2017/11 - Keményfedél

2017/11/29

Kevin Powers - Sivatagi madarak

Tara Nima Add Comment
A huszonéves Bartle és a tizennyolc esztendős Murphy alakulata véres bevetésre indul az iraki homoktenger északi részén álló Al Tafar városért. Bartle a kiképzés során életre szóló barátságot köt Murphfel, és megígéri a fiú aggódó anyjának, hogy az álmait dédelgető, a háború brutalitására teljesen felkészületlen srácot épségben hazaviszi. Akkor még egyikük sem sejti, hogy a fizikai kimerültség, az ellenséges golyózápor és az őrjítő forróság minden szempontból kikezdi a bevetésen lévő katonákat. A fiatal Murph állapota aggasztóra fordul, és Bartle sorsdöntő lépésre szánja el magát, amiért sokszorosan megbűnhődik...
Díjnyertes háborús tényirodalom és lírai vallomás.

Eleinte nagyon igyekeztem beleélni magam a háború keltette érzésekbe. Őszintén megmondom, nem sikerült. Soha nem éltem át, csak elképzelni tudom, de egészen más érezni, mint olvasni más érzését, főleg ha az egy agymosott amerikai katona fejében és lelkében létezik.
Viszont ez az agymosás szükségszerűnek tűnik. Egyszerűen muszáj hinnie abban, hogy van értelme elmenni Irakba, Afganisztánba, Vietnamba, vagy bárhová, és érvényesíteni Amerika vélt érdekeit fegyverrel, bombával, önmaga életével. És azért is kell az agymosás, mert a haza szolgálatában való kezdeti lelkesedést nagyon gyorsan felváltja valami más, aminek nincs neve. Reményvesztettség, a minden mindegy érzése, a céltalanság, valami olyasmi, amitől kívülre kerül mindenhez képest, és ilyenkor már nem marad más, amibe kapaszkodni lehet, csak amit az ember fejébe belevertek.
Ezt az egészet, a mindent és semmit, az életet és szellem-létet tökéletesen megjeleníti Powers. Csodásan ír.
*Az én bajom, hogy sokáig előítéletes módon nem akartam kézbe venni, nem akartam primitív Andy McNab-féle ponyvát olvasni memoárként. Nem akartam egy olyan könyvet olvasni, amit valaki olyan írt, aki más történetét és érzéseit próbálja elmesélni, hogy eladható termék legyen belőle.*
De ezt tényleg ő maga írta, aki 17 évesen (??) belépett a seregbe, hogy a továbbtanulását finanszírozni tudja, és egy évre Irakba vezényelték. Ugyanazokon az utakon járt, mint amiken Bartle-t és Murph-öt végigvezeti.

Ezek a fiatalok úgy vonultak a háborúba, hogy azon rettegtek, életben maradnak-e, és közben valami magasztosat vártak a haláltól. Persze, hiába.
Elküldik őket meghalni, és a visszatérő fotósokat, akik végigdokumentálták a felesleges áldozatokkal járó háborút, díjakkal jutalmazzák. Abszurd. Már ha megéli, és nem marad ott a többiekkel.
Akik hazajönnek ... bekattannak.
Akik ott maradnak ... azok is.

Powers prózája brutális.
Egyszerre csak ott vagyunk, ahol lőnek. És meghökkentő módon az ottaniak dolgoznak, este hazafelé menet vásárolnak ezt-azt. Elhagyják a várost, majd visszatérnek a romokhoz, és próbálják felvenni újra a mindennapi ritmust. Közben a katonák meg háborút vívnak. Ennek a mindennapi életnek lenne a legkisebb jelentősége a könyvben, de engem ez döbbentett meg legjobban. Igazából fogalmunk sincs, milyen háborús zónában létezni, hogyan lehet ott életben maradni, mit lehet ott csinálni. Csak annyit tudunk, hogy van két csapat, aki végezni akar egymással, ez hol sikerül, hol nem, meg hogy ettől az egésztől mindenki kikészül. Szóval fogalmunk sincs semmiről.
A könyv után sem lesz.
Félelemről beszél, rettegésről, címszavakban. A lírai szöveg a felhőknek jut, a köveknek a lába alatt, a domboldalon megcsillanó napsugaraknak, a fák adta árnyékoknak. Az igazi rettenethez nem engedett közel, talán önmagát sem.
Pedig mindent leírt, amit csak lehet. Az ereje a pillanatképekben van, az az igazán falhozvágós, a nagy egész önmagában csupán felszínes. Az elkapott pillanatokra kell figyelni (nem sorolnám, borzalmasak), és akkor lesz egy kis fogalmunk róla, milyen ott lenni, puskával kézben. És milyen otthon lenni, amikor csak a levegőt markolja a puskatus helyett.

