Ha az ember olyan antiszoc, mint én, imád itthon lenni. Én még megfejelem azzal, hogy nálam szigorúan elkülönül a munka meg az itthonlét. Ha melóban probléma van, azt leteszem még ott az ajtóban, nem hozom haza, munkát meg főleg nem. Amolyan szent és sérthetetlen territórium, bástya a világ ellen.
Erre most itthon kell dolgozni, ami végülis nem zavarna, ha a család is tudomásul venné, ami nem annyira megy. Elvégre hogyhogy nincs ebéd, ha egyszer itthon vagyok. :D
Még szerencse, hogy nappal nem is tudok dolgozni, itt a világ végén telefonálni is csak bizonyos helyeken lehet, a leterhelt hálózatra olyan sebességgel tudok csak csatlakozni, hogy mire elérek egy dolgot, azalatt nagyjából kitakarítok egy helyiséget.
Mivel ettől még dolog az van, kénytelen vagyok késő este és kora hajnalban dolgozni. Mondjuk este 6-10-ig, meg hajnal 4-8-ig jó a vonal. Nem túl produktív, de ez van. Jó lenne, ha vége lenne, mert szeretek én korán kelni, de nem így.

Komolyan örülök az örömködőknek, akik ilyenkor nagyon konstruktívan kertásást meg hasonló dolgokat javasolnak, ami működik is, ha az ember szabin van, de nem akkor, ha közben office-ban is lennie kell. Na mindegy, végülis mindenki maga dönti el, mit jelent, hogy otthon kell dolgoznia.
Amikor épp nem a hajnali melót alszom ki délelőtt, és nem csinálom az egyébként szokásos itthoni teendőimet, normális esetben olvasok, ami most nem annyira megy, erről már Pupi is értekezett. Még ha nem is érzem, hogy feszült lennék, az egész világ be van feszülve, és ez rám is hat. Nehezebben kötöm le magam értelmesnek gondolt dolgokkal, helyette jön valami más.
Mondjuk takarítok, de csak ami épp elém kerül. Régebben szinte nem volt olyan nap, hogy ne lehetett volna arról olvasni, hogyan kell idő-gazdaságosan takarítani: minden napra nézz ki magadnak egy helyet a lakásban, és pucold tisztára. Én ezt tisztára baromságnak gondolom, nem akarok minden nap takarítani, koszolni akarok és csak úgy feküdni, olvasni, meg filmet nézni, és nem akarok minden nap 1-2 órát suvickolással tölteni. Inkább elintézem hétvégén egyszerre.
Most viszont rájöttem, hogy ez a tanács azoknak szólt, akik otthon vannak, nem indulnak munkába reggel 7-kor, hogy aztán este 5-kor érjenek haza, és a maradék pár órába sűrítsenek bele családdal, házzal, lelkivilággal, magukkal való foglalkozást. Mert most, hogy itthon vagyok, simán ráérek időnként erre-arra több időt fordítani. Hogy nem teszem rendszeresen, az csak azért van, mert azért eléggé élvezem a napközbeni szabadidőmet ahhoz, hogy baromságokkal töltsem.:D

A netflixnek meg a szabadidőnek hála, rákattantam az indiai stand upra. Megnéztem pár amerikait is, de meg kell mondjam, nem szeretem őket (kivéve Seth Meyers, őt nagyon bírom). Unalmasak, modorosak, sokszor érezhetően direktek, nem jönnek be a poénjaik, és a témáik sem.
Az indiaiak hozzájuk képest sokszor suták, némelyik bizonytalannak tűnik, láthatóan messze vannak a profiktól, de érdekes a kulturális és gondolkodásbeli különbség, amit előadnak, és ahogy előadják, a gesztikulálásuk, az akcentusuk, ami témákat elővesznek, ahogyan önmagukat és a külföldet látják. A stand-up egy remek eszköz, ha a mai modern Indiát egy kicsit meg szeretnénk ismerni, főleg, hogy vannak női stand uposok is, akik nagyon messze vannak attól a sztereotípiától, ahogyan az indiai nőket eddig láttuk.

