KEMÉNYFEDÉL

Még régebben volt a Molyon esemény a kérdés, de akkor nem értem rá foglalkozni vele, most viszont PuPilla olvasása miatt eszembe jutott, hogy ha én kiadó lennék, és egy ilyen borítót nyomnának a kezembe, az biztos, hogy megröptetném a papírlapot (meg az embert is). De kezdjük az elején. Előre szólok, hogy lövésem nincs a könyvkiadáshoz, de azért van a fantáziám, hogy használjam, úgyhogy még ha hülyeségeket is mondok, az most nem számít.

Kiadót alapítani nehéz lehet, de ha pénzem van, akadályok már nem nagyon lehetnek előttem. Ami a legfontosabb: szakembereket vennék fel, akik értik a dolgukat. Fontos lenne, hogy tehetségesek legyenek, még ha egyik ismerősömnek sem ismerőse. Biztos, hogy csináltatnék velük egy tesztet Nima-módra: ki mit szeret olvasni, melyik könyv tetszett neki, és melyik nem, és miért és semmiképpen sem árulnám el, hogy van blogom, mert még utánam néznének, és azt mondanák, amit szerintük hallani akarok. Biztos, hogy gagyi meg rendes borítókat is eléjük tennék, hogy válasszanak, párosítsák történetekhez, szóval csupa ilyen furfangos feladat elé állítanám őket. Fontos, hogy a fordító jól tudjon fordítani, és legyen tapasztalata, mert azt hiszem, anélkül egy csomó dolog nem is világos sok esetben (ezt hallomásra alapozom.), és ez elég, ha néhány embernek egyértelmű, annak híre megy. Mindennek híre megy.

Aztán ha összeállt a gárda, akkor indulhatunk könyvvadászatra. Meghatároznánk a profilt: nekem bármi beleférne szépirodalomtól a romantikusokig, a lényeg, hogy valamilyen egységet vigyünk a különböző műfajok között. Igen, herótom van a nyálas szerelemtes regényektől, de ha ez hoz pénzt, én bizony kiadnám ezeket is, és ha már muszáj, akkor legalább legyen legalább olyan nívós külalakra is, mint a többi. Száműzném a pucér pasikat. Majd ha csinálok pornóújságot, akkor jöhetnek azok is, addig viszont valami mást kell kitalálnia a tehetséges borítótervezőmnek.

Mindenképpen igyekeznék olyan könyveket is megjelentetni itthon, amire nagy az érdeklődés. Ott van ugye közösségi oldalnak a MOLY, nem is kellene mást tennem, mint kinézni néhány embert, aki külföldiül olvas, aztán külföldi közösségi oldalakon is utána lehet nézni, hogy odakinn milyen a fogadtatás, és lehet egyezkedni a jogokért. A fordítás meg a szerkesztés semmiképpen nem az elhanyagolandó dolgok közé tartozik, erre kiemelten figyelnék, és alkalmaznék előolvasót is. Hivatásost is, aki pénzért olvas, és itt jön a lényeg: megjelenés előtt küldenék néhány bloggernek is a könyvből. Nem is csak a könyv véleményezése miatt, hanem azért, hogy független szemeken keresztül is lássam, hogy jó-e a fordítás, van-e benne hiba, mindenki végzi-e a dolgát a pénzéért.

Ezek ugye az új megjelenések, de rengeteg olyan könyv van, amit sokan már nem tudnak megszerezni, ezekre is kiemelt figyelmet fordítanék. Nem tudom, hogy mennyire nehéz a már kiadott könyvek jogait megszerezni, de megküzdenék értük.

Újdonatúj tehetségekre is fordítanék figyelmet, de nagyon megválogatnám, kiket juttatnék kiadásközeli állapotba. És valószínűleg akkor megérteném, hogy egy bizonyos kiadó miért szentel figyelmet bizonyos személyek írásainak, meg a "rajongói hadaknak": ha pénzt hoz a közakarat, engedek a nyomásnak. (azért milyen már hogy ennyire pénzközpontú lettem...)

Aztán itt van az árkérdés. Hallani mendemondákat, hogy mennyibe is kerül valójában egy 4-5000 forintos könyv. Töredéke annak az árnak, ami rá van nyomtatva, és a különbséget mindenféle dolgokkal indokolják: munkabér, rezsi, terjesztői jutalék, megsatöbbi. Én ezt megoldanám azzal, hogy saját boltot nyitnék. Van saját boltom, meg saját kiadóm, pont, mint annak a bizonyos nagynak, csak nekem kicsiben. Nem tudom, meddig élnék így, de próbálkoznék, hirdetnék, szórólapoznék. És csinálnék egy nagyon tuti honlapot, ahol öröm ott lenni, de a dizájn mégsem vonja el a figyelmet a könyvről. (ugye, elhiszitek, hogy tudnék ilyet csinálni?:) Mindenképpen adnék netes kedvezményt, és a postaköltségre is kitalálnék valami jó megoldást. A boltban is csinálnák akciókat, ami egyébként is úgy nézne ki, hogy onnan senki nem akarna hazamenni, mert minél többet bóklászik az ember, annál nagyobb az esélye, hogy azt a könyvet is megveszi, amit most épp nem akart. Lenne tea, kávé, egy csendes kis sarok, ahol kényelmesen át lehetne gondolni, hogy mi megy haza az emberrel. Ottani olvasást nem tudom, hogy tolerálnék, ez még átgondolás kérdése.

Lenne online egy kívánságkosár, meg időnként szavaztatnék, mindenfélére: mi jelenjen meg, hogy jelenjen meg, mikor jöjjön ki. A sorozatrészek között semmiképpen nem várnék fél évnél többet, és ha azt mondom, hogy aug.15-én kijön, akkor az akkor fog kijönni. A fülszövegre külön figyelmet fordítanék: nem lehet benne spoiler, és a könyvről kell szólnia. Újabban kezd egyik sem jellemző lenni.

Aztán eljutottunk arra a pontra, hogy meg kell fogadnom egy jó ügyvédet, (jelöltem is van ám rá), mert belevetem magam az e-bizniszbe. A könyveimet nem csak papíron, de e-ben is meg lehetne venni, és nem hülyebookline módon, hogy szinte többe kerül, mint a papír, hanem töredékéért. Eszméletlen üzlet lenne benne, de egyelőre ezt nem akarják látni. Ha esetleg mégis nyitnának a kiadók az e' felé, nálam ott a gárda, aki már csípőből vágja, melyik olvasóra mit hogy kell, milyen formátumban, úgyhogy bérdolgoznék is.

Azt hiszem, ebben benne van minden, ami nekem fontos a könyvek terén: minőség kívül és belül, tisztességes árért. Nem tudom, mit gondolnak a kiadók, de fontos, hogyan néz ki egy könyv. Első körben az ember a borítóért ad pénzt, hogy magával a könyvvel milyen lesz a viszonya, az már csak utána fog kiderülni. Szegény Aranypárducok ébredésével is cudarul elbántak, pedig nem ezt érdemelte volna. ( Anna könyve viszont nagyon jól járt, szerencsére megtartották Serene grafikáját.) Én erre biztosan odafigyelnék, hogy olyan könyv kerüljön ki a polcokra, ami azonnal odavonzza a kezeket, hogy megtapogassák, megszagolgassák, körbenézzék, és aztán örömködve vigyék a pénztárhoz, hogy nekik micsoda gyönyörűségük van.