2017/11/27

Jo Walton - Farthing

Tara Nima 2 Comments

"Semmi nem áll a politika felett" 
Ez az egyetlen mondat összefoglalja a könyv lényegét, ahol mindenki más volt valamiben: politikai meggyőződésében, szexuális orientációjában, a rasszát illetően (és itt megjegyezném, hogy a fordító nagyon mellényúlt, a zsidók nem egy külön faj, csak egy rassz, még ha az eredetiben hülyeséget is írtak. nem tudom, nem néztem meg.)
1949-et írunk. Angliában már régóta béke van sir James Thirkie-nek köszönhetően, aki kiütötte Churcillt a székből, és 1941-ben megkötötte Hitlerrel a békét, Oroszország felé terelve a hadjáratot. A kontinensen még 1949-ben is fasizmus volt, zsidóüldözéssel, munkatáborokkal és diktatúrával, de Angliában virágzott az arisztokrácia, és a munkások próbáltak valami kis hatalmat kivívni maguknak a szakszervezeteken keresztül (ez volt a bolsevizmus). De Thirkie meghalt. Gyilkosság volt vagy öngyilkosság? Az okos Carmichael felügyelő figyelmét semmi nem kerülte el, és jól körüljárja a bűntényt. Lehetnek személyes indítékok éppúgy, mint politikai, belföldi legalább annyi, mint külföldi.

És ahhoz képest, hogy alternatív történelem, kitalált helyzettel, szinte alig különbözik a való élettől. Ha eltekintünk az időponttól és a társadalmi rangoktól, ugyanez köszön vissza ránk a mai napig: láthatjuk hogy a haveri kör hogyan juttatja hatalomra egymást, csak még itt egy kis izgalom kedvéért gyilok is történik. Elég gyomorforgató az az arrogancia, ahogyan a pozíciókat kézben tartók a világra tekintenek, de imádtam olvasni, tisztára Downton Abbey-s érzésem volt közben. Vidék, lovaglás, szolgák, angol reggeli, teázás, protokoll... az angol arisztokraták világa utánozhatatlan hangulatot teremt.

Biztosan olvastátok a hírekben a melegellenes amcsi képviselőt, akit épp egy pasival kaptak rajta az irodájában. Ha nem lenne ez az aprócska közjáték, ami a könyvet és a valóságot összekapcsolja, akkor is teljesen életszagú lenne. Pont ezért jó lenne olvasni a többi két részt is, mert Carmichael nyomozásához a politikai/társadalmi háttér a különleges adalék, ami ugyan elképzelt, de valószínűleg egyáltalán nem áll messze a valóságtól.

A történet kétnézőpontos: felváltva olvashatjuk Lucy Khant a saját szavaival, és a felügyelő nyomozását e/3-ban. Ez a felosztás lefed mindent: hogyan viszonyul a felső tízezer a békekötéshez, a zsidósághoz, feltárulnak az érdekbarátságok, a politikai irányvonalak, és a hatalom működése, a szálak mozgatása, a helyezkedés; ezzel szemben ott van a felügyelő, aki igyekszik kivonni magát az uralkodó osztály befolyása alól a nyomozása közben, és abszolút együtt tud érezni a mássággal, bárhogyan is jelenjen meg.
Az egész történet arra készteti az olvasót, hogy elgondolkodjon a lehetőségeken a jelenben, és a mi lett volna, ha... egy cseppet sem pozitív verzióján. Hogy valóban átérezzük egy olyan világ létét, ahol a fasizmust megtűrik, és a hatalom megtartása érdekében bármiféle kompromisszumra képesek, ahhoz kellene a másik két könyv is a sorozatból, de már itt is érezhető, hogy valami nagyon nem oké a vezetői körökben. De mikor az...
Nagyon jól van összerakva a regény. Könnyen olvasható még a politikai vonal ellenére is, de minden egyes mondatával próbálja felnyitni mindenki szemét, aki esetleg nem látná még, hogy mit is jelent az, amikor valaki hatalomra tör és jut, és csakis önmaga érdekeit tartja szem előtt, figyelmen kívül hagyva a társadalmi érdekeket.
Az más kérdés, hogy a hatalmon való létezésnek még nem találtak a valóságban is kezelhető alternatíváját, tehát valakinek ott kell lennie, valahogy oda el kellett jutnia, és ezek soha nem szép történetek, mert a hatalomra jutás és a tisztességesnek maradás kizárja egymást. Szóval lehet szépen göngyölgetni magunk előtt az ehhez hasonló gondolatokat, míg olvassuk. Meg utána is.