A home office alatt szembesültem pár kihívással, és az, hogy nem tudok az olvasásra kellően odakoncentrálni, csak egy dolog. A 'mit tegyek az asztalra' is egy elég komolya próbatétel. Itthon van négy ember, aki enni szeretne. Nem indulhatok ki csak magamból, aki elvan zacskós levesen és vajas pirítóson is, szóval valamit alkotni kell. Azt hiszem, nem csak nekem kell megalkudnom a helyzettel, hanem mindenki másnak is, ugyanis nem csak a fantáziám véges, de az itthoni készlet is. Sose értettem, hogy a nyugdíjasok miért főznek minden nap. Most már azt nem értem, hogy miből. Mármint oké, leszaladnak a sarki boltba, megvenni az aznapit, ami nekem menne is mondjuk két hétig, de aztán ott lennék, hogy a franc akar minden nap főzni. Sokkal kényelmesebb volt, mikor este hazaértem, összeütöttem valami vacsorát, ha volt kedvem, és le volt tudva a dolog. Ha egyszer valaha nyugdíjas leszek, azt hiszem, ehhez fogok a legnehezebben hozzászokni.

Járvány van, korlátozás, nem szeretünk találkozni egymással, mármint aki nem nyugdíjas. Ők most élik másodvirágzásukat, glasszálnak a városban, és valószínűleg úgy érzik, megérdemelten birtokolhatják azt, amit a fiatalság elvett tőlük, visszakapták a tereiket, a padjaikat, végre nincs senki útban.
Szóval mi nem megyünk sehova, ehelyett használjuk a műszaki cikkeket: szivattyú, mosógép, tűzhely, pirítóskészítő. Ami így tönkremehet, és, majdnem ebben a sorrendben, tönkre is ment. Mikor, ha nem most, elvégre van egy kis anyagi válság is, szóval a legjobbkor jött, teszteljük a határainkat rendesen. Viszont így, hogy akkor egyszerre mindent megszereltettünk, át tudtam rendezni kicsit a konyhát és a fürdőszobát, ami hozta magával, hogy kicsit belepiszkáltam a háló meg a nappali elrendezésébe is. Így viszont újabb hiány ütötte fel a fejét: egyrészt, ami könyveket egy könyvesszekrényről lepakoltunk, nem fértek vissza, tehát kelleni fog másik. (érti ezt valaki, hogy miért van??). A felszabaduló falfelület viszont egy hatalmas képért kiált. Legközelebb kétszer is meggondolom, belekezdjek-e ilyesmibe. Ha jót akartok, nem kijárási tilalom alatt lakberendeztek.

Mindig mondom, hogy egy nagyon érdekes korban élünk. Többek között láthatjuk, hogyan alakulnak át a szokások, bár, hogy tartósak maradjanak, vagy egészen mások jöjjenek be, egyetlen járvány még kevés, de ha 500 év múlva valaki nem értené, hogy lehetett valaha a tenyerünkbe köhögni a könyökünk helyett, mi elmagyarázhatnánk. Vagy hogy a talppacsi előtt kezet fogtunk, és igen, létezett még a netes felhő helyett olyan, hogy iroda, teli papír alapú dokumentumokkal, és a hiteles aláírás azt jelentette, hogy tollal írtuk le a nevünket a szaggatott vonalra.
Nagyon ráérek agyalgatni, bocs.:)
Én egyébként egyáltalán nem élem meg bezártságként, nincs bennem a kényszer, hogy mindenáron menjünk már valahova, hogy ne a négy fal között legyek, sőt, pont ugyanolyan jól érzem itthon magam, mint egyébként.

Van néhány magyar író, akitől már jóideje szeretnék olvasni, és ez a novella-válogatás remek alkalom volt arra, hogy kiszűrjem, kik állnak közel hozzám. Az összes író, akire kíváncsi voltam, szerepel novellával, és némelyiken remekül szórakoztam.
Andy Baron istenmegkopasztós története is ilyen volt, mindjárt kezdésnek már azt kívántam, bárcsak tovább tartana. Róla eddig ugyan nem hallottam, de épp ideje lesz megismerkedni vele közelebbről.

