Nem akartam részenként posztot írni belőle, sokkal kényelmesebbnek tűnik egyben nézni a három részt. Meg spoilermentesebb is lesz, remélhetőleg.
Elhagytuk FitzLovagot és a Hat Hercegséget, és a külszigeteki Bington felé vettük az irányt, a tengerekre, a kalózok, rabszolgakereskedők, régi kalmárok és a mágia földjére. Az élőhajók közé, amik mágusfából készülnek, és a kalmárcsaládok generációkra előre eladósítják magukat, hogy birtokolhassanak egyet. Három generáció halála után a hajó orrában lévő alak életre kel, és birtokolja mindazt a tudást, amit előző kapitányai. Fontos, hogy a hajón mindig legyen egy családtag, mert bár fa, de érző és gondolkodó, tapasztaló lény, aki (ami?) csak annak engedelmeskedik, akihez a vér köti. Akár meg is tagadhatja, hogy hajózzon, de volt olyan is, bár ez ritka, aki megölte az egész legénységet, mert nem a legmegfelelőbb körülmények között ébredt öntudatra.
De nem csak a hajó kötődik a családhoz, hanem a családtag is a hajóhoz - nem mindenki alkalmas rá, hogy összekösse az életét egy élőhajóval. Pont ez lesz a probléma a Vestrit családban is. A kapitány meghal, de előtte hozott egy nem igazán okos döntést: a hajót nem a legkisebb lánya kapta, hanem a nővére, és azzal együtt annak férje, Kyle Haven, a kapzsi, hatalmaskodó, irányításmániás kufár, aki a Viviána szerencséjére a hajóra kényszeríti legnagyobb fiát, hiszen egy Vestritnek mindig lennie kell a hajón. Viviána és Wintrow nehezen csiszolódik össze, de lenyűgöző figyelni, ahogy nagyon lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre többet megértenek a másikból.
A Viviána kapitányi posztjára Althea kellett volna, hogy kerüljön, de végül nemhogy kapitány nem lett, még a hajóra sem léphetett. Sógora, az új kaptány, Kyle, nem volt egy egyszerű ember, de talán nem is tett olyan rosszat a lánnyal, aki egy ködös ígéret miatt kénytelen volt fiúnak álcázva más hajókra elszegődni, hogy kitanulja a hajózást a legalsó szinttől, hogy aztán majd jó kapitánya lehessen a Viviánának. Apja haláláig nagyrészt a hajón élt, így azt gondolta, mindent tud a hajózásról; persze közel sem így volt, az elkényeztetett lánynak rá kellett jönnie, hogy egy hajó irányítása messze nem arról szól, mint amit eddig ő megtapasztalt belőle.
Kennit, a kalózkapitány fura fazon. Emocionálisan nem kevés kihívással küszködik (mint minden lelkirokkant antihősnek, neki is sanyarú gyerekkora volt), pszichopata, durván üldözési mániás, végtelenül önző, és még ennél is nagyobb az önimádata. Nincs kisebb célja, mint megszerezni egy élőhajót, és a kalózok királyának lenni. Nem szól a sikere mellett más érv, csakis a
szerencséje, úgyhogy próbálkozik. Keménykezű és rendkívül okos, és nagyon igyekeztem zsarnokinak és félelmetesnek látni, de nem sikerült (valszeg a talizmán hibája :). Ez talán a regény egyetlen gyengébb pontja. Nekem úgy tűnt, hogy meghoz egy döntést, aztán kiengedi a kezéből az eseményeket, rábízva a
szerencséjére mindent, aztán majd alkalmazkodik a következményekhez, lesz, ahogy lesz. Nem irányít, inkább csak sugall és meghajlik a legkisebb ellenállás felé, bár kétségtelen, hogy közben könyörtelenül érvényt szerez az akaratának, és esze ágában sincs jótéteményekre pazarolni az idejét, időnként mégis jó sül ki a döntéseiből (pl. rabszolgákat szabadít fel, de persze nagyon gyorsan ebben is meglátja a lehetőséget, hogyan egyengetheti királlyá válásának útját). A legárnyaltabb és legérdekesebb karakter, nagyon szerettem a fejezeteit. Ha előkerült, mindig valami érdekes történt.
