Évzárás 2015

Ez lesz az ötödik évzáróm a blogspoton, egyébként nem is tudom, hanyadik. Talán a kilencedik (lenne, ha kezdettől évzáróznánk). Most kellene összegezni, statisztikát csinálni, meg top-könyveket, amit lehet, hogy fogok is, de nem tudom. Messze még a poszt vége. :)

Nem valami egyszerű kiválasztani, mi volt az év legfontosabb aspektusa.
Önmagam számára talán az, hogy abszolút leszakadtam erről a 'minden könyv kell és azonnal' típusú hozzáállásról. Kellemetlen, ha az embert ilyesmi feszíti belülről, nem? :) Sokkal kellemesebb az érdeklődés szintjén tartani a könyves nézelődéseket, meg az újdonságok figyelését. Sőt, nagyjából a fele könyvtáramtól meg is váltam karácsony előtt. Megvettem anno egy rakat könyvet, csak mert olcsó volt, csak mert másoknak nagyon bejött, nálam meg csak a helyet foglalta. Így meg talán eljutnak oda, ahol tényleg szükség van rájuk. És tavasszal még egy nagy csomótól megválok majd, csak erre azért rá kell készülni.

Amikor átnézem a gr-en, hogy adott évben miket is olvastam, mindig egy kicsit elszomorodom, hogy mennyi kihagyható volt közte. Olyan igazán nyomot hagyó regény, ami a részemmé vált, most sem volt túl sok. A pillanatnyi élvezetnek viszont jó dolog hódolni, a felejthetők pont ilyenek.
Idén is megvolt a Fever újraolvasása, ez egyértelműen nem felesleges időtöltés. Jövőre sztem Cassie Palmert nyomom le újra, és ezzel hátha ráveszem magam, hogy folytassam angolul.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy januárban jön a Feverborn, és ha minden igaz, ezek után még három könyv, bár valszeg nem az eredeti tervek szerinti történettel. Én azt se bánnám, ha sose hagyná abba Moning.
Idén rengeteg urban fantasyt olvastam. Feltett szándékom volt, hogy az összes magyarul megjelentet elolvasom, és nem is sokkal vagyok elmaradva.

Az idei legeslegjobb a sokszor újraszülető Harry August. Újraolvasósan legjobb.
A második helyen Abercrombie sorozata, az Első törvény világából.
A harmadikon az Acél emléke. Pedig nem indult jól a kapcsolatunk, de végül belopta magát a kedvencek közé.
Ezt követi Bennett a Horzsolásokkal.
Brian McClellan Lőpormágusa és a Wayward Pines osztoznak az ötödik helyen.

A legeredetibb világot, amit urban fantasyban valaha is olvastam, Anne Bishop Others sorozata adta. Vagyis adja. Egyelőre az első részt olvastam csak, de itt nem szeretnék megállni. Kétlem, hogy itthon széles körben sikere lenne a sorinak, de aki szereti az egyedi világokat, annak mindenképp ajánlom.
A legértelmetlenebb a Felföld volt. Fura könyv, remek kivitelezés, igazán borzongató hangulat, rengeteg kérdőjellel bennem, és kétséges, hogy van-e a könyvnek bármi értelmes mondanivalója, vagy akármije, de legalább lehet róla beszélni.
A legnagyobb meglepetést On Sai új regénye okozta, az Apa, randizhatok egy lovaggal?. Valahogy úgy esett az utóbbi években, hogy minden év végére jutott egy On Sai. Kibékülnék vele, ha ez nem változna. (Lehet kérni új Calderont jövő karácsonyra?:)
Volt még egy meglepetés, a Felföld ködén túl. Vállalom, hogy elfogult vagyok, és nem látom tisztán a hibáit, de ez van. Igazi guilty pleasure, sokkal inkább, mint bármi más.
Amikor olvastam a Kolibrit, azt gondoltam, hogy az év legrosszabb könyvén rágom át magam, nem is változott róla a véleményem.
A legjobban Harry Agustot szerettem, és ez is mozgatta meg leginkább az agyam. Imádtam elmerülni ezekben az életekben, ami mindig ugyanaz volt, és mindig más. Nagyon a szívemhez nőtt az egész történet, és az írónőtől én bármit, bármikor. Remélem, mihamarabb, bőven vannak könyvei.

