Kevin Hearne - Hounded ~ Üldöztetve
Atticus O’Sullivan 2100 éves druida, de csak 21-nek néz ki, aki már jó pár évszázada menekül Aenghus Óg elől. Problémájuk forrása a Fragarach, a kard, amit Aenghus szeretne visszakapni Atticustól. Próbálkozik csellel, mások segítségével, de végül nem tudják elkerülni a végső küzdelmet, és azért úgy tűnik, Aenghus nem becsüli le Atticust, kellőképpen felkészül a csatára, csak egy kicsit elszámította magát. Megesik az ilyesmi.
Ez volt az a könyv, ami nem jelent meg könyvhétre, és meg kell mondjam, igazán bánhatjátok, de ha szerencsétek van, hamarosan olvashatjátok. Mert ezt el kell olvasni.
Először is, Atticus egy hatalmas fazon. Okos, vicces, és van egy kutyája, Oberon, akivel telepatikusan beszélget, néha Shakespeare-t idéz (amitől én falra másztam, de szerencsére van más hobbija is), vörös haja van, kecskeszakálla, és tetoválása. A tetkók nem díszítőelemek a testén, hanem komoly mágikus feladatuk van, a földdel való kapcsolatot segítik elő, mert a druidák a földből nyerik az erejüket, akár gyógyulni kell, akár csatára készülni.
Először is, Atticus egy hatalmas fazon. Okos, vicces, és van egy kutyája, Oberon, akivel telepatikusan beszélget, néha Shakespeare-t idéz (amitől én falra másztam, de szerencsére van más hobbija is), vörös haja van, kecskeszakálla, és tetoválása. A tetkók nem díszítőelemek a testén, hanem komoly mágikus feladatuk van, a földdel való kapcsolatot segítik elő, mert a druidák a földből nyerik az erejüket, akár gyógyulni kell, akár csatára készülni.
Ezt leszámítva egyébként a létező legtöbb paranormális lény megjelenik a könyvben: istenek és istennők, mindenféle panteonból; az ügyvédei egy vámpír és egy vérfarkas (a tempei falka különösen szimpatikus csapat), démonok, hullafaló szellemek, és sok-sok boszorkány. Mert nem elég Atticusnak, hogy Aenghus ellen kell vonulnia, még a boszorkányok is keresztbe tesznek neki, és az istennők is csak játszadoznak vele.
A két kedvencem Morrigan volt és Brighid, bár egyikük sem volt éppen önzetlen, ha segítségadásról volt szó.
A két kedvencem Morrigan volt és Brighid, bár egyikük sem volt éppen önzetlen, ha segítségadásról volt szó.
Remélem, a következő kötetek is megjelennek szépen sorban (eléggé le vagyunk maradva az eredetihez képest, ahol már a hatodik részt várják), mert ígéretesnek tűnik, hogy Atticus ezer év után tanítványt fogadott.
– ... Tudja, ez egy ír kard, és ez a fickó egy magángyűjteményben tartotta, ami nem tűnt helyesnek, ráadásul angol volt.
– Angol?
– Bizony. – Egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért visszaéltem az özvegy gyenge pontjával, de nem állhattam egész éjjel az utcán egy lefejezett hulla mellett. A Bajok alatt az özvegy férje a Provóknál szolgált, és az UVF végzett vele, akiket az asszony – jogosan vagy sem – az angolok bábuinak tekintett.
– Akkor nyugodtan elkaparhatod a hátsó kertben, és isten verje a királynőt, meg a pokolfajzatokból álló szógáit!
Mrs. MacDonagh a könyvben külön élmény, de gyanítom, hogy több van benne, mint egy régen meghalt katona özvegye. Valahogy az ilyen könyvekbe nem kerülnek bele véletlenül iszákos öregasszonyok, de ha mégis, az se lesz baj, mert nagyon jó fej az öreglány.
Nem hiába akartam én annyira ezt a könyvet, eszméletlen jó. Humoros, akciódús, kalandos, titokzatos, és olyan dumák vannak benne, meg olyan szereplők, hogy hanyatt dobtam magam az élvezettől. (nem túlzok ám.) Atticus meg az a fajta ír, akit nagyon lehet imádni. Szerencsére az a 2100 év nem múlt el nyomtalanul felette, még ha külsejében meg is tudta őrizni a látszatot. Egyszerűen imádom. Meg a könyvet is.