KEMÉNYFEDÉL

Bizonyos szempontból ez egy nagyon jó év volt. (más bizonyosokból meg nem, dehát ez már csak ilyen, legyünk pozitívak, hamár a negatív dolgok úgyis jobban megmaradnak.)

Mindig túlagyalom a GR-en ezt az éves kihívást, hogy hány könyvet is fogok elolvasni. 70-et? nem lesz az sok? 50 kevés? ajj, hogy mutat már a 40? és mi van, ha még ennyit se??? Tudom én, hogy hót felesleges ilyeneken pörögni, annyi, amennyi. Azt tudom, hogy 100 fölé nem megyek, az már egészségtelen lenne. Nekem. Tudom, van, aki már félévkor megugorja a 250-et (kicsit túloztam, de nem sokat), hát én tényleg örülök a tempójának, de Rinzler is megmondta, ki kell élveznem a pillanatokat, a betűket, a képeket, amiket közvetítenek, ez meg rohanvást elég nehéz.
Kicsit alábecsültem magam év elején, és a belőtt 57 könyv helyett sikerült 69-et elolvasni (15-el többet, mint tavaly). Lehetett volna év közben módosítani, de én hagytam ott, ahova először böktem.
Ez a 69 könyv összesen 30.872 oldal (7922-vel több, mint tavaly).
A lista itt látható, a legtöbbről született poszt is, idén elenyésző volt, amiről nem írtam.
Jövőre másokkal ellentétben, akik mind több és több könyvet akarnának olvasni, jóval kevesebbre lövöm be a célt, mint idén. Szeretném elkerülni a sallangokat, ami nagyon nehéz, úgyhogy kíváncsi vagyok, mikor fogom tudni elmondani, hogy igen, ez az év csak maradandó olvasmányokról szólt, kihagyható könyvek nélkül.


Jellemzően most inkább sorozatokat kezdtem el és fejeztem be, jólesett egységben látni a történeteket. Azt hittem, nem voltak hanyagolható könyvek, de nézve így egyben, most látszik csak, hogy lehetett volna kihagyni ezt-azt. Érdekes, hogy elolvasás után még megy a rajongás, enyhén vagy erősebben, aztán idővel mégis megkopik az érzés, és csak annyi marad, hogy nahát, ezt meg minek is olvastam. És amikor a folytatáshoz kellene nyúlnom már nem tudom magamból előkaparni a lelkesedést. (pl. Thilliez is erre a sorsra jutott, a harmadik részre már nem tudtam rávenni magam).

A legrosszabb Feist Tündérmeséje volt. Fogalmam sincs, miért kezdtem bele, de nagyon kár volt. Nem is kell rá több szót vesztegetni.
Elolvastam jópár zsidókról szóló könyvet, kedvet kaptam újra a jógához és a meditáláshoz, témáztunk sokat idén is, és persze az idei év sem múlt el botrány nélkül, bár nem posztoltam róla: az Alexandra lenyúlta az Agavétól Dan Simmons életművét. Szerintem ezt nem lehet megmagyarázni sehogy sem; nyilván a kinti félnek tökmindegy, itthon ki adja ki, és az üzleti élet az egy mocskos létforma, de némi gerincesség akkor is elvárható. Én innentől hanyagolom a könyveit, amit roppantul sajnálok, de nem fogom a pénzemet adni egy morális csődhöz.
Volt újraolvasásom is, Erikson és Martint, még mindig imádom őket.

Most, hogy ilyen szépen zárult ez az év, kellene keresni valami célokat 2019-re. Ismerve magamat, szerintem semmi értelme.:D Ez az idei sorozatolvasási kedv is igazából a semmiből csapott le rám, kíváncsian várom, jövőre mivel lepem meg magam.
Van azért néhány dolog, amire úgy érzem, szükségem lenne.
Például elolvasni Sarah Perry Melmoth-ját, és ha kicsit nagyobb levegőt veszek, akkor a 21.század Kult-sorozatából még jónéhány másikat is. Mindenképp folytatnám a zsidó kultúrával való ismerkedést, és nagyon kacsintgatok a japánok felé már egy ideje, hátha most jön majd el az, hogy kézbe is vegyek olyasmiket, mint Krizantém és kard, és újraolvassam a Sógunt. Van jónéhány magyar történelmi regényem (Bán Mór, Csikász Lajos, Bökös Borbála), ezekre is szeretnék sort keríteni.
Idén nagyon elszaladt velem a vásárlás, 34 könyvet vettem, ezt mindenképpen visszaveszem jövőre. Tudom, volt már ennek tízszerese is, de nem kívánom vissza azt az időt, köszönöm.:D
A Corvinának van egy csodaszép sorozata, az Északi források. 9 kötetre tervezik, ebből négy már megjelent, meg is találhatóak a polcomon, a többi kötetre is ez a sors vár. Szóval vannak kötelező vételek, nincs mese.
Meg mondjuk látva a 2019-es kiadói terveket, nem tudom, hogy fogom megúszni egyáltalán azt, hogy az idei vásárlási számot ne lépjem túl.:D Na mindegy, a szándék megvan, a többi meg majd sikerül valahogy.
Idén egyetlen angol könyvet sem olvastam, ezt jövőre nem kéne. Félévente egynek bele kell férnie, de inkább többnek. Jelöltem van egy rakattal, és csak jönnek és jönnek hozzá újak, már csak az elhatározás és a fegyelem hiányzik.
Van várólistám a gr-en, gondolkodtam is rajta, hogy akarok-e én csatlakozni Lobo csökkentős játékához, de szerintem reménytelen. Orvosi eset vagyok, ha arról van szó, hogy muszáj. De pont ezért, miért is ne? Először kis saját listát akartam csinálni, de ennyi erővel akkor Lobóéhoz is csatlakozhatok, úgyhogy jövőre várólistacsökkentek én is.
Ja, és meg akarok tanulni macaront sütni, mindenféle csodaszép színekben és ízekben.

Valószínűleg csak a listázós énemnek köszönhető, hogy csatlakozom, de végülis tétje nincs, listázni meg szeretek, úgyhogy minden adott, és még akár sikerülhet is.
A játékszabályokat Lobónál el tudjátok olvasni, még időtök is van jelentkezni, akár az utolsó utáni pillanatban, dec.31 éjfélig.
Nem tűnik soknak ez a 12 könyv, főleg annak tudatában, hogy egyébként ennek sokszorosát szoktam elolvasni, aztán mégse szokott sikerülni pont ezt a tizenkettőt kiolvasni. Próbáltam olyan könyveket összeszedni, ami nem egy sorozat kezdő része, és nem olyasmi, amivel komfortzónát tágítanék. A hossza az mondjuk pont nem szempont, mert úgyis az a lényeg, hogy tetszik-e.
A tartalékhoz nem 12-t választottam, csak hatot, jobb az, ha szűkítem egy kicsit a lehetőségeket, mert ha túl nagy a választék, nem tudok majd dönteni.

Ha most A rabbi meg a lányáról posztolnék, valószínűleg senki nem tudná már, melyik könyvről van szó. Az Ulpius abban az időszakában adta ki, amikor még igénye volt önmagával szemben is az igényes könyvekre (ami valójában a zsidó szépirodalmat jelentette náluk), de akkor nem igazán szólt nagyot a regény. A 8 év, ami eltelt a két kiadás között, hatalmas időnek tűnik, rengeteg dolog változott ennyi idő alatt az emberek szellemi hozzáállásában, gondolkodásában. Felnőtt egy olyan generáció, aki kapásból vágja, az LMBTQ minek a rövidítése, és nem jön zavarba a témától, sőt, keresi az alkalmat, hogy minél többet megtudjon mindenről, ami szokatlan, az átlagostól eltérő. Dacára minden fanyalgásnak és sopánkodásnak, szerintem igenis sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak vagyunk, mint egy évtizede.
De ha valaki most azt várja, hogy betekintést nyer a leszbikusok szexuális életébe, szenvedélyre és drámákra számít, az csalódni fog. Ez a regény nem erről szól.

Az északnyugat-londoni ortodox zsidó közösség vezetője, Ráv Krushka meghal, és a magát addig biztonságban és nyugalomban tudó Hendon (London külvárosa) alól kicsúszik a talaj. Nagyon gyorsan meg kell találniuk a Ráv utódját, és kezdeniük kell azzal is valamit, hogy a tékozló lány, Ronit hazatért.
Ronit érkezésével mintha két világrend csapna össze: a merev szabályaihoz ragaszkodó közösség, és az abból kiszakadt, szabadszellemű, öntörvényű életet élő lány életmódja kerül szembe egymással.
A közösség értékrendje egyértelmű, természetes, hogy jottányit sem enged a többezer éves szabályaiból, annyira, hogy Ronit még a maga számára is meglepően, alkalmazkodni kezd egyes dolgokban. Időnként persze fellázad, meghökkenti a hallgatóságát a leszbikusságával, amit szégyenkezés nélkül ismer el, de egyébként a mindennapi szokások teljesen természetesnek hatnak neki is: sábátkor nem dolgozunk (még a villanykapcsolót sem használják, sem a lifteket, semmiféle elektromos berendezést), hanem vendgségbe megyünk. Ott ül a zsinagógában a karzaton Esti mellett, a többi asszonnyal, és hallgatja a felolvasást. Minden ismerős neki, megszokott, és olykor még kedves is, de nem tartozik ide, kilóg a sorból, mert a közösség nem tűri a másságot. Beolvadást akar, eggyé válást, az elkülönülés nem opció, még kis részben sem, és látható, hogy a még azok is küzdenek sokszor a közösséggel, akik a közösséget alkotják.

A szerkezet nagyon ötletes. A fejezetek elején a Tórából vett idézetek vannak, amit pár bekezdésben kifejt. Nagyon jó meglátásokat sűrít ezekbe, például a választóvonalakról: minden alapja az elkülönülés, mert ez tesz rendet a káoszban, de ír az idő és a házasság mibenlétéről, a pletyka hatásairól, a sábát miértjéről. A boldogságról.
Szerencsére semmi különös nem kellett ahhoz, hogy szeressem a könyvet. A zsidó bölcsesség süt a lapokról, és élvezet benne lubickolni, és közben nem akar megfojtani a moralizálással, és az állandóan képembe tolt lételemzéssel, egyszerűen csak láttatja a problémákat, a különbségeket. Eddig a legjobb könyv, amit zsidókról olvastam. És végre egyetlen szó sem esik benne gázkamrákról, háborús bűnök miatti fájdalmas jajbékolásról. Mai regény, mai problémákkal, mert ma élünk.

A Titánokkal vívott háborúban porrá lett földön Yuko hírhedt törvényen kívüli. Az elárvult lányt már csak szíve haragja élteti. Konok kitartással űzi Corbent, a gyűlölt zsoldosvezért, hogy elégtételt vegyen élete megnyomorítóján. Útja során nem várt társaságba botlik nővére egykori kedvese személyében. Vajk, az életunt kalandor egyetlen célja, hogy felderítse szerelme halálának körülményeit. Az elkövető nyomai a rettegett zsoldossereghez vezetnek.
Yuko és Vajk kényszerű szövetséget kötnek, hogy kézre kerítsék Corbent, a rájuk leselkedő veszélyek mellett azonban saját démonaikkal is meg kell küzdeniük. Hiába a kettejük között kibontakozó érzelmi kötelék, ha a zsoldosvezéren való elégtételt más módon képzelik el. Vajon sikerül felülkerekedniük önös érdekeiken egymás javára?
Martin Kay mesterien kombinálja a YA klasszikus elemeit a manga akciódús cselekményvezetésével egy fantasztikusan felépített posztapokaliptikus westernvilágban. Könnyed és humoros, letehetetlen olvasmány.

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg "odaát" vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.