Kellene valami terv jövőre, amit fel tudok borítani.
Írtam már arról, miket kellene olvasnom, amit a végtelenségig tudnék kiegészíteni minden alkalommal, amikor ránézek a listára. Fel sem soroltam egy csomót, amikkel még lógok magamnak, pl. a Térség sorozat negyedik része, meg önálló kötetek, meg még el sem kezdett sci-fi meg krimisorozatok, amiknél vagy időre, vagy a folytatásokra várok, hogy egyben tudjam őket olvasni.

Idén hatvanakármennyi könyvet olvastam, ebből 28-ról poszt is született. Jövőre sem nagyon kellene ezt a számot növelni, ez így pont kényelmes. Hogy mennyiről lesz poszt, az meg majd kiderül. És ahhoz képest, hogy mennyire utálom a kék színt, rengetek kék könyvet sikerült elolvasnom.

Jelentkeztem Lobo várólistacsökkentős játékára. Most úgy gondolom még, hogy nagyon jó kis listát sikerült összeállítanom, de ez ugye pillanatnyi szeszély, de azért remélem, hogy legalább 12 könyvig kitart. Meg végülis szeretem a feladatokat, ebben az otthoni túlkínálatban kell némi támpont. Az vezérelt, hogy ezeket úgyis beterveztem, a nagyobb részét még idén akartam volna olvasni, csak nem fér bele mindig minden. Most meg izgi lesz válogatni, hogy mivel is kezdjem az évet - csökkentsek várólistát, random bökjek rá valamire, vagy vegyek egy teljesen újat...

 Köszönöm, hogy velem voltatok idén is, jövőre se legyen ez másképp. :)

Olvass tovább...

Matt Haig - Én és az emberek

Andrew Martin megoldja a világ legbonyolultabb matematikai rejtélyét. Aztán eltűnik, és a közeli autósztrádán bukkan fel újra. Anyaszült meztelen, és barátságosan leköp minden arra haladót. Ám ez a férfi már nem Martin professzor, hanem egy idegen lény, aki a tudós alakját felvéve azért jött, hogy információkat gyűjtsön és megsemmisítse a képletet, amely veszélybe sodorhatná az univerzum jövőjét. A lény figyel, de nem ért semmit az emberekből. Miért hordanak ruhát, miért alapítanak családot, miért bámulják hétvégenként, ahogy huszonkét férfi kerget egy labdát? De a legfontosabb: mi az a furcsa érzés, amely összeköti az embereket, és amit úgy hívnak: szeretet?

Matt Haig könyve egyszerre humoros sci-fi és szívmelengető mű a világegyetem legnagyobb rejtélyéről, azaz rólunk, emberekről.

ALEXANDRA

Mit tesz egy idegen, aki közénk érkezve a Cosmopolitanból próbál tájékozódni a világunk működéséről? Természetesen közli a pucérsága miatt őt számon kérő rendőrrel, hogy a ruhák a testen "jelentősen akadályozhatják, hogy elérjem az egész testre kiterjedő, tantrikus orgazmus állapotát." Jobban meg kellene gondolnunk nekünk is, mihez nyúlunk az üresjáratokban.

Úgy tűnt, az embereket egyáltalán nem zavarja, ha valaki meztelenül álldogál egy esőerdőben, nekik csak az számít, hogy ne az ő pázsitjukon, vagy annak környékén álldogáljon pucéran.

A professzor megoldja a világunk egyik legnagyobb, prímszámokkal kapcsolatos matematikai problémáját, ezért az idegen lények eltüntetik a Föld színéről, saját társukkal helyettesítve, akinek ki kell nyírnia mindenkit, aki csak tud a megoldásról. Ahhoz képest, hogy egy ilyen helyzetben talán nem tanácsos a profra felhívni a figyelmet, nem sikerül feltűnésmentesre az érkezése. Hogy miért nem ruhában küldték a Földre, az a prímszámok melletti másik nagy rejtély, csak ennek a megoldását senki nem tartja fontosnak, holott legalább olyan hosszútávú következménye van, mint a Riemann-sejtés megfejtésének. A lényeg, hogy az emberiség még nincs felkészülve a megoldás hosszútávú hatására, így minden nyomot meg kell semmisíteni, ami a megoldáshoz vezet.