Kennit mellett ott van két igen erős egyéniség: Sorcor, az elsőtisztje, és Etta, a szajhája, később az "asszonya". Mindketten halálig hűségesek a kapitányhoz, a vészhelyzetekben mindent megtesznek, hogy a rend megmaradjon, az emberek ne érezzék úgy, hogy vezető nélkül maradtak, és ha ők ketten nem lennének, Kennit sem tehette volna meg azokat, amiket. Nem élhetne úgy a köztudatban, hogy ő a rettegett kalózkapitány, aki király akar lenni; sokkal inkább lenne nevetség és elutasítás tárgya, mint valaki, akire felnéznek.
És nem szabad kihagyni a kígyókat sem, akik először csak jelentéktelen mellékszereplőknek tűntek, tengeri szörnyeknek, akik bosszantják és idegesítik a hajósokat, miközben a vacsorájukat várják, pedig ennél sokkal többek.
Nem igazán értem, miért nincs sikere nálunk Hobbnak. Tény, hogy rengeteg oldal a sorozat (~3600 csak az Élőhajók ciklus, ha a Látnokot is belevesszük, már túl vagyunk az 5000-en is, és hogy ketté vannak bontva a kötetek, nem segít azokon, akik már a vizuális vastagságtól is megrettennek), bár olvasás közben ez fel sem tűnik, tudom, hogy vannak, akiket ez visszatart. Ez ellen sajna nincs mit tenni, megfosztják magukat egy egyedi és különleges történettől.
Aztán vannak azok a vélemények, amik lassúnak és emiatt unalmasnak tartják. Kétféle lassússág van: ami halál unalmas is, és van az, ami belevonja az olvasót a világba. Hobb az utóbbi. Aprólékosan megjelenít mindent és mindenkit, emiatt mégsem áll a cselekmény, ez is csak egy eszköz, hogy hajtsa előre az eseményeket. A lassan folydogáló történet teszi lehetővé, hogy teljesen bele tudjuk élni magunkat ebbe a világba, hogy mindenkit megismerhessünk, hogy egy tökéletesen kidolgozott szereplőgárdát és háttérvilágot kaphassunk.
Az Élőhajókban változik a narratíva is. Míg a Látnokban Fitz mesélt, az ő emlékeit élhettük át, itt kívülről követhetjük a szereplők sorsát. Ez sokkal nagyobb ívű látképet tesz lehetővé, és kell is ide, mert annyira sokszínű és sokrétű ez a világ, hogy egyetlen szereplő szemén keresztül ezt nem tudnánk megtapasztalni. A Látnokból nagyjából csak annyit tudhattunk meg, hogy vannak a külszigetek, ahol a kalózok is élnek. Ezzel szemben most megismerhetjük a múltat, a Régi Kalmárok történetét, a Záporfolyam és a mágusfa titkát, újra előkerülnek a sárkányok és az Elődök, megtapasztaljuk a hajóséletet, a politikai viszonyok feszültségét, az anyagi és pénzügyi zsonglőrködést a nehéz gazdasági helyzetben. És persze az egyéni tragédiákat, kisebb-nagyobb drámákat, és rengeteg színes egyéniséget, akik lehet, hogy irritálóak, vagy utálhatók, vagy szeretnivalóak, nincs jelentősége, mert vártam, hogy megtudjam, mi lett velük.
Családtörténet is, komoly jellemfejlődésekkel. Nekem minden könyvben fontos, hogy a cselekmény és a karakterek teljes egészet alkossanak, itt ezt meg is kaptam. Szeretem szeretni és utálni a szereplőket, várni, hogy felbukkajon ez, kinyírják azt, vonja már le a tanulságot emez, és álljon már össze a kép a másiknak, esetleg falják már fel a kígyók végre (aztán meg persze hiányzik, mert mégiscsak a világhoz tartoznak). Itt aztán volt minden, kemény fizikai és lelki próbatéteteleket kellett kiállnia mindenkinek, kivétel nélkül. Volt, akinek csak a családi gondok jutottak, volt, akinek az élőhajó lelkivilága, volt, akinek csak egyszerűen meg kellett tanulnia, hogy nem ő a világ közepe, netán le kellett mondani egy-két testrészéről - a szereplők igazán éltek, és a történet szinte reális volt.
Azt mondom, ne tartson vissza a temérdek oldal; ne gondold, hogy nem fog tetszeni, míg ki nem próbáltad; ne gondold, hogy tudod, milyen, mert olvastad mások véleményét; és ne ítélj a borítóink alaján. Mert ez a sori egy gyöngyszem, át kell élned, létezned kell benne, hogy valóban megismerd és megítélhesd.
