeket. Lumikki és Elisa karaktere is kellően figyelemre méltó, megérdemeltek volna valami tisztességes véget.
Ami nagy erőssége a könyvnek a hangulaton túl, azok a szereplők. Érdekesek, hitelesek, leszámítva azt, hogy egy csapat bűnözőn kifog egy 17 éves kamasz, de ez a része a ya-könyveknek mindig is problémás nekem. Először egyébként azt hittem, hogy Lumikkinek gyerekkora óta kemény kommandós-kiképzésben volt része, ezért bujkál és oson hangtalanul, és verekszik a jégen is seggreesés nélkül, tudja az alakváltás titkait (mármint a fizimiska megváltoztatásáét), meg hasonló finomságok. Szerintem itt Simukka nem kicsit túlzásokba esett, ez még felnőtt, kiképzett férfiaknak sem menne ennyire egyszerűen, de én bírtam a csajt, úgyhogy megbocsájtom.

Férfinép, gondolta Vic, a kevés biztos örömforrás egyike a világban, olyan, mint a lobogó tűz hideg októberi estéken, mint a kakaó, mint a kényelmesre taposott papucsok. Suta szeretetmegnyilvánulásaikkal, borostás képükkel és szolgálatkészségükkel, hogy megtegyék, amit meg kell tenni – omlettet süssenek, kicseréljék a villanykörtét, megölelgessék az ember lányát –, a férfiak elérték, hogy időnként már-már érdemes volt nőnek lenni.
Joe Hill - NOS4A2 

Szeretem, ahogy Hill a világot látja. Ez eddig nem is tudatosult bennem, de annyival jobb egy ilyen hangulatú szöveget olvasni. A legtöbb könyvben a nemek egymást szidják, versengenek, próbálnak a másik fölé kerekedni. Bizonygatják, hogy a pasik szemetek, a nők idióták, a pasik képtelenek megfelelni a nők elvárásainak, a nők viszont az univerzum minden bajának okai, és mennyivel könnyebb lenne nélkülünk az élet. (na ja, azért azt megnézném.) Ráadásul nem csak olvasom, de naponta hallom is ezt.
Aztán szembejön velem egy ilyen szöveg, és mindjárt más érzéssel nézek a világra. A másik nélkül kevesebbek lennénk, akár beismerjük ezt, akár nem.

Egy szörnyeteg vénember, Charlie Manx a veterán, 1938-as fekete Rolls-Royce-ával (rendszáma a könyv címe, amely így olvasandó: Nosferatu) kisgyerekeket rabol el többnyire egyedülálló anyáktól, hogy elvigye őket "Karácsonyországba", ahol mindennap karácsony van, és a boldogtalanságot törvényen kívül helyezték. Mondja ő. Ez a Karácsonyország valahol a realitás határán túl található, de hogy pontosan hol, azt senki sem tudja, még borzalmas segédje, az elmebeteg Bing Partridge sem, aki az anyákat öldösi le, hogy a gyerekek elhurcolása könnyebben menjen.
Charlie Manx nyilvánvalóan át tud járni a valóság és valamiféle más világ között. Amire sose számított: ugyanilyen képességei vannak egy kislánynak, Vic McQueennek, a Kölyöknek is - az egyetlen gyereknek, akinek sikerül elmenekülnie előle. Amikor évek múltán Manx bosszúból az immár felnőtt Vic fiára kezd vadászni, elkerülhetetlenné válik kettejük között a nagy leszámolás...

Mintha egy pszichopata kiszámíthatatlan, beteg agyában töltöttem volna pár napot. Nem semmi élmény volt. A negatív karakterek volt a legutóbbi téma, és ha korábban olvasom ezt a könyvet, gyanítom, egészen másféle posztot írok belőle. Mert ha valaki, akkor Manx tipikusan az a negatív karakter, akivel se együtt érezni nem lehet, se szeretni, de még csak sajnálatot sem érdemel, ellenben senkinek nem lenne álmatlan éjszakája miatta, ha véletlenül fejbe lőné.
Mert Manx gyerekeket rabol, a saját beteg értékrendje szerint megmenti őket a gonosz szüleiktől, akik csak bánatot és fájdalmat képesek nekik okozni - ha még nem is, egyszer majd biztosan.
De összeakadt Vickel, aztán már nem megy olyan simán neki ez az elrablósdi.


Vic még kicsi volt, amikor kapott egy biciklit. Ezzel a cangával volt képes dolgokat megtalálni. Bármit, ami elveszett, és volt annyira fontos, hogy megkeresse. Egyszer eljutott egy könyvtároslányhoz is, mert akkor épp információra vágyott. A lány hívta fel a figyelmét a Wraithra (doppelgänger, ha ez mond valakinek valamit), és pont azzal hívta fel rá Vic figyelmét, hogy igyekezett rávenni, ne foglalkozzon vele. Aztán Vic időközben kamasz lesz, 17 éves, haragban magával, a világgal, a szüleivel, és amikor a bajt keresi, akkor meg is találja, de innen már nincs visszaút.
Jól jártam, hogy nem olvastam a fülszöveget, mert a nagy küzdelemben rendesen izgultam Vicért, hogy túlélje, de gondolom, Hill számított erre, mert megnyugtatott pár mondatban, hogy lesz még később. Ez nem annyira tetszett, mert jó volt izgulni a lányért, de mivel szinte én vagyok az egyetlen, aki nem olvas fülszöveget, ti már úgyis tudjátok, hogy van később.
Vic megnő, lesz egy gyereke, de közben ettől az egésztől rendesen bedilizik. Igyekszik úgy gondolni erre az egészre, hogy mindaz, amit átélt, nem valóság, amit meg kitalált, az a megtörtént. De az átéltek mindig közbeszólnak, és ez okoz egy kis törést az életében. Aztán a múltja utoléri, hiába próbálja megtagadni, és elviszi a fiát.

Jó hosszú könyv, van idő mindenre, mégsem éreztem, hogy elaprózta volna a dolgokat, vagy feleslegesen futtatta volna a történéseket. Időnként jó nagy léptékben haladunk, Wayne születése és a 12 éves kora között eltelt időről például csak nagy vonalakban értesülünk. Máskor meg érzékletes leírásokat kapunk egy házról, a fedett hídról a denevérpisivel és a korhadt deszkáival, Vic biciklijéről, a könyvtáros lány furcsa képességéről, vagy Manx ormótlan és visszataszító csúnyaságáról.
Hill nagyon jól érzékelteti, hogy Vic mennyire nincs róla meggyőződve, hogy most mi a valóság, és mit képzel csak, bármit is tesz, folyamatosan kételkedik. Valahogy így nézhetnek ki az elmebetegek a valóságban is - dolgokat hallanak és látnak, amiket mások nem, és elhiszik, hogy az nincs is ott (tudhatjuk mi azt, hogy tényleg nincsenek ott...?), mert akkor majd normálisnak érezhetik magukat - egy rövid időre, amíg meg nem látnak vagy hallanak megint valamit. Nekünk persze olvasás közben egyértelmű az igazság, de ettől még nem lesz kevésbé hátborzongató.
Nagy élmény volt, igazi gonoszokkal, akiket nem lehet szeretni, remekül megrajzolt karakterekkel, akiket viszont igen, izgalommal, borzongással, mindennel, ami egy jó horrorhoz kell.
Majdnem elfelejtettem, hogy a könyvben van néhány illusztráció, amit Gabriel Rodriguez, Hill képregényrajzoló társa készített (együtt csinálták a Locke & Key képregény-sorozatot).