KEMÉNYFEDÉL

Legnagyobb meglepetés

Lakatos Levente - Bomlás

TOP 5 legjobb 

Peter V Brett - A Rovásember

Kevin Hearne - Hounded 

Alma Katsu - Megtorlás

Gillian Flynn - Holtodiglan

J.A. Redmerski - A soha határa

TOP 3 Sci-fi
 On Sai - Calderon 2
On Sai - Scar
James S.A. Corey - Leviatán ébredése
 
TOP 2 romantikus
Heidi McLaughlin - Örökké a csajom
J.A. Redmerski - A soha határa


TOP 5 legrosszabb

Michel Houellebecq - Elemi részecskék

László Zoltán - Egyszervolt

Rubin Eszter - Barhesz

Jennifer Ashley - Lord MacKenzie tébolya

Larissa Ione - Csábítás

Scar egy fiatal lány, aki egy keresztény közösségben nevelkedik, árvaként. Nem attól keresztény, mert megkeresztelték volna, nem is attól, mert ezt látta maga körül, neki az Istene a lénye egy része. Beszél hozzá, Isten olykor válaszol, néha csak vidoran kuncog, de olyan kapcsolat van közöttük, ami a többi vallásos ember előtt rejtve marad, de amire ők is vágynak. Isten persze szokásához híven mindig lelép, ha éppen szükség lenne rá, ezen Srac néha dühöng, néha kétségbeesik, de aztán valahogy túllép a dolgon, és a hite nem szenved törést.
A keresztények hitével szemben ott van a világegyetem másik pólusa, a mentálok, akiknél a logika és a matematika mindenek felett áll. Az érzéseket létezésük óta, fennmaradásuk érdekében elnyomták magukban, és hogy egységesen, biztonságban élhessenek, elfogadják a pár tagból álló vezetőségi irányítást, akiket a főmentál irányít, szóval elvileg diktatúrában élnek, de nekik ez a természetes. Amikor Don megjelenik a felforgató, szabadságra és érzelmekre vágyó énjével, a mentáltársadalom kiveti magából, mert veszélyesnek ítélik a népük létére nézve.
A két világkép éles ellentéte ragadott meg leginkább a könyvben. Rengeteg akció van benne, és persze érdekes a világ is, de a szellemiség, ami a szereplőket mozgatja, ami minden mondat és minden cselekedet mögött ott van, akár szimpla ember, akár keresztény, akár mentál, az az igazán elgondolkodtató.
És amikor ez a kettő ütközik egy harmadikkal, ami felveti a létezés egy magasabb síkjának a kérdését, onnantól válik csak igazán érdekessé ez az elméleti fejtegetés. Mert kicsoda a keresztények Istene, egy megfoghatatlan, fogalom, vagy egy élő és létező entitás? És ha egy valóságos lény valahol egy sokadik dimenzióban, az ok lehet arra, hogy bárki is eldobja a hitét? Attól Isten meg fog változni?
A mentálok rettegnek az erejétől, és ez nagyon érdekes, hiszen hozzánk képest ők is valami Istenhez hasonlóak, csak mivel láthatóak és megfoghatóak, nem lettek belőlük istenek.
Don lenyűgöző karakter. Renegát mentál, felforgató eszmékkel, amik alapjaiban rengetik meg a mentáltársadalmat. Nekem logikusak a gondolatai és a reakciói, de a mentálokat összezavarja. Tökéletes a megformálása nem csak az egyes szereplőknek, de az egész népnek.
Lucy szerintem közel sem tökéletes, inkább csak próbál annak látszani. Betegesen irtózik például a páratlan számoktól, és olyan, mint egy tisztaságmániás, csak nem domesztoszt használ, hanem mondjuk pár évtized alatt lopva, hogy senki ne vehesse észre, a megfelelő méretűre csiszol egy tárgyalóasztalt. Ráadásul képmutató. Cseppet sem szimpatikus, mégis érthető karakter, még együttérzést is képes volt belőlem kiváltani. Visszataszító nő, bár nagyon érdekes jellem.

Még akkor is, ha az emberek a Gonosz karmai közé kerülnek.
Felmerült bennem, hogy ha a Jó Lény (nem szeretem Istennek hívni) egy másik síkon létezik, akkor a Gonosz nem-e onnan való maga is? És persze az örök kérdés: van szabad akarat, vagy determinált minden lépésünk? Véletlenek sorozata egy-egy esemény, például amikor Scar megússza a veszélyes navigálást, vagy amikor Don segít neki megtalálni a hajóját, vagy amikor Artúr úgy dönt, hogy ha már Scar meghalt, neki már mindegy, és felkéredzkedik egy hajóra?
Vajon véletlen, hogy én, aki zsigerből elutasít mindent, ami keresztény, megilletődve olvastam Scar hitéről, vagy az ördögűzésről?

