KEMÉNYFEDÉL

Nem akarok ezért külön posztot gyártani, úgyhogy itt szólok minden kedves fantasy és sci-fi rajongóhoz.
Megszületett az oldal, ahol a friss megjelenéseket gyűjtjük össze FFG-vel, ügyelve arra, hogy bár lehetnek személyes kedvenceink, ez ne nagyon befolyásoljon bennünket. Lesznek néha rendhagyó posztok is, hogy miben és hogyan, azt még nem tudom, de magamat ismerve nem tudok merev szabályokhoz ragaszkodni úgysem, úgyhogy én néha biztosan teszek műfaji kitérőket. Szoktam látni itt-ott rendszeres gyűjtéseket a megjelenésekről, ez az oldal talán abban különbözik tőlük, hogy mindenfélére igyekszünk felhívni a figyelmet, még ha az minket nem is érdekel. Annyi még a plusz, hogy a rendelési lehetőség is fel van tüntetve, ami mindig a kiadó oldalára vezet, ez természetesen nem azt jelenti, hogy ott a legolcsóbb. Ha nagy különbséget látok, akkor mindig jelzem, hogy ha máshol olcsóbb, de csak akkor, ha épp elém kerül, külön nem vadászom le a legolcsóbbat. (nem tudom, FFG milyen rendszer szerint fog posztolni, ezt majd ő elmeséli, ha akarja.)
Érdemes nézelődni az oldalsávoknál, mert vannak rajta ajánlott oldalak, és az online áruházak aktuális akcióit is igyekszem naprakészen vinni, ezek is megtalálhatóak a linksávban. Ha valami esetleg elkerülte a figyelmünket, de szeretnétek, ha mindenki tudna róla, lehet szólni nyugodtan. Más most hirtelen nem jut eszembe.



Bár még van 3 hónap, míg lejár a kihívásom a kevesebb könyvvásárlásról, és majd ki fogom posztolni a naaaagy tanulságait is, de még maradt levásárolható könyvem, úgyhogy ezt most le is nulláztam.

Megrendeltem Sztrugackijék új könyvét, vagyis a könyv új kiadását, A hétfő szombaton kezdődiket. Annyira jó a borítója, hogy nem is akartam ellenállni neki, főleg, mert a történet is annak tűnik.
Ezzel együtt kisNima is kapott egy meglepit, mert ugye egy könyvet elvből nem rendelek, az Okkultista klubot. Nem tudom, elolvasom-e, majd ha kicsit meg leszek roggyanva agyilag, biztosan kézbe veszem. Nagyon bírom az ilyen történeteket.
És végrevégre, megjött Abercrombie harmadik könyve is, ezt ugye mindenki megérti, hogy kell, és pont.
(a borítók kattra szép nagyok lesznek.)

- Isaac, tudod te, miért vagyunk barátok?

Fogolydilemma. Nevelési módszer, hogy az erőszaktevőkből, tolvajokból, és úgy en block, a bűnözőkből tisztességes embert faragjanak. Óráról órára ölik meg egymást, vagyis a fő személyiség egy másolatát, egészen addig, amíg jól nem választanak, mert akkor ők győznek. (A fogolydilemma valójában egy picit más, egy játékelméleti fogalom, ahol két fogolynak kellene egymás ellen vallania, és attól függően, hogy vall-e, vagy nem, változik a büntetés mértéke. Meglepő módon, ha egyik sem vall a másik ellen, mindketten a lehető legolcsóbb büntetéssel ússzák meg. Bővebben itt lehet olvasni róla.) A replikációk folyamán, az újjászületések alatt a személyiség változáson megy keresztül, és lassan, apró lépésekben módosul, míg el nem éri dilemmabörtön által kívánt jellemzőket.
Ennek a börtönnek a vendége Jean le Flambeur, a távoli jövő naprendszerének legzseniálisabb tolvaja, aki nem csak pénztárcákat, de még egy Napot is képes ellopni az égről, sőt, gond nélkül közlekedik az MI-k (mesterséges intelligencia) áramkörei között is. Szabadulásában Mieli segédkezik, és titokzatos jótevője, akinek tervei vannak, ehhez pedig le Flambeur szakértelmére van szükség.

Természetesen a történetnek itt még nincs vége, mert a regény három nézőponton keresztül meséli el a történetét: egyszer ott van le Flambeur, majd Mieli, és szót kap Isidore is, aki legalább olyan zseni a detektívek között, mint le Flambeur a tolvajok között. Isidore több szempontból is különleges, látja és érzi azt, amit kollégái nem, pl. egy csokoládéból öntött ruha szerkezetének a mélyére is képes lepillantani, hogy megállapíthasson mindenféléket. majdhogynem röntgenszeme van, de azért nem lehet ezt ennyire egyszerűen elintézni, mert ez a világ, vagyis inkább világok, rengeteg apróságból áll össze. Ott van Mieli, és a hajója, Perhonen, amivel állandó telepatikus és érzéki kapcsolatban áll, de ez igaz a szereplőkre is, mindenféle irányban. megvan a módszer, amivel egymásra csatlakozhatnak, emlékképeket adhatnak át egymásnak, vagy felfedhetik önmagukat. Ha letelik az emberként letölteni Idejük, amit órákkal mérnek, Hallgatagokká válnak, az élet kiváltsága csak a gazdagoké, de működnek feltámasztók, akiknek az a dolguk, hogy visszahozzák az életbe az eltávozottakat. Magának az órának is különleges funkciója van, és az exomemórának is különleges szerep jut, mert enélkül nem lehetne személyiségeket lopni, vagy emlékekkel, gondolatokkal kereskedni, persze feketén, de ez csak néhány a sok furcsaság közül.

Annyi gondolatom van a könyvről, és olyan nehéz őket rendbe szedni, mert bár nem egy túlzottan tudományos munka, nincs tele fizikai elméletekkel, Rajaniemi nem tudja megtagadni húrelmélettel foglalkozó fizikus valóját. Még soha nem tettem olyan, hogy elértem egy könyv végére, és azonnal újrakezdtem, mert nagyjából akkorra jöttem tisztába fogalmakkal, és így, ami még nem volt teljesen világos először, most utólag olvasni egészen más.
A történet bizonyos pontokon engem a Lopott időre (In Time) emlékeztet, lehet, hogy innen van az ötlet valóban, elég sokszor eszembe jutott, főleg, amikor az órák és az Idő, mint fizetőeszköz előjött, de egyébként ezt leszámítva nem sok közük van egymáshoz. Nagyon mozgalmas a sztori, egymást érik az események, és ezt a nézőpontok váltakozása csak még jobban felpörgeti, ráadásul a helyszín engem teljesen magába szippantott ezekkel a folyton mozgó városrészekkel, meg azzal a csomó furcsasággal, mint az exomemória, meg gevulot. A könyv második felétől kapunk magyarázatokat is, hogy mi micsoda, és bár először csak a sötétben tapogatóztam, mégsem zavart, mert azért rá lehet érezni, hogy melyik kifejezés mit takar.simán el tudtam képzelni a bőr alatt lapuló kvantumcsomókat, a gevluton keresztül való én- és emlékmegosztást (ami olyan, mint amikor mi osztogatjuk a névjegykártyánkat), vagy az exomemória célját. Ami nekem a legtovább tartott, hogy megértsem le Flambert, a személyiségváltásait, meg egyáltalán, az ő szerepét ebben a történetben, és a szereplők alapvetően nem emberi mivolta sem volt nekem teljesen egyértelmű a legelején. Mármint az egyértelmű volt, hogy nem emberek, nade akkor micsodák? A legszimpatikusabb a fiatal nyomozó, Isidore, azt sem bántam volna, ha az egész könyv róla szól, és arról, hogyan old meg ügyeket, miket lát és érzékel, és hogyan dolgozza fel az információkat.

