KEMÉNYFEDÉL

Időnként nehéz elkezdeni egy posztot, ehhez se nagyon tudok bevezetőt írni, a cím önmagáért beszél: idegen kultúrák a könyvekben.

A Terror és az Erebus elindul felkutatni az Északnyugati átjárót 1845-ben, majd 3 évvel később, megfogyatkozott tisztiállománnyal és legénységgel még mindig a jég foglyai.
Nem javaslom olvasásra a fülszöveget, le is egyszerűsít, meg félre is vezet, pedig Simmons a legnagyobb hűséggel próbálja meg követni a valódi történéseket, egy kis misztikus magyarázatot körítve a tudomány vakfoltjai mellé.

Így, elolvasva a könyvet, már tudom, hogy téves elképzeléseim voltak a hajóséletről. Azt gondoltam, időnként fáznak, meg sokszor vizesek lesznek, de aztán kisüt a nap, minden felszárad, a hajó szeli tovább a tengert, a matrózok ügyelnek a kötélzetre meg a vitorlákra, a kormányos meg az útvonalra, közben meg énekelgetnek. Gondolom, ez egészen addig igaz, amíg embernek való égövön hajóznak.
Viszont egyre kevésbé van róla elképzelésem, hogy aki a sarkok felé hajózik, és már nem először, vajon mi vonzót lát ebben az egészben? Rendben, olyan helyeket felfedezni, ahol előtte még senki nem járt, valóban lehet tényező, de odáig eljutni iszonyatos csapatmunka, erő és kitartás. És hallottam én, hogy kiteleltek a jégen, de az, hogy mit jelent, csak most értettem meg.
Odakinn -65 fok, a hajóban ehhez képest jóval melegebb, de még mindig fagypont környékén. Ami ugye azt jelenti, hogy nagyjából egy komplett ruhaboltot fel kellett venniük, hogy ne fagyjanak meg. A higiéniával nem igazán számoltak, az nem tétel egy megfagyott hajón, ami már két éve képtelen mozdulni. Csak szorítja a jég, egyre összébb, elpattannak az illesztékek, a gerendák, a szigetelőanyag kiszorul a hajófalak közül, a szén és bármiféle tüzelőanyag fogyóban, nem beszélve az élelmiszerekről. Mert ezek az emberek úgy készültek, hogy akár éveket tölthetnek el a tengeren. Éveket... És nem számoltak vele, hogy a jég nem ereszti őket, hogy a gazdasági megfontolásból olcsón vásárolt konzervek rendre megromlanak és akár mérgezőek is lehetnek, hogy ott, ahol várakozni kényszerülnek az enyhébb időjárásra, nincs felszíni állatvilág, és a tengeri élőlények is elérhetetlenek a vastag jégréteg alatt, nem tudják a fogyatkozó készleteket pótolni. Ilyen időben nem lehet vashoz, fémhez érni, mert azonnal összefagy velük az ember, a távcsőbe is csak óvatosan szabad belenézni, hacsak nem akarja a szétfagyott arcát még jobban tönkretenni. Az elégtelen élelem miatt dúl a skorbut, ami nem csak annyiból áll, hogy kihullik az ember foga.
Mindez bőven elég lenne 100 ember eltűnéséhez, de Simmons hozzáadott egy myth-faktort is, egy titokzatos, hatalmas, pusztító valami személyében, ami rendszeresen megtámadja a két hajó legénységét, és ronda pusztítást visz közöttük végbe. Az eszkimó lány csak a hab a tortán, és a különös kapcsolata ezzel a lénnyel inkább csak érdekes, és feldobja kicsit a jeges pusztulás egyhangúságát. Nekem nagyobb horror volt a jégen létezés, mint a lény és az esztelen tombolása. (bár azért ahogy Mr. Blankyt megkergette a jeges alagutakban és útvesztőkben, az nem volt semmi egy jelenet; nem lettem volna szegény ember helyében.)