Még a magam számára is meglepő, mennyire feltétel nélkül elfogadom On Sai könyveit; ő nekem legalább akkor etalon a magyar írók körében, mint mondjuk Erikson vagy Martin a külföldiek között. Egyszerűen tudom, hogy nem fogok benne csalódni, a neve már garancia, teljesen mindegy, hogy humoros kalandregényt vagy sci-fit ír. 

A Scar egészen más, mint a Calderon, ha valaki hasonlót vár, az ne tegye. Nem mondom, hogy csalódni fog, mert az lehetetlen, de nem olyan. Hogy a karakterek élők és lüktetők, és a történet teljesen leköti az ember figyelmét, már nem is mondom, ez nálam alap egy jó könyvnél. De az, hogy még a szellemi/lelki mondanivaló is így betaláljon nálam, holott nem érdekelnek az effajta vonulatú könyvek, az nagyon nagy ritkaság. Biztosan számít, hogy egészen más aspektusból láttatja a vallást, másképpen fogalmaz, behoz egy úgyfajta magyarázatot, amin el lehet gondolkodni, és lehet vele játszani, mennyire illik bele a világképembe. Nincs semmi dogmatizmus, szöveges mellébeszélés, felvet egy kérdést, megfogalmaz rá többféle választ, aztán kezdjek vele, amit akarok. És arra jutok mindig, hogy a szavak csak félrevezető címkék, ami mögötte van, az minden esetben ugyanaz. És akkor megnyugszom.

Emlékezetes könyv. A lelki ráhatáson túl életem legdöbbenetesebb szerelmi vallomását itt olvashattam: "Tudom, hogy nem vagy szép, nem vagy jó. Tudom, hogy ki fognak miattad gúnyolni az Astoron."

Hát mi ez, ha nem a valóság, amikor tökéletesen tisztában vagyunk a másikkal, mégis akarjuk? Mert a rózsaszín köd után mindenki szembesül azzal, milyen a másik valójában, nade mindjárt ezzel kezdeni? :) Meg is kapta érte szegény Artúr a magáét, nyilván én se értékeltem volna, ha ezt így az arcomba nyomják. De pont ettől volt életszagú és őszinte. A borzalmak mindenkit arra késztetnek, hogy az igazságot lássa, kendőzetlenül, mindenféle udvarias máztól mentesen.

Ha szeretsz idegen lényekről, űrcsatákról, pusztulás utáni életről olvasni, akkor a te könyved. Észre sem fogod venni a vallási felhangot, vagy ha mégis, nem fog zavarni, mert azt csinálod majd, mint én: visszafojtod a lélegzeted, úgy olvasod, ami történik, és majd csak utólag jut eszedbe, hogy gondolkodj bármin is. Addigra meg már el fogod fogadni.
Ha viszont épp a vallás miatt akarod olvasni, ne tedd. Csalódni fogsz, mert nem szolgálja ki a keresztény hitet, kérdéseid lesznek, fel fogsz háborodni, és egyáltalán, olyan gondolataid és reakcióid lesznek, amit elítélne az egyházad.
Ha vonzanak a csavaros elméletek, a diplomácia sötét útvesztője, amit egy olyan fajjal szemben kell művelni, ami az agyának sokszorosát használja hozzánk képest, élvezni fogod. Számomra mindig az a kulcsfigura, a legérdekesebb, aki ezeket a szálakat mozgatja, még akkor is, ha a történet és a többi szereplő a háttérbe szorítja. Mikor jössz rá, hogy ki a nagy Manipulátor? Én hamarabb is rájöhettem volna, de koncentrálnom kellett, hogy vegyek levegőt, annyira izgalmas volt épp a történet, és nem értem rá gondolkodni.

Olvassatok On Sait. Hiba lenne kihagyni. és bár a Calderon inkább csajos könyv, a Scart nyugodt szívvel nyomnám bármelyik pasi kezébe. (Nincsenek benne súrlódó dugattyúk. :D)

Mindenkinek nagyon boldog 
Karácsonyt kívánok, 

sok-sok könyvvel. 
Mi mással. ;)

avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Tavaly a hirtelen felindulásból elkövetett vásárlásom az egyik legkellemesebb emlékemmé vált, hála Calderon kapitánynak, aki mellett remekül szórakoztam, sajnos csak néhány órát. Eléggé zokon vettem, hogy olyan rövidke a könyv, ezt szerencsére most kiküszöbölte On Sai, és a második részből sokestés olvasmányt csinált, amire még rá is segítettem, hogy direkt lassan olvastam.