A kvantumfizika mellett a karakterek azok, amik igazán hangsúlyosak a könyvben, aminek én nagyon örülök, mert az igazán hard sci-fit nem kedvelem, de ez remek ötvözete a kalandosnak és a tudományosnak. Nagyon furcsa könyv, összetett, és cseppet sem könnyű követni, de sok gondolkodni valót ad, és nagyon tetszik a világ, ahol játszódik. Remélem, valóban lesz trilógia belőle, bár a könyv igazából teljes egész, lezárul a történet, és nem maradnak elvarratlan szálak, a közeg és a szereplők folytatásért kiáltanak.

Az SFmag-on egy másik ismertető, még tavalyról.

Amit még mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a magyar kiadás szemet gyönyörködtető, ez a borító egyszerűen káprázatos, amit Sánta Kirának köszönhetünk. A külföldi megjelenések egészen jellegtelen borítóval jöttek ki.

A tanárok általában vérmesen védik a saját rendszerüket, amit, gondolom, két dolog miatt éreznek biztonságosnak: vagy mert ebben nőttek fel, ezt élték át a tanulmányaik alatt, tizenakárhány éven keresztül, vagy mert ezt tartják a legjobbnak, egyéb alternatíva híján, amit persze maguknak kellene összeállítani, és  mivel bizonytalanok az újdonságokat illetően, ezért maradnak az ősi szabályoknál.
Persze, kivételek mindig vannak, tisztelet nekik ezúton is.

Mivel már lecsengett kisNimánál a könyv, meg az olvasónapló, meg az egyéb mizéria, ezért most már merek írni, na nem, mintha a tanár tudná, hogy az egyik diák anyja a neten írhatna róla, de sose lehet tudni. Bár, most így belegondolva, egy rakat tanár magára veheti majd ezt a dolgot, de hátha épülésükre szolgál.

Amiről írni akarok, az az olvasónapló. A világ legnagyobb baromsága. Tudom, hogy a porontyok általában túloznak, amikor másokra hivatkozva a saját dolgukat igyekeznek megkönnyíteni, de vannak letagadhatatlan tények, amik adják magukat.
Nem volt egyszerű rábírnom az Egri csillagok olvasására. Anno én minimum ötször futottam neki, utoljára azzal a nekirugaszkodással, hogy nem igaz, hogy kifog rajtam egy könyv, de végülis legyűrtem. És a mai napig utálom. Közben annyira untam, hogy arra nincsenek szavak. Miért kell ezt nekem olvasni? Mit akar tőlem ez a Gárdonyi? Mi közöm nekem Egerhez? meg ehhez az egészhez? kit érdekel ez egyáltalán? mert engem nem. Ráadásul ez a Derdő meg a Vicuska is itt selypeg nekem, ááá, fejezzék már be, szüzanyám. Szóval ilyen kezdet után nem egyszerű kedvet csinálni a gyereknek a könyvhöz, és nem is próbálkoztam vele, mert tisztán látszott, hogy nem tudok meggyőző lenni. (Nem úgy a Légy jó mindhalálig-nál, bár régen azt sem szerettem, de mégis könnyebb volt mellette érvelni, és azóta is sokat emlegeti a gyerek, hogy az a kedvenc könyve. Örülök neki.)
Úgyhogy zsarolással voltam kénytelen némi oldalszámot kicsikarni belőle, és hiába mondtam én, hogy ha egyszerre kell megírnia az olvasónaplót, azzal nagyon meg fog szenvedni. Aztán persze, mikor tényleg így volt, megróvóan rám pirított, hogy miért van nekem mindig igazam.

Kezdtem ott, hogy fogalmam sincs, hogyan kell kinéznie egy olvasónaplónak, mit kell beleírni, de nagyjából volt egy olyan elképzelésem, hogy  a főbb történéseket. (Nekem nem kellett olvasónaplót írnom, se általánosban, se gimiben. Hogy akkor még nem volt divat, vagy a tanárom nem kérte, arra már nem emlékszem.) De ugye nem én bírálom el, úgyhogy mondtam a kicsinek, kérdezze meg a tanárt. Olyan válasszal jött haza, hogy a fülem kettéállt: a fejezeteken belül ugye vannak a kisebb tagolások, az alfejezetek, na, minden egyes ilyenről külön-külön írni, plusz rajzolni. Na, nem, én ezt nem hiszem. Aztán mikor hónapokon keresztül is csak ezt mondta, hát, elhittem. Rávettem, hogy egy napot szánjon rá, ha már ilyen aprólékosan akarják, és írja az olvasással együtt. Bár nem fért a fejembe, minek leírni még egyszer a könyvet, de én nem vagyok tanár, és egyébként is, sose tudhassam.
Aztán beleunt. (olyan szentjohannásan, ajjmár, akkor inkább nem is olvasom!)
Őszintén szólva, én is.

Őt elrémisztette a könyv vastagsága, a tanár igénye, nekem meg van jobb dolgom is, mint naponta elmondani, hogy el kell olvasni. 'Majd lesz valahogy' felkiáltással nekiálltunk sorozatokat nézni, főleg, mert a tanár azt sem mondta meg, hogy mikorra kell. Ja, rossz anya vagyok tudom, de ezzel már együtt kell élnie az utódomnak.
Aztán egyszercsak arra jött haza, hogy a tanár közölte velük, hogy nem ártana már beadni az olvasónaplót. Gyerek kábé a könyv negyedénél, én már semmire nem emlékszem, na most akkor mi van ilyenkor?
A kicsi mondta, hogy az egyik osztálytársa már beadta, lementette a netről, és kinyomtatta. Na, mondtam, azt nem. A tanár se lehet ennyire hülye. ha mégis, hát az már ne a mi sarunk legyen.  Úgyhogy vesszük, amit eddig írt,  aztán írjuk tovább, jobb híján úgy, hogy én olvastam, összefoglaltam, ő meg leírta. Az eldöntött tény volt, hogy mi is kinyomtatjuk, jobban lehet játszani a terjedelemmel, meg jobban is néz ki, és ha a tanár mégis rákeres, ezt ugyan nem fogja megtalálni a neten. És megspékeltük még minden fejezethez egy-egy rajzzal, úgyhogy a végén egészen csinos lett az eredmény, bár ráment egy napunk napom. Pedig olvashattam is volna. Jó könyvet.