Beteszem azért a fülszöveget is:
1949 – de nem a mi 1949-ünk – egy nyári hétvégéjén a felső tízezerbe tartozó „Farthingi Kör” tagjai, akik nyolc évvel korábban megbuktatták Churchillt és kialkudták a békét Hitlerrel, egy vidéki nyaralóban gyűlnek össze. Lucy a csoport két tagjának lánya; családi kapcsolatai megsínylették, hogy egy londoni zsidóhoz ment feleségül. Ezért igencsak meglepődik, amikor ő és férje, David is meghívást kap. Egy éjjel megölik a kör egyik tagját, és amikor a hatóságok megindítják a nyomozást, Lucy számára nyilvánvalóvá válik: csak azért kaptak meghívást, hogy a gyilkosságot Davidre kenhessék. Ám akárkinek a fejében is született meg a konspiráció gondolata, nem számíthatott rá, hogy a Scotland Yard olyan nyomozót küld az eset kivizsgálására, akinek jó oka van szimpatizálni a számkivetettekkel… Miközben a csapda bezárul Lucy és David körül, lassan meglátják a kiutat – egy veszedelmekkel teli ösvényt az elsötétülő világban. A Farthing több alternatív történelmi regénynél, és több szalonkriminél – egy lebilincselő történet az egyre terjedő sötétségről és azokról az emberekről, akik megpróbálnak ellenállást tanúsítani.

2017/11/22

Mark Lawence - Széthullott birodalom

Tara Nima 3 Comments
"Már a halál sem a régi."

Imádom ezeket a borítókat. Sokkal jobban tükrözik a könyv
hangulatát, mint a fehér alapúak.

Nem volt olyan egyszerű egy 180 centis, tizenéves gyilkológépet képzelnem magam elé. Míg az első részben ezen nem akadtam fenn, itt azért már olyan dolgok történtek, Jorg feje olyan gondolatokkal és célokkal lett tele, ami túlmutat egy 14 évesen.
Jorg megbosszulta öccse és anyja halálát, elvette Renart nagybátyjától, és most ő uralkodik a kis királyságban, de ezzel nem elégszik meg, nagyobb tervei vannak. Nem mintha nagyravágyó lenne, egyszerűen csak célra van szüksége, és arra, hogy előrefelé haladjon, ez pedig nem más egy kis királyság után, mint egy egész birodalom.
Közben rengeteg belet kiont, meg kell küzdenie Nyíl hercegével, aki a jövendölés szerint a birodalom trónjára ül, majd a Holt Királlyal is, de mindennek a végén nem áll más, mit a vágy, hogy apján bosszút álljon.

A legtöbb fantasy alapja a stabil történet, amit nem árt némi mágiával, sárkányokkal, mágusokkal, boszorkákkal feldúsítani, és persze egy Hőssel, aki megment valakit, bárkit. Jó esetben az eseménydús történet mellé sok emlékezetes szereplő is társul, és az olvasó már elégedett lehet.
Lawrence nagyon merész volt, mert itt nincs más történeti alap, csak a hatalomvágy, és ezt sem magának a hatalomnak a vágya adja, hanem Jorg személyisége, aki kisebb dologgal nem tud mit kezdeni. Bár maga a hatalom sem kincs a számára, csak egy eszköz, valami, ami még jól jöhet bármire. Persze itt is előfordul boszorkány, tűzmágus, troll, Jorg maga is nekromanta, de igazából itt minden Jorg körül forog. Ahogy gondolkodik. Ahogy a fogaskerekek járnak az agyában, mérnöki pontossággal kiszámítva a lépések következményeit még azelőtt, hogy bármi is történne. Mert lehet jobb megoldás. Ahogyan a képességeit használja, nem ragaszkodva egyikhez sem. Bármiről, bárkiről le tud mondani. Időnként rögtönöznie kell, de azt is mindig beilleszti a terveibe, utólag.
Herceg volt. Az apja meg akarta ölni, hát király lett. Az életére törnek, így elveszi az egész birodalmat. Ha az embernek ilyen törekvései vannak, egyre rosszabbá kell válnia, mert szükségszerűen egyre mocskosabb dolgokat kell megtennie érte. Jorg is változik, de ő egyre jobb lesz. Onnan, ahonnan ő indult, már csak felfelé vezet bármilyen út. Ölni kell? Na és. Ezt már kellett 10 évesen is. Nem ez a lényeg. Hanem ahogy a kis pszichopata köcsögből lassan, de biztosan, egy belátó, átérző ember lesz mindannak a hatására (vagy inkább mindannak ellenére), amit tett, amit vele tettek.
Persze a szellemek kísértik, átvitt rételemben is, meg teljesen konkrétan is, hiszen a holtak eljönnek, hogy leigázzák az élők birodalmát, mert azért ez mégiscsak egy fantasy.

