2011/11/11

Karen Chance - Cassie Palmer sorozata

Ezek a bejegyzések nem vesztek el a másik blogról, de mivel annyiranagyonkedvenc, itt a helye.

1 - Megérint a sötétség

Amint látjátok, lelkesen küzdök ezzel a vámpírkönyves dömpinggel, ami most elborított minket. Megéri, ha olykor kincsre akad az ember, mint most is. Cassandra Palmer jövőbelátó képességekkel rendelkező ember (háhá, végre ember, még ha nem is átlagos), ráadásul látja a szellemeket is.Tony, a vámpír-nevelőapja még kiskorában megölette szüleit, hogy kihasználhassa képességeit, és most, hogy Cassie megszökött tőle, vérdíjat tűzött ki a fejére, így menekülnie kell. Cas felkarolt az utcáról egy srácot, aki a legnagyobb vámpírtámadás alatt okoz neki egyszerre meglepetést és csalódást, majd a Szövetség fészkében köt ki, a legnagyobb hatalmú vámpírokkal körülvéve, és ahogy tisztul a kép, rá kell jönnie, hogy nem csak nevelőapja, de még sokan mások is szeretnék holtan tudni.

Érdekes ez az okkultista vonulat a könyvben, elég otthonosan mozgok a témában, úgyhogy megállapíthatom, hogy Chance is nagyon utána nézett. Szüksége is volt rá, mert az a mitologikus és ezoterikus kavalkád, amit ebben a könyvben felvonultat, megkívánja a precízséget, és hogy ne keverjen össze fogalmakat, személyeket, elnevezéseket. Vannak persze vámpírjaink, de mellettük még tündérek, (akiknek a létezésében senki nem hisz), szellemek (akikben meg aztán pláne nem, gyerekmesének tartják), szatírok, alakváltók, boszorkányok, mágusok, asztrálutazás. Természetesen a legkidolgozottabb szereplők a vámpírok, ők belopták magukat a szívembe. Ráadásul, hogy lássuk, Chance-nek van humorérzéke is, mindenkit beírt a történetbe, aki valaha élt és mozgott: Michelangelot (egyelőre említés szintjén), Raffaellot (többször is találkozunk vele, hiszen a Szenátus egyik tagja), Mirceát, Drakula testvérét, aki szintén egy Öreg, és Raszputyint, aki most is megtalálta a sötét oldalt, de megjelenik Marlowe neve is, vele még nem találkozhattunk, meg nem is tudom, még kik. Nincs túlmagyarázva, és nem hat erőltetettnek, hogy ennyi név előkerül a múltból, inkább örültem neki, hogy jé, mennyi ismerős. Mikor először megjelentek a tündérek, azért volt egy kis kétségem, hogy mi lesz itt, mert sosem tesz jót egy könyvnek, ha túl sok mindent akarnak belezsúfolni. Az eredmény viszont meglepett, őszintén mondom, nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Pörgős cselekmény, teli van akciókkal, érdekes és izgalmas jelenetekkel, ráadásul a vámpírok alakja nem lett hiteltelen, még akkor sem, ha nem feltétlen az a klasszikus, koporsóban-földben lakó, kihűlt testű lények lettek.

Nem is tudom, hogyan kellene osztályozni ezeket a könyveket. Amíg csak egyet olvasok ezekből az újfajta vámpíros-romantikus-akciós-olykordugós könyvekből, nem tudom eldönteni, mennyire jó egy könyv, hiszen nem tudom mihez viszonyítani. Az első az újdonság élményével hatott, és nyilván jó pontot kapott, ha valamennyire is le tudta kötni a figyelmemet. Most viszont, a sokadik után, azt hiszem, változott egy kicsit a kép bennem, mit is tartok jó könyvnek ebben a stílusban. Ez mindenképpen az, annyira, hogy lepipálja mégFrost könyvét is, nagyon magasról. Emellett limonádénak tűnik a többi, talán azért, mert mindegyikben nagy szerephez jut a szex, sokszor elég direkt módon, pornóstílusban, itt viszont egészen más szemszögből láthatjuk ezt a 'vámpírerotikát'. Ráadásul nincsenek a történetben holt időszakok, amikor semmi nem történik, és az írónak ki kell töltenie az űrt ezzel-azzal, hogy teljen az idő, és ilyenkor jönnek a nagy orgiák, meg az oldalakon tartó nyavajgások. Itt ilyen nincs, mindig történik valami, ami nem szex, és nem is feltétlen vérfürdő. (Aztán persze nincs kizárva, hogy jön egy újabb, amiről majd megintcsak ezt fogom gondolni, de egyelőre Cassandra vezet.) Aki szereti az akciódús könyveket, a mágikus csatákat, a személyes történeteket, és az érdekes karaktereket, semmiképpen nem csalódhat ebben a könyvben.