És rá kellett jönnöm, miközben olvastam, hogy igazából ez egy tök jó könyv, egészen élveztem, meg izgultam rajta, és a nyálas nyammogásokat eltekintve az 'egészen értékelhető' szintjére emeltem magamban.

Biztos, hogy nem egyszerű összeállítani a kötelező olvasmányokat, akár a már bevett rendszer szerint tanít egy tanár, akár kicsit felvilágosultabb. De vannak könyvek, amik bizonyos életkorban alkalmatlanok a megértésre, be kell hozzájuk érni, főleg ilyen tanítási módszer mellett. Nekem soha nem volt olyan kötelező olvasmányom, aminél a tanár előrebocsátotta a megértési kapaszkodókat. Vagy rájöttem magamtól, vagy a búsba kívántam a könyvet is, meg az íróját is.
Szerintem az olvasmányoknak nem az lenne a célja, hogy a gyereket elriassza a könyvek világától, márpedig ezek az olvasmányok éppen ezt teszik. Főleg így, hogy a tanár kiadja, hogy kölkök, daráljátok be, írjatok róla, mert ez a számonkérés. Hogy miért olvassátok el, miről szól, mire figyeljetek, az engem nem érdekel, ne érdekeljen titeket sem, majd ha elolvastátok, megbeszéljük. Nagyjából ez a hozzáállás.
Ugyanezt tapasztaltam a Légy jó mindhalálignál is, csak ott volt annyi szerencsém, hogy fel tudtam kelteni kisNima érdeklődését a könyv története iránt, és nyilván egy előzetes magyarázattal jobban be tudta fogadni az egész történetet.
Már előre félek, mi lesz a Kőszívű ember fiainál. Az a másik nagy mumusom, holott szeretem Jókait, de ez a könyve nagyon gáz.

Oda akarok kilyukadni, hogy mi értelme az ilyen olvasmányoknak? Mit ad ez egy gyereknek? Ebből ő tanulságot nem fog leszűrni, emberileg nem neveli, nem is érti, nem is érdekli. Miért nem lehet a saját szellemi szintjének megfelelő könyveket olvastatni velük? Régen, azt hiszem, nem igazán gondoltak a gyerekekre, mint potenciális olvasókra, minden könyv felnőtteknek íródott. De könyörgöm, újabban olyan sok remek gyerekregény jelent meg, miért nem lehet az irodalom feladata az olvasás megszerettetése is? Szerintem egyébként is vannak olyan pontjai a történelemnek és az irodalomnak, amiket együtt kellene tanítani, nem pedig különválasztva, még ha nem is részletes irodalmi elemzéssel, mert az ugye nem a töritanár feladata. De azt el tudnám képzelni, hogy a török hódítás tanítása közben a töritanár ejt pár szót azokról az irodalmi művekről, amik ebben a korban játszódnak. Vagy ez már nagy kérés, hogy egy töritanár ilyet is tudjon? Szerintem ezeknek a műveknek sokkal nagyobb érdeklődést lehetne így kelteni.
Persze, nem hal bele a gyerek, ha elolvassa, és nem érti, nem érdekli, csak épp lehet, hogy a későbbiekben is inkább messzire kerüli a könyveket, mert egy rakat más, sokkal érdekesebb foglalatosságot is tud magának találni, mint unalmas könyveket bújni. Mert ha három könyvből három uncsi, akkor nyilván az összes többi az.

rendben, nekem szerencsém van, mert ha nem is túl sokat, de olvas a gyerekem nem kötelezőket. És ez szerintem ilyen kötelezők mellett nagyon fontos, hogy tudja, léteznek olyan világok, ahol jól érezheti magát, és a könyv nem számonkérés, hanem remek időtöltés. 12-13 évesen még ne akarjanak tanulságokat meg erkölcsi magyarázatokat lenyomni a gyerek torkán, mert úgysem a megfelelő módon és időben érkezik.

  5/ 4,5 

Emily amnéziás, ezért Bogárnak hívatja magát; egy Feketekő nevezetű kisvárosban tér magához, és egy El Daráló nevű kávézóban lakik jól először, majd mivel a bamba szőke bombázóval, Hollóval,  egészen jó kapcsolatot alakított ki, úgy dönt, megfelel neki a kávézó mögötti sikátor, és beköltözik egy hűtődobozba, majd nem sokra rá befogad négy fekete macskát is, elvégre jobb fűtött helyen aludni, mint huzatosban. Eltelik egy nap, majd még egy nap, végülis nem telik el nap úgy, hogy ne bírságolnák meg valamiért, hol azért, mert lefényképez egy emlékművet, hol azért, mert nem engedélyezték, hogy a sikátorban lakjon, hol meg postai ügymenet akadályoztatásáért. Közben megismerkedik Jakey-vel aki valódi gondolatolvasó, próbál elszabadulni a városból, mert azt hiszi, máshol jobb lesz, de végül mégis visszatér, hiszen itt kezdődött a múltja, az a pár nap, amire még vissza tud emlékezni. Hová tűnt Rachel? Lehet, hogy Holló ölte meg? Egyáltalán ki az a Rachel?

Emilynek már hatalmas kultusza van odakinn, amit nem is csodálok. Nagyon cuki a kiscsaj, ráadásul van egy rakat fekete macskája, McNyerő, meg Nitzer, többek között, és nagy műszaki tehetsége, meg horzsolása, amit le is rajzolt. 13 évesen kávégépet szerel, meg italautomatát, meg fényképezőgépet, és mindegyik működik is. Na, szóval gondolom, érződik, hogy ez egy tipikusan tiniknek íródott könyv, és bár azt mondtam, messzire kerülöm az ifjúsági regényeket, ezt vétek lett volna kihagyni. Nem is igazán regény ez, legalábbis nem abban az értelemben, amiket eddig olvastam. Talán a rajzok teszik, meg a darkos stíl, de nagyon jó szórakozást nyújt. Jó a történet, Emily stílusa vagány és lényegre törő, cseppet sem unalmas, és mivel ez egy illusztrált regény, a képi világa is nagyot dob az egészen, egyszerűen megvan a feelingje már akkor, amikor kinyitjuk. A macskák pl. le vannak rajzolva, meg a fényképeket is belerajzolta, és az új ismerőseit is.
És van benne térkép, meg rajz Hollóról, meg mindenféle ad hoc dologról, amit az ember a naplójában lefirkál. Mert ez még ráadásként napló is, ahol Emily igyekszik összeszedni, amit a múltjáról tud, meg hogy mitől is lett amnéziás, és mi történt vele, mielőtt elvesztette volna az emlékeit. Jó a humora is, de nem a fergeteges poénok miatt, hanem inkább abból adódóan, hogy a 13 évesünk bár amnéziás, nem egy elveszett gyerek, mintha nem lepődne meg semmin, hanem sztoikusan tudomásul veszi, hogy oké, most ez van, lássuk, mit lehet belőle kihozni. Ezeket rendesen 13 pontban mindig fel is sorolja.
A karakterek viszonylag elnagyoltak, ezért a rajzok kárpótlásul ugyanolyan elnagyoltak, de így legalább kiegészítik egymást, és nincs hiányérzetem. Az egész könyv fekete és piros, mint a fedlap, amiről meg kell jegyeznem, hogy igazán csodaszép. Nagyon kedves a szívemnek az egész, úgy ahogy van, mert gótikus, és egyedi, és nagyon jólesik lapozgatni, oda meg vissza, aztán kezdeni elölről. Bár a ruhadivattal nem vagyok teljesen tisztában, Emily ott is fogalom állítólag, és ha kicsit lejjebb rákattintotok a weboldalára, akkor ott lehet mindenfélét rendelni, én ki is néztem már néhány pólót. Nagyon vagányok, de miért nem láttam még ilyet senkin?