Nem mondom, hogy nem kellett pihennem közben egy keveset, elég tömény könyvek önmagukban is, hát még így, egyszerre az utsó két részt olvasva. Mert hiába laza fickó Jorg, szimpi is, meg az esze is minden elismerést megérdemel, azért mégiscsak egy agresszív, vérengző állat. Lawrence nem szívbajos, nagyon plasztikusan magunk előtt lehet látni a csontról leégő húskupacot, a szétloccsant fejű csecsemőt, a kiontott vért, meg egy csomó hasonló mindenfélét.
Persze, a nyers erőszaktól még nem lett jó egy könyv sem, de a háttértörténettől és a szereplőktől mindenképpen.
Az Építők valahol a mi időnk táján léteztek, és a világukat az atom pusztította el. Ennek ellenére nem lett sci-fi se, meg disztópia sem, mert mágiát használnak egyes szereplők, bár van arra utalás, hogy az Építők felfedezték a gondolati úton történő anyag feletti uralmat, így hozzáértőnek ez is inkább tudomány, mint misztika. Kicsit furán is hat ebben a világban a víztisztító berendezés, amit ugyan senki nem ért, de használják, ha már ott van. Vagy Jorg karórája, ami legalább egy évezredet élt túl a többi eszközzel együtt. Ez a része kicsit értelmetlen számomra, nem tudja velem elhitetni, hogy a világa valós, és egy ezer évvel utánunk létező középkorban járunk. És ez elég komoly gond, mert a harmadik részre elég nagy szerep jut mindannak, amit az Építők hátrahagytak, a berendezéseken át egészen a felezési időig. Lawrence megpróbálta a fordított megoldást működésre bírni, hogy a végére adja meg az egész háttérvilágot, nem pedig azzal kezdni. Ez nekem soha nem jön be, olyan érzésem van, hogy egy egyébként jól működő történetet hajlít meg erőszakkal, csak hogy az utólagos elképzeléseket bele tudja illeszteni. Egy tech-világot próbált meg egybeolvasztani egy dark-antiheroic-fantasyval, ami szerintem nem sikerült, de talán a többi könyve választ ad a kérdéseimre.

Ami viszont nagyon jó, azok a karakterek, és Jorg fanyar humora. Megismerjük őt kívül-belül, mégsem mondanám, hogy igazán megismerhetjük. Tud meglepő dolgokat lépni, és hiába gondolom én, hogy ezt vagy azt fogja tenni, azért fogadni nem mernék rá. A többiek egyszerűbbek, nem is túl részletesek, mégis bőven elég mindenkiről annyi, amennyit megtudunk.
Ritkán látni fantasy hőst, főleg anti-hőst, ennyit filozofálni. Jorg a lehető leglehetetlenebb időpontokban kezd el merengeni a világ, az élet, a lélek, a bűn, bűnhődés, megbocsájtás, feloldozás problémakörén. Vannak válaszai, következtetései, bölcsességei, ha úgy tetszik, képes hasznosítani minden tapasztalatot és történést, ami éri. És ami a lényeg: fejlődőképes.