És miközben nyomokat tüntet el, és próbálja megszerezni nem létező emlékeit környezetéről, családjáról, önmagáról, megismerkedik az emberekkel is. Az első, amit érzékel, hogy rondák vagyunk, mindenféle taszító nyúlvánnyal, egy csomó logikátlansággal és felszín alatti dologgal, teli látszólagos ellentmondásokkal.Borzalmas kajákat eszünk, de a zenénk és a költészetünk leveszi a lábáról.

Nagyon szórakoztató figyelni a beilleszkedését, hogy mennyire félre lehet érteni egyes szokásainkat, mennyire benne kell élni adott közegben, hogy dolgok egyértelműek legyenek, és mennyire rá lehet csodálkozni amúgy természetesnek tűnő dolgokra.

A tehén amúgy egy szárazföldi háziasított állat, többfunkciós patás, amelyet az emberek amolyan kisboltszerűségnek tekintenek, hiszen egyszerre biztosít ételt, folyékony frissítőt, trágyát, és dizájnos lábbelit is.

Szóval a prof tünteti el a nyomokat, miközben próbál a "családban" létezni, de nincs egyszerű dolga, nem hagytak rá boldog örökséget. A fia 15 éves kamasz (azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, bár elég jófejnek tűnik kamaszhoz képest), a feleségével olyan a kapcsolata, mint az átlagpasik nagy részének, és ahogyan azt lehet várni, a kezdeti küldetéstudatot átformálja a megismerésünk és a megértésünk. Nem is olyan könnyű azok elpusztítását tervezni, akik közel állnak hozzá, és valószínűleg ez valami mélyatomi dolog, de minél több időt tölt embertestben, annál inkább embernek érzi magát.

Régen nevettem ennyit könyvön, teljesen kikapcsolt, hogy ennyire kifordult szemszögből nézhettem magunkra, a világ működésére, meg mindenre, ami körülvesz bennünket. Jó lenne a hétköznapokban időnként ez a külső, földönkívüli rácsodálkozás, stresszmentesítene bennünket egy kis időre. Nameg nagyon jókat röhöghetnénk egymáson is, önmagunkon is.

Meg persze van ennek a könyvnek azért egy komoly oldala is, elég sokat beszél a matematikáról, a hatásáról, de csak úgy lazán, szinte mellékesen, hogy nem igazán veszem zokon, hogy egy kukkot nem értek belőle. Megoldottak egy egyenletet, na és? Ettől miért fordulna ki a világ a sarkaiból? Szóval ez egy egészen más dimenzió, matematikusnak lenni, de pont ettől olyan érdekes megismerni valakit, aki a számok világában létezik és gondolkodik, aki mindent, de tényleg mindent meg tud magyarázni matematikailag. Csak aztán szembesül azzal, ami nem matematika, viszont legalább olyan fontos, az érzelmekkel és az emberi élet értékével, és ezzel kezdenie kell valamit.

Olvass tovább...

Boldog Karácsonyt Mindenkinek

 

képek a pinterestről

Olvass tovább...

Valami majd csak lesz

Közeleg az újév, és még fogalmam sincs, milyen fogadalmakat akarok megszegni, de megnéztem a sorozataim, márminthogy mennyit nem olvastam el, miket kellene folytatni, meg egyáltalán, mennyibe szeretnék még belekezdeni, és azt gondolom, az egyik fogadalom biztosan az lesz, hogy nem fogok új sorozatokkal megismerkedni. 2015. dec. 31 a vízválasztó, amit eddig beszereztem, az szabad préda, sőt, szinte kötelező, a többire meg rá se kellene néznem. Persze, ha jön valami Nagyon Jó, azt ugye nem szabad kihagyni, de ezt nagyon le akarom minimalizálni.
A másik, amit meg utólag értékelnék, ha teli lennék minőségi olvasmányokkal. De ezt meg aztán végképp nem lehet előre tudni, legalábbis csak időnként, és elég kevés az esélye, hogy egy fantasy annyira letaglózzon, hogy ne akarjak tőle felállni. Ezt az ellentmondást még nem sikerült feloldanom, mert ugye olvashatnák én szépirodalmat is, csak hát mégse. Legalábbis nem túl sűrűn, és az sem feltétlenül a kritikai értelemben vett szépirodalom.