A kötet több, mint 1000 év jelentősebb időszakaiból merít, István uralkodásától indulva, ahol Imre herceg és tanítója alakja mozgatta meg az írók fantáziáját, egészen napjainkig, ahol a háborús félárvák . Elsősorban a magyar történelemre fókuszál, de kiruccanunk Sztálingrádba is, mesterlövészek közé, a Római Birodalomban egy csaló boldogulását figyelhetjük (nekem itt egy nagy kedvenc, a Brian élete köszönt vissza), de eljutunk a bécsi világkiállításra, sőt, még egy angliai kisváros kórházába is ellátogatunk.
A novellákban körüljárjuk az elnyomás, a háború, a szegénysorsú ember mindennapjait (igen, Mátyás sem maradhat ki, ha magyar történelemről van szó), de jut hely a vidámságnak és a tréfának is, mint ahogy a romantikának is. Nagyon örültem, amikor a végén írói jegyzettel találkoztam, ahol alátámasztották a novellában előforduló törvényeket, eseményeket.
Mire a kötet végére értem, azt is eldöntöttem, kiktől fogok olvasni: Urbánszki László, Andy Baron és Izolde Johannsen az elsők között szerepel.

Mindenkinek ajánlom, aki szereti a változatos témákat és stílusokat, és ismerkedne kicsit a mai történelmiregény írókkal.

A hűvös, dohos helyiség közepén terpeszkedő, robusztus asztalt kéttucatnyi csuklyás alak ülte körül. A pislákoló faggyúmécsesek alig valamicske fény loptak a terembe, az apró lángok sejtelmes táncot jártak a sötétben. A Rend tagjai, nők és férfiak ismét megerősítették titkos szövetségüket. Nem kellett hozzá sem vér, sem oklevél, sem pecsét: elég volt az adott szó, a kölcsönös tisztelet. Döntöttek. Ahogy eddig, úgy ezután is vállvetve, egymást segítve, bátorítva osztják meg az arra érdemesekkel mindazt, amit a múltról tudnak, vagy tudni vélnek… Ezúttal egy újabb, immáron ötödik novelláskötet közreadásával, amihez minden kedves Olvasónak jó szórakozást kívánnak!
A Történelmiregény-írók Társasága nevében
Kapa Mátyás, elnök

A Kör, ahol jó dolgozni, megbecsülik az embert, mert akárki nem kerülhet oda. Tudnia kell valamit, amit más nem, különlegesnek kell lennie, de ha mégsincs olyan zseniális tudása, ami a Kört előrébb mozdítaná, akkor jó katonának kell lennie, aki szolgálja a rendszert, él vele, és hagyja, hogy éljenek vele.
A Körnél ugyanis nem csak a munka a fontos. Van egy monitorja az embernek arra, hogy végezze a munkáját. Idővel ez szinte mellékessé is válik. Egy másik monitorja, hogy a belső kommunikációt követni tudja a saját csapatával, és hogy elérhető legyen a számukra. Egy harmadik monitor a "közösségi részvételre". Vagyis a tízezer munkatárs éppen aktuális, múltbéli, és még régebbi agymenései, reagálásai, fényképei, élményei, véleményei, úgy effektíve mindenről. Egy negyedik az új munkatársak segélykéréseit közvetíti. Értékelnek az ügyfelek. Ha jó vagy, kapsz 100 pontot a 100-ból, akkor boldogság van. Ha csak 92 pontot ad az ügyfél, mert rossz kedve van, újabb körkérdés, újrapontozhat, és végül ad 100-at, csak hagyd már békén a hülyeségeddel. De boldogság van. De csak akkor. És boldognak lenni fontos.
De nem csak melóból áll az élet, ott van másik 9999 kolléga, aki mind szeretne érvényesülni, és kiteljesíteni önmagát. Úgyhogy ha véletlenül egyszer leírtad valahova azt a szót, hogy Portugália vagy Japán, és valaki estet szervez Tokióról vagy Ermesindéről, ott a helyed. Megjegyzik, ha nem reagálsz. Igaz, ott van másik 9998 ember, de ha elmulasztod az estet, abból bizony sértődés lesz.
Egy ilyen cégnél, ahol az emberre is figyelnek, és igyekeznek kiszolgálni minden igényt, még külön lakópark is épül, ha esetleg valakinek kedve támad ott maradni éjszakára, van saját könyvtára, sportcsarnoka, parkja, rendezvényei, koncertjei, vagyis ott a világ a lábaid előtt, és ha te mégis hazamész a szüleidhez hétvégére, bizony raporta fognak hívni. Van-e valami probléma. Esetleg elégedetlen vagy. Miért nem vagy a rendezvényeken? Ott voltál? Dehát nem posztoltál róla, mi volt ennek az oka? Titokzatos vagy, szeretnének jobban megismerni. Beteg az apukád? Igazán sajnálatos, de miért csak 25 percet töltöttél el a cirkuszi esten? És miért nincs erről fényképes visszajelzés? Miért nem vagy rajta mások fényképein? Különös vagy, ismerkedjünk meg egy kicsit mélyrehatóbban. Mert nekünk, a munkáltatónak, fontos vagy. Nem is vagyunk munkáltatók, ez borzasztóan pejoratív, nevezzünk inkább baráti közösségnek. Vagy inkább egy nagy családnak. Látod, nem kell a folyóra menned evezni, építünk neked saját folyót saját evezőpályával.
Közben, játszva és szinte mellékesen, fejlesztünk. Keresőmotorokat alkotunk. Algoritmusokat ahhoz, hogy mindent összeszedjen, amit valaha leírtál, csillagoztál, mélben-cseten-akárhol üzentél. Mert meg akarjuk könnyíteni mindenki életét, az ebédrendelésen át az utazás megtervezésétől kezve a randira való felkészülésig. Mindent kézben tartunk. Amit még nem, majd arra is írunk programot. Neked csak az a dolgod, hogy minél magasabb legyen az értékelési rátád, és hogy jelen legyél. Válj közösséggé. Oszd meg, és olvaszd be.