Alig tudtam elkobozni kisNima kezéből a könyvet, hogy hadd olvassam már el én előbb, aztán majd jöhet ő is, mert ez pont az ő 13 éves korosztályának a legjobb olvasmány, bár szó se róla, én is legalább olyan jól szórakoztam (miközben ő meg türelmetlenül rám szólt néha, hogy haladjak már vele, mert ő is olvasná.).
Még jön elvileg három Emily regény, nagyon kíváncsi vagyok, hogy hová bonyolódik még a kislány élete, de leginkább arra, hogyan lesz rajzba öntve. Nem kétséges, hogy a rajzok nélkül feleennyire sem tetszett volna.

Nem tagadom, szeretem a friss könyveket. Sőt, igazából azt imádom, amikor minden előzmény nélkül ismerkedek meg egy történettel, és én vagyok az első olvasója, vagy legalábbis az első háromban benne vagyok, mint a Tövisek hercegében. Nem befolyásoltak véletlenül elkapott félmondatok, nem tudtam a történetről semmit, így anélkül tudtam magamévá tenni, hogy mások szűrője már megrostálta volna azt. Persze, az ilyen hozzáállás valahol a blog létezését kérdőjelezi meg, amit pont azért írok, hogy én már mások számára megszűrjem az olvasottakat, de ilyen apróságon nem szoktam fennakadni.

Persze, szeretem a régi könyveket is, de egészen más olyan történetet kézbe venni, amiről már hallottam, amiről már van elképzelésem, hogy milyennek kellene lennie.
Egy előző posztomban Millabell kommentje után arra gondoltam, hogy szemezgetek a régi posztok közül, direkt régi könyvekre hívva fel a figyelmet, hogy akiket nem izgatnak az új megjelenések, azok is találjanak kedvükre valót. Akik már régebb óta nézik a blogokat, a legkevesebb esetben kezdik újraolvasni, akik meg mostanában kezdtek látogatni, nem feltétlen fognak visszanézni az ősidőkre, úgyhogy ez mindenképpen hasznos lesz.
Ezt szolgálja a slide is a blog fejlécében, de kevés lenne a hely minden könyvet oda felnyomni.

Hamarosan sorra kerül John Banville Végtelenek c. regénye, de addig is legyen az első a sorban az előző könyve, a Tenger. Banville szerintem az egyik legszebben író ember, akit valaha olvastam, de hogy ebben részesülhettem, az elsősorban a fordító, Pordán Ferenc munkájának köszönhető.



Akik szeretik az amerikai irodalmat, azt a fajta látásmódot, és életérzést, amit csakis az amerikai írók tudnak közvetíteni a tengerentúli életről, azoknak nem fognak csalódni Russo Sóhajok hídjában.



Amíg Banville csodás nyelvezetét csak fordításban élvezhetjük, addig Kodolányi ugyanazt nyújtja, csak a saját anyanyelvünkön. Aki olvasott már tőle, az tudja, miről beszélek, aki viszont még nem, ne habozzon, mert ha a legkisebb vonzódása is van a szépirodalom és a kiművelt nyelvezet iránt, annak biztos, hogy maradandó élményt fog nyújtani.



Feuchtwanger Goyája az egyik legjobb múltbéli olvasmányom. Nem szerettem meg miatta az életrajzokat, de ennek valami különös, maradandó atmoszférája van, így ha életrajz és művészet, akkor az nekem csak A Goya.



Anno, mikor a blogolást kezdtem, valahogy ráakadtam Anita Diamantra. Hogy hogyan, azt már nem tudom, de emlékszem, jó volt látni, hogy páran elolvasták még, viszont sajnos a könyvei kiadása leállt.

Megmondom őszintén, először nem érdekelt ez a könyv, és ennek az oka a borító, de Pöfike felpiszkált, én meg nem álltam ellen. Első látásra valahol az Assasin és az Éjangyal keverékének tűnt, második ránézésre pedig valami igen jó kis rpg-játék átiratának, és ez, véleményem szerint, a legritkább esetben sül el jól. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplőnk 13 éves a könyv elején, semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy YA-val rongáljam az agyam.
Az első 10 oldal elolvasása után becsuktam a könyvet, és jól megnéztem magamnak még egyszer a srácot a nagy karddal, és a körülötte hempergő hullákkal. Egy angyalarcú démont láttam, egy kis rohadékot, aki a világ legártatlanabb arcú pszichopatája. Ja, hogy 13 éves? Semmi jelentősége, mert a lelke sötét, és kortalan, lehetne éppúgy 25, mint 102. Így aztán egyre mélyebbre süppedtem egy iszonyatosan jól kidolgozott világban, olyan szereplők közé, hogy nem győztem örömködni, hogy végre, végre, valaki mer így és ilyet írni. És itt meg kell említenem, hogy mekkora jelentősége van a fordító, Gy. Horváth László nagyon igényes és precíz munkájának, aki úgy adta vissza a könyv hangulatát és stílusát, amihez szerintem már külön tehetség kell. Köszönöm neki.
Ha rápillantunk a két borítóra (fenn),  láthatjuk a hatalmas különbséget közöttük. Bennem a mi borítónk olyan érzetet kelt, hogy ez egy kalandregény lesz, némi akcióval, de mindenképpen tiszta és ártatlan maradok, miután befejeztem. A repkedő köpeny könnyedséget sugall, és talán a zöld színe miatt, de mintha lenne némi Robin Hood-beütése is: elveszi a gazdagoktól, odaadja a szegényeknek, és kacag a világra.
De ha ránézek a mellette lévő szürkére, egyből megborzongok. Hú, mi lesz itt, pokol bugyrai és őrjöngés, elmét elborító sűrű ködfátyol.  Itt ugyan nincs kacagás, az élet nehéz és kegyetlen, a vérengzés mindennapos, és aki ebben a világban ilyen sziklaszilárdan és határozottan tud megállni a csatatér kellős közepén, azzal valami gáz van. Mégis, mintha valami nyugalom lebegne körülötte, azoknak a nyugalma, akik tudják, hogy egy erőszakos világban csakis erőszak által maradhat életben, ő felkészült, bevállal bármit és nem érheti meglepetés.
Nem volt szerencsés a fehér háttér választása, bár tudom, hogy így is megjelent kinn is, de akkor sem. Egyszerűen vannak történetek, amiknek megvan a maga színvilága, és nem lehet akármilyen borítót mellétenni. Ez is ilyen.