Idegesít picikét, ha ránézek egy borítóra, és fogalmam sincs, miről szól (Lilith Saintcrow Dante Valentine-ja. Ki volt benne, miért volt benne, hol voltak, mi történt, senki ne kérdezze). Meg amikor annyira középszerűen semmitmondó egy könyv, hogy azon gondolkodom, minek kellett ezzel nekem időt tölteni (pl. Koontz halottlátós sorozata. Nem tudom, hogy a fordítás a béna, vagy egyébként is ilyen idegesítően dedós a stílusa, de baaahhh. Többet nem kell, még ha Moning odáig meg vissza is van tőle.)

Idén megvolt egy csomó urban fantasy, de vannak még elmaradásaim. Arra jutottam, hogy van pár, amit érdemes angolul folytatni, azokat folytatom is, a többiből elég, amennyi magyarul van. Minden nem megy, viszont ebben az a jó, hogy ha kevés kötet jelent meg, azért végzek velük gyorsan, mert csak 2 rész, ha meg sok, akkor meg azért, mert magyarul olvasom. :D Nem szeretek tökölődni könyvek felett, elmegy tőlük a kedvem, ha sokáig olvasom őket.
A True Blood mindenképp folytatós, ha már egyszer megjelent az összes része. Ne kelljen már mindig azért nyígni, hogy nincs folytatás. Olvasnám én a Mercy Thompsont meg a Chicagolandet is magyarul, ha lennének, de nincsenek ugye, helyettük jönnek bénaságok, amik nem kellenek.
A Kör trilógiából már csak egy rész van hátra, illene már lezárnom végre.
Brent Weekset is folytatom, az Éjangyalosát is, és a Prizmásat is.  
Goodkind Igazság kardja sorozatát is kinéztem, de ez még nekem is iszonyat mennyiségű lap. 11 rész, közel 1000 oldalas könyvekkel. Inkább bele se gondolok. De kedvet kaptam egy fantasy-világhoz, ahova, ha egyszer sikerül befészkelnem magam, sose fogynak el hozzá a lapok. Na, ez kábé ilyen. Életem végéig olvasni fogom. :D
Mint Robert Jordant. Ha egyszer elkezdem, az Idő kereke is ilyen belemerülős lesz reményeim szerint, és ennek se lesz vége soha, úgyhogy mindig lesz mit olvasnom, ha rákapok.
A Vasdruida folytatásairól még semmi hír, azt pihentetésre állítottam, és nem tudom, mit tegyek Abercrombie Half-os sorozatával. Az elsővel egyáltalán nem voltam kibékülve, de azt olvastam, hogy a második már felnőttesebb, úgyhogy ezt még megfontolom.
Goldenlane-t és Gaurát mindenképp olvasok (olvasnék?:D), meg Grangét is kellene.
Kitaláltam, hogy félévente (aztán lehet hogy év/db lesz ebből) újra kellene olvasni valamit. Most Fawcett Katedrálisa felé kacsintgatok, de eszembe jutott Barkertől a Korbács is. Na, majd látjuk.
Időnként elkap a vágy, hogy Scalzit meg VanderMeert olvassak. Én se értem. Az első részek elég közepes élményt adtak, de lehet, rosszkor olvastam, de csak meg kéne néznem, milyen, ha mondjuk valami agyrohasztó uf után olvasom. Ha akkor se jön be, akkor tényleg meszelem őket.
És akkor még a vcs is ott van, meg az egykötetesek, amiknek a felsorolásával inkább nem is próbálkozom.
Lehetne, hogy most 10 évig senki nem ad ki semmit? Talán utolérném magam. Jó, Bardugo könyve még megjelenhetne, de aztán tényleg semmi.:D

Olvass tovább...