Nem való mindenkinek.
Egyedi, még akkor is, ha nem tudja megkerülni az alapvető műfaji kliséket, viszont töményen belezős.
Jorg ellentmondásos személyisége, más fantasy szereplőkhöz képest magas intelligenciája, érzelmi sokszínűsége ritka kincs a hősök hosszú sorában. Mint ahogy kegyetlensége is felülmúl minden eddigit. Mégsem nevezném hideg pszichopatának, ő inkább az a fajta, aki nem tesz semmit hiába. Nem ment meg senkit csak azért, mert mentésre szorul, ha egyébként nincsenek vele céljai. Nála nincs öncélú erőszak, csak észérvekkel megindokolható lépések, sőt, minden lépése komoly tervezés eredménye, ahol nem szab gátat semminek holmi morális határ. Ettől persze még nem fogja jobban érezni magát a tetteitől, sőt, de pont ezért nem akarjuk egy kanál vízben, kínok között kinyuvasztani.
Összességében az első két rész baromi jó, a harmadik viszont nagyrészt unalmas a "négy évvel ezelőtt"-i fejezetek miatt, a jelen az teljesen rendben volt, olyan, amilyennek lennie kell.

2017/11/14

Kedvenceim, meg a majdnemek

Tara Nima 6 Comments
Időnként visszanézem a régen olvasott könyveim listáját a GR-en. Nagyjából csak azokat vezetem ott, amiket a blogolás óta olvastam, de még ebből az időszakból is kimaradt pár év. Érdekes látni, hogy fordultam el bizonyos műfajoktól és íróktól, hogy aztán egy egészen másfajta irányt vegyek mindkét téren. Azt hiszem, ez az a helyzet, amikor az ember igyekezne formálni önmagát, csak aztán valami ellenáll benne, és végül mégsem úgy sikerül, ahogy először gondolta.
Vannak régi kedvencek, akikre szívesen emlékszem vissza, de egészen biztos, hogy mostanában nem fogom őket elővenni, bármennyire is vonzó az érzés, amit társítottam hozzájuk.
Ilyen pl. Joanne Harris, Ferrante, Barbara Erskine, Elizabeth Kostova, vagy Anita Diamant. Nem sikerült elvinniük a női irodalom felé, nem tudták elérni, hogy ráálljak erre a vonalra, és egymás után olvassam a komolyabb vagy romantikusabb történelmi regényeket, vagy az emészthetőbb szépirodalmat, még akkor sem, ha az misztikával vagy bármi mással van körítve.

Az én világom Mark Lawrence és Abercrombie. Meg Dan Abnett, Erikson, és a hype-tól megfosztott Martin. Leválasztom róla a filmsorozat keltette őrületet, és akkor nagyon tudom szeretni. Richard Morgan meg Blake Crouch, S.A. Corey, Lauren Beukes, Alastair Reynolds, On Sai. Stabilan megvannak ők már évek óta, Crouch az egyedüli, aki még nem olyan régóta.
Ilona Andrews, aki frissen csatlakozott a kevésbé darkos társasághoz Moning, Carriger, Frost és Chance mellé.
Nehéz új kedvencet találnom, pedig keresem, csak valami mindig hibádzik. Legtöbbször az 'egészen jó volt' kategóriánál maradnak meg a könyvek, ahol simán jöhet bárki mástól a következő mindenféle hiányérzet nélkül. Ők viszont elérték, hogy azonnal akarjak tőlük mindent, bár tény, hogy most az uf-hez (Moning és tsai) nincs türelmem.

Van pár sorozat, amire azt hittem, kedvenc lesz majd.
Peter V. Brett Démon-ciklusa nem tudott beszippantani, pedig nagyon próbálkoztam. Lazulós könyvnek jó lenne, de ahhoz meg túl hosszú, és hosszútávon nem köt le.
Brian McClellan Lőpormágusát is úgy tettem le, hogy jajdejó, új kedvenc, de végül nem érdekelt még annyira, hogy folytassam. Lehet, hogy hamarosan, lehet, hogy sosem.
Brent Weeks-ért rajongani akartam, de végül nem kapna a listában egy gyenge közepesnél jobbat. Eltörpül a többiek mellett, nem hozza, ami kell nekem.
Laurel K. Hamilton is úgy indult az Anita Blake-kel, hogy ez majd mindent tarol, de nem tarolt semmit.
Brandon Sanderson Ködszerzetével úgy ültem le, hogy végre egy baromi jó könyv (állítólag), amit szinte a végtelenségig tudok majd olvasni, olyan hosszú. Hát. Ha 200 oldal alatt sem érzem magam kényelmesen otthonosan a világában, akkor nem tudom, mikor.
Herman Kochtól szintél elaléltam az úszómedencés könyve után, és azt mondtam, idevele egészen, de a Vacsora feladta a leckét. Halál unalmas már az eleje is, a sok agymenéssel meg filózgatással, köszi szépen, inkább nem. (Bár ő műfajilag egyébként is kilóg az abszolút kedvenc kettősőmből, de ez persze nem gátolna semmiben, ha egyébként ledöntött volna a lábamról.)