"Beborított az eső meg a sötétség. Tovatűntek a testvérek, ott várakoznak mögöttem az úton. Várt rám Gomst meg a bitó is. A csend gubójában lépkedtem, csak az eső surrogott, meg a csizmám verte az Élőholtak útját.
Megmondom kereken. Az a csend kis híján legyűrt. Én nem félek semmitől, csak a csendtől. A csend az az üres lap, amire félelmeimet ráróhatom. A holtak szelleme kutyafüle ehhez képest. A holt lény meg akarta mutatni nekem a poklot, de csak halvány mása volt az a borzalomnak, amit én a sötétre tudok festeni a csend pillanatában."


Jorg, az angyalarcúnk, 9 évesen egy tövisbokor ágairól lógva végignézi, hogy ölik meg öccsét és anyját, és hogyan mészárolják le a kísérőiket, miközben őt nem veszik észre a tüskék között. Apja emberei találják meg később, teli a tüskék okozta méreggel és sebekkel, és félig eszméletlenül. Hetekig élet és halál között lebeg, végül ő győz, de a mérgek utóhatását még hónapokig szenvedi. Tanítójától kell megtudnia, hogy apja nem indul meg Renar ellen, aki anyja és testvére haláláért felelős, így megszökik, nem is akárhogy. Idővel aztán  annak a csapatnak az élére áll, akiket Magasvárból követett, és akik útonállókból, banditákból verődnek össze, ölnek és fosztogatnak, és magukat testvéreknek hívják.
Jorg az Ancrath birodalom örököse, amely egyike a sok apró királyságnak, akik harcolnak a körülöttük levőkkel, Olidan király fia, aki felesége halála után újra megnősült, és az új asszony most gyermeket vár. Nem kétséges, hogy miért kutatja, vajon fia életben van-e még, mert a jövendölés szerint az új jövevény fiú lesz, így van egy reménybeli új örökös. A birodalom apró királyságokra szakadt, amik folyamatos háborúban állnak egymással, és Jorg úgy érzi, az ő sorsa az, hogy legyőzve mindenkit, befejezze a háborút. De ne gondold, hogy azért, mert békét akar. Nem. Ő győzni akar egy nagy játszmában. Neki ez egy vonzó, nagy falat, képességei erőpróbája. Így visszatér apja várának falai közé, hogy közelebb kerüljön céljaihoz, de meglepő dolgok várnak rá.

Talán most sajnálkoznom illenék, hogy micsoda világ az, ami egy gyerekből kiöli az érzelmeket, és már tizenévesen egy érzéketlen gyilkológéppé változtatja, de én azt gondolom, hogy volt idő, amikor ilyen volt az élet. Azzal, hogy Lawrence a kereszténységet igen sokszor felemlegeti, bennem csak megerősítette ezt. A középkori mindennapok egyik igen lényeges eleme ez, mint ahogyan a háborúskodás is az volt, így azt gondolom, a fantasy-vonulat mellett a sötét évszázadokat is élővé teszi ezzel. Hercegek, lovagok, akik urukra esküdnek fel, és egyetlen szavára elvágják bárki torkát - ők hűségből cselekszenek, netán félelemből, az urak döntéseit érdekek mozgatják, de a lovagjaik sem mindig hátsó szándék nélkül valóak. Mi ez, ha nem a híres lovagkor egy sokkal pőrébb, de valószínűleg valósághűbb ábrázolása? (Bár Nietzsche emlegetése összetörte ezt a tévképzetet, de sebaj.) A szétdúlt városok, a mocskos parasztok, a vidék és a város mind történelem, a szellemi nihillel együtt. Ahol a papok és az egyház hatalmát félik, ahol a vérengzést egy csuhás néhány mondata meg nem történtté teheti, ahol a feloldozás latin szavai lelki békét hoznak bármelyik gyilkosra, mind erre emlékeztetnek.

Ahogy megérkezett Jorg apja várába, a középkori érzés elhagyott, és egy másik ismerős vette át az uralmat, a misztika, a varázslás, az álnok cselszövések terepe, ahol ellenségeivel álmommágiával számol le a királyi mágus, és ahol Jorg önuralma és akaratereje megpróbáltatásoknak lesz alávetve. Nem akármilyen megállapodást köt az apjával, hogy elérhesse tiszteletreméltó célkitűzését, hogy ő lehessen a birodalom Császára. Ez a része igazából sematikus, mert ott van ugye az apa, aki mellett még a világűr hidege is tábortűznek tűnik, egy új feleséggel, aki terhes, érdekből kötött szövetségekkel, amik kis királyságnak túlélését szolgálják. Van egy tüzesnek tűnő leányzó, a királyné húga, akire persze Jorg fantáziája beindul, és gondolom, a nagy gyűlöletből később még szerelem lesz, mert ezt így szokás. Ha mégsem, annak csak nagyon fogok örülni, ha meg mégis, megbocsájtom, mert a lánynak vörös haja van. És persze Jorg, és az ő sérült lelke. Az útszéli fogadók és kurvák, meg a vár kényelmesnek tűnő, álnok biztonsága is ugyanúgy sablon, sőt, még az udvari mágus is egy olyan elem, amit szeretnek használni a fantasy írók.

Mégis más ez a könyv, mint a legtöbb hasonló regény, mert a karakterek és a történet is igazán vad, ilyen öncélú erőszakkal Martinnál találkozni, de nála sem ilyen mértékben.  És bár nagyon a szívem csücske ez a műfaj, attól még tudom, hogy a szereplők nem feltétlen az eszükkel szoktak brillírozni, nem buták, csak épp nem az a legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy olyan nagyon okosak lennének. Itt viszont Jorg, bár még kölyök, mégis otthonosan mozog a tudományokban, a szavak forgatásában, pillanatok alatt átlát helyzeteket, és a maga hasznára is tudja azokat fordítani. Szinte mindig, így a megmaradó hibaszázalék hús-vér embert csinál belőle, aki olykor melléfog, de kínosan ügyel rá, hogy kétszer ne kövesse el ugyanazt a hibát. Végtelenül intelligens, könyörtelen és kíméletlen, és nem is álcázza, és ez nekem nagyon tetszik. Nem akar másnak látszani, mint ami, nem próbálja meg elfedni a tettei mozgatórugóját. Az idegen befolyás ellenére is elismeri, ez bizony az ő vérszomja, az ő tettei, és nem bánja. Nem pozitív hős, amit nem bánok, mert legalább őszinte, és nem utolsó sorban, így hitelesebb is.
Persze a többi karakter is jól ki van dolgozva, de érezhetően Jorgra fordított Lawrence a legtöbb gondot. Ami még különösen érdekes volt számomra, az a pogány mágus karaktere, az összeirkált bőrével és a képességeivel. Makin, a palotaőrség volt kapitánya, aki minden hűségével Jorgot szolgálja, is igen karizmatikus figura, a Núbaival egyetemben, akinek bár nincs sok szava a regény alatt, mégis tudunk róla. Állandó kellékek ők is, de ők azok, akik felöltöztetik a regényt.
Ami mindenképpen szót érdemel még, az a könyv váratlan helyzetekben felbukkanó szarkasztikus humora.