Claire North - Harry August csodálatos élete

Harry August a halálos ágyán fekszik. Már megint.
Bármit tesz, bárhogy dönt, ha eljön a halál, Harry mindig visszatér oda, ahonnan elindult: újra gyerek lesz, de olyan gyerek, akinek birtokában van az immár jó néhányszor leélt életére vonatkozó összes tudás. E téren soha nem változik semmi.
Egészen mostanáig. Ugyanis a tizenegyedik élete végéhez közeledő Harry ágya mellett fölbukkan egy kislány: ,,Kis híján lekéstem magát, dr. August" - mondja. ,,Küldenem kell egy üzenetet."
A könyv annak történetét meséli el, hogy mit tesz Harry ez után, mit tett előtte, és hogyan próbálja megmenteni a múltat, amelyen nem változtathat, illetve a jövőt, amelyet nem hagyhat bekövetkezni.
ATHENAEUM

A borítókép picit megtévesztő, mert Harry maximum a második életéig nevezhető gyereknek, onnantól viszont gyermekteste egy felnőtt lelkének ad otthont, aki minduntalan visszatér a kiindulóponthoz, születéséhez, 1919 első napjához. Ezután újra és újra átéli a születés és halál körforgását, nem feledve egyetlen életet sem.
Azt gondolnánk, unalmas lehet mindig ugyanazt átélni, de mivel a döntés szabadsága mindenkinek adott, így egyik élet sem ugyanaz. A történelem fősodra állandó, de az emberi életek vehetnek más irányt.
Egyetlen élet, éljük át akár egyszer, vagy harmincszor, bekorlátoz. A szűkre szabott időn belül a világot jobbá tenni nem lehet, sőt, változtatni sem szabad rajta, megvannak a körforgásnak is a szabályai, de ha a lélek szemszögéből nézzük, ebből mégis rengeteget lehet tanulni. A külső tényezők nagyjából változatlanok: háború, terrorizmus, politikai botrányok, tőzsdei műveletek, ebbe egyetlen kálacsakrának (így hívják a könyvben azokat az embereket, akik az újjászületések körforgását átélik) sem lehet beleszólása.
Sokkal érdekesebb, miken megy át Harry, mire feldolgozza ezt. A hibák, amiket elkövet, a következmények, amik ugyan nem végzetesek, de igencsak kellemetlenek tudnak lenni, a kérdések és válaszok, és azok a kérdések, amikre nincsenek válaszok.

Viszont Harry nincs egyedül. Minden időben volt nem egy kálacsakra, akik azért, hogy megvédjék önmagukat, segítsék és támogassák egymást lelkileg és anyagilag is, valamikor az ősidőkben (ez lehetett az időszámításunk előtt, de lehetett 1550-ben is, senki nem tudja), megalapították a Kronosz Klubot. Olyan hatalom forrása ez az újjászületőkből álló csoport, amitől mindenképpen meg kell védeni a világot, hiszen az információk nem csak egyes emberek ismétlődő életeiben bővültek, de az idő síkján előre és visszafelé is, akár bárki számára hozzáférhetően. Ha rosszul élnek vele, annak beláthatatlan következményei vannak. Úgyhogy nem csak Harry ismétlődő életeiben, és az azokban bekövetkező kisebb-nagyobb  változásokban vehettem részt, de a csoport működésében is, és áttételesen más csoporttagok életeire is ráláthattam. Hátborzongató belegondolni ennek a működésébe, és hogy miket lehetne megtenni egy ilyen, valóban kollektív tudás birtokában.
A regényben ez minden probléma forrása. Valahol valaki visszaél a tudással, aminek nem lenne szabad megtörténnie, és kikerekedik belőle egy misztikus krimi, ahol egyik életből a másikba születve üldözik a gonosztevőket, és elég egyetlen rossz döntés, hogy megszakadjon az újraszületés.

Érdekes belegondolni, hogy vajon lehetséges, hogy mi is így éljük meg a körforgást, egyetlen élet pörög és pörög, amíg már mindent megtanultunk, és tökéletesítettük minden pontunk, aztán egyszer csak vége nem szakad, hogy jöjjön egy következő szint?
Vagy ez lenne a többdimenzió, ahol minden egyes változás egy újabb világot hoz létre, hogy kibontakozhasson, és megélhesse önmagát, mint a lehetőség beteljesülését?
Vagy csak véletlenül, valami hiba folytán megakadt a lemez?
Miért történik bármi? Ki tudja. Szeretünk célt adni mindennek, nehezen tűri a tudat, hogy bármi is ok nélkül történjen.
A regény abszolút alkalmas rá, hogy  értelmesen és többféle szemszögből közelítsük meg a témát, de hagyok nektek is kérdéseket, biztosan mások lesznek, mint az enyémek. Aki hisz a reinkarnációban, annak külön érdekes lehet ez a könyv, még akkor is, ha elsőre nem látjuk az értelmet ugyanannak az életnek a folyamatos újraélésében. Remek utazás volt egy különleges életsorozatban, tanulságos és elgondolkodtató. Minden percét élveztem.