Az első résznél alapvetően elégedett voltam: humoros, kalandos, inkább, mint sci-fis. Oké, az űrben játszódik cirkálókon, meg hajókon, de nem volt különösebben lényeges tényező, hogy a galaxist gyarmatosítottuk, és a Házak uralkodnak. Volt egy kard, ami érdekesnek tűnt, és volt a nemesi világ, amit éppen hogy csak érintettünk, de igazából az első kötet anélkül is elszórakoztatja az embert, hogy komolyabban a mélyére akarnánk ásni a dolgoknak.

De azért mégiscsak piszkált pár momentum, főleg a kard és a japán Ház, és amikor On Sai írta a blogján, hogy kérésre efelé kanyarodott a történet, számomra teljesen meglepő volt, hogy miért nem alapból? Ez egy olyan érdekes részlet, és annyi minden szőhető köré, amit köré is szőtt, hogy nekem ez teljesen természetes volt, hogy hát persze, hogy a kardról és a japánokról fog szólni a második rész.

De persze nem csak róluk.

Igazából az első rész a második mellett apró kis epizódnak tűnik. Egy felvillanás, ami bevezet a világba, megismertet pár jópofa alakkal, ad egy kis ízelítőt a Játékból, és felírható depresszió ellen, annyira remek kikapcsolódás.

De itt már komolyodik a dolog.

Először is kemény politikai csatározások folynak, most már nem is a függöny mögött, hanem premier plánban, és ez maga a gyönyörűség. Megismertem a házakat, a módszereiket, a kegyvesztett japán Házba is bebocsátást nyertem, és nem csak úgy, futtában, hanem rendesen, részletesen.

A másik gyönyörűség a kard volt. A lények szimbiózisa a viselőjükkel, a kommunikációjuk egymással és az emberekkel. Fogalmam sincs, honnan jött az ötlet, mondjuk ez már az első részben is volt, de remek volt, hogy ennyire a mélyére mentünk a kardok lelkének is.

Az első résznél azt gondoltam, hogy oké, ez egy vicceske sorozat lesz, amolyan űrbe kilőtt pasi-Plum, akin majd időnkét jól szórakozok, de semmi komoly.

Aha, hát nagyobbat nem is tévedhettem volna.,

Azzal, hogy ebben a második részben kapott egy ilyen jól összerakott és ennyire egyedi háttérvilágot, nagyon is komolyan kell vennem, és bár szerettem én az első részt is nagyon, az igazán nagy kedvencem ez a második lett. (meg majd a többi is, ha az is ilyen lesz.)

Egyrészt akciódús, és mivel több oldal, több akció fér bele, és a több oldal több információval is jár. És nem utolsó sorban jól el lehet nyújtani az olvasás élményét, igazán élveztem, hogy napokon át Calderonnal fekhettem. Rengeteg apróságból tevődik össze a háttér, és minden megjelenik a maga helyén és idejében. Először például nem is gondoltam volna, hogy Matteo gróf hologramos körömlakkja bármilyen jelentőséget hordozna, pedig de. Nem mindegy a minta, a szín, a több szín, az árnyalat, meg hogy hol viseli. 

Calderon családja is felvonul, Ferrero gróf zsenialitásával együtt. Egyszerűen bámulatra méltó a diplomáciai érzékük ezeknek a nemeseknek. Mindegyiknek, kivétel nélkül. A virágnyelvük számomra rejtély, viszont szórakoztató.

Taina az egyik kedvenc női szereplőm. Az a nőiesen kifinomult hozzáállás, ahogyan Calderont és az allűrjeit viseli, meg ahogyan a társadalmi különbségeket és a politikai erők rájuk gyakorolt hatását tűri, emlékezetes szereplővé teszik. És nagyon szimpatikussá.

Calderon is nagyot nőtt a szememben. Az első részben annyira lökött volt, és olyan nemesi, hogy úgy tűnt, minden sikere csak a véletlen műve, ő csak úgy épp ott volt, amikor összejött valami. Viszont itt már azért nagyon is látszik, hogy nem csak vicces, hanem elég veszélyes, és erős, nem csak testben. Ami külön tetszett, hogy a lelkierejét nagyon finoman ábrázolta On Sai, a kardon keresztül (amit én is annak láttam, mint Calderon, tőle teljesen függetlenül, úgyhogy azt is sikerült átadni :D), szinte csak éreztette, és ettől sokkal hangsúlyosabb lett, mint ha tudatában lett volna az erejének. Calderon igazi Vezér, nem csak a katonáké, de a Házáé is.