"Hajam lelógott, ahogy hátrahajtottam a fejemet. Megengedtem a Núbainak, hogy tucatnyi hosszú copfba fonja, s a végükre bronzamuletteket erősítsen. Azt mondta, távol tartják a gonosz szellemeket. Így már csak a jók miatt kellett aggódnom." 


Lawrence-re mindenképpen oda kell figyelni, mert a történet, amit összehozott, és a szereplők, akikkel eljátszatja, kiemelkedik az átlagfantasyk közül. Azt vallom, hogy a legtöbb könyv klisékből áll, a titka a nagyon jó könyvnek abban van, hogy az írójuk hogyan rakja egymás mellé a megszokott elemeket, tud-e kihozni belőlük valami újszerűt, és a végeredmény sablonosan lapos lesz, vagy sok-sok megdöbbentő dolgot tud beleszőni, míg eljutunk az előre várható végkifejletig. Előre várható, mert azért nagyon ritka az a történet, ahol hősünk nem tölti be a feladatot, amire született. És persze nem elhanyagolható a stílus sem, ami igazán meghatározza egy könyv hangulatát, ami a zamatát adja, és összeolvasztja a sablonelemeket, hogy újnak és addig még meg nem írtnak tűnjenek. Azt gondolom, nagy vonalakban tudom, hogy mi lesz a vége, de mindenképpen várom, hogy a következő kötetek is legalább ilyen meglepően jólesőek legyenek, mint ez az első. Nem baj, hogy véres és trágár, hogy egyáltalán nem érzem tisztának magam, miután becsuktam a könyvet, sőt, ezt pont ezért szerettem olvasni. Aki nem érzékeny ilyen mértékben az emberi lélek mélyebb bugyraira, és a mélyben rejlő aprócska fénysugár nem tudja izgalomba hozni, a történet azt is mindenképpen abba hozza majd.
Nem szoktam pénzköltésre buzdítani, de ez minden fillért megér.

Azt mondják Brent Weeks Éjangyalára hasonlít, de mindenkit megnyugtatok, hogy nem. Ez annál sokkal-sokkal jobb. Mert véresebb, mozgalmasabb, mert a központi karakter klasszisokkal kidolgozottabb, és érdekesebb, és a világ is sokkal jobban leköti az olvasó érdeklődését.

A birodalom térképe

Remek ötlet volt a FUMAXtól, hogy fantasykat is elkezdenek kiadni, sose legyen rosszabb választásuk.

Tilo gyerekként nagyon elégedetlen volt az életével, érzése szerint ő valami különleges dologra rendeltetett, valami olyat kell kapnia az élettől, amit a poros, isten háta mögötti kis faluban soha nem fog megkapni. a jóslás és a látás képességével született, kimondott szavai pedig beteljesítik ugyan vágyát, de falujára pusztulást hoznak. A kalózok királynője lesz, míg egy nap a kígyókkal megmutatják neki az utat élete célja felé: felkutatja a fűszerek szigetét és az Öreg Hölgyet.  Az Öreg Hölgy tanítja meg a szigetére érkezett és méltónak találtatott fiatal lányokat a fűszerek minden varázsára, és az irántuk való alázatra, hogy aztán a világban szétszéledve az embereket segíthessék. A fűszermesternőség feltétele, hogy soha nem érezhet ember iránt szerelemmel, tisztának kell maradniuk testileg és lelkileg. Tilo biztos benne, hogy soha nem férkőzhet közel a szívéhez a fűszereken kívül senki és semmi, de persze tévedett.

Imádom az olyan könyveket, amik elvarázsolnak, amikbe belehet süppedni, mint valami puha és bolyhos szőnyegbe, és közben körülleng engem is a könyvvel együtt a varázslat és a bájolás.

"Könnyedén lépik át a küszöbömet, és ahogy járkálnak a polcok között, válogatva, körülöttük finom sugárzás villódzik... Megáldom őket távoztukban, amikor már nem látják, és halk köszönetet susogok, amiért megosztották velem boldogságukat."

"A csillagpettyes varázskendőbe burkolódzó éjszaka gyakran megtévesztő - főképpen, ha épp erre vágyunk.Csak az elfogulatlan napvilágnál vagyunk kénytelen megtapasztalni a férfiakat saját valójukban."

"Látom őket az autóban, anyát és fiát, a vér kötelékével összeláncolva, amely a legszorosabb és talán a legkínzóbb is egyben. A torkomban érzem az ő torkukban rekedt szavak fájdalmas erejét. Tudom, hogy minden megtett mérfölddel nehezebb lesz kimondani őket. mert minden mérfölddel messzebb kerülnek egymástól, távolabb attól a megbocsájtó pillanattól, amit a sors egy röpke percre felajánlott nekik."

"Bárcsak minden hozzám fordulót ilyen könnyen boldoggá tudnék tenni.
Tilo, légy őszinte. Ő már akkor boldog volt, amikor idejött. Azokkal, akik igazán szűkében vannak a boldogságnak, nem érsz el ilyen sikereket, igaz?"

A jó könyvekről mindig nehéz írni, de most teljesen tanácstalan is vagyok, vagy tízszer biztosan kitöröltem már, amit írtam. A fűszerek mágiája bűbájos, az indiaiak élete Amerikában nehéz, mert megnehezíti a kulturális különbség és az életszemlélet mássága, amit nagyon finoman, és igazából csak érintőlegesen ábrázol, de ettől még egyáltalán nem kellemes. A másság mindig dühöt és ellenségességet vált ki, és az indiaiak ugyanúgy viselik a következményeit, mint a feketék vagy az arabok.
És bár én nem vagyok sem amerikai sem indiai, mégis valahol rólam is szólt ez a könyv, mint ahogyan mindenki másról is. Arról az arcról, amit elfed a testünk, amit nevezhetünk léleknek is akár, de ez az a valami, amit soha nem látunk meg egymásban. Tilo öreg és aszott teste egy csodaszép, ifjú lelket takar, amit meglátott az ő amerikaija, akiről aztán kiderül, hogy annyira nem is amerikai. Nem erre vágyunk vajon mindannyian, hogy valaki meglásson bennünket, lássa az igazi szépségünket, ami nem a tökéletes vonásokat vagy a makulátlan bőrt jelenti, hanem azt a valakit, akik valójában mi vagyunk. És mindehhez olyan nyelvezet társul, ami lírai, lassú hömpölygést ad a történetnek. Tilo mellett úgy éreztem, hogy enyém a világ összes ideje, hogy a csillagos ég alatt olvasok, ahol fűszerillat vesz körül, és ők mesélik el nekem ezt a történetet. A fűszerek történetét, az emberek lelkének történetét, és a világ történetét, amiben a Fűszerek Szigete és az Öreg Hölgy a tudásával, amit továbbadd már ki tudja, mióta, csak egy röpke állomás.
Igazán varázsos könyv, köszönöm PuPilla. :)