Az írónőről
Három neve is van. Katherine Webbként, nagyon fiatalon, ifjúsági regényeket, Kate Griffinként felnőtt fantasy regényeket, Claire Northként pedig sci-fit (? inkább paranormális szépirodalom) ír.
Hát, a Harry August csak nagyon beleerőltetve és igencsak tágan értelmezve lehet sci-fi, szerencsére a címkézés nem befolyásolja a könyv tartalmát. Ez egy nagyon is filozofikus mű, kicsi misztikával körítve, mert a lélekvándorlás inkább a filozófia, mint a science fiction kérdéskörébe tartozik. Időutazás pedig, ami miatt gondolom, a sci-fi címkét ráaggatták, nem történik, az információ áramlik csak, de annak egy külön módja van. Bár a tudomány jelen van, de semmiféle olyan szerepe nincs, mint a sci-fikben szokott. Szóval ez nem sci-fi. Csak mondom.

Olvass tovább...

Várólistacsökkentés 2016

Azt írja Lobo, könnyítsek a lelkiismeretemen, de nekem olyan nincs, legalábbis régi nemolvasott kötetekkel kapcsolatban semmiképp. :D De tény, hogy egy kis listázás nem fog megártani.
Meg sose lehet tudni, ezeket végülis már eléggé akarom olvasni, nemár, hogy ne jöjjön össze a két listából 12. Úgyhogy úgy döntöttem, idén jelentkezem, semmi bajom nem lesz akkor se, ha nem csinálom meg.

12-es terv:

Scott Lynch - Locke Lamorra hazugságai

Ben Aaronovich - London folyói

Natasha Solomons - A Tyneford-ház

Gaura Ágnes - Átkozott balszerencse

On Sai - Lucy

Joanne Harris - Csokoládés barack

Ayn Rand - Az ősforrás

Joe Haldeman - Örök háború

Ernest Cline - Ready player one

Ben Elton - Vakvilág

Moskát Anita - Bábel fiai

Erik Axl Sund - Bomlás

Tartalék lista:

Natasha Solomons - Eltűnt férjek galériája

Roberto Bolano - Vad nyomozók

Mette Jakobsen - Minou szigete

Madeline Miller - Akhilleusz dala

Richard Morgan - Valós halál

Varga Csaba Béla - Santa és az Éj Asszonya

David Benioff - Tolvajok tele

MaryJanice Davidson - Egy haláli szingli meséi

Mary Robinette Kowal - Tünékeny illúziók

Capote - Hidegvérrel

Jake Adelstein - Tokio vice

J. Goldenlane - Éjfél

12/6

Olvass tovább...

A görbe jamgyökér rossz ómen

Lily King - Eufória
A regény három tehetséges, fiatal antropológusról szól, akik olyan szerelmi háromszögbe bonyolódnak, amely nem csupán egymáshoz fűződő viszonyukat, de karrierjüket és végső soron az életüket is veszélybe sodorja.

Andrew Bankson már évek óta egyedül dolgozik terepen, egy új-guineai törzset tanulmányoz kevés sikerrel. Egyre elszigeteltebbé és frusztráltabbá válik, lassan az öngyilkosság gondolata is megkísérti, amikor is találkozik a híres antropológussal, Nell Stone-nal és furcsa, szeszélyes férjével, Fennel. Banksont elbűvöli a különleges páros, akiknek a lelkesedése magával ragadja, és visszarántja a szakadék pereméről.

A két világháború között játszódó történetet Margaret Mead forradalmi antropológus életének eseményei ihlették. Mead a 60-70-es évek tudományos életének elismert alakja volt, aki a Csendes-óceán déli területein, illetve a Délkelet-Ázsiában élő törzsek szexualitáshoz fűződő viszonyát vizsgálta.

Az Eufória a szenvedély és megszállottság, a felfedezések és áldozatvállalás lenyűgöző története egy díjnyertes szerző tollából.

TARANDUS

A regény 80%-a antropológia -  a törzsi emberek viselkedése, az egymás mellett élő népek különbségei, az antropológusok információnyerési technikái, az adatok rögzítése, és egyáltalán, milyen az élete egy civilizált embernek a vad természetben. A maradék 20%-nak is csak egy kis része a fülszövegben említett szerelmi háromszög, úgyhogy senki ne várjon fülledt erotikával fűszerezett mindennapokat.