A másik szívemcsücske Aguri lett, de kedves On Sai, miért tetted ezt vele?! :D Na mindegy, ettől ő még az, aki, és nagyon bírom, meg aztán nagyon kellett egy másik alfahím Calderon mellé.
Oregon meg egyszerűen egy hatalmas arc.
Igazából minden szereplő az, nagyon jól eltalált jellemekkel van teli a hajó, és mindenki annyira kontúros, hogy véletlenül sem lehet összetéveszteni valaki mással.

On Sait és Calderont a végtelenségig tudnám olvasni. Olvassátok ti is, mert ritkán, nagyon-nagyon ritkán lehet magyar írótól ennyire színvonalas alkotást olvasni, ami kiállja az ízekre szedést is.

És remélem, lesz harmadik rész. 

Amikor leírja, hogyan csócsálja a szoba közepén a kutyája a véres betétjét, picit elgondolkodtam, hogy biztosan szükségem van-e nekem erre a könyvre, mert oké, balesetek mindig történhetnek, csak nem biztos, hogy erről mindenkinek tudnia kell. Dehát nem lehetek ennyire elzárkózó mások fontos problémáival szemben, meg aztán hamar rájön, mi okoz neki örömet, az egy picit tovább lökdösött, és hát ez is fontos, úgyhogy nem adtam fel.

Aztán előkerült a pornó, mert pornó nélkül nincsenek mindennapok, ezt mindenki tudja, mintha a saját gondolataim olvastam volna, kezdett megváltozni a hozzáállásom.
Egyetértek Morannal, hogy a feminista eszmék, amik eredetileg az egyenjogúságot szolgálták, és a hatvanas évek szexuális forradalma, ami valahol befejezte ezt a "felszabadítást", nem a koronát tette fel erre az egész cécóra. A lényeg valahol elveszett útközben, átalakult, és a rosszul, rosszkor használt "feminista" jelző eltorzult, és már nem azt értjük alatta, amit valójában jelent.

Ezt a könyvet minden nőnek el kellene olvasnia. Valószínűleg találhatunk olyan dolgot benne, ami ciki ugyan, de megtörtént (ha velünk mégsem, akkor kuncogunk egyet magunkban, hogy ajjdejó, hogy ez nekünk kimaradt), és jó tudni, hogy mással is történnek ciki dolgok, bár még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezekről bárkinek is tudnia kell, de biztosan vannak olyanok, akiket megnyugtat a tény, hogy nincsenek egyedül. A kínos pillanatokon kívül persze eszünkbe juttathatja, hogy harisnyával a fejünkön játszottuk el, hogy hosszú a hajunk, ezzel együtt magunkévá is tettük a női hódítás első és legfontosabb szabályát: ha hosszú a hajad, nyerő vagy, mert ezzel lehet a leginkább manipulálni a férfiakat. Ha nem babáztál, és soha nem akartál királylány lenni, akkor is volt harisnya a fejeden, legalább egyszer, hogy kipróbáld, milyen.
Nekem a harisnya után a pingponglabda következett, betettem mellek gyanánt, hogy majd jó nagyot akarok. Szívesen leülnék egy picit magammal, hogy meggyőzzem azt a csöpp lányt, ne tegye be, elég lett volna akkora is, amekkorára a labda nélkül nőtt volna.
A szőrrel folytatott küzdelem a legtöbb nőnek ismerős. Amikor nagymamám megtudta, mit művelek (és meg sem tudott mindent), teljesen elképedt, és önmagát hozta fel példaként: hagyjam rá, nézzem meg, már neki sincs. Kösz, mami, nem akarnék 80 éves koromig dzsungelben élni. Moran erről mást gondol, de igazából az a jó a feminizmusban, hogy ő is gondolhat mást, meg én is, a pasik meg gondolhatnak egy harmadikat.
A pasiknak egyébként csak egy nagyon meghúzott és cenzúrázott példányt engednék elolvasni (lásd fent, nem kell mindenkinek mindenről tudnia), mert félek, olyan kiábrándító lenne a számukra a legtöbb, velünk kapcsolatos dolog, hogy hirtelen nagyon megugrana az melegek száma.
Van benne egy nagyon jó gondolatsor, amit biztosan alkalmazni fogok, ha egyébként olyan problémába botlok, amit másképpen nem tudok kezelni. Meg fogom magamtól kérdezni, hogy a "Férfiak is csinálják? Férfiak is aggódnak miatta? Férfiak idejét is rabolja? ..." - azt még nem tudom, milyen esetben oldja meg a kérdést egy 'nem' vagy egy 'igen' ezekre a kérdésekre, és még abban sem vagyok biztos, hogy melyik válasz mire utalhat, de ki kell próbálni, aztán majd megtudjuk. Mivel nekem nem jelent problémát az életemben a burka viselése ( a férfiaknak sem, de ők hozták a törvényt, amivel megvédik a nőket ... a férfiaktól), biztosan lesz más, amiben majd irányt mutat, hogy a férfiak gondja-e, vagy a nőké. Lekicsinyítve: az emberemé vagy az enyém. És ha visszapasszolom neki, most már meg is tudom indokolni. Remek.