érték: 5/ 4,5

Olyan sokat hallottam már Anita Blake-ről, hogy muszáj volt személyesen is megismerkednem vele. Mindig ódzkodom, hogy egy új vámpíros sorozatba belefogjak, mert egy idő után nagyon nehéz újat mutatni a témában, és ezen nem segít az sem, hogy a régebben írt könyvek helyett inkább az újabban megjelenteket olvastam. Így megvan az esélye, hogy elveszik az a varázs, amit egyébként a vámpíros történet adhatna. Blake kisasszonyt is ezért halasztgattam, nem gondoltam, hogy lehet annyira jó, hogy élvezném.
És az elején tényleg úgy voltam, hogy kivágom a macskáknak a könyvet, nem érdekelnek a sztriptízes hímringyók, se a tökéletesen szőrtelen mellkasuk, meg az elbájoló mosolyuk. Eddig csak zavart, jobb esetben inkább nem érdekelt, de hogy ez is ezzel kezdődött, komolyan ideges lettem. Bár a türelem nem erősségem, azért adtam még neki pár oldalt, szerencsére, mert ezt gyorsan letudtuk az elején, aztán nem igazán került elő többet a téma, inkább csak érintőlegesen. Ott volt viszont Phillip személye, a kis tökéletes, harapásfüggő bájgúnáré, aki szintén kiidegelt; lehet, hogy szép, de baromira unalmas pasas, bár tény, hogy legalább a cselekmény előrébb mozdult általa..
Az egyetlen valamirevaló hím a szokásos pszichopata kedvencem, itt Edward, személyesen. Jó fazon, remélem, találkozni fogok még vele. Jean-Claude érdekességéből sokat elvett a tény, hogy tudtam már róla elég sok dolgot, nehéz ezt így spoiler nélkül megúszni ennyi időn keresztül, de sebaj, mert most nem igazán volt előtérben, és a történetet sem igazán befolyásolta.
Anita - ő az a női szereplő, akiből bármennyit el tudok viselni hosszabb távon. Nem volt egy perc idegőrlő együttlétünk sem, nem akartam kinyírni, kiírni, nem akartam, hogy megegyék, úgyhogy mondhatni, hogy egy hosszútávú barátság alapjait raktuk most le. Viszont a neve annyira idegenül csengett, hogy bele fog telni még pár könyvbe, míg megszokom. Igen, így, hogy Anita Blake vámpírvadász, eléggé beleégett a köztudatba, meg nem is hangzik olyan rosszul, de az Edwardok, Rafaelek, meg Jean-Claude-ok mellett nagyon röhejesen egyszerű és semmitmondó az, hogy Anita.
A történetről nem mondok semmit, már mindenki olvasta úgyis, vagy ha a könyvet nem, biztosan tudja, hogy Blake halottkeltő, vámpírokat nyír ki mellékállásban, most viszont kicsit közelebb kerültek egymáshoz, mint ahogyan azt valaha gondolta volna. Szeretem, hogy folyamatos akció van, itt sem nagyon lehet pihenni, mert amikor esetleg alkalom lenne rá, mert főhősünk alszik, akkor is a rémálmokkal kell küzdenünk vele együtt, unatkozni nem nagyon van idő.
Az elején azt hittem, hogy elhajítós a könyv, aztán kezdett belendülni, és a közepesnél kicsit jobbra értékeltem, de ahogy bejött a képbe Edward és Nikolaos, rájöttem, hogy én ezt imádom olvasni, és még ha vannak is momentumok, amiket kiradíroznék, attól ez még egy remek kezdés.

Éljük az életünket, eltelik egy csomó idő, szem elől veszítünk olyan embereket, akikkel esetleg évekig volt kapcsolatunk, csak azért, mert egy helyen voltunk: egyetemen, munkahelyen, esetleg szomszédságban. És miközben mindenkivel történik az élet, nem tudunk igazából semmit a másikról, nem tudjuk, hogyan érzett, mit gondolt, mi hajtotta előre.
Adam Walker is egy ilyen fazon, akinek az életét nem csak több elbeszélő meséli el, de ő maga is többféle nézőpontból vetette papírra halálos ágyán az emlékeit. Lázadás, szexuális szabadosság, igazságérzet, szerelem, szeretet, gyermeki dilemmák, a tehetetlen düh, és belenyugvás, ezek mind találkozhatunk a regény lapjain. Adam Walker esete talán azért más egy kicsit, mert mintha halmozottan hátrányos lenne a helyzete emlékek terén: vérfertőzés, gyilkosság szemtanúja, amit aztán késve jelentett, így a gyilkos meg tudott lépni, szerelmi sokszögek - azt hiszem, nem túl sokunknak van része ilyen tömény és intenzív emlékekben. Látni a küzdelmét a saját és mások érzéseivel, a mindennapokkal, a helyzetekkel, ami olykor vicces, olykor fájdalmas, de Auster stílusában van valami nagyon könnyed és elegáns, amitől mindez befogadható lesz anélkül, hogy nekünk, az olvasónak teher lenne.
Féltem Austertől, mert azt gondoltam, unalmas lesz, érthetetlen, ezzel szemben annyira élvezetes volt, hogy teljesen megdöbbentem. A jó könyvekről mindig nehéz írni, és egyelőre nem is tudom, mitől olyan jó Auster. Szeretem, hogy egyszerű, világos, követhető (még akkor is, ha a párbeszédek nem voltak jelölve), hogy érthető és élvezhető. Nem akar kifordult formában alkotni, hogy aztán halandó ne tudja befogadni, csak igyekezzen úgy tenni, mintha, és ezért én nagyon hálás vagyok. Így én is szerethetem.

Cronin Szabadulása óta szeretem a disztópikus regényeket. A Matched is egy, a mi világunk utáni világban játszódik, ahol egészen más szabályokhoz kell alkalmazkodnia mindenkinek, mint nekünk most. Nem tudom, közülünk mennyien bírnák ezt idegileg, ha egyszer csak belecsöppennénk egy beszabályozott életbe, de Cassia már ebbe született bele, és a szülei is nagyon illemtudóak és szabályosak voltak, nem volt kitől a rendszerrel szembeni ellenállást eltanulnia, így ő is nagyon megbízható, minden lázadástól mentes, minden szabályt ismerő és mindet be is tartó emberré igyekszik válni.
Hogy miben más az új világ a maga Társadalmával? Mindenben, szó szerint. Napi kalóriaadagok vannak, amiket csak igen ritka alkalmakkor lehet áthágni.Mindenkinek csak egyetlen, múltból származó műtárgya lehet, ez általában a családban öröklődik. Nem késhetnek sehonnan, és Cassie, sok más diákhoz hasonlóan, 17 éves létére már dolgozik. Nagy gondot fordítanak a személyiség tanulmányozására, hogy aztán abból következtetni tudjanak a lehetséges jövőbeni választásokra, döntésekre, tettekre. Ez alapján határozzák meg azt is, ki kinek legyen a párja, a hasonló személyiségjegyekkel rendelkezőket tartják a biztos és stabil jövő kulcsának. Születésszabályozás van, és halálszabályozás, egyszóval mindent, de mindent kézben tart a  Társadalom központi irányító akarata.
De mint minden időben, ebben a világban is van egy kis ellenálló mag, akik szembeszállnak ezzel a túlszabályozott életmóddal, és keresik a kiutat. Az érzelmek veszélyes dolgok.

Nem tudom, tudnék-e egy ilyen világban élni, az én habitusommal gyaníthatóan hamar a peremvilágon találnám magam, de akárhogy is nézem, megvan a maga biztonsága ezeknek az intézkedéseknek. A bizonyos keretek között tartott jólét, az egészségügy, a biztos munkahely és az elvileg stabil párkapcsolatok lehetővé teszik, hogy viszonylag stesszmentesen éljenek a jövőben, már ha bírják ezt a beszabályozott életvitelt. Abban egészen biztos vagyok, hogy az intézkedések 99%-a nem az emberekért van, hanem a Társadalom fennmaradásáért, így egy bizonyos kör érdekeit szolgálja leginkább, de ezt el kell fogadni, legyen bármilyen a rendszer, minden szabály érte van; a pórnép meg kap valami mázat meg hozzá ideológiát, hogy békében maradjon. Viszont el tudom képzelni, hogy van az a társadalmi összeomlás, ahonnan nincs kiút, csak így. Az ilyen könyvek hatására óhatatlanul felmerül bennem, hogy hová tart a mi világunk, mi lesz ennek a vége, hogy kinek a kezében érezném biztonságban a globális társadalmi jövőt, és mikor jön el az a pont, amikor nem az egyes egyedek gazdagodási vágya határozza majd meg a döntéseket, hanem felfogják, hogy a mindenkori tét maga a Föld, és az emberiség fennmaradása.
Persze, nem kell mindenkinek ilyen messzire gondolnia, ez a könyv nem is igazán alkalmas rá, mert tipikusan YA (ifjúsági), de ahhoz épp elég színvonalas, érdekes és izgalmas, hogy ezen keresztül kicsit feltáruljon a fiatalok előtt egy nagyon másféle jövő, mint ami rájuk vár, egy egészen másfajta világban. Persze, vannak benne furcsaságok, mert például én nem hiszek abban, hogy az embereket ennyire lehetne sterilizálni érzelmileg, hogy a test öregedése ennyire napra pontosan előre kiszámítható lenne, vagy hogy boldog párkapcsolatban lehet élni parancs és pszichológia alapján, vagy hogy a szomszédomat mindenáron kedvelnem kell. De épp ezektől különleges Condie világa, és főleg azoknak lesz ez nagy élmény, akiket foglalkoztat, hogy milyen lehet máshol, máshogyan élni. Hát így.
Igaz, sokszor Cassie gondolkodása eléggé demagóg, mintha csak visszabiflázná a megjegyzett statisztikai adatokat, és mintha nem tette volna magáévá a szabályokat, csak próbál úgy tenni.. Szeirntem ez a könyv hatalmas hibája. Történnek a dolgok, aztán jön némi adalék a világból amolyan lexikontudás módjára. Ezeket mind bele kellett volna építeni a történetbe, hogy ne lógjon ki ennyire a visszabiflázás.
VISZONT ha az ember, mármint én, sütit süt a gyerekével, kisNimával, és közben az villan át az agyán egy tizedmásodpercre, hogy 'úristen, ki ne derüljön, hogy szabályszegők vagyunk', (aztán meg hogy de nagy marha vagy te, Nima) na, akkor én azt mondom arra a könyvre, hogy mégiscsak hatásosan van megírva, a kisebb-nagyobb hibák ellenére is.

A könyvet köszönöm a  Ciceró Kiadónak!

Olvasom a Matched-et, és megcsapott az isteni sugallat, hogy én ezt most azért olvasom, mert valami könnyűre, szórakoztatóra vágyom. Mert egyébként nem volt ilyen tudatos a választás, csak mostanában le vagyok terhelve egy kicsit, és kell valami, amitől kiűzöm a saját világom magamból, és ez erre tökéletes. Nincsenek nagy igényeim, bár azért jobban belegondolva ami eddig igény volt, az most is megvan (normális történet, ami nem két ember szerelméről szól /csak/, mindez színvonalasan megírva, kellemetes szereplőkkel, érdekes világgal), csak ez most épp ifjúsági regény. (Egyébként nagyon jó, mindenkinek ajánlom, hamarosan lesz majd róla poszt is.)
Jöhetnek fejősévák, meg vassvirágok is, a lényeg, hogy mi az, amiről tudjátok, hogy energiadús, lelkes, és reménnyel teli napjaitokon nem biztos, hogy lekötne benneteket, de leamortizálódva elég  jónak találjátok ahhoz, hogy szívesen emlékezzetek majd vissza rá. Mit vesztek a kezetekbe, ha valami könnyedre vágytok?

érték: 5/ 4    

Ritkán akad olyan könyv a kezembe, amikor azt sem tudom, mit és hogyan kellene írni róla. Ez most olyan. Döbbenetes, hogy milyen rétegeket lehet róla lefejteni. Először is ott van Celie és Nettie, a testvérpár mélységes szeretete, ami nem csak szó szerint kontinenseken át tart ki, de még a halála tudatában is. Az a környezet, amiben a gyermekkoruk telik, igazából nagy meglepetést nem okozott, de az a rettenhetetlen nyugalom, ahogy Celie védelmezi a húgát, ad egy olyan pluszt a történtekhez, amitől a szememben csak még visszataszítóbb és mocskosabb lesz az apa, és minden, amit tesz.
Aztán, hogy apja elől meneküljön, Celie férjhez megy az első emberhez, aki hajlandó őt feleségül venni. Sokáig még férje keresztnevét sem tudja, csak Mr-nek hívja, még magában. is. Hihetetlen, hogy bár cseberből vederbe került, de igazából eszébe sem jut lázadni. Az ostoba poénok, hogy a 'nő verve jó', és társai, itt a mindennapok része: elfogadott, természetes, és az a furcsa, ha nem így történik. Persze, aztán Celie is szembesül az ellenállás különféle formáival. Shug Avery, az öntörvényű énekesnő, vagy mostohafia felesége, Sofia, akin kegyetlen bosszút áll az élet természetéért. Nettie levelei a távolból abban a tudatban íródnak, hogy Celie halottnak tartja őt, de rendületlenül küldi őket, mert reméli, hogy egyszer valamelyik véletlenül talán nővére kezébe kerül. A fehérek világában csak alázatosnak, szerénynek, csendesnek és beletörődőnek szabad lenni, de sok nőnek a saját háza falai között is meg kell küzdenie a megaláztatással nap, mint nap.
Minden szörnyűségesnek hangzó eseménye ellenére ez a könyv csupa kedvesség és szeretet. A szereplők egymást formálják, a szereplőket meg az élet, de ők még végtelen egyszerűségükben is elfogadják egymást olyannak, amilyenek, a helyzetüket persze inkább csak vérmérsékletüktől függően kezelik, de ami mindenek felett való, hogy számíthatnak egymásra. De ehhez szükség van az olyan karakteres, különleges nőkre, mint Sofia, vagy Shug, akik ráébresztik a közvetlen környezetüket, hogy lehetne ezt másképp is, csak sok esetben az emberek belekényelmesednek a saját magukra kiszabott szerepekbe. Főleg a férfiak, mert ugye ebben a világban a nők dolgoznak, a pasik meg pöfékelnek búbánatosan a verandán, miközben meg nem élt életükről álmodoznak keserűen. Jól nyakon is vágnám őket, hogy ébredjenek fel, aztán lehet kimászni az asszony után a gyapotföldre. Ami viszont nagyon érdekes volt, azok Nettie levelei; ahogyan az afrikai bennszülöttekkel egymást látják, ahogyan élnek, gondolkodnak az életről, hogy mennyire ironikusnak tűnik, hogy állításuk szerint az afrikai férfiak megbecsülik az asszonyaikat, és gondoskodnak róluk: persze, mert ők dolgoznak a földeken.

Sokakkal ellentétben engem nem ütött szíven a könyv. Talán ez a hömpölygő szeretet és elfogadás tompította a a nyomorúság élét, amiben az embereink éltek, már-már szinte el is tüntette, és bár volt vérfertőzés, és ütlegelés, valahogy nem jött át vele együtt a fájdalom is, ami feltétlen velejárója lenne, elképzelésem szerint. Persze, mögé lehet képzelni valós emberi életet, amikor egy kislány nem érezheti biztonságban magát még a saját apjától sem, és minden este rettegve fekszik le, de ez a könyvben egyáltalán nem így jelenik meg. Mintha csak mellékes dolog lenne, valami, ami mindenkivel megtörténik, ezért bár nagyon kellemetlen és gonosz dolog, mégiscsak az élet tartozéka, ezért elfogadjuk, és nem csapunk különösebb hűhót körülötte. Biztosan közrejátszik ebben az is, hogy mesélőnk, Celie egy roppant egyszerű asszony, iskolázatlan, tanulatlan, már-már birka módon ostoba, és az egyetlen vonzereje az a szeretet, amiből mindenkinek jut, függetlenül attól, mit tett vele. Ezek után főleg kíváncsi vagyok a filmre, Whoopy Goldbergnél jobb választást el sem tudok képzelni Celie szerepére.

érték: 5/ 4

Már írtam, hogy Harris bármilyen műfajban tud nagyon jót írni, egyszerűen döbbenetes, hogy mennyire tudja, melyik történetét melyik műfajban tudja elmondani. Ez háborús-visszaemlékezős-meggyónós, és már az első oldalaknál láttam, hogy ebben egy csepp mágia nem lesz.

A fülszöveg kivételesen korrekt, és még spoiler sincs benne igazán. Framboise, aki a Les Laveuses nevű falucskában élte a kilencévesek életét a német megszállás alatt, ő a mesélőnk, aki feltárja előttünk, mi is az a hatalmas titok, amit rejtegetnie kell, ami miatt elmenekült, és bár visszatért, de álnéven, és retteg, hogy kiderül, mi is történt, mi volt az a szörnyűségesen rettenetes dolog, ami anno elüldözte őket innen.

Nem is tudom, mivel kezdjem. Talán a jellemrajzokkal, mert igazából ez az alapja mindennek. Framboise anyja kemény nő volt, szigorú, mosolytalan, durva, a fronton meghalt a férje, ő pedig ott maradt a három gyerekkel, és egy gazdasággal, úgyhogy ezen nem is csodálkoztam. Imádott főzni, és a gyümölcsfáival úgy bánt, ahogy a gyerekeivel kellett volna, és folyamatosan migrén gyötörte. Framboise nővére, Reinette a kamaszlány, tipikus szőkenő: kicsit buta, viszont szép, imádja a csillogást, a szép cipőket és a piperecikkeket. Cassis, a fiútestvér, ő a legidősebb, okos, de gyáva, és ő pont abban a korban van, amikor fűtené a tettvágy, de mivel igazából még gyerek, nem tehet semmit. És persze Framboise, a vad kilencéves, aki jobban hasonlít anyjára, mint szeretné, és lehet, hogy Framboise elfogult önmagával a visszaemlékezéseiben, de nekem úgy tűnik, hogy több esze volt, mint a másik két testvérnek együttvéve. Aztán ott a német katona, Tomas Leibniz, de vele kapcsolatban szerintem Framboise nem tudott objektív lenni, mindenesetre értette a dolgát, mert pillanatok alatt az ujjai köré csavarta a gyerekeket. Nagy szerep jut még a regényben a narancsnak, és az Öreganyónak, aki nem más, mint egy hatalmas, öreg csuka a folyóba, és az anya recepteskönyvének, amit átlapozva kiderül, hogy nem csak receptek vannak benne, de naplóként is szolgál.

Harris nem tud elszakadni a kedvencétől, az ételektől, bár itt most nem szentelt neki túl sok figyelmet, csupán a történet hátterében szerepel, és a keretét a recepteskönyv adja a kisvendéglővel. A stílus most is letehetetlenné teszi a könyvet, muszáj volt olvasnom, annyira érdekelt, hogy mi is az a hatalmas titok, mi történt ott a faluban évtizedekkel ezelőtt. És jól pofára is estem, mert ... nem is az, hogy egészen másra számítottam, mert háborús időkben az emberekkel történnek ilyenek, és a téma miatt sejtettem, hogy valami hasonló fog kiderülni, de mire a végére értem, azt kérdeztem magamtól, hogy emiatt kellett egy embernek rettegésben leélnie több tíz évet? Szörnyű, ami történt, de én másra számítottam, máshogy. Sokkal gonoszabbra, sokkal mocskosabbra. Ez így lapos volt, főleg, hogy igazából szinte az utolsó oldalakig húzza Harris az olvasó agyát ezzel a 'szörnyű tettel'. De nem panaszkodom, mert ezt leszámítva se a meséléssel nem volt gond, se az érdekességgel, csak előrevetítve jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Muszáj, hogy itt legyenek egyben legkedvencebb sorozatom bejegyzései is.

1. Keserű ébredés (Darkfever) 

Több okból is újabb kedvencet avattam. Először is, végre egy könyv, ahol nincs egy szál dugás sem, vannak viszont pajzán és pikáns jelenetek, amiket elképzelve nem álltam meg röhögés nélkül. Mások tehetetlensége mindig jó szórakozás, főleg, ha az illető sem csinál belőle túl nagy problémát. Másodszor ebben a műfajban kéz a kézben jár Chance Cassie Palmer sorozatával, pont olyan izgalmas és mozgalmas, ráadásul a szereplők itt (mármint Moningnál) mintha kedvelhetőbbek lennének, én legalábbis hamarabb megbarátkoztam mindenkivel, mint Chance-nél. És végül, de nem utolsósorban ez a történet sorozatra termett, egyszerűen muszáj, hogy legyen folytatása.
A történetről dióhéjban csak annyit mondanék, hogy Alinát megölik, így húga, Mac elindul Írországba, hogy megkeresse nővére gyilkosát, de valami egészen mást talál. Nem csak a világképe fordul ki szinte egyik pillanatról a másikra, de az élete is megváltozik. Van vele egy fickó, Barrons, akiről egyelőre nem tudni, micsoda, de Mac mellett áll, akivel együtt szedik össze a tündérek szent tárgyait, hogy meg tudják akadályozni a másik világ sötét lényeinek teljes áttörését a mi világunkba. És miközben Mac próbál megbarátkozni új helyzetével, mindezt az ő tolmácsolásában olvashattam, és egy nagyon jófej kiscsaj képe bontakozott ki a szemem előtt, akinek szívesen segítenék véghez vinni az őrült terveit. Persze azért legyen kéznél Barrons is.
Nem is akarok több szót pazarolni, ennél a könyvnél minden egyben van, és ha lehet hinni Katamanónak, akkor ez ennél csak jobb lesz, az meg már maga lesz a mennyország. Jó a szöveg, jó a történet, kedvelhetőek a szereplők, a könyv meg szinte letehetetlen. Kell ennél több? Nekem egyelőre minden igényemet kielégítette, igazán jól tette Moning, hogy erőt vett magán, és kiírta magából.

2. Álom és valóság (Bloodfever)

Olyan gyorsan kiolvastam, hogy szinte még fel sem fogtam, hogy olvasok, és már vége is lett. Vannak könyvek, amiket képtelen vagyok megunni, akár hónapokon keresztül képes lennék elveszni a világukban, és ez is ilyen.
 A történet sarokpontja a hajsza a titokzatos könyv, a Sinsar Dubh után, amit mindenki másért akar megtalálni: Mac azért, mert Alina megkérte rá, Barrons nem tudjuk, miért, a Nagyúr, hogy leigázhassa a földet. Bár, hogy neki minek a könyv, azt nem tudom, ez az igázás nagyon megy neki enélkül is. Mac egyre jobban tudja kezelni az erejét, és néha már letegeződnek Barrons-szal, és a könyvesbolt még mindig a legtutibb hely a világon.
 Nem igazán tudok nagy tirádákat írni, ami azért furcsa, mert azokról a könyvekről azért szoktam tudni, amik ennyire jók. Most viszont nem megy. Magába szippantott, és  hiába próbálom megindokolni, hogy miért, csak olyan közhelyek jutnak eszembe, minthogy jól felépített, érdekes és izgalmas a világ, meg egyediek a szereplők, Mac jó fej, meg Barrons is... szóval szeretek köztük, na. Igaz, a végén majdnem szívrohamot kaptam, hogy Mac-et kinyírják, főleg, mert közben eszembe jutott Katamano megjegyzése, hogy lesz majd folytatása a sorozatnak, csak nem Mac és Barrons lesz a főszereplő, de aztán az még nem most lesz, addig még van három rész. Katamano egyébként fordítja a harmadik kötetet, de én majd akkor fogom elolvasni, ha átrágom magam az angolon. Mert igaz ugyan, hogy nem szeretek sorozatokat egymás után olvasni, de most egyszerűen muszáj. És ha angolul, hát úgy. Majd ha kijön magyarul, elolvasom még egyszer. Kórosan hedonista vagyok. Imádom ezt a világot, és nagyon tetszik, ahogy Mac fejlődik. Ahhoz képest, hogy az első részben cseppet megütköztem azon, ahogy a saját szépségét dicséri, ebben a részben elég sok mocskos dologra vetemedett. Oké, ez általában nem fejlődés, de most az. A könyvesbolt egyenesen egy álom, és kikerült a képből egy szereplő, akit nem szerettem, és képbe került egy másik, akit szintén nem szeretek, úgyhogy megvan az egyensúly. A Nagyúr is érdekes fazon, szívesen tudnék meg róla is többet, de a csúcs azért még mindig Barrons. És utálom, ha magázódnak egy könyvben, de itt személyes sértésnek vettem, amikor tegeződtek.


3. A hajnalra várva (Faefever) 

Mit is lehetne írni egy sorozat harmadik kötetéről, amikor már az első kettőnél mindent leírtam, amit csak lehet, ráadásul rosszat nem is tudok mondani róla? Ez is letehetetlen volt, meg érdekes, meg izgalmas, meg satöbbi. Igazából csak magamat ismételgetném, ami nem baj, hátha valaki csak most fog felfigyelni Moningra.
 Először angolul olvastam el, igaz, így nem jutottam teljesen a végére, mert közben megjelent magyarul, és azonnal nekiestem úgy. Nincs még szemem angol nyelven a finom stílusbeli különbségekre, de élveztem így is, meg úgy is. Angolul talán annyi előnye van a könyvnek, hogy nem éppen a legegyszerűbb a nyelvezete, és gazdag a szókincse, elég sűrűn kellett közben szótáraznom, így aki csak alapszinten tud, annak nem feltétlen fog menni csípőből, de azért lehet vele boldogulni. Így viszont azt is meg tudtam állapítani, hogy nagyon jó a fordítás, és nagyon eltalált a stílus is, egy szavam nem lehet.
 Ha azt mondom, hogy nekem nagyon tetszik ez a Seeliekkel és Unseeliekkel teli világ, az árnyékokban megbújó szörnyekkel, és térképekről leradírozott városrészekkel, és A Könyvesbolttal, akkor nem mondok újat. Barrons még mindig a férfikarakterek csúcsa, pedig elolvastam már jópár könyvet rövidke életem alatt, de be kell vallanom, hogy Fürkész Anomandert (Erikson sorozatából) lelökte a trónjáról. Igazából nem szerepel sokat a könyvben, amikor viszont igen, akkor Jelen Van. olyan pasi, akinek szívesen belemásznék az agyába, a lelkébe, azt hiszem, lenne látnivalóm bőven. A másik érdekesség V'lane, a szexszel ölő tündér, akinek a középkorban valószínűleg nagyon örültek volna a hajadonok (hát még a férjes asszonyok, hajjaj), mert oltári élvezeteket éltek volna át, és mégiscsak közszemlére lehetett volna tenni azt a lepedőt. De azért V'lane sem csak szexből áll, Moningnak nagy tehetsége van hozzá, hogy igazán karizmatikus szereplőket alkosson, mert a hercegből is süt az a másság, hogy ő igazából nem ember, hanem tündér, és minden más, ami ezzel jár. És ott van Mac is, a főszereplőnk, aki ahhoz képest, hogy az első könyvben tipikus műkörmös plázalibának tűnt (az is volt, ezt ő maga is beismerte), meglepően intelligens és fejlődőképes. Az első kötetben sokszor kiakadtam rajta, és olykor idegesített, mostanra viszont nagyon megszerettem.
 Így a harmadik rész után ki merem jelenteni, hogy Moning kiemelkedik az ebben a műfajban alkotók közül. A karakterábrázolása egyszerűen elképesztő, még a legutolsó kis mellékszereplő is olyan színes, egyedi, és egyéniség, hogy első pillantásra akár valós személy is lehetne, mint ahogyan az egész történet lehetne akár igaz is. Érdekes megfigyelni, hogy Barrons az egyik alappillére a könyvnek (Mac mellett), annak ellenére, hogy igazából nincs jelen folyamatosan. Olykor megjelenik, épp, amikor kell, na de akkor Ott Van, és nem lehet nem észrevenni. Engem vele fogott meg Moning. V'lane karaktere egy kicsit idegen volt nekem eleinte, és cseppet sem bántam volna, ha eltűnik a képből, akárcsak a nyomozó, de belátom, hogy mindketten hiányoznának, ha nem lennének.


4. Dreamfever

Mindenkit ki fogok ábrándítani, mert semmit nem mesélek a történetről. Hihi.:) Akármit is mondanék, az tuti spoiler lenne, ugyanis biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik még csak ezután vetik bele magukat Moning világába, és véletlenül sem rontanám el az élvezetüket.
 Elmesélem viszont, hogy én ezt kiolvastam angolul. Baromi nehéz volt, mert bár eddig nem olvastam túl sok angol könyvet (azokat sem fejeztem be), ez valahogy más volt. Talán a stílusa miatt, talán mert gazdag a szókincse a regényeknek, nem tudom, mindenesetre nagyon élveztem. Mert ezzel együtt könnyű is volt, hiszen a történet, a világ, a szereplők már mind ismerősek, most egyszerűen csak tovább történtek a dolgok.
 A harmadik részt, a Faefevert félbehagytam, amikor megjelent magyarul, és ezt a negyedik részt is nagyon várjuk már, de igazság szerint hálás vagyok a kiadónak, hogy még mindig nem jelent meg, mert kénytelen voltam angolul befejezni. És kénytelen vagyok angolul folytatni, mert ugye az ötödik rész jó esetben is a jövő év első felében jelenik meg, addig meg megpusztulok a kíváncsiságtól, hogy hogyan tovább.
 Aki még csak most kezd el próbálkozni az idegen nyelven való olvasással, vagy esetleg hezitál, hogy nem tud ő olyan jól, hogy nekikezdjen, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy ne nagyon húzza a dolgot, mert később sem lesz okosabb, és nem lesz könnyebb olvasni sem, viszont hatalmas élmény közben is, meg a végén is, hogy megcsináltam, kész vége, elolvastam egy angol könyvet egyedül, és megértettem, és élveztem.
 Na jó, egy kis kedvcsináló a könyvhöz: az eleje, ahogyan elkezdődik, számomra döbbenetes volt. Főleg, ha belegondolok, hogy Mac honnan indult, és mennyi mindent fedezett fel önmagában, és mennyire ki tudta teljesíteni a képességeit. Ugyanakkor túl sokat mégsem változott, ugyanaz az eltökélt, kedves, a jó értelemben egyszerű lány maradt, aki belépett Dublinba néhány hónappal ezelőtt. Gondolom, mindenki várja Barronst; kapunk is belőle jócskán. Imádom ezt a pasast, mert annyit lehet rajta gondolkodni, hogy amiket mi Zenkával végigagyalunk róla, meg a történetről, abból Moning újabb ötleteket kaphatna még pár könyvhöz. De abban is megegyeztünk, hogy a megoldás mindenre valószínűleg jóval egyszerűbb, mint hisszük, olykor eléggé elszabadul a fantáziánk. V'lane, a szexszel ölő tündér is feltűnik, de ő most kicsit háttérbe szorult, viszont megtudjuk, miért gyűlöli Barronst. (És hogy Barrons miért gyűlöli őt ennyire, arra is megvan az elméletem.) Kiderül egy nagyon érdekes dolog a Nagyúrról is, bár lehet, hogy túlkombináltam ezt is, mert az ebben az egészben a jó, hogy jönnek az infók, de igazából nem teljesen konkrét sem mi. Ha akarom, piros, ha akarom zöld, de mind a kettőre elég nagy esély van.
 De mi van a garázs alatt? Ez még mindig nem tiszta.

Ezek a bejegyzések nem vesztek el a másik blogról, de mivel annyiranagyonkedvenc, itt a helye.

1 - Megérint a sötétség

Amint látjátok, lelkesen küzdök ezzel a vámpírkönyves dömpinggel, ami most elborított minket. Megéri, ha olykor kincsre akad az ember, mint most is. Cassandra Palmer jövőbelátó képességekkel rendelkező ember (háhá, végre ember, még ha nem is átlagos), ráadásul látja a szellemeket is.Tony, a vámpír-nevelőapja még kiskorában megölette szüleit, hogy kihasználhassa képességeit, és most, hogy Cassie megszökött tőle, vérdíjat tűzött ki a fejére, így menekülnie kell. Cas felkarolt az utcáról egy srácot, aki a legnagyobb vámpírtámadás alatt okoz neki egyszerre meglepetést és csalódást, majd a Szövetség fészkében köt ki, a legnagyobb hatalmú vámpírokkal körülvéve, és ahogy tisztul a kép, rá kell jönnie, hogy nem csak nevelőapja, de még sokan mások is szeretnék holtan tudni.

Érdekes ez az okkultista vonulat a könyvben, elég otthonosan mozgok a témában, úgyhogy megállapíthatom, hogy Chance is nagyon utána nézett. Szüksége is volt rá, mert az a mitologikus és ezoterikus kavalkád, amit ebben a könyvben felvonultat, megkívánja a precízséget, és hogy ne keverjen össze fogalmakat, személyeket, elnevezéseket. Vannak persze vámpírjaink, de mellettük még tündérek, (akiknek a létezésében senki nem hisz), szellemek (akikben meg aztán pláne nem, gyerekmesének tartják), szatírok, alakváltók, boszorkányok, mágusok, asztrálutazás. Természetesen a legkidolgozottabb szereplők a vámpírok, ők belopták magukat a szívembe. Ráadásul, hogy lássuk, Chance-nek van humorérzéke is, mindenkit beírt a történetbe, aki valaha élt és mozgott: Michelangelot (egyelőre említés szintjén), Raffaellot (többször is találkozunk vele, hiszen a Szenátus egyik tagja), Mirceát, Drakula testvérét, aki szintén egy Öreg, és Raszputyint, aki most is megtalálta a sötét oldalt, de megjelenik Marlowe neve is, vele még nem találkozhattunk, meg nem is tudom, még kik. Nincs túlmagyarázva, és nem hat erőltetettnek, hogy ennyi név előkerül a múltból, inkább örültem neki, hogy jé, mennyi ismerős. Mikor először megjelentek a tündérek, azért volt egy kis kétségem, hogy mi lesz itt, mert sosem tesz jót egy könyvnek, ha túl sok mindent akarnak belezsúfolni. Az eredmény viszont meglepett, őszintén mondom, nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Pörgős cselekmény, teli van akciókkal, érdekes és izgalmas jelenetekkel, ráadásul a vámpírok alakja nem lett hiteltelen, még akkor sem, ha nem feltétlen az a klasszikus, koporsóban-földben lakó, kihűlt testű lények lettek.

Nem is tudom, hogyan kellene osztályozni ezeket a könyveket. Amíg csak egyet olvasok ezekből az újfajta vámpíros-romantikus-akciós-olykordugós könyvekből, nem tudom eldönteni, mennyire jó egy könyv, hiszen nem tudom mihez viszonyítani. Az első az újdonság élményével hatott, és nyilván jó pontot kapott, ha valamennyire is le tudta kötni a figyelmemet. Most viszont, a sokadik után, azt hiszem, változott egy kicsit a kép bennem, mit is tartok jó könyvnek ebben a stílusban. Ez mindenképpen az, annyira, hogy lepipálja mégFrost könyvét is, nagyon magasról. Emellett limonádénak tűnik a többi, talán azért, mert mindegyikben nagy szerephez jut a szex, sokszor elég direkt módon, pornóstílusban, itt viszont egészen más szemszögből láthatjuk ezt a 'vámpírerotikát'. Ráadásul nincsenek a történetben holt időszakok, amikor semmi nem történik, és az írónak ki kell töltenie az űrt ezzel-azzal, hogy teljen az idő, és ilyenkor jönnek a nagy orgiák, meg az oldalakon tartó nyavajgások. Itt ilyen nincs, mindig történik valami, ami nem szex, és nem is feltétlen vérfürdő. (Aztán persze nincs kizárva, hogy jön egy újabb, amiről majd megintcsak ezt fogom gondolni, de egyelőre Cassandra vezet.) Aki szereti az akciódús könyveket, a mágikus csatákat, a személyes történeteket, és az érdekes karaktereket, semmiképpen nem csalódhat ebben a könyvben.

Cassandra Palmer kalandjai folytatódnak, nem is akárhogyan. A Pythia szerep egyre nehezebben megy neki, mivel már szembesülnie kellett vele, hogy bár ereje hatalmas, igazából irányítani, használni nem nagyon tudja, pedig sokszor nagyon jól jönne. Kiderül az is, miért ennyire szoros a viszonya Mirceával, meglátogatja Tündérországot is, utazgat az időben és a térben, Pritkinnel is kénytelen közelebbi ismeretséget kötni, találkozhatunk rohangáló tetkókkal, sőt, helyváltoztató tetoválószalonnal is. Meg még egy csomó mindennel.

Jó sok ez így, nem? De, az, ráadásul csak egy részét soroltam fel a történéseknek. Sokaknál olvastam, hogy ez mennyire zavarta őket, mert a könyv nem más, mint 330 oldal színtiszta akció és pörgés, úgyhogy ezt győzni kell szuflával. Én meg pont ezért szerettem. Nem volt egy pillanatnyi megállás sem, és az a sokféle lény, akikkel teliszórta Chance a könyvet, csak színesítik az egész történetet. Mondjuk, hogy értékelhessük a sokszínűségét a könyvnek, legalább annyira unnunk kell a vámpíros könyveket, mint nekem. Én élveztem, hogy ennyiféle lény van, és hogy mindig akció van, és persze külön örültem a Mirceás jeleneteknek. Pritkin meg elég nagy meglepetés volt, valahogy az első részből másképpen emlékeztem rá. Ebben a kötetben az írónő igyekezett velünk megkedveltetni őt, velem biztosan sikerült. Jó fazon. A molyon Frosttal hasonlították össze, amivel én több okból sem értek egyet. Frost könyveiben csak és kizárólag vámpír és ember szereplő található, és tény, hogy nincs bennük ennyi akció, lehet közben érzelmekben meg érzéki élményekben fürdőzni, a nagy hajsza közben megpihenni. Az árnyak vonzásában is vannak érzéki epizódok, de közel sem annyi, mint a fent nevezett könyvben, vagy a többi hozzá hasonlóban, ez egészen egyszerűen másról szól. Lehet, hogy kicsit sok, kicsit tömény és túlzsúfolt, a többihez képest, de véleményem szerint Chance megtalálta az egyensúlyt még a pörgésben is, mégpedig a karakterekkel, és magával a világgal. Mindig hoz egy szereplőt, aki felpiszkálja az agyamat, és érdeklődést kelt maga iránt, jelen esetben Pritkint, a mágust; hogy Mircea is fel-feltűnik, csak hab a tortán. Nem beszélve arról, hogy a cselekmény, a háború, az üldözés, a menekülés, a másik világ, a lények, mind izgalmasan és érdekfeszítően vannak megírva, és én nagyon szerettem visszatérni ebbe a világba. Örülök, hogy megtaláltam ezt a sorozatot, valahogy közelebb áll hozzám, mint a többi eddig olvasott.


3 - Átölel az éjszaka
A sorozat, az egy nagyon faramuci valami. Egy idő után vagy besokall már az író is a saját világától, ezzel kiábrándítva az olvasót még azokból a részekből is, ami egyébként nagyon tetszett neki, vagy pedig indít egy egészen kérdőjeles első könyvvel, amiből aztán a többi könyv alatt szépen kibontakozik egy világ, megismerhetjük a szereplőket egyre jobban, és a történet is halad a saját medrében, szépen, előre, ahogyan az életben egyik napra jön a másik.
Chance története egészen szélsőséges érzéseket váltott ki az olvasókból. Voltak, akik imádták már az elejétől, és voltak, akik felrótták neki a pörgést, a túl sok akciót, hogy az ember olvasás közben alig kap levegőt, olyan sodrása van a sztorinak. Én a rajongók táborát gyarapítom, bár meg tudom érteni azokat is, akiknek túl sok egyszerre ennyi feszkó, és olykor szívesebben időznének pár tíz oldalt a másik szemét vagy az aktuális éjszakai csillagképet bámulva. Ez valóban nem az ő sorozatuk, mert itt nincs egy perc megállás sem, az elejétől kezdve csak rohanunk, először egyik helyről a másikra, aztán ezzel egy időben egyik időből a másikba. Nincsenek érzelgős jelenetek, sem lélekboncolás, leginkább egy misztikummal sűrűn telitűzdelt, mágusokkal, vámpírokkal, démonokkal, boszorkányokkal, és mindenféle egyéb lénnyel megfűszerezett, nagyon tömény akcióregényként tudnám jellemezni, amit vagy bír az olvasó szuflával, vagy kifulladva félredobja.
Részemről semmi gondom a pörgéssel, főleg, ha azt ekkora szakértelemmel adagolja valaki, mint ahogyan Chance teszi. Biztos, hogy szerepet játszik ebben az, hogy nagyon kedvelem Casst, és alapvetően mindenkit, de leginkább Mirceát és Pritkint. Nem csodálom, hogy Cass közöttük csapong, két olyan végletet képviselnek, amik közül igen nehéz lenne a választás normális esetben is, így meg, hogy egy vámpír és egy csatamágus (bocsánat, hadmágus, de irtózom ettől a szótól) között vacillál, akiknek csodás karaktert rajzol meg Chance, különösen érthető.
És itt jön a sorozat varázsa a szememben. Az első rész valóban egy bevezető kötet. Ahogyan azt kell, felvázolja a világot, a mágiáját, megismerjük kissé a szereplőket is, valahogy olyan menetben, ahogyan ez a valóságban is történni szokott, amikor egy új helyzetbe, új emberek közé csöppenünk. Cassy nincs tisztában azonnal azzal, hogy kiben bízhat, kitől mit várhat, hogy hogyan működnek a dolgok, és mi is valójában a feladata, így ezt mi sem fogjuk azonnal megtudni. Idő kell hozzá, hogy fény derüljön dolgokra, személyekre és szándékokra, és idő kell ahhoz, hogy mindent megérthessünk, Cassyvel együtt. A második részben már sok minden összeállt, de még nagyon foghíjas volt a kirakós, és csak reméltem, hogy nem hiába olyan vonzó Pritkin a kidolgozott, kemény testével, és a még annál is acélosabb és könyörtelenebb lelkével. Szerettem volna hinni, hogy Cassy mindenkit át tud verni, és a hiányosságait, tudatlanságát előnyére fogja tudni egyszer fordítani.
És itt a harmadik rész, amiben alapvetően minden kiderül, a hangulat a tetőfokára hág, és pont ugyanannyi kérdés és probléma merül fel, mint amennyi megoldódik. Elképzeléseim vannak csak, mi maradhatott a negyedik részre, de hogy nem járok utána, az is biztos, csak lelőnék egy csomó poént, és nem ér annyit az egész. Sokkal jobb találgatni, és olyan dolgokon agyalni, mint hogy a Pythia hogyan fogja ezután rendezni a dolgokat, mekkora hatalma lesz, ki lesz az első, aki be mer szólni neki, hogyan alakul a kapcsolata a körrel a megszerzett tudás és az események birtokában, és vajon Mircea vagy Pritkin jól formált hátsója fog ránk kacsintani a lapokról.
Az tuti, hogy a harmadik részben sem jut sok levegőhöz a légszomjas olvasó, viszont az is tény, hogy eddig ez a sorozat csúcskötete, ami a leginkább egyben van minden szempontból. És őszintén szólva, nem értem, hogy hogy nem lehet ezt a sorozatot nagyon-nagyon élvezni, de lehet, hogy csak némi adrenalinfüggés kell hozzá, és az meg nincs mindenkinek.:) Csak bátorítani tudlak benneteket, hogy kezdjetek neki, ha úgy érzitek, bírjátok szuflával, mert nem fogjátok megbánni, egyszerűen nem lehet. Ráadásul nagyon jókat lehet közben röhögni, mert szerencsére azért Chance nem veszi túl komolyan magát, így Cassy is nagyon lazán áll a dolgokhoz. Nehezen tudnám megmondani, hogy melyik a jobb, Moning, vagy Chance, még szerencse, hogy nem kell köztük választanom.

2. Húzzunk kék harisnyát - úgy döntöttem, nem árt megismerkednem pár kékharisnyás regénnyel sem, hátha magamra szedek egy kis elitista feminizmust. Gyanítom, hogy annyira nem fogom én ezt túlzásba vinni, de amit mindenképpen olvasni szeretnék, az Bródy Lili Mancija, és Erdős Renée Brüsszeli csipkéje. De ahogy elnézem az esemény könyveinek polcát, vannak itt még olvasandók, pl. Kaffka Margit, vagy Tormay Cécile Régi háza, őt is már rég tervbe vettem.
(szerencsére ennek is 2012 dec. vége a határideje.)

11. Rémkoppintós kihívás - két könyv, ahol olyan lényektől kell nagyon rettegni, amik nem vámpírok, vérfarkasok, vagy tündérek, vagyis maradnak a szellemek, esetleg ufók, hogy paplan alá bújjunk a rémülettől. Itt egy könyv már megvolt, A fekete ruhás nő.
(hi.: 2013.12.22.)


8. Rory Gilmore-reading-challenge - itt rengeteg a választási lehetőség, leginkább innen érdemes csemegézni. Ami szóba jöhet így első ránézésre, az Dickens Kis Dorritja, és Dosztojevszkij Ördögökje.

9. Olvassuk el újra a funtineli boszorkányt - erre nagyon kíváncsi vagyok, már régóta tervben volt, hogy kézbe kellene venni egy Wass Albertet is, sőt, pont ezt.
(hi: 2012.10.13.)

Szeretjük a sorozatokat, ugye? Bár mindig morgunk, hogy nem igaz, hogy nem lehet egykönyves történeteket írni, mert sok pénzbe kerül, mert ha egyszer elkezdünk egy sorozatot, akkor az ha törik, ha szakad, a végéig meg kell, hogy legyen, pláne ha jó, de akkor is, ha nem olyan jó.
 Én is így vagyok ezzel, annyi különbséggel, hogy ritkán ragaszkodom hozzá, hogy az első könyvtől az utolsó könyvig elolvassak mindent, egy sok-sok részes sorozatnak nagyon jónak kell lenni ehhez, nem elég, hogy 'hát jó-jó, de...'. Ha ott a 'de', akkor nagy a valószínűsége, hogy nem folytatom, ahhoz meg főleg nem ragaszkodom, hogy az összes részéért pénzt adjak.

 Amik biztos befutók: Moning Fever-sorozata (erről inkább nem mondanék semmit, biztosan unalmas már a rajongásom), itt csak utolsó rész vár még olvasásra, magyarul viszont még csak három rész jelent meg.


 Aztán itt van a másik kedvencem, Cassie Palmer , akitől még hátra van két könyv, ami nem jelent meg magyarul, és igazából nem vagyok benne biztos, hogy 5 kötetnél meg fog állni, amit egyáltalán nem bánok.


 A következő nagy befutó nálam Kerstin Gier sorozata , amiből nagy sajnálatunkra még csak egy rész jelent meg:


 Brent Weeks Éjangyal trilógiája is a mostazonnalakarom kategória, itt szerencsére már látni a végét, csak egy könyv kell, hogy teljes legyen a sorozat, nekem meg még csak az első részt sikerült kivégeznem.


 Aztán itt vannak Libba Bray könyvei , ami már teljes, a polcon is, és csak arra vár, hogy elolvassam az utolsó két részt, itt is csak egyet olvastam idáig.


 Erikson sorozata már külföldön a végét járja, itthon ehhez képest elég lassan követik csak el a megjelentetést, a 10 részből 7 van kész, ebből az utolsó kettő vár nálam olvasásra. És persze, hogy az összes kell .


 Aztán van még Abercrombie is, ami szintén trilógia, és az utolsó megjelenését várjuk, ezekből még egyet sem olvastam, bár már sokszor lekiabáltak rám a polcról, dehát nem lehet mindig minden kiabálásnak engedelmeskedni.


 Van nekem Lukjanyenkóm is, sorozatok is, meg nem sorozatok is, meg is van az összes mindegyik, és fogom is majd olvasni mindenképp:


 Szintén tervben van Suzanne Collins sorozatának az olvasása is, itt még egyet sem olvastam, kettő jelent meg, a harmadik meg majd hamarosan.


 Nagyon szeretném Scott Westerfeld Leviathan sorozatát is elolvasni, de ehhez nagyobb lélegzet kell, mert valószínűleg angolul fogom majd:


 És hogy a gyerekkönyveknél maradjunk, amiket annyira nem szeretek, viszont Elisabetta Gnone Fairy Oak sorozata egyszerűen elbűvölt, annyira gyönyörű, és a történet is olyan bájos, hogy muszáj olvasni. Itt nagyon le vagyok maradva, mostanában fog megjelenni az ötödik rész, négy már ott a polcon, de csak egyet olvastam ebből is.


 Kíváncsi vagyok Leiner Laura Szent Johanna gimi sorozatára is, hiányzik a suli-feeling. Ebből még egyet sem olvastam.

  
 Eddig azok, amiket végig szeretnék majd olvasni, és most jöjjön néhány, amiknél eléggé esetleges, hogy valaha is végigviszem-e az utolsó kötetig. Nagy valószínűséggel inkább nem.

•  Laurell K. Hamilton mindkét sorozatába szeretnék majd belekóstolni, aztán ki tudja, mennyire fogok rájuk kapni.

•  Charlaine Harris True Bloodját is majd folytatom néhány kötet erejéig, akárcsak Jeaniene Frost vámpírjait, de igazából mindkét írónő kevés nekem ahhoz, hogy addiktizálódjak. Ugyanez igaz Janet Evanovichra is. Jó-jó, de annyira mégsem. Amolyan 'egynek elmegy, ha épp olyan a kedvem' típusú könyvek ezek.

 Amiket biztosan nem fogok folytatni : Ward, Cole, Gabaldon és tsai. Na meg Naomi Novik, és Monaldiék Imprimatur-szériája is a süllyesztőben végezte nálam.

 Elnézve, hogy mennyi könyv is ez, a következő évre simán megvan az olvasnivalóm. Pedig ez csak egy nagyon kicsi része az olvasásra váró könyveimnek, ezért is nem merek én teljes  várólistát csinálni.