Bankson már két éve egyedül él az egyik törzsnél. Borzasztóan magányos, és amikor megjelenik nála Nell és Fen, nem győz csüngeni rajtuk.

Ők hárman tökéletesen leképezhetik, milyen csapatban és milyen egyedül dolgozni. És nem feltétlen halad az ember jobban, ha van egy társa, mint Nellnek. Nell akkorra már híres volt, könyve jelent meg, szaklapok idézték, elismert szaktekintélynek számított. Férje, Fen, csak a lépést próbálta meg tartani vele, kevés sikerrel. Bankson pedig hiába élt már két éve törzsi életet, még mindig kívülálló volt, rossz munkamódszerrel, gyenge információáramlással, munkakedv nélkül. Szinte mindent Nelltől tanult, azalatt a rövid idő alatt, míg velük volt.

A könyv nagy része a törzseket mutatta be, hogyan élnek, milyen szokásaik vannak, mennyire nehéz közel kerülni hozzájuk, és valós dolgokat tudni meg tőlük. Ebből a szempontból talán előny, ha egy pár megy terepre: a nők és a férfiak világa nem átjárható a másiknak, így a lehető legegyszerűbb tudáshoz jutni. Már ha hajlandóak rá, hogy megosszák egymással az információkat. Lehet, hogy Fen és Nell jó páros lettek volna, ha Fent nem a kisebbségi érzés, a mindenáron való bizonyítási vágy vezérli, hanem valóban együtt végzi a feleségével a tudományos munkát. Ebbe a feszült ellentétbe csöppen Bankson, aki igyekszik villámhárító lenni, megosztani velük a tudását, végül úgy köt ki az ágyában Nell, hogy mégis Fené marad. Azt hiszem, az egyetlen ember, akit ez az egész nem viselt meg, az Fen. Ő próbálja meg először elcsábítani Banksont, bár biztos vagyok benne, hogy nem szerette a férfiakat. Mindhármuk viselkedését élvezet elemezni egyébként, a regény is erre csábít: ki mit miért tesz, milyen ember, milyen célokkal.

Kicsit tanácstalan vagyok, hova tegyem ezt a könyvet. Nellt valós személyről mintázta Lily King, Margaret Meadről, de a regény fikció, kevés valóságalappal. Mead személye, érdekes foglalkozása csak egy eszköz volt, hogy kicsit megismerkedjünk a természeti népekkel, és három nagyon érdekes, és egymástól nagyon különböző emberrel, akiknek a sorsa összefonódott a vadonban, kiszolgáltatva magukat a természetnek, a törzsi jóindulatnak és egymásnak.

Olvasva Mead életrajzát, lett volna pár igen érdekes szál, amire ezt a  regényt ki lehetett volna hegyezni: Mead a törzsi szexualitást vizsgálta, a nők helyzetét a törzsön belül, a családról és a gyereknevelésről végzett megfigyeléseket, szóval lett volna egy rakat téma, ami felől meg lehetett volna közelíteni bármit, leginkább Mead személyiségét. Ehelyett kaptam egy valóban nagyon szépen és érdekfeszítően megírt, tudományos alaposságot nélkülöző, kifejtetlen antropológiai megfigyeléseket tartalmazó történetet, némi személyes drámával megspékelve. Lehetett volna nagyobb hangsúly ezen a szerelmi háromszögön, meg egyáltalán, a lelki tipródásokon, akkor nagyobbat ütött volna a dráma. Hiányzott az igazi szenvedély, kicsit papírmasé érzésem volt, amikor Bankson a Nell iránt táplált érzelmeiről beszélt. Ezt leszámítva is teli van a  regény kiaknázatlan lehetőségekkel.

Olvass tovább...

Lovagrandi On Sai-módra

On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt.

Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant.

Bele lehet zúgni valaki állába?

Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.

Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?

Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.

De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

KÖNYVMOLYKÉPZŐ

Meglátjátok ezt a borítót, meg ezt a címet, és mire gondoltok? Szerintem arra, amire én: hogy ez egy rózsaszín, randizgatós, szerelembeesős lányregény.

Hát nagyon nem.