Moran szerint (vagyis szerintem szerinte, amit leszűrtem a hozzáállásából), a világot két dolog mozgatja: a feminizmus és a pornó. Úgy vélem, igaza lehet, mert vagy valamelyiktől indul, vagy oda érkezik, de a másik végén ott van a kettő közül valamelyik.
A könyv maga Moran: ahogyan a világot látja, ahogyan az formálta és formálja őt, önmagához és a nőiséghez való hozzáállásának a tolmácsolása. Vannak dolgok, amikkel nem értek egyet: nem kell magam feministának vallani ahhoz, hogy önmagam lehessek (de mint rámutatott, ez a feminizmus nélkül nem lenne lehetséges, amiben igazat kell, hogy adjak neki), vagy nem kell szőrt növesztenem a muffomra, csak hogy természetesnek mondhassam magam.
Időnként konkrétan sírva röhögtem, de inkább mélyen elgondolkodtatott a könyv. Egy csomó helyzettel nem szembesülök, ami "feminista" gondolatokat válthatna ki belőlem, és egy csomó dolog nem is igazán érdekel, amitől feministának vallhatnám magam, mi több, azt sem értem, hogy bizonyos dolgok miért olyan nagy gond a világ egy részének, szóval teljesen passzívan viszonyulok hozzá, mint akinek semmi köze az egészhez, de ez a könyv elérte, hogy elgondolkodjam a nők bérezésén, a fazonra vagy simára borotvált puncin, a fehérneműk méretén vagy a harcos feminista öltözékén.
Vannak problémák viszont, az evési zavarok, a szexuális zaklatás, a munkahelyi megkülönböztetés, ami számomra sem idegen, és nem érzem, hogy megváltozna attól bármi is, mert Moran ezeket leírta. Inkább amiatt sokatmondó, hogy szinte az egész világon minden ugyanúgy történik. Például az esküvők marha drágák, és feleslegesen kidobott pénznek tűnik a rá költött összeg. Igaza van, inkább a végén kellene ünnepelni, amikor kiderül, tényleg kitart-e addig mindenki. Vagy a tűsarok és a gyerekszülés, ami szintén egységes képet fest; úgyhogy mi nők teljesen egyformák vagyunk, legyünk akárhol.
Az abortusszal kapcsolatos gondolatai talán sok embert fel fognak háborítani, de szerintem igaza van.

Egészen biztosan újraolvasós könyv. Ha kicsit változik az ember élete, elő kell venni, mert biztosan talál benne valamit, amit a megváltozott helyzetére alkalmazhat, vagy ha mást nem, legalább támogat, hogy igen, van ilyen, nem ismeretlen a világnak, történjen bármi is.
Most pedig ki kellene találni, hogyan kellene a férfiakat is felszabadítani, hogy visszakaphassák a tökeiket.

Calderon kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.

Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.

Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…

Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.

Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát?

Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?

Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.

A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.

Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?

De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?

A Calderon, avagy hullajelölt kerestetik várva várt folytatása.

Gail Carriger - Blameless Szégyentelen
Szédítően szellemes!
Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna – Lord Akeldama – váratlanul elhagyja a várost. Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak a katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.
Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát. Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat; csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait. Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek – és pestót hordanak maguknál.
A szezon botránya – Lady Maccon elhagyta a férjét, és visszaköltözött rémes családjához!

Ahogy napnyugta után beköszönt a sötétség, megjelennek a magúrok: természetfeletti erővel bíró démonok, akik izzó gyűlöletet táplálnak az emberiség iránt. Évszázadokon át uralták az éjszakát és az emberekre vadásztak, akik mágikus rovások mögött kerestek menedéket. E hatalommal bíró jelek eredete elveszett a legendákban, védőerejük pedig rémisztően törékeny. Mindez nem volt mindig így. Egykor a nők és férfiak egyenrangú ellenfelei voltak a magúroknak, de azok az idők már elmúltak. A démonok éjről éjre erősödnek, míg az emberek csoportjai egyre csak fogyatkoznak a kíméletlen öldöklésben. Most, hogy a jövőbe vetett remény múlóban van, három fiatal, akik túlélték a démonok vérengzését, megpróbálják véghezvinni a lehetetlent. Elhagyják a rovások hanyatló védelmét, hogy egy elkeseredett küldetésben tegyenek kockára mindent a múlt rejtélyeinek felkutatásáért. Együtt szállnak szembe az éjszakával.

Arlennel Tölgypatakban ismerkedünk meg, aki családjával épp segíteni igyekszik a démontámadásnak áldozatul esett falubelieknek. 11 éves, (senki ne ijedjen meg, időközben majd fel fog nőni), de már komoly teendői vannak: segít a ház körüli munkákban, és bár még nem vált teljesen egyértelművé, de nagy tehetsége van a rovásokhoz is. Amikor a magúrok elözönlötték a földet a régi időben, rovásokkal védekeztek ellenük, olyan sikeresen, hogy visszaűzték őket a magba. Ez sok ezer évvel ezelőtt volt, így a rovások nagy része elveszett, és amikor a magúrok újra megjelentek, a megmaradtak felkutatták a rovásokat, amikre még emlékezhettek. Ezeket ajtókra, póznákra festették, vésték, rajzolták, hogy kívül tartsák a démonokat. Arlen ösztönös tehetséggel használja a rovásozást, így amikor elhagyva családját, nekiindul a világnak, több éjszakát tölt a szabad ég alatt a saját maga rajzolta rováskörben, míg eljutott a Szabad Városok egyikébe, Milnbe, ahol egy Fullajtár a szárnyai alá vette, és egy rovásvető mellé adta tanoncnak. 

Rojer még csöpp kisfiú, amikor faluját, Hídfalvát felégetik a démonok, szüleit megölik, ő csak azért tud megmenekülni, mert az egyébként gyáván megfutamodó Arrick, a faluba érkező Fullajtár Zsonglőrje kénytelen a kisfiút is magával cipelni, és Angiersbe visszatérve a segédjévé teszi. Rojer elvesztette két ujját a támadásban, ezért nem lesz jó Zsonglőr belőle, neki egészen máshoz van tehetsége.
És Leesha, Rönkösháza Gyógyfüvésze, aki egy öreg gyógyító, Bruna mellett tanulja ki a mesterséget, vele 13 évesen találkozunk először. Hidegszívű anyja feleségnek szánja, papírkészítő apja reméli, hogy egyszer rá hagyhatja majd a műhelyét, de az események a lányt Bruna mellé sodorják, és ő örömmel marad mellette hét éven át, hogy az utolsó dolgot is elsajátíthassa, amit Bruna tud. Amikor már mindent megtanult, elküldte őt Angierbe, hogy egyik volt tanítványának a betegén segíthessen, és bővíthesse tudományát.

Mivel különböző helyekről származnak, a vidék szinte minden szegletét és életmódját megismerhetjük. Aki érzékeny a világ és a háttértörténet megformálására, az most örülhet, mert nagyon részletesen és aprólékosan körüljárunk mindent.
A faluk és a városok közötti kapcsolatot a Fullajtárok adják, akiknek nehéz a munkájuk, hiszen nekik kell biztosítani a kereskedelmi forgalmat, postások és még a rovásokhoz is kell, hogy értsenek valamennyit, és nem utolsó sorban nagyon bátornak kell lenniük, hiszen olykor az éjszakát a szabad ég alatt, magúrokkal körülvéve kell tölteniük.. Mindegyikük visz magával egy Zsonglőrt, aki amolyan dalnok és cirkuszos egy személyben, az ő feladatuk szórakoztatni a falusiakat, és a mesemondásuk tovább adja a régi idők történeteit. Bár a Zsonglőrök útja nehéz, sokszor a városi életük sem könnyű. Ha nincsenek úton, a városi közönségnek adnak elő, és ha a bevételüket meg tudják védeni néhány nagy arcú másik Zsonglőrtől, akkor szerencséjük van.
A magúrok a föld mélyéről jönnek, és mindenféle lény megtalálható közöttük: szél-, kő-, fa-, és tűzdémon. A rovások és a napsütés kordában tartja őket, de mindent megtesznek, hogy a rovások között megtalálják a réseket, és akkor annyi annak, aki a körön belül van.
Ellenük kell felvenni a harcot, és visszaűzni őket a saját terepükre, hogy soha ne térjenek vissza.

De rég olvastam már ennyire jó fantasyt! Minden teljesen egyben van: kidolgozott világ, karakteres szereplők, akikkel gyerekként találkozunk ugyan először, de az író remekül megoldotta, hogy nem kell a kamaszkor hülyeségeit végigszenvedni, és lazán átívelte ezt az időszakot addig, amikor már viszonylag felnőtteknek mondhatóak. (kivéve Rojert, de szegénykém egyébként sem egy tipikus gyerek. Tízévesen már kenyérkereső, és kénytelen feltalálni magát a világban.) A rováskészítés érdekes folyamat, engem kicsit a rúnákra emlékeztet, de rengetegféle van belőlük, és még több el is veszett az idők során.
Ritkán érzem azt, hogy a karakterek alá vannak rendelve a történetnek, újabban az a szokás, hogy pár erős jellemű szereplő viszi a hátán a sztorit, de itt nem. A történet teljesen önálló életet él, és mellette még a szereplők is érvényesülni tudnak, és a kettő között teljes az összhang. Ebből a szempontból Martin (Trónok harca) írásmódjára emlékeztet, Brett is nagyon profinak tűnik, ha egy történet tolmácsolásáról van szó. (Még mielőtt félreértés nem lesz belőle, a sztoriknak semmi közük egymáshoz.)
A regény elején a három szereplőről inkább csak tudni, hogy fajsúlyosak lesznek a történetben, igazi jelleme talán csak Leeshának van, a két fiú csak fokozatosan emelkedik ki a tömegből, láthatóan úgy formálódnak, ahogy nőnek. Nekem ez azért lényeges, mert bár Arlen elég jól használja a rovásokat gyerekként is, mégsem volt olyan érzésem, hogy mini-hős, hanem tipikus gyerek: a sikerétől elbizakodott lesz, aztán a hibái rádöbbentik, hogy mennyire kiszolgáltatott, és nem mond nemet a védelemre, nem akar és nem is tudna egyedül boldogulni. Ott van neki Ragen, a Fullajtár, biztos hátországnak, ahol mindig szeretettel látják, és megadják neki a lehetőséget, hogy gyerek lehessen. Nem éreztem azt egyik gyereknél sem, hogy lehetnének akár 20 vagy 25 évesek, Brett nem akarja velük megtámogatni a történetét, mert az nélkülük is abszolút megállja a helyét. Tudjátok, mire gondolok: nincs szüksége arra, hogy a fiatal olvasókat bevonzza a fiatal szereplőivel, akik csak mondvacsinált fiatalok, mert az ő története elbírja, hogy megvárja, míg felnőnek, és elég érettek legyenek.

Nagyon megszerettem ezt a könyvet, szerintem messze kiemelkedik a fantasyk közül. Nem nagyon tudok mibe belekötni, nem látom a hiányosságait, csak azt érzem, hogy még akarok - a történetből, a rovásokból, a démonokból, a mágiából, mindenből.

Állítólag ez egy botránykönyv. Nyilván, azokban a körökben, ahol ez a könyv botrányosnak számít, nem olvastak még igazán botrányos könyvet, szóval ezzel vitatkoznék, de fogjuk rá, hogy már rendesen ki van tolva a tűréshatárom, másoknak nem feltétlen.
Akkor nézzük azokat a botrányos dolgokat.

Egy nyári délután, amikor még Yonne-ban laktak, Michel a mezőn futkározott Brigitte nevű unokatestvérével. Brigitte különlegesen kedves és szép tizenhat éves lány volt, néhány évvel később sajnos hozzáment egy szemétládához. 1967 nyara volt. Brigitte megfogta Michel kezét, megpörgette maga körül, azután lehemperedtek a frissen kaszált fűbe. Michel szorosan hozzábújt Brigitte meleg melléhez. Brigitte-en rövid szoknya volt. Másnap mindkettőjüket vörös kiütések borították el, az egész testük szörnyen viszketett.

Szóval botránykönyv. Gondoltam, itt jön akkor egy kis szoknya alá nézés, vagy valami illetlen huncutkodás. Fenéket. Ez szépirodalom, célja az olvasó kiművelése, így ezzel folytatja:

A Trombidium holosericeum, más néven bíboratka nagyon gyakori a nyári mezőkön. Az átmérője körülbelül két milliméter. A teste vaskos, húsos, erősen domború, élénkvörös. Rovarorrát az emlősök bőrébe vájva elviselhetetlen viszketést okoz áldozatainak. A Linguatula rhinaria a kutyák orr–, homlok– vagy állkapocsüregében él, de néha az emberben is megtelepszik. A lárvája ovális, hosszú farka van. A szájszervén fúróeszköz van. Két pár lábcsonkján karmokat visel. A kifejlett példány fehér, lándzsa alakú, 1,8-1,85 milliméter hosszú. A teste lapos, gyűrűs, áttetsző, kitines szilánkok borítják.