Borzasztóan ijesztő, de azt hiszem, a netezők olyan 98-ának nem lenne vele gondja. Ha nem elég extrovertált, akkor eljátssza, hogy az, mert csak így hiszi el önmagáról, hogy él. Tudod, ha nem posztolod ki, akkor senki nem gondolná rólad, hogy szoktál ebédelni.
Szerintem a net egy szuperjó dolog, csak rossz kezekbe került. Hogy azt kell nézni, ahogy emberek a ráncos seggüket napoztatják a tengerparton, már megszoktam, ahogyan a mindennapos közös étkezéseket is. Azt viszont még nem sikerült feldolgoznom, hogy a facebookon köszöntik fel a gyereküket szülinapjukon, névnapjukon, ballagáson, akik egyébként még kiskorúak, és velük élnek. WTF. (Oké, nem igaz teljesen, a vacsorázós-nyaralós embereket kerülöm, igazából alig van az ismerősem között, akiket face-to-face irl ismernék. Jobb ez mindenkinek.)

Ez a könyv tökéletes lenyomata annak a torz értékrendnek, ami manapság a világot elnyelni látszik. Látom a méljeimben a próbálkozást. Rendeltél tőlünk Nima, kedvencet tettél fel, ami mi most sokkal olcsóbban adunk, gyorsan vedd meg, amíg akciózzuk. Az a baj, hogy jó a memóriám. és pont annyiba kerül a csökkentett ára, mint amikor két hónapja polcra tettem teljes áron, csak most az alapára több, mint a duplája. Konkrétan sikerült hülyének nézniük, de el tudom képzelni, egy-egy ilyen akció hozhat akár a konyhára is rendesen. Lehet mondani, hogy még gyerekcipőben jár az algoritmus, épp tesztelés alatt van, hát istenem, nem lesz az mindig úgy, hogy mindenkinek lesz saját memóriája. Az is megy majd a közösbe, átírhatóan.
Érdekes látni, hogy a főszereplő micsoda lelkesedéssel veti bele magát a melóba. Ha az embert megbecsülik, és jó fizetést kap, van előrelépés és perspektíva, meggyőződés, hogy szükség van a munkájára, az az alkalmazott nagyon jól fog teljesíteni. Lehet nyomás alatt tartani, elvárásokat támasztani. Viszont ha mindezt a szabadidőre is kiterjesztik, ahhoz már agymosás kell, egy másfajta nyomásgyakorlás. Ott már elő kell venni a lelki terrort, és falra szegezni a bűnöst, amiért kényelmetlen helyzetbe hozta a portugál est szervezőjét, és három üzenetet is figyelmen kívül hagyott. Főhősünk, Mae, nem veszi a lapot, hogy ezzel valami nem oké, de ügyesen is csinálják, az egész bele van bújtatva a munkahelyi légkörbe, és hogy szinte Mae kér bocsánatot, amiért bunkó módon nem ért rá leveleket olvasgatni szabadidejében.
Szerintem sokunknak ismerős a "csapatépítés". Láttam már sok fajtáját, volt, ami tényleg kellemes időtöltés volt, volt olyan, ami csak szenvedés egy csomó gyökérrel, akikkel magamtól egészen biztosan nem töltöttem volna el fél percet sem. Kicsit tágítsuk ki a perspektívát, és képzeljük el, hogy 10ezer ember igényére kell odafigyelnünk. Átláthatatlannak tűnik, de ott vannak  a képernyők, az üzenőfalakkal, egyszerűen csak az a dolgunk, hogy olvassunk, jelentkezzünk, vegyünk részt, és dokumentáljuk a részvételt. Ha mi el is felejtettük, hogy voltunk Portugáliában, a net egészen biztosan nem felejt.