Kevin Hearne éppen a peremen táncol. Míg Weeks-t pl. már nem szívesen vennék kézbe, annyira érdektelen lett, Hearne-ban még látok potenciált.
Aaronovitch Peter Grant-es sorija nagyon kellemes, szeretem olvasni, de nem lett nagy kedvenc, amit végülis sajnálok.
Gemmell is ilyen. Tudom, mikor kell kézben venni, mert tudom, hogy mit nyújt, mégsem sorolom a kedvencek közé. Nem áll mindenki más felett, egyszerűen csak szeretek időnként elmerülni pont abban, amit ad.
Lukjanyenko is majdnem kategória. Az Őrségért odavagyok meg vissza, de a többi... hát, az éppenhogycsak elmegy.

Vannak viszont önálló könyvek, amik örök kedvencek, és többször olvasandók, de nem feltétlen akarok az írótól mást is.
Valente Marija Morevnája. Nem lehetne rám építeni a hangoskönyv-bizniszt, de ahogy Béres Ilona előadja azt a pár fejezetet, az utolérhetetlen. Kár, hogy nem csinálták meg az egészet, nem csak olvasni élvezet, hanem hallgatni is. Sokszor jól jönne. Valentének van még a tündérvilágos mesekönyve, de az nem érdekel. Ami érdekelne, az annyira rétegirodalom még külföldön is, hogy itthon kizárt, hogy megjelenjen.
Ööö... nincs több ilyen. :D Valente a csúcs mindenben, a külön kategória. Vannak még jók persze, csak nem újraolvasósak. Az nálam szinte már bűnnek számít, annyi a könyv, amit el akarok olvasni, nem szabad újraolvasással időt töltenem. Kivéve a kedvencek, meg Valente.

Azt hittem, hogy fogok tudni majd újakat mondani, mert ezek csak úgy észrevétlenül belopóznak az ember életébe, de végülis nem jött össze, nincsenek új kedvenceim. Talán ha majd műfajt váltok, kerülnek elő, vagy kiadnak pár olyan sci-fit meg fantasyt, amit jó lenne magyarul olvasni, lesznek újak, de addig maradnak a régiek. (Amadea posztjától kaptam kedvet egyébként a kedvences bejegyzéshez.)

2017/11/06

Témázunk - Most másképp

Tara Nima 13 Comments
Ülök egy padon. Akartam kezdeni. Meg hogy a hó lágy pelyhekben hullik a vállamra, de ez már annyira giccses és elcsépelt. Akkor már inkább szúrjanak, élesen és csípősen. Pedig amikor ki akarok kapcsolni, valami ilyesmi történik. Képzeletben kiülök valahova, hó esik, ragyog a fehérség, az utcai lámpák, a hópelyhek, és minden valami földöntúli ködbe veszik körülöttem. És a klíma nagyjából olyan, mintha az árnyas őserdő közepén ülnék egy tó partján, nap melengette sziklán. Ennyit arról, mennyire megbízható az agy.
Mert tudom, hogy nem lehet benne bízni, pedig milyen jó lenne, ha...

Egyik éjjel arra ébredtem, hogy felébredek. Ebben még nincs semmi érdekes, sőt, szerintem a világ legunalmasabb dolga azt hallgatni, amikor mások lelkesen ecsetelik, mit álmodtak, mintha valami izgalmas filmközvetítés lenne, holott csak értelmetlen zagyvaság az egész. Ez is az lesz, előre szólok.
Szóval elaludtam az ágyamban, és felébredtem egy előadóteremben, ahol szintén aludtam, teljesen rendesen. Unalmas volt az előadás, vagy nem tudom, de az előadótermi énem teljesen tisztában volt vele, hogy álmában ő is aludt, aki viszont én voltam. Egymások voltunk.
Volt már ilyen veletek? Hogy valaki más magatokban tértetek magatokhoz? Mondhatom, igen kellemes volt. Mintha lány lettem volna, de az a nemtörődömség, ahogy az emberekre néztem körülöttem, inkább fiúra utalt. Érdekes módon senki nem ütközött meg rajta, hogy egy kivilágított terem kellős közepén bedobom a szunyát, mintha ez teljesen természetes lenne tőlem, bár ettől még enyhén megvető és némi félelemmel vegyes távolságtartó pillantásokat kaptam. Nem mintha érdekelt volna, én csak önmagamban léteztem, főleg most, hogy van ez a furcsa probléma, aminek a végére kell járom - mit bámulsz? - , mert ott is éreztem, hogy ez valami olyan, ami eddig még nem volt.
Aztán újra az ágyamban, de most már valami más személyiség lenyomatával bennem. Még mindig érzem. Magam. Mert én voltam, ez biztos.

