KEMÉNYFEDÉL

Nos, az alábbi sorok nem panaszképpen íródtak.
Először is. Egyszerűen teli van a tököm, hogy mindenki szemérmesen lesüti a szemét, és nem mer szólni semmiért, mert jaj, mi lesz, csak egymás között megy a susmus meg a panaszkodás, hogy semmit nem lehet leírni, már nem lehet önálló véleménye meg gondolata senkinek. Na, mi lesz. Semmi. Mindenki tovább panaszkodik, és élvezi, ha valaki évszázadonként egyszer kinyitja a száját, mert jajdejó, hogy leírták helyettük.
Másodszor meg. Ha már ott nem adtak lehetőséget a megbeszélésre, és a résztvevők meg voltak olyan gerinctelenek, hogy nem jelentkeztek, hát akkor majd megoldom a magam eszközeivel, hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie.

Nemrég esett meg a dolog, hogy egy karc alatt eszmecserét folytattunk. Nem kellett túl sokat beszélni, hogy a könyv kapcsán felmerüljön a kérdés, hogy hol vannak itt a nők igényei? Mivel a keresztények is bekerültek a nézőpontba, ugyanis állítólag az ő közegükben van nagyon magasztalva a könyv, meg mertem jegyezni, hogy jó keresztény nőnek olyan nincs. Ez egyrészt poén volt (sokan vették is a lapot), másrészt viszont véresen komoly, ha jobban belegondolok, főleg az események tükrében, bár lehet, hogy a nő-t ki is vehetem a mondatból. Ha meg a karcot veszem alapul, ami szerint egy pasihoz két út vezet, a seggnyalás és a zabáltatás, hadd ne nevezzem már azokat a nőket igényesnek, akiknek egy ilyen pasi elég is ahhoz, hogy boldog házasságban/akármiben éljenek. (már ha valóban boldog, de az most nem téma.)

No, nem sokra rá jött egy levél, mondván "moderáció - első figyelmeztetés"t kaptam eme mondat miatt.
Namost nekem az azért nagyon nagyon kevés indoklásnak, hogy beidézik a felhasználói szerződés egy mondatát, miszerint "„Ön beleegyezik abba, hogy felelősségteljes magatartást tanúsít, és más felhasználókkal és tagokkal szemben tiszteletteljesen viselkedik a Közösségi irányelveknek megfelelően.”"
Nem gondolom, hogy felelőtlenül viselkedtem - nem biztattam senkit bombagyártásra vagy kamikazeküldetésre, nem csábítottam el orvul senki férjét, és senki gyereke nem kapott tőlem gyomorgörcsöt, vagy nílusi náthát, sőt, senkivel szemben nem voltam tiszteletlen, szóval nem igazán értettem az összefüggést.
A modi (bár ők szemérmesen csak szerkesztőnek hívják a modikat, de ők innentől kezdve modik, ez viszont túlmutat a szerkesztői jellemen is) viszonylag gyorsan válaszolt - csak egyszer kellett szólni, hogy még mindig nem kaptam választ-, hogy hát több felhasználói bejelentést kaptak, miszerint igencsak sérti őket eme mondatom.
Rendben van - bár kicsit úgy éreztem magam, mint akit a sunyi árulkodó óvodások miatt a sarokba állítottak, de persze, ez van, ha ők úgy érzik, sérti őket, akkor biztosan úgy van. Hogy pontosan milyen értelemben sért bárkit is egy általános megállapítás, azt nehezen tudom elképzelni, én ugyanis azt az elvet vallom, hogy ha valakinek nem inge, ne vegye magára. Ha meg mégis magára veszi, akkor talán nem ártana mélyen elgondolkodni, hogy mégis miért, innentől viszont nem az állítás a sértő, csupán az inget felvevő nincs magával túlzottan kibékülve, arról viszont nem én tehetek.

Aztán kértem szépen a neveket, gondoltam, megkeresem őket, aztán megbeszéljük a dolgot. Mert én szeretek beszélgetni, meg problémákat tisztázni.
Aha, innentől viszont érdekes a dolog, merthát ugye ezek a nevek nem publikusak, azt nem lehet megmondani,  mert nyilván azért jeleztek titokban, mert nem akarták, hogy tudják, kiket zavar ez annyira.
No, és akkor itt azért jópár kérdés felvetült bennem.
Ha ezek a "jelzők" olyannyira büszkék a csodás igényekkel és értékekkel rendelkező keresztény nőkre, netán ők maguk is azok, miért kell ezt titokban tartani? Én vallástalan vagyok, cseppet sem szégyellem, és ha kell, névvel vállalom a dolgot. Mi olyan nagyon szégyellnivaló van abban, hogy valaki keresztényként sérelmez egy ilyen mondatot? Mert az azért elég egyértelmű, hogy aki vallásilag nem érintett, az jót röhög ezen, aki meg igen, az ezek szerint felhúzza az orrát, és eret vág magán. (esetleg ha intelligens, vallásos létére is jót röhög, erre is volt példa a karcnál, szóval a változatok száma végtelen.)
És vallástól függetlenül, hol marad az emberi egyenesség és gerincesség? Tudjuk, kivesző állatfaj, de úgy gondolná az ember, hogy vallási öntudattal megspékelve maradandóbb. Mégse. Sőt.