Maen látjuk, ahogy egyre jobban beszippantja a virtuális "valóság", úgy távolodik el a valódi valóságtól, az emberektől, akiknek nem elég egy odabökött szmájli, mert beszélgetni szeretnének, jól érezni magukat, és nem érti miért maradtak meg a kőkorban, és mi a baj velük, hiszen minden olyan remek az online-ban, csupa lehetőség és boldogulás, amit vétek kihagyni.

Az, hogy egy kommunikációs platform fegyverré vált, valószínűleg látható volt előre. Ha valamit a népre engednek, legyen az a net, egy vírus, valami műszaki cucc vagy egy eszme, az soha nem történik véletlenül. Eggers tűpontosan bemutatta, mire képesek a nagyvállalatok, ha értő kezek irányítják, mire képes a net, ha valaki ostoba, mennyit ér az információ, és talán sikerül elgondolkodtatnia az olvasókat, hogy nekik maguknak mennyit érnek az infók.
Nem mondanám merésznek a könyvet, nincs benne semmi újdonság, sőt, ezeket a dolgokat lehet tudni és érteni, persze, kell hozzá egy kis távolság a netes léttől, de az alapvető szokások mindenki szemét kiszúrják.
De mindennek két oldala van, az átláthatóság lehet akár hasznos is, a nyomkövetés is, a bekamerázott világ is, és nekünk, akik féltik a magánéletüket, akik nem akarnak semmiféle virtuális vagy ránk erőszakolt közösséghez tartozni, és akik ragaszkodnak ahhoz  a jogukhoz, hogy nemet is mondhassanak, és ezért ne legyenek pellengére állítva, szóval nekünk ez egy ijesztő jövőkép. Egyelőre még adva van a lehetőség, hogy elhúzódjunk a világ elől, de biztos vagyok benne, hogy eljön a pont, amikor ez deviáns magatartás lesz, amiből ki kell gyógyítani az embert, hogy hasznos és látható tagja legyen a világnak, ami akkor már mindenkinek természetes lesz kamerástól-csippestől-mikrofonostól-videóstól, és nem fog megütközést kelteni, ha a világ másik feléről valaki bekukkol a hálószobába, vagy megkritizálja az olvasott könyvet.

Jó hosszan írtam a könyvről, mert... nem tudom, miért. Azt hiszem, az én gondolataimnak semmi jelentősége, erről, vagy bármi másról, mert nem bír formáló erővel, és egy ideje már zavar ez a kettősség, hogy írok, csak mi a fenének, ott vagyok a virtuális térben, csak értelme nincs neki. Írok, mert grafomán vagyok, és van fb-om, mert van a lányomnak is. Azt hiszem, ez a két dolog tökéletesen megmutatja, hogy annak a jövőképnek abszolút realitása van, ahol mindenki a háló szolgája lesz, ki ezért, ki másért, mert valami miatt ott lesz, és lehet vele számolni.