Mint ahogy én vagyok az ipari csövek között bujkáló kiscsitri is. Már nem gyerek, de messze nem felnőtt. Nem vagyok egyedül, de a többieket nem látom, nincsenek a közelben. - Dolgom van, hé, hagyj. - Üldöznek, én meg úgy szlalomozok az embermagas fűtéscsövek között, mintha csak a pajtásaimmal játszanánk. Pedig vérkomoly, érzem. Nem adhatom fel, nem kaphatnak el. Eddig még mindig sikerült kijátszani az egyenruhás alakokat, akik még éjjel is simlis sapkát hordanak, hogy a rosszul megvilágított udvar fényei véletlenül se árulják el arcvonásaikat. Már akkor kergettek, amikor még híre sem volt nálunk a disztópikus világoknak, de már elég rég nem láttam ottani magam, remélem, minden rendben velem.
Ez legalább három világ, egy vibráló, bevállalós személyiséggel, egy halványan pislákoló, bár stabil, de cseppet nihilistával, és velem, akiben mindegyikük benne van, csak jó mélyen. Mindegyiktől tanultam valamit, csak még nem hasznosítottam. Az én világomban nincs ezekre szükségem.
Persze, jobb lenne, ha az egész történetet ismerném, jó lenne tudni, mihez tartoznak azok a nagy csövek, és miért is gondolom én, hogy bármi keresnivalóm van ott, és miért pont én vagyok az, aki bárkit is meg tud ott keresni. Rebbelis gyerek pajkos lázadásánál komolyabb a dolog, ezt az ágyamban fekvő álmodó énem a zsigereiben érezte, és nagyon izgultam, nehogy elkapjanak.
Vagy hol és mikor lehet az az enyémhez nagyon hasonló világ az előadóteremmel és a céltalan, de kemény énemmel? Vele(m) még friss az ismeretség, róla(m) még alig tudok valamit.
Szeretem a világaim, legyenek bárhol, bármikor. Jó tudni, hogy vagyunk.


TÖBBIEK

2017/11/01

James Ellroy - Fekete Dália

Tara Nima 6 Comments
Los Angelesben 1947. január 15-én megcsonkított holttestre bukkannak egy elhagyott telken. Fekete Dália – a minap még szép, fekete, félprosti kezdő hollywoodi színésznő – neve azonnal fölkerül a lapok címlapjára, és sosem látott embervadászat indul Kalifornia-szerte. Két, bokszolóból lett rendőr is részt vesz a nyomozásban – két nehézfiú, egyikük sem az erkölcs bajnoka. Szükségmegoldásból álltak át a jó oldalra, s lettek társak, barátok, riválisok, akik egy nőt szeretnek, használnak. Még abban is egyek, hogy a kegyetlenül megkínzott Fekete Dália füléig felvágott szájának torz nevetésével halálában is vonzza, elbűvöli őket. Egyet akarnak: elkapni a gyilkost, és a múltját felkutatva betegesen birtokolni a halott nőt.
A nyomozás pokoli útvesztőin egyre jobban belegázolnak a háború utáni Hollywood mocsarába, mire megismerik a halott nő kibicsaklott életét, saját magánéleti és erkölcsi válságaik, lelki defektjeik okát, s mígnem eljutnak a felfoghatatlan őrület tartományába.

Kicsit óvakodtam tőle, hónapok óta tologattam, hogy elkezdjem, ráadásul Amadeának nem igazán jött be, és Shafaknál már láttam, hogy nem vezet az sehova, hogy majd nekem meg igen.  Pedig nem kellett volna félnem, ez egy baromi jó könyv, tény, hogy idegek meg gyomor kell hozzá, mert Ellroynak van egyfajta stílusa. Sok a körítés, ami korrajz, és nem mellébeszélés, a bűnügy csak a hátteret adja meg, és az okot, ami miatt lehet korrupcióról, bűnözésről, társadalmi jelenségekről beszélni. Kicsit olyan, mint Lehane, csak sokkal kevésbé populáris.