érték: 5/ 4  

Dávid Veron A fekete zongora eseményeit követően elhagyta Ókanizsát és Pestre költözött egy kedves kollégájához, Marához, merthogy időközben egy női lapnál kapott állást újságíróként. Marának volt egy nagyon jó barátnője, aki egy árvát hagyott maga után, és aki egyszercsak eltűnt az árvaházból. Dedét elrabolta valaki, de fogalmuk sincs, ki lehetett az, és miért. Közben húga halálhírére megérkezik Dede nagybátyja, Lipovszky is, akit kis híján megölnek, és hárman, Veron, Mara és Lipovszky megkezdik a nyomozást egy körmönfont gazfickó után, aki nőket hálóz be anyagi érdekből a vallás segítségével.
De persze ennyire nem egyszerű a dolog, mert belekeveredik egy osztrák főherceg a birodalmat érintő ellopott papírjaival is, és a szálak Abbáziába vezetnek, ahová a már csak kettőre fogyatkozott kis csapat is gondolkodás nélkül követi az eseményeket.

Amit nagyon szeretek Kata regényeiben, hogy úgy tudja megjeleníteni ezt a századelős világot, hogy olyan, mintha én is ott lennék. Nem csak a város, vagy épp a vidéki Füred leírásánál érzem ezt, de a szereplők viselkedésén is. A városok, Pest, Füred és Abbázia leírása viszont nagyon élt, imádtam ezeket a kis apró részleteket, például amikor vonattal mennek Füredre, az étkezőkocsiban még pálinkát is felszolgáltak. Mara különösen nagy karakter, ő most valamiért közelebb került hozzám, mint Veron, talán pont az allűrjei és a különcsége miatt.
A krimi szál elég érdekesre sikerült, kíváncsi voltam, ugyan ki és miért rabolhatta el szegény kölyköt, és nagyon jót vigyorogtam, hogy ahhoz képest, hogy milyen prózai oka volt,  elég cikornyásan és nagy kerülőkkel jutottunk el a 'miért'-ig. Viszont Szászi alakja, amilyen lehengerlőnek kellett volna lennie, én pont annyira nem éreztem benne semmi karizmát. Amikor meglett Dede, még éppen elhagytam a könyv felét, csodálkoztam is, hogy most akkor mi jön, de Kata nagyon jól megoldotta, egy füst alatt két bűnügyet is kapunk, ami szerintem jó ötlet volt.
Épp a minap gondolkodtam azon, hogy olyan kevés magyar regényt olvasok. Hát persze, mert több ilyen regény kellene, mint amilyet Baráth Kata ír, és most itt direkt nem Veront hozom példaként, mert ebben a regényben most nem ő volt az, aki lenyűgözött, hanem a kor, a hangulat, az egész miliő, amiben ezek a regények élnek, és én imádok itt lenni, ebben a korszakban.

Megrendelhető az  Agave kiadótól

Ennek a posztnak semmi értelme nincs, ez csak amolyan firka, mikor túl fáradt az ember ahhoz is, hogy aludjon.



Vannak ugye ezek a nagy rajongások. És hogy nekem már mennyire herótom van ettől... Régen, amikor egy popsztár képe láttán kezdtek visongani a csajok mellettem, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz majd net, és ott olyan hangos lesz ez a sikoltozás egy-egy könyvvel kapcsolatban, hogy le kell halkítanom a képernyőt, pedig nincs is hangszóróra kötve.
Egy időben volt a Harry Potter, amit csak azért nem sikerült megutálnom, mert akkor még nem lógtam könyves oldalakon, hanem elvoltam a saját kis élményemmel. Így visszamenőleg is érzékelem, de akkor még eszemben sem volt, hogy érdekeljen, ki mit olvas, az meg pláne nem, hogy mit gondol róla.
Nade jött a net, vagyis jöttem én a netre, és aztán muszáj volt Meyert olvasnom, ami, határozottan állítom, a rajongók bűne volt, magamtól sose nyúltam volna hozzá. Jó volt, jó volt, bár az őrületet nem értettem, a második rész után meg főleg nem, amibe csak beleolvastam, hiába nem akartam; elillant a kellemes érzés, amit az első rész keltett, és nekem itt le is zárult egész. Nem igazán érdekelt a hiszti, mert nem tartom jó könyvnek egyik részt sem, és talán pont azért nem is tudta elvenni a kedvem a sorozattól, mert sosem jött meg hozzá.

Most viszont halmozottan hátrányos helyzetben vagyok, mert most dupla hisztéria van, egyrészt Szent Johanna gimi, másrészt Éhezők viadala.
A SZJH gimi egy közepesen jó könyv, aki szeretne egy kicsit újra tini lenni, vagy aki épp most tini, azt nagyon le fogja kötni, mert kedves kis karakterek vannak pont olyan bugyuta közegbe és történetbe szőve, amit az élet általában produkál ennyi idősen. Én a harmadik résszel befejeztem. Vártam, hogy addiktív lesz nekem is, mert jól esik szeretni valamit, és szeretem, ha elmerülhetek egy világban, amit ismerek, és megkedveltem. Ez nekem olyan semmilyen volt. Viszont egy ideje mindenhol a SZJH-ba akadok, és ez kezd már fárasztani. Nem tehet erről senki sem, mert nyilván, ha egyszer valakinek tetszik, olvassa, csak nekem most nincs türelmem a nagy love-hoz, ami körülötte van.

És jaj, az Éhezők viadala. Imádom ezt a sztorit, annak ellenére, hogy PuPilla nagyon jól megfogalmazta a gyengeségeit, aminek egy részét meg tudom ám magyarázni, hogy miért úgy volt, ahogy, legalábbis szerintem, de ennek nincs jelentősége.
Viszont kezdődik az őrület, mert jött a film, amit megelőzött egy kicsit kisebb őrület, mert sokan elolvasták a könyvet. Ez alól nagyon jól kivontam magam, mert szándékosan elkerültem mindent, ami ezzel kapcsolatos. Nem olvastam véleményeket, óhajokat-sóhajokat, még fülszöveget sem. Így mióta elolvastam, őrzöm magamban azt a képet, amit a könyv adott, és ehhez ragaszkodom.
Merthogy azért a filmnek utána néztem kicsit, és amikor becsuktam a könyvet, azt hittem, majd jó lesz ezt filmen is, de inkább nem, köszönöm.

Szeretek rajongani, és jó látni, ha más is rajong, de azért azt gondolom, hogy ez már nekem így megfekszi a gyomrom, úgyhogy szándékosan kerülöm a rajongás tárgyait, mindenféle formában. És ezzel együtt nagyon örülök, hogy a Trónok harca nem váltott ki a SZJH-hoz hasonló hisztériát, vagy hogy Erikson iránti mérhetetlen imádatom nem jön szembe velem minden fórumon. Én is igyekszem a lehető legkevesebbet emlegetni, ha példálóznom kell a nagyonnagyon könyvekkel, és valószínűleg ezért szeretem a negatív véleményeket is, mert kell az egyensúly. A sok rajongás fárasztó.

Az olvasás magányos tevékenység, és hiányzik már nekem kicsit az az érzés, ami elszigetelt a világtól a könyvekkel.

Hamarosan kezdődik a könyvfesztivál, gondolom, már sokan izgatottan várjátok, mert ilyenkor mindenki jól bevásárol a mindenféle megjelenésekből.
Figyeljetek oda nagyon az Ad Astra kiadóra, ami (aki?) most négy olyan könyvvel jelenik meg, amikre mindenki felkapja a fejét:

Lauren Beukes: Zoo city
Többszörösen díjazott urban fantasy, amiből nemsokára filmet fognak forgatni. A regény alternatív világában azokat a bűnösöket, akik valaki más haláláért felelősek, misztikus átok sújtja: állatok szegődnek melléjük élő lelkiismeretként és a társadalomból való kiközösítettség jelképeként. A főszereplő a fiatal Zinzi, lajhár társával egy különös ügyben nyomoz: egy eltűnt tinipopsztárt kell megtalálnia még a közelgő lemezbemutató előtt.

Amikor a sorozat első része a kezembe került, hiába kisNimának szántam, nekem is nagyon kellemes élmény volt, igazából nem is gondoltam volna. Most, a második résznél már tudtam, mire számíthatok, és bár már a múlt év végén megkaptam a könyvet, vártam vele, mert nem lehet akármikor olvasni, ehhez tündéres hangulat kell. Nem kellettek sárkányok, meg trollok, meg mágusok, vagy démonok, hanem szerettem volna egy igazi mesevilágba csöppenni egy kis időre, kedves kis szereplők közé, és ez a sellős-tündéres világ épp alkalmas ilyesmire.

Egy kicsit az előzményekről: Atlantisz birodalmának uralkodói varázserejükkel szolgasorba kényszerítették a földjükre érkező tündéreket. De idővel minden mágia veszít az erejéből, mint ahogyan az atlantiszi uralkodóknak is gyengült a varázserejük, a tündérek pedig egyre erősödtek, mígnem a tündérek fellázadtak, és elsüllyesztették Atlantisz szigetét. Az uralkodó mágiájának utolsó morzsáival népét sellővé változtatta, de az eltelt tízezer év alatt a sellők elfelejtették, kik is voltak ők egykor. Napjainkban Azaészt, a király fiát száműzik gyilkosságért, aki a tengeren át Írországban vetődik partra, ahol varázserővel rendelkező emberré válik, rátalál a tündérekre, akik megölnék, ha Aengus el nem bújtatná, és a szerelemre.
A Tízezer éves varázs után vagyunk tíz évvel, és amíg az első részben a főbb helyszín a tengermély volt és Írország, a víz feletti világban most Magyarországon járunk Dobogókőn. Még Atlantisz elsüllyedése előtt egy kis csapat tündér megszökött, és itt nálunk, a Pilisben találtak maguknak otthont, igaz, teljesen elzárva a külvilágtól, és az írországi tündérektől. Ennek megfelelően elég érdekesen alakult a társadalmi szerkezetük, és én ezen nagyon jól elszórakoztam. Pilisi amazonok lettek belőlük.:)
Azaész és Elel boldog párként élik trónörökösi mindennapjaikat a víz alatt, Spiro tudós lett,  Aengus pedig semmit sem változott, ugyanolyan csibész, mint eddig volt. van viszont egy kisfiú, Patrick, aki féltündér édesanyja révén, és nagyon sajnálja, hogy mégis ember lett, és épp ő az, aki rálel az elszigetelt tündérekre a Pilis mélyén. El is rabolják, Aengus a megmentésére siet, őt is elfogják, közben úgy tűnik, nagyon felkelti a figyelmét az egyik tündéramazon, aki történetesen az uralkodónő lánya, Csenge.
Megjelenik Spiro féltestvére, látszólag tiszta jószándékkal, valójában kénytelen kémkedni Spiro felfedezései után, Azaész és Elel Santorinin pihen, Atlantiszban pedig a trónörököst készülnek megölni, ami viszont kihat a tündérek életére is a felszínen.

A két kedvenc szereplőm, Aengus és Csenge

Hát, mit mondjak, nagyon rég írtam ennyit egy könyv cselekményéről, de nem árt kicsit összeszedni a kusza szálakat, mert néha bizony elvesztem az események sodrásában, főleg, hogy én Angust és Azaészt mindig keverem, fogalmam sincs, miért, mert nagyon mások, ráadásul Aengus-szal különösen szimpatizálok, Azaészt meg különösen nem kedvelem. De már a fenti kis összefoglalóból is látszik, hogy egy nagyon sodró lendületű, eseménydús regénnyel van dolgunk, és bár néha belegabalyodtam, nagyon élveztem, hogy folyamatosan történik valami, és egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, mert valamiről lemaradok.
Ez a világ, amit Ági megalkotott, tényleg mesés, igazi felüdülés ott lenni a tündérek között, akik nekem egyébként is szívem csücskei a fantasylények között. Az egész könyv hangulata olyan, hogy rabul ejt, és bár pörög, és sok a szereplő, és mindenféle történik, izgalom hátán izgalom, mégis megnyugtató a szereplőkkel lenni, és figyelni a történéseket. Igazi, okos mese.

A könyvek első ránézésre kicsit vastagnak tűnnek, de ez ne riasszon el senkit, mert nagyon gyorsan lehet olvasni, én mire feleszméltem, már túl voltam a felén.
Gyerekeknek azért ajánlom, mert valóban kedves szereplőkkel találkozhatnak egy csupa izgalom világban, és a felnőtteknek is pont ugyanezért lehet érdekes, csak mi még esetleg erkölcsi tanulságokat is levonhatunk a történtekből, de az biztos, hogy nekünk is nagyon izgalmas végigkövetni a puccs-kísérletet, vagy a kémkedést, de még Aengus rabságát is a pilisi amazonok között. Úgyhogy ha valaki szeretné felolvasni a gyerekének, biztosan nem fog ásításba fulladni a meseóra.
Engem teljesen kikapcsolt a világból néhány órára, és ez már nagyon kellett.

Ja, és imádom ezt a borítót, annyira jó ránézni, szinte érzem az erdő illatát.

A sorozat honlapja

A minap nem kicsit frusztrált voltam, és ezt úgy vezettem le, hogy gőzerővel képeket kerestem, örüljetek ti is nekik.