Nem is értem, miért gondoltam ilyesmit, hiszen On Sai írta. Így ez egy nagyon könnyed és szórakoztató fantasy lett, romantikus szenvelgés helyett. És nem sorozat. Nem mintha bánnám, amikor On Sai sorozatírásba kezd, sőt, de jólesik időnként olyan könyvet is olvasni, ami az elején elkezdődik, és az utolsó lapon vége van.

A diókkal kezdődött minden. Igazából nem egészen, mert ennél sokkal régebbre nyúlnak vissza a kezdetek, de a mostani eseményeket egy kamionnyi dió indította el.

Három világ áll összeköttetésben egymással: Örökhon, a Föld, és Ég. Égben laknak az istenek, akik nem feltétlen jók, sőt; Örökhonban mágián alapuló lovagrendi társadalom van; a Föld meg mi vagyunk, így, ahogy vagyunk. Az ősi időkben Örökhon és a Föld szövetséget kötött Ég ellen: a földi mágiáért cserébe Örökhon megvédi a Földet az égi istenek elnyomó uralmától. Most viszont valami megváltozott, a mágikus Fal kezd elvékonyodni, amire úgy tűnik, mindkét világból rásegítenek. Jónéhány örökhoni leszármazott él a földön, ők most álmukban átkerülnek erre a másik világra, ahol a tudományt sarlatánságnak és babonaságnak tartják, és mindent a mágia irányít.

Mia Anne is így kerül át, álmában. Igaz, ő csak egy lovagot szeretett volna magának álmodni, aki nem taperolja le, hanem rendesen udvarolna neki, de kapott vele egy egész világot, különös szokásokkal, aminek nem igazán tud megfelelni. Dehát álmodik, mi baja lehetne?

Nagyon sok. Tudniillik, az apja, aki mellesleg aspergeres, és egy tudós zseni, épp ezzel a jelenséggel foglalkozik, a vezetőink ugyanis meg vannak róla győződve, hogy invázió várható.

Mia Anne-nál érnek össze a szálak, akire nem hat Örökhon mágiája, aminek rengeteg következménye van, így alapvetően mindenhol megpróbálják elpusztítani, amit ő olyan könnyed eleganciával nem vesz komolyan, amire csak egy tini képes.

Akiről eddig nem beszéltem, az Kósza, az örökhoni lovag, aki igyekszik betartani a világa és a rangja szabályait, de nem olyan egyszerű ez egy szökdécselő, csodás térdű varázslólány mellett, aki képes egy egész tavat kiemelni a medréből. Pedig Kósza próbálkozik, de nincs mit tenni, ő Mia Anne lovagja, megmentették egymás életét, az ilyesmit nem úszhat meg következmények nélkül, főleg, hogy még a lány térdeire is vethetett jópár pillantást.

Ez egy nagyon cuki könyv. Mia Anne igazán szerethető, nincs benne semmi olyan tini-allűr, amitől az ember agylobot kap, nincs beleerőltetve szerelmi háromszög, szóval minden olyan tipikus húzás hiányzik belőle, ami a szerelmetes ya-kra jellemző. Mia és a lovag közötti huza-vona nagyon szórakoztató, üdítő, hogy Mia még a saját vágyait sem igazán veszi komolyan. Nem csüng a lovagon, nem ájul el tőle, inkább folyton piszkálja és kötekedik vele, annyira más szabályok irányítják, mint amikhez eddig hozzászokott.

De mint már az elején is mondtam, ez nem egy szerelmi románc, hanem egy jóféle fantasy, ahol nagyon is komolyan kell venni a konfliktusokat, akár egy tini lelkében dúló kataklizmához, akár a világok összeomlásához vezet.

Imádom, amikor érződik, hogy az író szereti a saját világát, és élvezte az írást, és ez itt nagyon átjön. Lendületes, szenvedélyes történet, jól felépített világ, szórakoztató szereplőkkel, és igazi, mágikus-fantasys hangulattal, és ez az erőlködés nélküliség abszolút kiemeli a tömeggyártott könyvek közül.

Majdnem elfelejtkeztem a lóról. Bo, Kósza lova intelligens, kommunikatív, és átlát a szitán. Jobb vele vigyázni. Hatalmas egyéniség. Az egyik legjobb szereplő a könyvben.

Olvass tovább...