Valószínűleg mindenki hallott már a Fekete Dáliáról, és arról, hogy soha nem oldották meg az ügyét. Kísérletet azóta persze tettek, de kétes eredménnyel, ráadásul, ha lehet hinni a cikkeknek, voltak még utána hasonló gyilkosságok, amik már túlmutatnak a Dália halálán.
Ellroy a Los Angeles kvartettjével belekotor a bűnüldözés nagyon is zavaros vizébe, és legalább annyi mocskot felszínre hoz, mint amennyi az alvilág vizeiben van. Akkoriban, a '40-es években nem válogattak, ha valakit rendőrnek kellett felvenni, sőt, mintha a bűnözői hajlam plusz pont lett volna egyesek szemében (a bűnös ember mindig irányítható), és az sem volt baj, ha gyakorlatilag analfabéta. Dúlt a korrupció, sajátosan értelmezték a rájuk vonatkozó törvényeket, bárkiből kiverték a vallomásokat, és pénzbeli fogadásokat kötöttek a nyomozásokra. Ilyen volt akkoriban egy átlagos nap az őrsön.

A két zsaru, akik teljesen ráálltak az ügyre, Lee Blanchard és Bucky Bleichert.
Blanchard kábítószerfüggő, egy eltűnt, és valószínűleg meggyilkolt kishúggal a múltjában. Ő mindent félredobott, minden követ megmozgatott, hogy csakis ezzel a gyilkossággal foglalkozhassanak, mintha ezzel jóvá tehetne bármit is, ami miatt lelkifurdalás gyötri.
Bleichert óvatosabb a Dáliával, ő próbálná azokat a bűnözőket begyűjteni, akiknél borítékolható, hogy hamarosan valami végzeteset tesznek. Úgy érzi, egy kórosan hazudozó, pénzzel mindenkit lehúzó lány nem éri meg, hogy lecserélje rá a pedofilt, akit nagyon sürgősen le kellene kapcsolniuk, mielőtt még valami végzetes történik.
Mindketten bokszolók (bár ezt a baromi ronda és igénytelen borítót ez akkor sem indokolja), és idővel a Dália megszállottjai lesznek, mint mindenki, aki a kelleténél jobban beleásta magát az ügybe. Lee egy külön szobát bérelt a kilopkodott dokumentumoknak, elméleteket állított fel, aztán amikor kikerült a képből, a főnöke folytatta ugyanott, miközben testületileg már csak akkor veszik elő az ügyet, ha valami újabb fejlemény kerül elő, amit reménykeltőnek találhatnak.
Közben kihallgatnak egy rakat prostit, stricit, pornófilmest, tengerészt, szomszédot, bérbeadót, utcagyereket, még a filmipari mágnások is képbe kerültek érintőlegesen. Hozzá tartoztak a hollywoodi látképhez. Mivel nagyjából egyenlő arányban szól a gyilkosságról, és a nyomozók munkájáról, magánéletéről, ez utóbbiak sem maradhatnak ki, Lee és Dwight életébe szinte naprakész bepillantást nyerhetünk.

Ellroy anyját megölték, amikor Ellroy még csak 10 éves volt, és hiába fogadott már felnőttként magánnyomozókat, az ügyét nem oldották meg. Ez is benne van ebben a megszállottságban, amivel a Dália gyilkosa utáni nyomozást ábrázolta, és részben Lee karakterébe írta bele magát. Drogos volt, alkoholista, piti kis bűnöző, volt katona, ült börtönben, és hiába nem szerette igazán az anyját, soha nem tudta feldolgozni a történteket. Pont ezért a Fekete Dália legalább annyira valós, mint amennyire fikció.
Nekem a noir krimi az keménykalapos, ballonkabátos nyomozó, magányos farkas, rendíthetetlen és megkérdőjelezhetetlen, aki pöfékelve rója a ködös éjjeli utcákat, és anélkül rettegnek tőle a bűnözők, hogy az öklét meg kellene mutatni. Nehéz őket komolyan venni.
Ezzel szemben itt a rendőrök brutálisak, szó sincs magányos farkasról, aki egyedül old meg mindent fél nap alatt, túl nagy tekintélyük sincs, csak ha előveszik a gumibotot. Reálisak és életszagúak.
Nem tudom, a filmmel el kellene-e rontanom az olvasás élményét. Talán nem.

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest