Most nézem a kiadóval készül interjút, aki szerint ez a könyv egy komoly, nehéz szövegű szépirodalmi alkotás, és azt vélem kiolvasni a szavaiból, hogy ehhez a komoly, nehéz szövegű könyvhöz ez a borító a telitalálat, mert eljut mindenkihez, aki nem akarja ahhoz is, de persze nem tud ezzel a komoly, nehéz szöveggel mindenki megbirkózni.
Nos, ez a könyv minden, csak nem szépirodalom. Lehetett volna társadalomtanulmány, mint ahogy elvileg annak készült volna, de az sem sikerül. Hiányzik belőle a társadalom is, meg a tudomány is. Van, akit meg tud szólítani, mondván, nekem is mennyi bajom van a súlyommal, van, aki meg nem lát benne mást, csak egy frusztrált fröcsögést a kövérséggel kapcsolatban. (De ahhoz, ugye, hogy dönthessünk, el kell olvasni. Vagy hinnetek kell nekem, vagy valaki másnak. :D)
Újabb meglepetés, bár erre most nem mondanám, hogy pozitív. Arra készültem, hogy vicces könyvet fogok olvasni, mert van az a sztereotípia, hogy a kövér nők viccesek, meg harsányak (egyébként igen), és sokat nevetnek (még ha nem is mindig őszintén). Arra számítottam, hogy akkor én most szórakozni fogok, merthogy egy humoros regénynek van hirdetve. És akkor én most egyáltalán nem szórakoztam.
Őszintén szólva ez egy kényelmetlen és kínos könyv. Félre ne értsen senki, ennek nem a kövérség az oka, legalábbis nem konkrétan. Nem szeretném elemezni a könyv tartalmát, mert ki vagyok én, hogy bármit is gondoljak arról, hogy ki hogyan látja magát, vagy mi az alap viszonyítási pontja a saját életében. Szerencsére nem kell vele egyetértenem, vagy ellentmondanom, ez olyan könyv, amit csak úgy el kell fogadni, hogy ja, ilyen is van.
Inkább kilodráma az egész, mint felnőtté válás regénye, és ha egy kicsit megerőltette volna magát, és nem csak a felszínt kapargatja, elég mélyreható könyv lehetett volna. Így csak felszínes siránkozás, az úristen, kövér vagyok, senkinek nem kellek szindrómáról, és igazából közben nem nagyon tudtam eldönteni, hogy most akkor ez a lány tényleg olyan visszataszítóan bálna módon túlsúlyos, vagy csak egyszerűen nem felel meg a mai szépségideálnak, ahol mindenki bálna mód elhízottan hájasnak minősül, ha vaságy nélkül is mutat valamit a mérleg.
Nem tudom, mit gondoljak erről a lányról. Az olykor nem is létező háján kívül semmit nem mutatott meg magából. Mintha a létezése arról szólna, mit lehet utálni a világban (az embereket, akik ehetnek lelkifuri nélkül, a kiálló kulcscsontokat, a nagy adag ételeket más szájában, de leginkább önmagát), és közben nem látom, mi az, amit szeret (azon kívül, hogy sovány szeretne lenni), mi az, amitől boldog lesz, ami feldobja a napját, ami miatt szívesen létezik. Olyan megalkuvó a saját magától való undora miatt, hogy képtelen voltam együttérezni vele.
De az is igaz, hogy nem tudom ezért hibáztatni. Ebben növünk fel, a csapból is az folyik, hogy ne legyen rajtad felesleg - már nem is arról van szó, hogy kövér vagy-e, hanem hogy mennyire tudsz sovány lenni, és mindezt mennyire tudod egészségesnek álcázni. Nem meglepő, ha bárkinek is az életében a súlya lesz a központi probléma, csak nem szabad azt hinni, hogy soványan az embernek nincsenek gondjai, és csupa boldogság minden perce.
Nem szerettem olvasni. Nem tudtam átérezni a kövérségét (pedig egyáltalán nem vagyok vékony én se), és nagyon-nagyon messzire volt tőlem lelkileg is, gondolkodásilag is Lizzie, aki úgy határolódott el a kövér Lizzie-ségétől, hogy Beth-nek hívatta magát. Viszolyogtam ettől a nőtől, mert nem tudott magából semmi olyat mutatni, amit kedvelni tudtam volna, viszont megmutatott mindent, ami nem tetszett benne, valszeg neki magának se. Kevés nőnek felhőtlen a viszonya a saját testével és súlyával, de ekkora mértékű önundort érezni... nekem ez sok volt.
Valahol a felénél stílust váltott, emészthetőbb lett az írásmódja, mintha magára talált volna abban a sovány testben, amit kiszenvedett magának, és ami miatt rettegés lett életének minden másodperce: bármikor elveszítheti, és még mindig nem elég sokat vesztett. Ja, hát vannak ruhák, amikbe a próbababákon meg a bemutató csontvázakon kívül más nem fog beleférni soha. Ez ilyen.
A legjobban egyébként a férje szemszögéből írt fejezett tetszett, lehetett volna belőle még. Szegény pasi...
A borító rózsazsín cukomázas.
Fánkos.
Szomorú.
Elsőre nem ezt mondanám, de mégis nagyon passzol a könyvhöz. Csak nem kell tőle rózsaszín csillámfánkos érzést várni.
Végül nem bánom, hogy végigolvastam, pedig a negyedénél becsuktam, hogy nem kell ez nekem. Tanulságos és elrettentő. És fals. Valamiért végig ez volt az érzésem, pedig az írónőt akkor láttam csak, amikor már kiolvastam.
 |
| Volt ez a nő igazán kövér valaha is...? |
