KEMÉNYFEDÉL

A mostani témázásunknál a miénk a főszerep, kicsit beszélünk magunkról, milyen könyvesbloggernek lenni.
Reggel, ébreszt a teló.
Elsőre az ablakon betűző napot érzékelem (teljesen konkrétan belesüt az arcomba, és sajnos a képen látható padlástér nem a mi padlásunk), aztán fordulok egyet, és az olvasómat látom meg, amit előző este kecsesen mellém hajítottam. Az olvasó általában jó messzire landol tőlem. Mióta Pupi rákönyökölt a sajátjára, elsődleges szempont a balesetek megelőzése. Úgyhogy össze is szedem a szemüveggel együtt, ha netán esetleg nappal valaki megpróbálná belevetni magát az ágyba, biztonságban legyen az asztalomon.
De gondolom, azért nem akartok engem ennyire részletesen megismerni.:D A lényeg, hogy imádom az olvasóm. A tokját meg különösen. Mindenféle egyéb kifogásom volt a kindle ellen, amikor még az előző olvasóm volt, és azt hiszem, Tittinek vagy Zenkának kerestünk tokot, amikor ráakadtam az ebayen. Sokáig csak ránéztem időnként, hogy igen, még mindig van, és nekem még mindig nincs olyan olvasóm, amire passzolna, és még mindig rohadt drága, aztán lett kindle-m, és azonnal meg is vettem. Mondhatni, kőkorszaki, mert nem mágneses, nem kapcsolja ki az olvasóm, meg nem is olvas helyettem, viszont tök jó érzés kézbe venni, ránézni. És hát biztonságban tudhatom mindenféle rákönyöklés ellen. (A vaku miatt nem látszik, de egyébként ilyen piros.)

Amikor az ember bloggerkedésre adja a fejét, elkezd más szemmel nézni a könyvekre.
Először is, a kedvcsináló posztok nagy hatással vannak rám még mindig. Mármint mások kedvcsinálói, bár igazából ha nagynéha visszaolvasom a saját posztom, néha még a saját érdeklődésem is újra fel tudom kelteni. (vicc volt.:) Első utam az antikba vezetett, ha megláttam valakinél valamit, ami ritkaság volt, vagy azonnal lecsaptam rá, ha volt akcióban. Mostanra felnőttem, megfontolt és előrelátó lettem, úgyhogy nem rohanok mindent azonnal megvenni. Igazából az ilyen felcsigázó könyvek 90%-ról megfeledkezem idővel, és csak azok maradnak meg, amik tényleg nekem valók.
Régen mindenről írtam, amit elolvastam. Ott lett számomra lezárva a történet, hogy megírtam róla mindent, vagy majdnem mindent, amit gondolok. Egy ideje szelektálok, miről érdemes írnom, melyik könyvben van annyi, hogy posztolni tudjam, és melyik az, ami nem éri meg a fáradságot. Mert a látszat ellenére azért hosszú időn keresztül, rendszeresen blogolni fárasztó. Törekedni kell a megújulásra, keresni kell az új szempontokat, időnként le kell térni a jól bejáratott útról, és kipróbálni valamit, amit addig még nem. Esetleg olvasni valamit, amit eddig nem.
Nem vagyok valami nagy újító, bele vagyok kényelmesedve a blogomba meg a műfajaimba. Régebben nem éreztem se unalmasnak, se tehernek, mostanában időnként már az. Ha most rágondolok, hogy sabloncsere, ideges leszek. Nehogymár újrakezdjem a szívást a mindenféle csipcsup hülyeséggel, mint a nagyon ronda cookie-sáv átalakítása, meg menüsor betétele, meg ilyenek. Komolyan, aki odabaszta azt a félképernyős szürke sávot a blogokra, nem nézte meg előtte, hogy fog az kinézni? és nem elég egyszer megnyomni, nem, folyamatosan nyomkodni kell, mindenhol. De erről ennyit, mindegy is, ez már ilyen. (akinél nem, annak külön köszönöm.)
Már nem olvasok rendszeresen annyi blogot sem. Tudom, skandalum, meg minden, de amiből most nagyon kevés van, az az idő. Leginkább csak átfutok posztokat itt-ott, aztán megyek melózni. Ahhoz képest, hogy régen mekkora blogbetyár voltam, szinte teljesen lenullázódott a neten töltött időm.
Viszont ha könyveket válogatok, mindig emlékszem rá, hogy miről olvastam jót vagy rosszat. Mert vannak a könyvek, amiket akarok, és kész, és vannak, amikben látok lehetőséget. Bár újabban nehéz kizökkenteni a sztoikus érdektelenségből, és csak olyan havonta-kéthavonta lapozgatom végig a megjelenéseket, de szerintem jobb így, mert több meglepetés ér, ha valaki friss könyvről posztol.
Friss könyvek - a legtöbb blogon szinte csak ilyenekkel találkozni. Nyilván, mert a legtöbb olvasó erről akar olvasni, és ez egy öngerjesztő folyamat: ha egy kicsit is lényeges, hogy olvassanak, friss könyvekről fogsz írni. Ezzel együtt jár a megkerülhetetlen recitéma is, amiről már írtunk párszor, nem fogom elővenni megint. Egyébként is uncsi már, nem? Bennem nem változott semmi ezt illetően az elmúlt években. A kezdeti lelkesedés szépen elillant, és még ha eszembe is jut, hogy ezt vagy azt tuti elkértem volna recire régen, itt meg is áll a dolog, mert belegondolok, hogy akkor ezt el kell olvasni. Nem bírok el a kötelezőséggel, már a gondolatra is lázadni kezdek. És időnként felvonom a szemöldököm egy-egy kiadók által kitett véleményen, és időnként várom, hogy bizonyos posztokat kitesznek-e, hogy ez is egy vélemény (egyébként hiába várom).
Nagyon szeretek a Goodreadsen barangolni, könyveket válogatni, megnézni a figyeltjeim kedvenceit, eszméletlen jó könyvekre lehet így akadni, amikről egyébként nem hallanék. És mint valószínűleg minden bloggernek, nekem is eszembe szokott jutni, hogy csinálni kellene egy kiadót, és kiadni ezeket, de sajna ez nem így megy.

Ami a leglátványosabb hátráltató tényező, az olvasási válság. Időnként engem is elér, tenni igazából nem lehet ellene. Erőltetni nem szoktam, helyette mást csinálok. Most például festek, meg folyamatosan macerálom az orchideáimat, meg a többi virágom. Ez egy új hobbi már egy pár éve. Emberem még mindig megkérdezi az új beszerzéseknél, hogy életben maradnak-e, de eddig csak egytől kellett könnyes búcsút vennem, szóval nem értem a kételkedését.:)
Amelyik fekszik, az éppen elvirágzik; a sárgának véletlenül letörtem egy szárát, ami teli volt virággal; a lilát még januárban kaptam szülinapomra, ez is most virágzik el; a mellette levő meg teljesen friss szerzemény; egy pedig karanténban van. Vannak még mások is, csak nem akartam telinyomni orchideákkal a posztot.

Ami még hátráltat, az a lustaság. Régen valahogy hipp-hopp mentek a posztok, ma már erőt kell vennem magamon, hogy leüljek, és írjak. Sokszor inkább nem is teszem. Ezt a posztot is az utolsó pillanatban írom, régen ez elképzelhetetlen volt. Sőt, régebben az összes témáról előre megírtam a posztokat, ahogy felmerültek, mire rákerült a sor, csak csiszolgatni kellett. Hát igen, régen még a blogolás is más volt, akárcsak gyerekkorom puncsfagyija.
Nem vagyok az a jóindulatú-blogger típus. Ha valamibe bele lehet kötni, abba én belekötök, kivéve, amikor nem akarok. Vállalom, hogy szoktam kivételezni, jól is esik az ilyesmi.

És ha már kulisszatitkok, pár dolog, amit egészen biztosan nem tudtatok rólam.
Imádom a fagylaltot, főleg a kelyheket, amikben mindenféle ízek vannak egy helyen. A máz meg tejszínhab meg mindenféle szórás meg díszítés csak zavaró tényező, azok nem kellenek.
Imádom a marhapörköltet is, főleg, ahogy emberem csinálja. Képes vagyok minden nélkül tolni, csak úgy magában.
Szeretek rajzolni, festeni, simán bevállalom bármelyik falunk kidekorálását, mégis azt mondom, hogy a kézügyességem az kábé nulla. Nincs türelmem az apró kis mindenféléhez: tojásfestés, hímzés, kötés, varrás szóba se jöhet, aprósüteményeknél már előre stresszben vagyok. Mikor gyerekem kicsi volt, rajzoltam az előszobánk falára egy ember nagyságú gésát, és együtt festettük ki. Nem tudom, emlékszik-e még rá, mert elég kicsi volt, de nagyon jól szórakoztunk. Sokáig megvolt, de tavaly a festésnél eltüntettem. Uncsi volt.
Nem okoz lelkifurit megszabadulnom a nemszeretem, megunt dolgoktól.
Imádom az éjszakát, az esőt, ha dörög és fúj a szél is, ezeket együtt meg különösen, csak legyek itthon. Ha útközben ér valahol, akkor kicsit visszafogottabban rajongok.

A többiek titkai:
Pupi
Dóri
Sister
Anett
Mandy

Utóvéd:
Anaria
Kritta 
czenema
Vhrai

Nyár van, kimerült vagyok, semmihez sincs kedvem, mi kell ilyenkor? Egy kis természetfeletti. Nem mintha egyébként szépirodalmat olvasnék, csak hát a fantasyban is vannak fokozatok.
Kis túlzással lehet mondani, hogy csípem Kresley Cole humorát, úgyhogy most bátor lettem, és elővettem az első kettő után az utolsó megjelent rész, a 14-ket.
Mit ne mondjak, nem hiányzott a közbeeső 12 másik rész. Ez azért sokat elmond a sorozatról, nem? Még mindig nem értem, hogy nem unják meg az emberek az írását és olvasását folyamatosan ugyanannak: szenvedő harcos ölébe pottyan a párja, akiért a világot is szétszedné. Kis ellenállás után egymáséi is lesznek. Nem csoda, hogy egyre nehezebben jönnek a folytatások, az olvasónak is kisüti az agyát, nemhogy az írónak.
Úgy tűnik, megint gonoszkodni akarok, pedig nem, egészen jó volt a könyv, de lehet, hogy csak a vérfarkasok miatt vagyok elfogult.
Szegény elgyötört hősünket még gyerekkorában kifacsarta egy succubus, azóta irtja őket. A sors és talán Nix fintora, hogy a rendelt párja sem ember, legalábbis nem fog öröggé az maradni.
Na, ezt nem egyszerű feldolgozni. Kicsit mélyrehatóbb írásnál egy baromi jó kis lelki drámát össze lehetett volna hozni mindkét oldalról, itt igazából csak az a kérdés, hogy mennyire is dugjanak a másikkal, hogy még egyben maradjanak.
Két dolgot viszont nagyon díjazok: az ubusok világát, kár, hogy le lett rendezve olyan 3 oldalban; és a kiscsaj, Cloé jellemét. Nem az a csipkebugyis cicababa, persze a csodaszépséges jelzők nem maradhattak el, de megmaradt hiteles női focistának, mocskos szájjal, kinyúlt pulcsiban. Szerintem a legjobb fej volt ezeknek a könyveknek a női szereplői közül, már amiket eddig olvastam.
Viszont nagyon hiányoltam a fenevadat, ő csak szex közben jött elő, és néhányszor harc közben, de igazán semit nem tudtunk meg róla.

Mivel elég gyorsan végeztem Cole-lal, bevállaltam egy Showaltert is. Emlékeim szerint a soriból csak egyet olvastam, de lehet, hogy azt is félbehagytam, úgyhogy most elő is vettem a 7-et. Remélhetőleg az írók idővel fejlődnek, bízni lehet benne, hogy a legfrissebb részek jobbak, mint a régebbiek. Cole erre némileg rácáfolt, nem érzem, hogy bármit is fejlődött volna, valszeg egy csomó poént már ellőtt az előző kötetekben, a 14. részre nem jutott annyi humor, mint az első kettőre, de Showalterre úgy emlékszem, hogy iszonyat gyenge első könyvet produkált, ehhez képest csak jobb lehet.
Hát a franc se tudja. Elég érdekes a szitu: Amon, akinek a démona Titkok, és egy Vadász talál egymásra. A lány jeget izzad, a fickót meg megszállta a pokol összes nyamvadt kis démona, akik valamiért tartanak a csajtól. Normális esetben el kellene pusztítaniuk egymást, egy véletlen hasonlóság azonban kicsit csavar a történeten.
Véletlenül sem szeretnék én ítélkezni senki gerjedelme felett, de enyhén betegesnek tartom, hogy egy kívül-belül megkínzott, megszállás alatt tartott fickónak, akinek épp az foglalja le minden erejét, hogy benn tartsa, ami ki akar szabadulni, ezért ripityára ment a burkolata is, szóval hogy egy ilyen pasinak a szex legyen az első, amikor egy kis lehelletnyi erőhöz jut. És ugyanez igaz a csajra, bedrogozva, szökésre készülve, leharcolva, önfeledten hagyja magán eluralkodni a kefélhetnéket, sőt, követeli a kielégülést. Értem én, egyik se ember, csak részben, meg újrahasznosítva, de na.
Meg aztán, a pokol kellős közepént fürdeni? Meg csak úgy "jólérezni" magukat? WTF?! Abszurd. Tipikusan az a páros volt, ahol a csaj totál készséges lett volna és engedelmes szinte az első pillanattól, a fickó gördített folyamatosan akadályt maguk elé. A komminukációjukon a végefelé kiütközött a hibbant gügyögés, elég bosszantó volt. Részemről többet vártam egy démontól, minden téren.

Annyira hiányoznak az igazán jó jellemrajzok, a szituk, ahol domborítani lehet, itt mindenki csak pucsít. Na mindegy, nem panaszkodom, én akartam, csak tényleg vannak olyan karakterek, akiket többre tartanék érdemesnek ennél. Mondjuk nálunk nem mennek a gondokkal küzdő és azt megoldó hősökkel rendelkező UF-ek (Glen Duncan vérfarkasos sorija is becsődölt), meg igazán a paranormális romantika nem az a lelkizős-jellemrajzolós irodalom, szóval valahol érthető, hogy nekünk csak ezek a selejtek jutnak. Még az angyalokat is lefoglalja hónapokra, hogy kedvükre tegyenek hárpia kedvesüknek. (agylövés.:D)
Itt is, Amon meg a kis titkai, annyi lehetőség rejlett benne...
Szóval ja, még mindig nem vagyok kibékülve ezekkel a kifacsart szerepekkel, amikkel önkényesen megváltoztatták az írók a fajok alapvető jellemzőit, és nem meggyőző az az érv sem, hogy mennyivel lehet hitelesebb az eredeti, ha igazából az is emberi fantáziából fakadt. Vannak klasszikus, ősi, mitikus világok, amit a mai írók próbáltak a kiéhezett társadalom igényeihez alacsonyítani és torzítani. Lehet, mindig is azért szerettem jobban Cole-t, mert nála (még) nem olvastam ennyi elfajzott baromságot, mint amivel Showalter elő tud rukkolni. Az a kihagyott 12 rész, talán csak ezen múlik, hogy mindig Cole kerül ki győztesen az összehasonlításból.:)

(miért nincs tisztességes minőségű magyar borító??)
Egészen biztosan spoileres lesz a poszt, bár ha azt nézem, mennyire sok szálon fut a történet, és mennyi szereplővel dolgozik Erikson, szinte lehetetlen olyat írni, ami ne lenne újdonság bizonyos idő után.
Jónéhány új szereplő is feltűnik, de a régieket sem hagytuk magukra.
Muzsikus, Apsalar (aka Siralom) és Sáfrány elindultak hazavinni a lányt, aki már nincs megszállás alatt, de az az időszak nem múlt el nyomtalanul. Emlékek törnek fel belőle időnként, és valószínűleg némi képesség is maradhatatott az Elődök után. (hogy pontosan kik is voltak a megszállók, az az ötödik fejezetben van részletezve, ha valaki pont ezt keresné. bár nem tudom, mennyiben ad ez magyarázatot Siralom viselkedésére.) Persze ez sem csak annyiból áll, hogy elindulnak, és megérkeznek. Az út nagyon hosszú, sokszor ellenség között kell haladniuk, álcázniuk kell magukat, ami Muzsikusnak nagyon jól megy. A lova külön jó fej, bár nem mennék a közelébe semmi pénzért. Még leharapná a fejem.
Kalam két küldetést is felvállal: egyet, ami a Forgószélhez, a felkeléshez köti, és egyet, ami a császárnőhöz.
Nagyjából ők négyen azok, akikkel az első részben is sűrűn találkozhattunk.
A jaghutákról elég sok szó esett már előzőleg, különösen Ikárium furcsa időmérő ajándékáról, itt most megismerhetjük őt is, a több ezer éves vándort, az eltemetett emlékeivel, és Mappót, hűséges trell kísérőjét.
Szintén említették Tavorét, Paran kapitány húgát, aki átvette Árva Végrehajtó szerepét Laseen mellett, és a másik húgát, Felisint, aki az otataral-bányában kötött ki, mint rabszolga. Minek az embernek ellenség, ha már van egy nővére... Azokat a részeket szeretem a legjobban, amik formálják a személyiségeket, és Felisin szála egyértelműen ilyen. Nemesként, szinte gyerekként durián-ködben létezni, eladni a testét az életben maradásért, hogy a barátain segítsen, vérdarazsak csípésének hegeit viselni... ez utóbbi nem tűnik túl nagy dolognak, de van az a pont, ahol a hegek, a múlt látható sebei hasznosabbnak bizonyulnak, mint a szépség.

A háborús stratégia ebben a részben egy kicsit háttérbe szorul, inkább az egyénekre koncentrálunk, de azért mindenfelé nagy a mozgolódás: a Shei'k készül, hogy elindítsa a Forgószelet a malaza uralom ellen, Kalam leszállítja a könyvet, és megindul, hogy megölje a császárnőt, Ikárium a pusztában vándorolva összeakad Iszkiri Puszttal, az Árnyak egyik főpapjával, aki igyekszik helytelen utakra terelni az alakváltókat. Ő egyébként is nagyon vicces fazon, kicsit szalajt, sokat beszél (rengeteget), és semmit nem mond, legalábbis nehéz kihámozni a lényeget.
Már egy ideje nagy veszélyre figyelmeztettek a jósok, mágusok, bár igazán nem értik ők sem, mi is jön: a Szétszéledtek és a Lélekvesztettek (mind alakváltó valamilyen módon) gyülekeznek, ami káoszt okoz az Üregekben. Valószínűleg nem volt véletlen az indulásuk, ugyanis azzal, hogy minden Üreget elárasztanak, a varázslók nem tudják azokat használni, egyik oldalon sem, nyilván ez érdekében állt valakinek.
Aztán ahogy malaza-terepre érünk, mindig kicsit összezavarodom, hogy ki hova is tartozik, és kivel milyen kapcsolatban áll.
Amikor Laseen megindult a nemesség ellen, Paran kapitány árulását kompenzálandó, Tavore dupla kegyetlenséggel szerzett érvényt a császárnő akaratának, így történhetett, hogy Felisin rabszolgasorsra jutott (a császárnő odadobta a nemességet a pórnép elé, de még így sem sikerült a lázadást megakadályoznia). Heborik, a birodalmi történész bűne egy felségárulóan megírt tankönyv volt, Baudin pedig sokkal több, mint egy veszélyes bandita. Ők hárman véletlenül kerültek egymás mellé a láncon, de aztán úgy alakult, hogy összetartottak, bár egyiküknek sem tetszett a helyzet.
A malazák hivatalos, udvari történésze Dujker, aki Koltén mellett örökítette meg az eseményeket, társa, Kupa pedig az egyik hadmágusuk, és igyekeznek Heborikot kimenteni a bányából.
Amikor a Birodalom városaiban lázadozni kezdtek, és Dujek és serege a császárnő ellen fordult, Laseen Koltént tette meg a malaza seregek vezetőjének, aki nem csak a lázadással került szembe, hanem a malaza sereg átállt katonáival is, és a menekültek ezreivel, akikről neki kellett gondoskodnia.

Nem könnyíti meg az olvasó dolgát, hogy itt még annak is neve van, személyisége és felvillanó múltja/jelene/jövője, aki csak egy fél mondatban szerepel, mert felszólításra meg kell néznie, ki mászkál odakinn - és biztosak lehetünk benne, hogy a fél mondatot követően egyszer majd még előkerül hosszabb időre is. Nincsenek jók vagy rosszak, csakis az határozza meg a betöltött szerepet, hová született az illető. Szeretem, hogy nincsenek nagy szavak, és a szereplők nem puffogtatnak közhelyeket. Nincs elvakult hűség túlidealizált eszmék iránt, az események általában azt hozzák ki az emberekből (lényekből, mert nem mindenki ember itt), amire képesek, meg még egy kicsit többet. Ezért időnként fordul a kocka a karaktereknél.

A szereplők fonalát simán fel lehet venni az első rész nélkül is, ez a része abszolút követhető, és maguk a történések is érthetőek lesznek, de a háttérvilág megértéséhez kell a Hold udvara, és még így is el lehet veszni a részletekben.
Ami engem az első olvasásnál megzavart, viszont a múltkor totál világos lett, hogy újraolvastam a Hold udvarát, az a Sárkányok Asztala, pontosabban a fordítás. Régebben nem tudtam ezzel az 'asztal'lal mit kezdeni, gondolom, az események sodortak magukkal, és nem igazán merültem el benne, de ez egy élő jóskártyapakli, és egészen ötletes a fordítás, ha nem akadunk fenn azon, hogy el kell képzelni, hogy csak előhúznak egy asztalt innen-onnan. Vicces visszagondolni, hogy nem értettem egy csomó mindent, mikor másodszorra már mennyire egyértelmű (nem az Asztalra gondolok, ez csak szimplán a saját hülyeségem). Pláne miket fogok megtudni a harmadik körben.:)
Azért nem semmi összerakni egy történetet 10 köteten keresztül úgy, hogy a rejtett infók, összefüggések még sokadik olvasatra is okozzanak meglepetést. Hol van ehhez Martin a kifulladt ötleteivel és a megrekedt sorozatával...

innen