Aztán a másik kérdés:
Mivel nem férek hozzá nevekhez, hogyan lehetek én abban biztos, hogy valóban történt ilyen bejelentés...? Mert hát ugye az, hogy "becsszó, de tényleg volt ilyen" édeskevés a tények alátámasztására.  Minden okom megvan rá, hogy rosszindulatot feltélezzek az ottani részről, hiszen nem vagyunk jóban már jóideje, lehet ez éppen az édes bosszú egyik eszköze is.
Mint ahogyan másnak is remek lehetőség ilyesmire, mert ha belegondolunk, elég három-négy ember elhatározása, hogy bárkire rászálljanak, mert az érzékeny lélekre hivatkozni marhára lehet akárki akármelyik megjegyzésénél.

Szóval miért is nem lehet nyilvános az árulkodók névsora? Szerintem az a tiszta, ha látom, kit piszkál micsoda. Másét is, mert ugye mások hibájából is lehet okulni.
Mert ha most elméletben (és csakis elméletben) eltekintek a kicsinyes bosszútól, a modiknak ezek szerint elég nagyon kevés jelzés, és valakit parkolópályára tesznek, felül sem vizsgálva az érzékenység jogosságát. Mert ez a "mások tiszteletben tartása" egy gumiszabály. Jelen esetben engem, a véleményem  és a kérésem is, minden szinten tiszteletlenül kezelték:
- elvették az önálló véleményhez és gondolatközléshez való jogom,
- megakadályozták a szabad véleménynyilvánításom,
- megrágalmaztak, hogy szándékosan sértegetek... kit is? bárkit? mindekit? aki épp arra jár?
és mivel ez az egész ügymenet felveti azt, hogy innentől kezdve bárki bármiért jelent, annak óhatatlanul felfüggesztés lesz a vége, tehát ha valaki leírja, hogy Donald kacsa beszédhibás, és ezt másvalaki sérelmezi, onnantól nem sok kell hozzá, hogy ne használhassa a felületet.
- fentieket figyelembe véve hosszú távon károsan korlátozó hatással bír mindenkire nézve, aki valaha is ki mer mondani olyat, ami 3-4 ember lelkét bántja ... a hányezer felhasználóból...? negyvenezer? ötvenezer?.
Nincs kontroll, csak mondva van, hogy van. Van is rajtam bugyi, meg nincs is.

Néhány részlet a közösségi irányelvekből, amik azt a látszatot keltik, mintha lehetne véleményed. Megjegyzem, önálló vélemény nélkül nem létezik építő jellegű közösség.
Azt másképp hívják. Birkacsorda.:

- A vélemény szabad, de véleményként közöld, ne állítsd be tényként! (ki határozza meg a határt a kettő között? )
- Nem toleráljuk a trágárságot, a politizálást, a rasszizmusra való felbujtást, mások vallásának vagy világnézetének a megsértését, a diszkriminációt és az intoleranciát bármilyen nemű fogyatékossággal szemben. (az én vallástalanságom vajon mennyiben van tolerálva?)
- Feltételezz mindig jóhiszeműséget, de ha a hozzászólás tudatosan rosszindulatú, töröld. (de amennyiben a molynak úgy tetszik, alapból rosszhiszeműséget feltételeznek, ebbe nincs beleszólásod)
- Sose írj olyat, amit nem mondanál a szüleidnek, a gyermekeidnek, a papodnak és az ügyvédednek. (ez nálam áll, bármelyiknek mondanám az ominózus mondatot.)
- Ha bárkivel vagy bármivel valamilyen problémád van, akkor az Üzenet a Molynak oldalon keresztül add a tudtunkra, ne pedig nyilvánosan keltsd a feszültséget. (vagyis a a kulturált problémarendezést egymás között nem támogatják, mindenképpen ők akarnak lenni az irányító fél, kivéve a megoldási a kulcsot a felhasználók kezéből, és adva nekik egy olyat, ami szerintük helyes. egyrészt. másrészt ez besúgásra való felbujtás, a nyílt véleményfelvállalás helyett. ugye nem csak engem emlékeztet ez valamire?)

Meg a másik, hogy ha már valamivel/valakivel bajom van, akkor ne Jézus meg a kereszt mögé bújva mutogassak csak az árnyékomat mutatva, hanem vállaljam, hogy igen, bazmeg, annyira fájt, hogy ezt mondtad, hogy most nem is fogok tudni aludni tőle legalább fél óráig.

Egyébként meg, SZÓLÁSSZABADSÁG VAN, legalábbis látszólag. Akkor legalább a látszatot meg kéne őrizni. És ja, az ilyenek megerősítik csak a vallással kapcsolatos előítéleteim. Nekem nem fáj, hogy hiszel, és úgy vágsz át embereket és gázolsz át rajtuk, és csalsz és hazudsz, mert a gyónás majd feloldoz, meg vered a gyereked, mert a gyónás majd feloldoz... , neked meg ne fájjon már, hogy én ezt észreveszem, és teszek a vallásosságra, meg a képmutatásra. Élni, és élni hagyni, a kölcsönösség elvén, részemről legalábbis így működik, amíg nem próbálnak erőszakkal hatni rám.
Árulkodni meg már a dedóban is gáz volt, az ilyen gyerekek sorsa végül a kiközösítés lett, bár tény, hogy az óvónéni mindig arra figyelt oda, aki a legjobban hisztizett. Sőt, olykor az óvónéni hisztizett.

Viharsziget

 "Harry hitt a lélek létezésében. Nem mintha különösebben vallásos lett volna, inkább mert minden alkalommal, amikor megpillantott egy holttestet, az az érzése támadt, hogy ezek a testek elveszítettek valamit."

A karakoszki varázsló

Charlotte Simmons, a vidéki Sparta nevű, világtól távol eső kis településről felkerül ösztöndíjasként a Dupont egyetem nagyon is világias, és eddigi életétől teljesen eltérő szemléletű közösségébe. A Dupont kívülről a különleges csoporthoz, néhány kivételezett helyzetben lévő társasághoz való tartozást szimbolizálja, Az Egyetem, ami megnyitja aztán később az ajtót bárhová. Elmaradhatatlanok a különváló, klikkesedő csoportok, az a bizonyos belső mag, akik aztán később a fontos társadalmi pozíciókat maguk közül töltik be. Az egyetemi sport éppoly fontos, mint a tanulás, a későbbi nagy csapatok ezeken az egyetemi meccseken szemelik ki maguknak a csillagokat. A Duponton a kosárlabda az élsport, és egyik szereplőnk Jojo, a végtelenül hiú, tehetséges, de nem a legjobb tanuló kosaras, aki direkt fogja vissza magát a tanulásban, és akinek meg kell vívnia a kosárpályán a saját harcát egy elsőéves feketével. A kosarasok között egy nagyon lényeges kontrasztot tudott bemutatni Wolfe: a feketék és a fehérek különbségét. A feketék itt egyértelműen előnyben vannak, szemben az élet más területeivel, ahol inkább elnyomják őket. Itt, ha valaki érvényesülni akar, akkor a feketék szabályai szerint kell játszania, az ő, igen magas nívójukat kell hoznia, és hiába jó a pályán, ha a feketék nem fogadják be, nem lesz sokáig csapattag, és a pályán ellehetetlenítik a játékát. Aztán ott van Hoyt, aki a haverjával rajta kapta a kormányzót elég egyértelmű helyzetben az egyik hallgatóval. Ez később egy fontos momentum lesz a könyvben a következményeit tekintve. Mindenki iszik, szexel, drogozik, mellesleg megjelenik az órákon, úgyhogy az eminens tanuló, intelligens, és cseppet prűd Charlotte nem egészen azt kapja, mint amit vár.

Imádom ezt a könyvet, a légkörét, a szereplőit, az egyetemet, a kis kulisszatitkait, még akkor is, ha maga az egyetem nem létezik. Ahogyan Charlotte világa kitárul, azt remekül ábrázolja Wolfe. Olyan dolgokkal szembesül, amikkel a kis vidéki faluban nem volt lehetősége, nem tudott rájuk felkészülni, nem is nagyon akart, így nem tud eleinte védekezni ellenük. De telik az idő, megszerzi a kellő tapasztalatot, ahogyan azt kell, kellő fájdalom árán. Az elit iskola falai között a tanulás másodlagos, a középpontban a drogok, a pia áll, ráadásul a szobatársa, Beverly szexfüggő. Charlotte nehezen illeszkedik be, meg kell hogy szokja az egyetemi lét mindennapjait egy olyan közösségben, ahol mindenki gazdagabb, tapasztaltabb, butább, és erkölcstelenebb nála. Ennek ellenére még ő is félre tudja tenni a tartását, csak hogy befogadják, hogy tartozhasson valahova, hogy egyenrangúként kezeljék.

Volt pár dolog, ami nem tetszett. A dőlt betűs, totál felesleges kiemeléseket, ráadásul teljesen logikátlanul, ezeket nem kellett volna, főleg nem ennyit. Az olvasó nem hülye, pár könyv után az ember már érzi, melyik mondatnál hol van a hangsúly, mire akarja a szereplő felhívni a figyelmet, nem érzem szükségét, hogy az ilyeneket dőlt betűvel nyomják az arcomba. Ugyanez érvényes a mondat közepét uraló … pontpontpontokra…, ... vagy nem is tudom, mik... ezek. Oké, a szereplő próbálja megfogalmazni, és nehezen megy neki, mit is akar gondolni, de az író E/3-ban ne használjon ilyeneket, senki nem dadog gondolatban. Ez a két dolog bárhol, bármelyik könyvben idegesít, szerencsére eddig nem sokszor találkoztam ilyesmivel. Úgyhogy az, hogy ennyire tudtam élvezni ezt a könyvet, ez csak annak köszönhető, hogy erre a két dologra tudatosan igyekeztem nem figyelni. És amikor megmagyarázza, hogy a basszameg szavak különböző alakjai mi célt szolgáltak, és melyik mit jelent, na, ott kész lettem. Nem szeretném magam ismételni, de kérem, muszáj engem hülyének nézni, ráadásul teljesen?? Nem tudom, a fordítónak lehet-e akkora szabadsága, hogy az ilyenekhez nem ragaszkodik szó szerint, de kifejezetten jót tett volna a könyvvel, ha ezeket cakkumpakk kihagyja.

Summa summarum, ettől függetlenül nagyon is élveztem. Nem csak szórakoztató, de tanulságos is volt, és szívesen olvastam volna még. Az, hogy a regény nem nyerte meg a kritikusok tetszését, leginkább a káromkodásnak, a szlengnek, és a szexnek köszönhető. De épp ez benne a jó, úgy jeleníti meg a mindennapokat, mint ahogyan az valójában telhet, de mivel sose voltam amerikai elit egyetemista, nem állíthatom, hogy ott valóban ez van. Szeretek más világokban utazni, ahol olyan problémákkal és alakokkal találkozhatok, amik az életemből kimaradtak, de azt hiszem, jobb is, írásban igazán élvezhetőbb az ilyesmi. Pszichológiai és szociológiai elemzés nagyon jól van megírva, hihetően és realisztikusan. Kedvelhető szereplők, árnyalt jellemek, mozgalmas események, és az egyetemekre jellemző utánozhatatlan hangulat. Az egész könyv igazából fricska az amerikai társadalom elit rétegének, fellebbenti egy kicsit a fátylat a mázas felszínről.

A halál angyala

Harald egy nagyon különös pasi. Megszállottja a boszorkányoknak, a történelmüknek, kutatja őket, és Németországból eljut egészen Izlandig, követve a nyomaikat. Itt különös módon meggyilkolják, a rendőrség le is tartóztat egy fickót, de a család szerint nem a valódi tettest. Így kerül a képbe Thóra, a viszonylag fiatal ügyvédnő, aki jó pénzért elvállalja, hogy kideríti, mi is az igazság. Segítőt is kap maga mellé, Matthew személyében, aki igen szoros kapcsolatban áll Harald családjával.
Thóra kénytelen beleásni magát Matthew-val együtt a boszorkányságba, vissza egészen az 1400-as évekig, mert csak így tudják követni Harald nyomait vissza az időben, illetve a valós helyszíneken. Próbálnak a kis boszorkánytársasággal is kommunikálni, ami Harald köré épült ki, de ez elég nehezen megy, viszont tőlük is sok érdekes dolgot megtudnak, bár a legkevésbé sem segítőkészek. Minden létező helyen megfordulnak, ami valamilyen kapcsolatban áll a boszorkánysággal, felkutatják a dokumentumokat, amiknek köze lehet az egészhez, végül ez vezeti nyomra őket a valódi gyilkost illetően.
Nagyon gyorsan kiolvastam a könyvet, szinte le sem bírtam tenni. A boszorkányság egy roppant izgalmas témakör, és itt zanzásítva olvashatunk róla, elég pontosan és valósághűen, már amennyit a történelmi bizonyítékok feltártak. Úgy általában a boszorkányüldözésekről szerintem mindenki hallott, de a könyvben kifejezetten az izlandi hagyományai jelennek meg: történelmi helyszínekkel, múzeumokban található igen érdekes és bizarr tárgyakkal, ha valaki fel akarna kerekedni, gyanítom, még útikönyvnek is tudná használni. Elég vizuális típus vagyok, úgyhogy vigyáztam, hogy túlzottan ne éljem bele magam a történetbe, mert nem igazán szép dolgokat láttam volna lelki szemeim előtt. De ettől függetlenül, ha bárkit is érdekel a boszorkányság története Izlandon történelmi évszámokkal, személyekkel, helyekkel, emlékekkel, annak mindenképpen érdemes elolvasnia. Remek krimi is, nem túl sok klisét használ, a történet nincs tele csavarokkal, fordulatokkal, az egésznek az újdonságát a boszorkányság adja, ettől függetlenül nagyon is életszagú. A végén levont 'erkölcsi tanulsággal' egyáltalán nem értek egyet, én baromira megértem Harald anyját.
Viszont én a kiadó helyében legalább egy helyesírásellenőrzést ráengedtem volna a könyvre, ha már útközben nem tudták a hibákat kijavítani. ( azért az, hogy 'át adta' elég gáz. általános iskola, alsó tagozat.)

Az NBC képviselője visszatért Timótheus idejébe, személyesen a püspökhöz, egy Sony tévével a hóna alatt, és felkéri a püspököt, hogy írja meg a saját evangéliumát, ugyanis a jövőben egy bizonyos Gányoló kitörli a történelemből a többiek könyveit Jézusról. Aztán megjelenik a tévéstáb is, hogy egyenes adásban közvetítsék Jézus megfeszítését, és Timótnak meg kell akadályoznia a kereszténység megszűnését.
Elöljáróban mindenkit figyelmeztetnem kell, hogy ha bármilyen vallási érzülettel rendelkezik, az ne olvassa el a könyvet. Vegye inkább elő Chris Moore Biffjét , ha kellemesen akar szórakozni, de persze mindenkire ráhagyom a saját lelki nyugalmát. Vidalnak fergeteges humora van, de roppant szemtelen és polgárpukkasztó. Teljesen átírta a kereszténység kulcsfiguráit, senkit nem kímélt. Az elbeszélő Timót, aki a Szent (csak mint Szent van emlegetve, egyébként ő Szent Pál) szeretője volt zsenge fiatalságától kezdve, ő meséli el ezt az egész kavarodást, és aki szerint Jézus hormonzavaros volt, ráadásul a fejében sem volt minden a helyén, Péter pedig, a Kőszikla ( a Kavics) szinte szellemi fogyatékosan együgyű volt, és a Szent, aki mellesleg diszlexiás volt, találta fel a sztepptáncot, hogy a hallgatósága ne unja el magát az unalmasabb részeknél, Szóval elég botrányos egy könyv, de akit ez nem zavar, az egy nagyon humoros, szórakoztató könyvvel találja magát szembe, és persze az Újszövetségi történet egy egészen másfajta tálalásával. Kicsit hezitáltam, tegyek-e be jellemző részletet, aztán úgy döntöttem, teszek, mert annyira jó ez a könyv, annyira vonalasan szentséggyalázó, hogy ez nekem nagyon tetszik, és muszáj lenne valamit mutatni, hogyan is néz ki ez az egész.

„…a Szent felvetette János Márknak, hogy metéltesse körül magát nyilvánosan, és ezzel mutassa meg Jeruzsálemnek, hogy a Szent nem valamiféle hitehagyott, önutálattal teli zsidó. János Márk köszönte szépen, és kilépett. Kétszeres űrt hagyott maga után: részben a Szent titkárságán támadt üresedés, részben a Szent ágyában szabadult fel egy hely.” 

Nagyon élveztem az egész könyvet, nem is a téma, hanem a stílus és a hangulat miatt. Egészen megszerettem Szent Pált, legalábbis ebben a Vidal-féle formájában, sokkal kedvelhetőbb figurát faragott belőle, mint  Jézusból, gondolom, nem véletlenül.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem kiakaszt, amikor azt olvasom, hogy valami tökéletes.
Tökéletes mosoly, tökéletes fogsor, tökéletes csokitorta, tökéletes nyaralás. Tökéletes család. (Tökéletes mindig csak ÉN lehetek, TE sohasem, gondolom, megtapasztalta ezt már mindenki, ha épp olyan beszélgetőpartnere akadt.)
A világon semmi sem tökéletes, aztán mégis milyen jól elvagyunk, bár gondolom, sokak inkább csak amiatt alszanak nagyon jól, mert úgy vélik, hogy valami az életükben tökéletes.

Az van, hogy diétán vagyok. (Nem, nem emiatt a poszt. Nem vagyok éhes, megettem a világ legtökéletesebb, libazsírral megkent kalácsszeletét.:D) Mára inkább már csak azt mondanám, hogy nagyon enyhén vigyázok rá, hogy mit eszek, igyekszem a tökéletesség látszatát is elkerülni, de azért még okés legyen a napi adag. Utálom az ízetlen ételeket, és szeretem, ha a teám teli van cukorral és citromlével, mert úgy van jó íze, imádom a fűszerek illatát és ízét, és biztos vagyok benne, hogy nem attól van elhízva a népesség 80%-a, mert befűszerezi a sülthúst.

Felállítottam magamnak egy tökéletes napirendet, csak hogy tudjam, mihez nem fogom tudni tartani magam soha. (Úgyse olvastok könyves posztot, szóval miért ne.)
A tökéletes ébredés: a nap nem süt a szemembe, és nem arra kelek, hogy a macskák bakzanak az ablak alatt. Vagy hogy ugat a kutya. Vagy hogy nyírják a lucernát egy olyan izével, ami minimum halláskárosodást okoz. (nem képzelem ide a városi forgalmat, meg csatazajt, épp elég sokkoló, hogy max csak viharos reggeleken kapok némi tökéletességet az ébredésemhez.)
Aztán mire kimászom az ágyból, valaki tökéletesen rendbe tette a lakást: elmosogatott, felporszívózott, megfőzött, leszedte a pókhálókat, amivel napi harcot vívok. (Komoly, hétfőn leporszívózom, keddre ugyanott, ugyanúgy, ugyanakkora. Ha pókostól porszívózom, akkor is. fene se érti.) Nekem csak annyi a dolgom, hogy konstatáljam, nincs dolgom.
Az ebéd kedvemre való, mire este lesz, a ruhák megszáradtak, és bevándoroltak a szekrénybe szépen összehajtogatva, a gyerekem megtanult főzni, elsőre tökéletesen, a fű is lenyíródott, a virágaim is élnek.
Mindeközben én csak ülök, és épp teszem a semmit: netezek, olvasok. (Tudom, hamar beleunnék. A tökéletes dolgok egy pillanat alatt unalmassá válnak.)
Aztán este szobabiciklire pattanok (ezt soha nem árt hangsúlyozni, mert néztek már rám nagyon hülyén, hogy hogy tudok én biciklizés közben sorozatokat nézni. Roppant egyszerű. Átfordítom a laptopom, és lenyomom a play gombot, aztán ráülök a vele szemben levő cangára, és kezdem a programot.)
Aztán szex, és alvás.

Na, ebből csak töredéke szokott megvalósulni, és az is inkább a délutáni/esti programokra jellemző.
A tökéletes biciklizést pl nagyon csípem. Csurom izzadtság vagyok, és ha jó a sorozat, úgy elröppen az a háromnegyed óra, hogy észre se veszem. Ja és persze az edzés közbeni zsírégetés is legyen már tökéletes, különben szart sem ér a sok kínlódás.
Nemrég olvastam a flowról, de ez ritkán jön össze, ahhoz nem vagyok elég tökéletes.

A nagy tökéletesedés közben persze teli vagyok ötletekkel.
Például van pár könyv, amit nagyon ajánlanék Titti párjának, aztán kigondoltam egy új blogot, ami attól pikáns, mert tökéletesen titkos, aztán eldöntöttem, hogy lesz egy konyhakertem, amire majd megpróbálok nagyon odafigyelni, hogy ne verje fel a gaz, meg eldöntöttem, hogy olyat sütök, amire mindenki azt mondja, hogy fúj, neki ez nem kell. Meg is sütöttem, a kellő fújolás közepette, már nincs is sok belőle. (répatorta. mondanom se kell, eszméletlen finom.)
A nagy tervekről lemondtam, a mának élek.

A posztot egyébként az alábbi recept inspirálta: csokis süti
Azt mondja, hogy ha nem tökéletes, attól is finom. De hogy lehet egy ilyen maszatolós süti tökéletes? Nem maszatol, meg nem ragad? Akkor az nyilván egy másik süti.
Szóval ilyen hatással van rám a net kora reggel.
Meg mert már rég írtam posztot, hiányzott.

Theo a 30-as évei elején jár, de az együttesén kívül semmi mással nem törődik. Nagyjából úgy él még mindig, mint azt 15 és 20 éves kora között teszi az ember: bulizik, piál, kimarad éjszakára, és nem érti, mi a gondja a barátnőjének, az anyjának, és miért is nem érzi magát úgy, ahogyan szerinte kellene. Aztán sorra jönnek a tragédiák, amik miatt kénytelen elsz átgondolnia az életét: a barátnője elvetél, majd el is hagyja, az édesanyjáról kiderül, hogy halálos beteg. És ahogyan az lenni szokott, amikor már mindenkit elveszít, rájön, hogy mennyire fontosak is voltak neki, és addig mennyire nem látott mást önmagán kívül. 

Túlpart, egy aprócska falu a Kárpátok hegyei között, ahová kanyargós út vezet, távol a várostól. A fiatalok már elmentek, gyerekek nincsenek, nem lakja más az öreg házakat, mint öreg, régről itt felejtett emberek az emlékeikkel, bűneikkel. Mert Túlparton harminc éve hatalmas tragédia történt, amiről mélyen hallgatnak az okozói, remélve, hogy soha nem fog kiderülni. Nem félnek a bűnhődéstől, az elmúlt évek épp elég nagy szenvedést okoztak nekik a lelkük mélyén. Mígnem a múlt felébred, áldozatot követelve a szenvedésért, igazságtalanságért, és a feledésért. A múlt egy garabonciás képében kel életre, sorra járva a házakat, ételt is italt kérve, várva, hogy egyszer valaki hibázni fog. Mert olyan nincs, hogy ne hibázzon. És elkezdődik a pusztítás, melynek célja a bosszú, az elégtétel, és amikor már az utolsó vércseppet is kisajtolja áldozatából, a megnyugvás.

Ez az első könyv, amivel számomra a könyvklubunk indít, és ha nem vetik fel, mint elolvasandó könyvet,nagy valószínűséggel nem vettem volna kézbe. Öt fiatal lány, testvérek, és rövid időn belül mind öngyilkosok lettek. Történetüket az utcájukban lakó fiú(k) meséli el, már felnőttként, visszaemlékezve, adatokat gyűjtve, meginterjúvolva azokat az embereket,szomszédokat, ismerősöket, volt osztálytársakat, akiknek nagy valószínűséggel volt egy pici rálátásuk a családra. Talán éppen ezért is, mert ilyen sok embert megkérdez, rendkívül sokféleképpen mutatja be a lányokat. Ki ilyennek, ki olyannak látta őket, volt, akik szerint szépek voltak, szinte egymástól meg sem lehetett őket különböztetni, volt akik szerint teljesen közönséges arcuk volt, és cseppet sem hasonlítottak egymásra. Eleinte megtévesztő az a hév, amivel a fantáziát is tényként tárják az olvasó elé, nehéz különbséget tenni, hogy amit leír, az csupán a kalandra és izgalmakra éhes kamasz lélek fantáziája, vagy valóban tény, de aztán ez szépen lassan letisztul.

A könyv nyomasztó, minden kamaszos ökörködése ellenére is. Ahogyan a lányokat megjeleníti, az a szinte már kultikus imádat és érdeklődés, ami őket övezi, elég ijesztő. Egyébként is egy nagyon furcsa család, főleg az anya az, és az ő nevelési elvei, de erről inkább csak nyomokban értesülünk. Ahogy belépünk házuk ajtaján, azon ritka alkalmakkor, amikor ezt idegen megteheti, szinte agyonnyom a fojtogató légkör, onnantól kezdve alapvetően megszűnik a szabadság. Úgy gondolják, óvják a lányokat a szigorúságukkal (az apa nincs annyira férfi, hogy szembeszálljon a feleségével, inkább csendben tűri a pusztulást maga körül, szépen lassan élőhalottá válva ő maga is), holott ezzel taszítják őket egyre mélyebbre. Ha a lányokra nézünk, nem látunk kamaszos boldog és cinkos mosolyokat, kacsintásokat, csínyeket, inkább egy koravén, csakis önmagukra és egymásra hagyatkozó, roppant depressziós kis csapatot, akik szívesen vegyülnének, lennének normális tinédzserek, de a szülői intelmek, és talán saját hajlandóságuk miatt is, inkább mindig elhúzódnak, önkéntes száműzetésbe vonulva. Viszont vannak pillanatok, amikor ők is teljesen normális fiatal lányoknak tűnnek, és olyankor mintha érettek és okosak lennének, akik inkább tudnák, mit tesznek, és hol a határ, mint a környezetükben levő társaik. És mivel akkora az elnyomás, amint lehet, az elfojtott vágyakat kiélik, elvégre ki tudja, mikor jön a legközelebbi szabadabb alkalom.

A csapongó, minden apróságra kitérő stílus kicsit tompítja azt az érzelmi nihilt, ami a lányokból áradt, akik látszólag még maguk között sem igazán tudtak feloldódni. Legalábbis a kívülállók szemével így tűnt, és igazán senki nem került hozzájuk közel, hogy erről meggyőződhessünk. A mindenbe beletörődő gyermeki lélek állapotában leledznek, amikor biztosak benne, hogy örömük alig lehet az életben, csak az a pár apró, és jelentéktelen titok, amit szüleik elől sikerül elrejteni. A halálukkal kapcsolatban nem éreztem a valódi gyászt, eleinte inkább izgatott és döbbent volt mindenki (persze a sajnálaton túl), később meg már egyre értetlenebb, és úgy tűnik, az egyetlen, aki gyászol, az az apa. Az anya alakja valahogy kiesik ezekből a momentumokból, vele kapcsolatban nem látunk mást, csak a vaskézzel való uralkodást a családon, a szabályok szigorú betartatását, szóval igazi utálható és negatív figura. Mintha ő lenne az oka mindennek. De persze a múltban kutakodás nem szolgál valódi válaszokkal, ez inkább csak egy emlékoszlop az öt testvérnek, akiknek tragikus életük és haláluk volt, és akikről nem kellene elfeledkezni. Roppant elgondolkodtató könyv: ki a hibás ilyenkor és milyen mértékben? Hol volt az a pont, amikor még meg lehetett volna akadályozni a tragédiákat? Egyáltalán, volt ilyen pont? A szomszédok, ismerősök, tanárok visszaemlékezési sok helyen pontatlanok lehetnek, és ennyi idő távlatából már inkább csak az rögzülhetett, ahogy látni vélték a lányokat, és nem a valóság. A bűnbak lehetett volna akár az apa is, aki erélytelenségével behódolt a feleségének, így erre kényszerült mindenki a családban. Vagy az anya, akinek (ez meggyőződésem) pont olyan torz volt a lelkivilága, mint amilyenné a gyermekei életét formálta. De Eugenides senkiből nem csinál bűnöst, ő csak elénk tárja, hogyan látták őket, és ők, a kívülről kukkolók, mit éreztek irányukba. Komoly és megterhelő téma, az apró kis humorok sem tudták feloldani bennem a szorongást, amit ezeknek a lányoknak az élete váltott ki belőlem, meg a viszolygást, amit az igénytelenség és a koszosság keltett bennem. De még ebben sem volt egyetértés, ami az egyik pillanatban penészes volt, az a másikban csillogott.

Számomra nem derült ki, milyenek is voltak ezek a lányok valójában. Nem éreztem mást, csak annyit, hogy először öten vannak, aztán meg kevesebben, de darab darab, a testvérek felcserélhetőek voltak egymással. Személyiségük feloldódott valami ködös és alaktalan masszává, nem volt egyéniségük, amit láthattunk, az csak néhány elmosódott, fekete-fehér, kontúrok nélküli, megfoghatatlan személy volt. Ez alól talán csak Lux a kivétel, de vele kapcsolatban is csak mértéktelen és érzelmektől mentesnek tűnő szexuális kalandjait részletezi igen aprólékosan. Lehet, hogy ez is volt a cél, de részemről nem szeretem, amikor konkrét személyekről ír valaki, mindenféle konkrét személyiségrajz nélkül - így pálcikaemeberekké válnak a szereplők, és nem lehet őket komolyan venni. Másrészt az elbeszélői stílus nagyon kamaszos volt, ami nem lenne baj, ha egy kamasz mesélne. De ezt nem egy tini mesélte, hanem elvileg egy (vagyis nem egy, hanem több, mivel többek visszaemlékezését gyúrta össze az író, mintha csoportos emlékek lettek volna), felnőtt, meglett ember, akinek én sehogyan sem tudtam elképzelni. Még nagyon zavart az is, hogy az elbeszélőről semmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy ő többek szócsöve, és néha ott volt, ahol a lényeg történt, néha csak kívülről figyelte a lányok életét. Ezen túlmenően a könyv hatásvadász stílusban íródott, és talán éppen ezért, nekem hiteltelen volt. Túl sok olyan momentum volt benne, amire nem tudok a normális kamaszlét elemeként tekinteni.

Amiért mégis érdemes elolvasni, az az, ahogyan az író ezeket a befülledt, szorongással és szigorúsággal teli életeket ábrázolja. A szélsőséges szigor és a szélsőséges ellenállás egy nagyon különös és pusztító fajtáját élték végig ezek a lányok, és végül úgy tesszük le a könyvet, hogy nem kapunk magyarázatot. Ráadásul a képek, amik felvillannak előttünk, hatásvadászságuk ellenére is élénkek, úgyhogy Eugenides végül egy nagyon is élő közeget szőtt a lányok alakjai köré. Mindenki saját fantáziájára bízhatja, mi történhetett a bezárt ajtók mögött, akkor, amikor senki nem figyelt, amiket senki nem láthatott, mert a maszatos ablakon letisztított apró kis kémlelőlyuk nem mutathatta meg.

Város két fül között

Kleinheincz Csilláról már nem is mondom, hogy ő Beagle fordítója, mert ezt mindenki tudja szerintem, az viszont már annyira nem egyértelmű, hogy nem csak fordítani, de írni is tud. Szerencsére, tud. A város két fül között egy igen különleges könyv. Tudom, hogy fantasytól nem illik sokat várni, de ez a regény többsíkú. Nem csak a felépítésére gondolok itt, hanem a mondanivalójára is.


Ólomerdő

Nem terveztem, hogy két Kleinheincz könyvet olvasok egymás után, de így alakult. Kicsilányomat annyira érdekelte, hogy mit fogok legközelebb olvasni, azt is megnézte, hogy ki írta a könyvet (tetszett neki a néni), hogy térült-fordult, és a kezembe nyomta az Ólomerdőt. Én meg gondoltam, ha már mellettem van, belelapozok. És úgy is maradtam.

Murakami Harukira már nagyon rég kíváncsi voltam, mert a beszámolókból az jött le, hogy nagyon fura könyveket ír, és engem nagyon tud érdekelni az ilyesmi, úgyhogy kaptam a könyvklubos alkalmon, és kézbe vettem. Mit mondjak, tényleg érdekes a könyv, és elég sokolvasatú. Két szálon fut a történet, mindkettő élvezetes az első oldalától kezdve.
Megismerhetjük Kafkát, a 15 éves, skizoidnak tűnő fiút, aki lelép otthonról, mert úgy van vele, teljesen mindegy, hol nem vesznek róla tudomást. Anyjára nem emlékszik, de bárkiben szívesen venné az anyafigurát, van egy nővére, akit már évek óta nem látott, de a korabeli lányokra szeret úgy gondolni, mintha akár a nővére is lehetne bármelyikük. Előkerül időnként a másik énje, aki noszogatja, bátorsággal tölti fel, de tisztán érezhető, hogy egy külön személyiség. Akár egy belső jóbarát, ha baj van, megjelenik, és tehetsége szerint segít. Egyébként azt hihetnénk, hogy egy normális, átlagos kamasz, de a Varjú feltűnése, a belső monológok és mindennapi rituálék rácáfolnak erre. Valójában lehetne normális is, hisz a Varjú jelenléte nem nyomja el őt magát, lehetne ez simán az is, ahogyan mindenki megbeszéli magában a dolgokat. Csak hát nem mindenki ad nevet ennek a 'másik énnek', de itt igazából nincs is más neve, mégis másképpen hívják. Remélem, érzékelhető, milyen apróságokból tevődik össze a könyv.
Aztán megjárjuk a múltat, egy titokzatos esemény kapcsán. Az erdőben járva egy egész osztály lesz eszméletlen egy időre, miután észrevettek az égen egy furcsa csillogó tárgyat. Némi idő múltán magukhoz térnek, egy fiút kivéve, közben vizsgálódik a sereg is, mivel mindez a második vh idején történt, hadiállapot van, és az ellenség alattomosan bevethet különleges fegyvereket. A fiú, mivel úgy tűnik, nem akar magához térni, a katonai kórházba kerül megfigyelésre, ahol végül minden előzmény nélkül feleszmél, de a kómának utóhatásai vannak: az addig osztályelső fiúból egy kiürült, képességeitől megfosztott ember válik. És ő lesz a másik szálunk, már idősen, macskákkal társalogva, félárnyékkal, aki minden furcsasága ellenére a legemberibb és legérzékenyebb figura a történetben. Kulcsfontosságú az események szempontjából a találkozása a kalapos emberrel, és a megbízás, amit tőle kap, mert ez hozza közel egymáshoz a két szálat.

És szépen lassan elhagyjuk a realitás talaját, hogy átlépjünk a szellemvilágba. Aki nem szereti a misztikus történeteket, az talán pont emiatt nem fogja szeretni ezt a könyvet, mert itt az ’odaát’ nem csak érzékeltetve van, hanem a maga valóságában meg is jelenik. Ezt teszi a keleti ember természethez szorosan kötődő, de azon túl a szellemek világának valóságosságában hívő lelke. Az élő szellemek köztünk járnak, feltűnés nélkül, észrevétlen, az álom és a tudatosság határa elmosódik.
Murakami valóban furcsa történeteket ír, és nagyon jól bánik az izgalmas és feszültségkeltő jelenetekkel. Amikor meg éppen nem történik semmi, azt is jó olvasni, mert filózgat az élet, a létezés és a történtek értelméről, és úgy éreztem, annak is jelentősége van, ha az ember egy erdő közepén pucéran napozik, de persze nincs. A két, egymástól világosan elkülönülő szálat kézben tartani egyszerűnek tűnhet, de minél jobban elmerülünk a történetben, annál titokzatosabb és bonyolultabb lesz a szálak közötti kapocs, főleg, miután a szellemvilág és a szereplők saját belső világa is megjelenik. Rengeteg a kérdésem, és semmire nincs válasz, ami valahol megnyugtató. Ez is egy érdekes ellentmondása a könyvnek: a sok különös esemény, a misztikum, a szellemek és a múlt titkai mind a ködbe vesznek, és ránk kényszerítik, hogy mi magunk találjuk meg a saját válaszainkat, mint ahogyan a szereplőknek is maguknak kell ezt megtenniük. És bár a kérdések közösek, a válaszok biztos, hogy különbözőek lesznek. Senki nem mondja ki a megoldást, csak a felvillanó képek érzékeltetik, egy tekintet, egy kézszorítás, vagy akár maga a hallgatás. Murakami rengeteg oldalban elmond egy izgalmas, érdekes, tanulságos történetet, de a lényeget nem önti szavakba, az ott van a sorok között, csendesen megbújva.

Flashforward

Gondoltál már arra, hol leszel húsz év múlva? Hogy mit fogsz csinálni, kikkel és hol? Én sokat. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a jelen megváltoztathatatlan, és minden ugyanígy lesz, ugyanezekkel az emberekkel, ugyanebben a környezetben, még akár 30 év múlva is. Pedig nem így van, az élet lüktet, folyamatosan halad előre, és óhatatlanul változik, minden más lesz; más lehet már akár egy fél év múlva is, és ezt nem fogom tudni befolyásolni. Szeretném látni a jövőt? Nem. Te szeretnéd? Szívesebben látnám a tiéd, mint a sajátom...:)