Ennyi. Én meg csak pislogok, hogy mi van? Előtte ugyanez volt a fizikusokkal, meg a biológusokkal, ilyen lexikon-szerűen belecsapott a témába, aztán a következő sorban meg visszalök a történetbe, ahol a homokosokat nézi távcsővel, és petyhüdten lógó farokkal, vagy a maszturbálási szokásain merengene, ha lenne neki olyan.

Houellebecq csapong, és ami a legnagyobb bajom, hogy magából a történetből nem ad eleget. Elővesz ő mindent, mikrobiológiát, fizikusokat, az erkölcs filozófiáját, tetveket a lexikonból, a kegyetlen állatvilágot, a holttest lebomlását, és közben olyan érzésem van, hogy nagyon szeretne elmondani nekem valamit, de mintha kényszeresen mellébeszélne. Lehet, hogy ez egy példázat, az "amint fent úgy lent" elvének a bonyolult tolmácsolása, vagy az emberi természet kivetítése a környezetünkre, ahol visszaköszön a kegyetlenségünk és a társadalmi berendezkedésünk, esetleg a fizikális és mentális evolúció történetének összesűrítése, vagy a gazdasági és társadalmi változások összefonódása és azok hatásai. Vagy ez így mind együtt, választhat, kinek mi a szimpatikusabb magyarázat, de ha egyik sem tetszik, tetszés szerint lehet azonosulni Michellel vagy Brunóval, a férfiak két végletével; az egyiknek sosem állt fel, a másiknak mintha örökké merevedése lenne. De a petyhüdt és az álló farok mögött ott van Franciaország történelme, a törvényhozás változásai, a társadalmi reakciók, az abortusz és az euthanázia kérdése, mintegy okaként a személyes nyomornak.

Elég sokat foglalkozik ez a könyv nemi szervekkel és nemi szerepekkel, életunt, kiábrándult, és depresszív, mégis benne van a krízisben lévő férfilélek minden bája. Ettől függetlenül nyomasztó, de nem is lehet más egy olyan író könyve, akinek a létezése teljesen érdektelenné vált szülei számára szinte a születése pillanatában. Mert Michel maga az író, akiről megtudhatjuk, hogy a tudomány útján Pif indította el (igen, a képregény), és hogy petyhüdt a farka. Bocs, de ezen fenn vagyok akadva. Nem mintha nem érdekelne egy férfifarok, de akkor már foglalkozzunk vele rendesen, és ne tereljük a szót őslények és férgek felé.

Önéletrajz, megemlékezés, társadalomkritika, nihilizmus, emberi lételemzés, lelki, szellemi és szexuális kirándulás és kiábrándulás, mindezt nagy léptékben, és mindezzel szemben olyan mérvű távolságot tartva, mintha nem is az íróval történt volna az élete. Nem próbálja meg elemezni a helyzeteket, minden magyarázat, amit az eseményekre talál, valami tudományos elmélet kivetülése, és egyféleképpen értelmezhető: a nagyobb elnyomja a kisebbet, és minden pusztulásra ítéltetett, hogy visszatérhessen a létezés körforgásába.
Hogy jó volt-e olvasni? Egyértelműen nem. A stílusra rá lehet hangolódni, de az életundorra, ami süt a sorokból, nem.
Szexuálisan cseppet sem felforgató könyv, csupán kérdéseket feszeget, bár lehet, hogy nem ez volt a célja, csak azért hozta fel a témát, hogy ő maga tisztán lásson. De bennem azért felmerült, hogy vajon mennyiben okolható egy életen át tartó frusztrációért egyetlen pillanat, ami valójában nem is volt igazán kellemetlen. Lehet az oka a boldogtalanságnak egy óvatos és bántónak cseppet sem nevezhető elutasítás? Hemperegjünk meg a múlt sérelmeiben, hogy igazoljuk a jelenünk nyomorát, mondván, ilyesmin nem lehet túllépni? Ezeknek az embereknek az élete teljesen kiüresedett, és ahogyan azt megszokhattuk, teli van álságos reménykedéssel. De ez teljesen felesleges erőlködés. Ők egyszerűen balfasznak születtek, így is fognak meghalni. Egyikük érzékeli ezt, a másik rezignáltan átvonul az életen és nem hajlandó tudomást venni semmiről, ami az igen szűkre szabott komfortzónáján kívül esik.
Tökéletes társadalmi tabló a 20. századról, francia módra.