Ez a könyv a lény és a lány nélkül is remekmű. Embertpróbáló feladatot vállaló tengerészeknek állít emléket, akik soha nem értek haza, és iszonyatos kínokat éltek át életük utolsó hónapjaiban. Valószínűleg megváltás lehetett nekik az elmúlás, de minden tiszteletem az erejüknek, hogy még akkor is vonszolták tovább a jégen a csónakokat, magukat és egymást, amikor már minden reményük elszállt, és nem maradt más, csak a bizonyosság, hogy hacsak csoda nem történik, ők már nem fognak hazatérni. És milyen az emberi természet, mindig várja a csodát.
(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hiába volt odakinn 28 fok, én bizony két pléd alatt olvastam. A -65 fok baromi hideg.)

Véletlenül sem szeretném elmesélni egyik könyv tartalmát sem. Érdekes az összes: az egyikben csontokat találnak a földben, másikban egy pszichopata pszichológust kell Kimnek elkapnia, van licitezős gyerekrablás, meg tudományos hullatalálás. Elég sokfélék a bűnügyek, időnként több is előkerül, egymással párhuzamosan, hiszen nem éppen életszerű, hogy mindig csak egy ügyre koncentráljanak a nyomozók.

Van, ami tetszik a soriban, van, ami nem.
Kezdem azzal, ami nem.
Kim árva volt, elfogyasztott néhány nevelőszülőt, és elég durva dolgokat kellett megtapasztalnia gyerekként. Tény, hogy Marsons nem volt szívbajos, tényleg falhozvágós múltat adott Stone-nak, de annyira elcsépelt ez a "tudom, min mentél keresztül, nekem is sanyarú volt a gyerekkorom, de igen, tudom, nem csak úgy mondom" dolog. Mintha egy nyomozó csak alkoholista vagy antiszociális lehetne, bár tény, ha egyébként vinnének valami normális életet meg lelkiállapotot, az a meló mellett gyorsan hanyatlásnak indulna.
És itt vége is van a nemszeretem dolgoknak, mert egyébként Marsons remekül bepattintja a történet apró kis réseibe ezt a hányattatott múltat, és teljesen jól működik tőle minden egyéb, a nyomozással kapcsolatos esemény.
Igencsak szeretem, hogy nincs szerelmi szál. Egy kanyi se. Semmi. Mindez a gyerekkori történéseknek köszönhető, így teljesen a történetre tudunk koncentrálni. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem tűnnek fel időnként potenciális jelöltek, de egyelőre kimerül a dolog a beszólogatásokban.
A nyelvezete abszolút élvezhető, nem szépirodalom, és nem is az igénytelen tőmondatos fajta. Nem ereszti bőlére a leírásokat, mégis plasztikus, és pereg előttünk minden, akár egy film. Nincsenek felesleges körök, nem az ókortól indít, hanem szinte azonnal bele a közepébe, ami kell, azt meg majd megtudjuk útközben.
Ami a legjobb a regényekben, az a karakterfejlődés. Kim nagyon-nagyon lassan kezdi felvenni egy normális ember alakját, a második részben pl. kiment magának egy kutyát a menhelyről, és ő van a legjobban meglepődve, hogy milyen gyorsan megszokta. (talán, mert a kutya is pont annyira antiszoc, mint ő. jól egymásra találtak.) Élvezet figyelni, ahogy a beosztottjait kezeli, ahogy a gyanúsítottakkal bánik, ahogy a kihallgatásokon viselkedik. Hatalmas arc.

A regények elég összetettek és jól felépítettek ahhoz, hogy ne akarjak találgatni, ki a gyilkos, és mindig van pár meglepő fordulat is, amire nem feltétlen számít az olvasó (meg a bűnös szereplő sem). Az elsőnél megpróbáltam kitalálni, de nagyon mellélőttem. Egyszerűen csak hagyni kell, hogy sodorjon magával Kim energiája, aki alig alszik, és pihenésképpen motorokat rak össze; nagyon gyorsan rá lehet hangolódni az intuíciójára, a lelkialkatára.
Szerintem a legjobb az első meg a negyedik rész volt, a harmadikon meg eléggé unatkoztam.
Remélem, nem hagyják abban Stone felügyelő sorozatát, igazán kár lenne érte, elsőrangú krimi eddig mind. Magasra tette a lécet. Ha kicsit több lélekboncolás és analízis lenne, abszolút kedvenc lenne.

Spaceman posztját megnyitva örömködtem kicsit, szeretem ugyanis a gumicsontokat. Ezek azok a témák, amikről éveken át beszélhetünk, hiába. Van egy csomó ilyen blogos téma, csak hogy tematikus maradjak, amiket már egyszerűen ciki elővenni. Vagy mert fárasztó a sokadszori magyarázkodás, vagy mert totál felesleges bármit is mndani, hiszen a berögzült hozzáállások, gondolatok nehezen módosíthatóak.
Azonnal egy Szélesi-poszthoz irányított Spaceman bejegyzése, és én végülis teljesen ártatlanul kezdtem el olvasni, nem akartam én reagálni meg ilyenek, mert ezek a visszacsatolások őszintén szólva elég sok energiát elvesznek.
De aztán megakadt a szemem néhány mondaton, és úgy tűnik, hiába beszélünk mi, ezek szerint mégsem lehet elég sokszor pontosítani a szerepeket. Meg aztán nem tartom magam véleményformáló erőnek, formálónak sem, nemhogy erőnek, úgyhogy sztem simán megfér a párszáz könyv között egy ilyen poszt is.

Előre bocsátom, nem értek az irodalomhoz. Nem is kell hogy értsek, egészen más a foglalkozásom. Olvasó ember vagyok, aki vagy ki tudja facsarni a könyvből azt, amiért kézbe vette, vagy nem. Hogy az értelmetlen idiótaságok és tudományos adathalmazok között helyezkedik el valahol a blogolás, mint olyan, ezzel szerintem mindenki tisztában van, nem kell a net hatásairól doktori értekezést olvasni hozzá.
Kicsit unalmas már a téma, hogy nincs a sci-finek értő kritikusa. Se platform, se ember, semmi. Őszintén szólva ahhoz, hogy bárki is jónak tartson egy könyvet, folyamatosan megvegye egy író könyveit, keresgéljen adott műfaj egyéb könyvei között (ergo működjön a kereslet-kínálat effektus), nincs szükség kritikusra. Elég egy jól megválasztott legelső sci-fi vagy fantasy, onnantól az ember szerelembe esik, és jöhet bármilyen kritika, akadémiai elemzés, egy olvasót sem érdekel. Aki eszerint olvas, az így járt, de ez nem általános.
Hogy miért nem foglalkoznak a magyar sci-fivel egyetemi szinten, nem tudom, nem is érzem ezt a kérdést problémának. Szerencsére van más, aki emiatt aggódik.

Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy a blogokat nagyon félrepozícionálják.
"míg a szakmai irodalomkritika és elemzés alapja a teljes elfogulatlanság, addig a netes publikációk szerzői nem a szakma felől és nem elfogulatlanul közelítenek a műfajhoz. Ennek persze több oka lehet: rajongás, személyes kötődés vagy éppen a piaci érdekek…"
Ezzel az állítással nem lehet vitatkozni, inkább csak a következtetéssel. Annak ugyanis, hogy elfogultak vagyunk, egyetlen oka van: a blog egy szubjektív műfaj, legalábbis azon a szinten, ami itt emlegetve van. A fizetett újságírók által vezetett blogokat nem veszem ide, már ha van egyáltalán ilyen, mivel ők ezt tanulták, rajtuk érdemes számonkérni a szakmaiságot és az elfogulatlanságot (tud bárki is elfogulatlan lenni? de úgy istenigazából. hm?). Egy szimpla kis bloggeren, aki hazaér a melóból, beveti magát a fotelba, aztán örömködik vagy bosszankodik egy sort az épp aktuális könyvéről a képernyőre, semmiképpen nem érdemes ilyesmit számonkérni.
"Közös munka sajnos nincs. Az egymással ellentétes (pénzügyi?) érdekek miatt talán nem is lehetséges. És pont ez az, az érdekek legmesszebbmenőbb figyelembevétele és a többi csoport kitüntető ignorálása az, ami miatt ez a jelenség szerintem nem tesz jót nem csupán a kiadóknak, de az olvasóknak, és a a tudományos fantasztikus irodalomnak sem. A sci-fi műfaja sokkal-sokkal szélesebb területet ölel fel, mintsem azt most a belső (!) szelektív tradíciókkal megterhelt magyar SF-blogkritika láttatni engedi."