2 - Árnyak vonzásában

Cassandra Palmer kalandjai folytatódnak, nem is akárhogyan. A Pythia szerep egyre nehezebben megy neki, mivel már szembesülnie kellett vele, hogy bár ereje hatalmas, igazából irányítani, használni nem nagyon tudja, pedig sokszor nagyon jól jönne. Kiderül az is, miért ennyire szoros a viszonya Mirceával, meglátogatja Tündérországot is, utazgat az időben és a térben, Pritkinnel is kénytelen közelebbi ismeretséget kötni, találkozhatunk rohangáló tetkókkal, sőt, helyváltoztató tetoválószalonnal is. Meg még egy csomó mindennel.

Jó sok ez így, nem? De, az, ráadásul csak egy részét soroltam fel a történéseknek. Sokaknál olvastam, hogy ez mennyire zavarta őket, mert a könyv nem más, mint 330 oldal színtiszta akció és pörgés, úgyhogy ezt győzni kell szuflával. Én meg pont ezért szerettem. Nem volt egy pillanatnyi megállás sem, és az a sokféle lény, akikkel teliszórta Chance a könyvet, csak színesítik az egész történetet. Mondjuk, hogy értékelhessük a sokszínűségét a könyvnek, legalább annyira unnunk kell a vámpíros könyveket, mint nekem. Én élveztem, hogy ennyiféle lény van, és hogy mindig akció van, és persze külön örültem a Mirceás jeleneteknek. Pritkin meg elég nagy meglepetés volt, valahogy az első részből másképpen emlékeztem rá. Ebben a kötetben az írónő igyekezett velünk megkedveltetni őt, velem biztosan sikerült. Jó fazon. A molyon Frosttal hasonlították össze, amivel én több okból sem értek egyet. Frost könyveiben csak és kizárólag vámpír és ember szereplő található, és tény, hogy nincs bennük ennyi akció, lehet közben érzelmekben meg érzéki élményekben fürdőzni, a nagy hajsza közben megpihenni. Az árnyak vonzásában is vannak érzéki epizódok, de közel sem annyi, mint a fent nevezett könyvben, vagy a többi hozzá hasonlóban, ez egészen egyszerűen másról szól. Lehet, hogy kicsit sok, kicsit tömény és túlzsúfolt, a többihez képest, de véleményem szerint Chance megtalálta az egyensúlyt még a pörgésben is, mégpedig a karakterekkel, és magával a világgal. Mindig hoz egy szereplőt, aki felpiszkálja az agyamat, és érdeklődést kelt maga iránt, jelen esetben Pritkint, a mágust; hogy Mircea is fel-feltűnik, csak hab a tortán. Nem beszélve arról, hogy a cselekmény, a háború, az üldözés, a menekülés, a másik világ, a lények, mind izgalmasan és érdekfeszítően vannak megírva, és én nagyon szerettem visszatérni ebbe a világba. Örülök, hogy megtaláltam ezt a sorozatot, valahogy közelebb áll hozzám, mint a többi eddig olvasott.


3 - Átölel az éjszaka

A sorozat, az egy nagyon faramuci valami. Egy idő után vagy besokall már az író is a saját világától, ezzel kiábrándítva az olvasót még azokból a részekből is, ami egyébként nagyon tetszett neki, vagy pedig indít egy egészen kérdőjeles első könyvvel, amiből aztán a többi könyv alatt szépen kibontakozik egy világ, megismerhetjük a szereplőket egyre jobban, és a történet is halad a saját medrében, szépen, előre, ahogyan az életben egyik napra jön a másik.
Chance története egészen szélsőséges érzéseket váltott ki az olvasókból. Voltak, akik imádták már az elejétől, és voltak, akik felrótták neki a pörgést, a túl sok akciót, hogy az ember olvasás közben alig kap levegőt, olyan sodrása van a sztorinak. Én a rajongók táborát gyarapítom, bár meg tudom érteni azokat is, akiknek túl sok egyszerre ennyi feszkó, és olykor szívesebben időznének pár tíz oldalt a másik szemét vagy az aktuális éjszakai csillagképet bámulva. Ez valóban nem az ő sorozatuk, mert itt nincs egy perc megállás sem, az elejétől kezdve csak rohanunk, először egyik helyről a másikra, aztán ezzel egy időben egyik időből a másikba. Nincsenek érzelgős jelenetek, sem lélekboncolás, leginkább egy misztikummal sűrűn telitűzdelt, mágusokkal, vámpírokkal, démonokkal, boszorkányokkal, és mindenféle egyéb lénnyel megfűszerezett, nagyon tömény akcióregényként tudnám jellemezni, amit vagy bír az olvasó szuflával, vagy kifulladva félredobja.
Részemről semmi gondom a pörgéssel, főleg, ha azt ekkora szakértelemmel adagolja valaki, mint ahogyan Chance teszi. Biztos, hogy szerepet játszik ebben az, hogy nagyon kedvelem Casst, és alapvetően mindenkit, de leginkább Mirceát és Pritkint. Nem csodálom, hogy Cass közöttük csapong, két olyan végletet képviselnek, amik közül igen nehéz lenne a választás normális esetben is, így meg, hogy egy vámpír és egy csatamágus (bocsánat, hadmágus, de irtózom ettől a szótól) között vacillál, akiknek csodás karaktert rajzol meg Chance, különösen érthető.
És itt jön a sorozat varázsa a szememben. Az első rész valóban egy bevezető kötet. Ahogyan azt kell, felvázolja a világot, a mágiáját, megismerjük kissé a szereplőket is, valahogy olyan menetben, ahogyan ez a valóságban is történni szokott, amikor egy új helyzetbe, új emberek közé csöppenünk. Cassy nincs tisztában azonnal azzal, hogy kiben bízhat, kitől mit várhat, hogy hogyan működnek a dolgok, és mi is valójában a feladata, így ezt mi sem fogjuk azonnal megtudni. Idő kell hozzá, hogy fény derüljön dolgokra, személyekre és szándékokra, és idő kell ahhoz, hogy mindent megérthessünk, Cassyvel együtt. A második részben már sok minden összeállt, de még nagyon foghíjas volt a kirakós, és csak reméltem, hogy nem hiába olyan vonzó Pritkin a kidolgozott, kemény testével, és a még annál is acélosabb és könyörtelenebb lelkével. Szerettem volna hinni, hogy Cassy mindenkit át tud verni, és a hiányosságait, tudatlanságát előnyére fogja tudni egyszer fordítani.
És itt a harmadik rész, amiben alapvetően minden kiderül, a hangulat a tetőfokára hág, és pont ugyanannyi kérdés és probléma merül fel, mint amennyi megoldódik. Elképzeléseim vannak csak, mi maradhatott a negyedik részre, de hogy nem járok utána, az is biztos, csak lelőnék egy csomó poént, és nem ér annyit az egész. Sokkal jobb találgatni, és olyan dolgokon agyalni, mint hogy a Pythia hogyan fogja ezután rendezni a dolgokat, mekkora hatalma lesz, ki lesz az első, aki be mer szólni neki, hogyan alakul a kapcsolata a körrel a megszerzett tudás és az események birtokában, és vajon Mircea vagy Pritkin jól formált hátsója fog ránk kacsintani a lapokról.
Az tuti, hogy a harmadik részben sem jut sok levegőhöz a légszomjas olvasó, viszont az is tény, hogy eddig ez a sorozat csúcskötete, ami a leginkább egyben van minden szempontból. És őszintén szólva, nem értem, hogy hogy nem lehet ezt a sorozatot nagyon-nagyon élvezni, de lehet, hogy csak némi adrenalinfüggés kell hozzá, és az meg nincs mindenkinek.:) Csak bátorítani tudlak benneteket, hogy kezdjetek neki, ha úgy érzitek, bírjátok szuflával, mert nem fogjátok megbánni, egyszerűen nem lehet. Ráadásul nagyon jókat lehet közben röhögni, mert szerencsére azért Chance nem veszi túl komolyan magát, így Cassy is nagyon lazán áll a dolgokhoz. Nehezen tudnám megmondani, hogy melyik a jobb, Moning, vagy Chance, még szerencse, hogy nem kell köztük választanom.


Share:

0 komment:

Megjegyzés küldése