És egy kis irónia a végére a bloggerlétből. Nyilván szeretném, hogy olvassanak, a Google meg is mutatja nekem, hányan kattintottak.
Ennyit.
Látunk egy számot, amit szeretnénk feljebb tornázni, de a mögötte levő eredményre már nincs hatásunk. Elolvasták? Elgondolkodtató volt? Akart reagálni, csak inkább nem, mert volt fontosabb dolga, vagy nem ért egyet semmivel, csak inkább nem rongálta a saját idegeit (se)? Fontos a reakció, vagy ez csak egó-legyezgetés? És még sok-sok kérdés, amire nincs válasz, és sok-sok kérdés, aminek a felvetése akár bántó is lehet, vagy épp vigasztaló, vagy vicces.
Konklúzió? Marha sok időm elment erre a posztra, hogy értelme volt-e, az kétséges. Nekem ez a megfogalmazott konklúzió a könyv üzenete is. A sok teperés, a rengeteg elfecsérelt energia, a látszat erősítése - a semmiért.

A TITOK HAZUGSÁG.
A MEGOSZTÁS TÖRŐDÉS.
A FÉLREVONULÁS LOPÁS.
Mae, a huszonéves lány még csak pár napja dolgozik álmai munkahelyén, de máris teljesen átalakult az élete. Mihez kezdjen ezekkel a tapasztalatokkal? Dave Eggers sokkoló konkrétsággal rajzolja meg napjaink szép új világ-át. A Kör fiatalos, menő kaliforniai szoftvercég, amelyben nem nehéz ráismernünk a Facebookra vagy éppen Google-re. Lelkesedésük és profizmusuk pillanatok alatt elhozza a tökéletes modernizációt - de mi a helyzet a privát szférával és az egyéni szabadságjogokkal? A Kör dermesztő víziója közelebb van hozzád, mint gondolnád.
"Este tízre Mae végzett a teljes céges üzenet- és felhívástömeggel, és áttért saját külső postafiókjára. Hat napja nem nyitotta ki, és most látta, hogy, csak az első napon száztizennyolc levele érkezett. Úgy döntött, ezen a sorozaton is átrágja magát, a legfrissebbektől visszafelé. A legújabb üzenetben egyik egyetemi diáktársnője számolt be arról, hogy gyomrára húzódott az influenza, majd hosszú levélfüzér következett, amelyben némelyek gyógymódokat ajánlottak, mások sajnálkoztak, megint mások fényképeket küldtek, hogy felvidítsák a beteget. Mae lájkolt két fotót, három hozzászólást, posztolta saját jókívánságait, és átküldte a Rókázó Sally című szám linkjét. Ez újabb ötvennégy megjegyzésből álló folyamot indított el a dalról meg az együttesről. Valaki azt írta, ismeri a banda basszusgitárosát, akit aztán be is vont az eszmecserébe. Damien Ghilotti, a basszusgitáros most Új-Zélandon hangmérnökösködik, de örül, hogy a Rókázó Sally még ma is megdobogtatja az influenzások szívét. Bejegyzése minden résztvevőt felvillanyozott, százhuszonkilenc új poszt jelent meg, amelyekben mindenki örvendezett, hogy az együttes basszusgitárosáról hall, és a láncolat végén meghívták Damien Ghilottit, hogy ha kedve van, játsszon egy esküvőn, vagy látogasson el Boulderbe, vagy Bath-ba, vagy Gainesville-be, vagy az Illinois állambeli St. Charlesba: ha bármikor arra jár, szívesen látják éjszakára meg egy házias vacsorára. St. Charles hallatán valaki megkérdezte, nem hallott-e valaki az ottaniak közül Tim Jenkinsről, aki Afganisztánban harcol; tudtak egy illinois-i srácról, akit agyonlőtt egy rendőrnek álcázott afgán felkelő. Hatvan üzenettel később a válaszolók kiderítették, hogy az egy másik Tim Jenkins, nem St. Charlesból, hanem az illinois-i Rantoulból. Általános volt a megkönnyebbülés, ám az üzenetláncot hamarosan az afganisztáni háború hatékonyságáról és általában az amerikai külpolitikáról szóló sokszereplős vita uralta el, győztünk-e Vietnamban, Grenadában, sőt a második világháborúban, vagy nem, képesek-e az afgánok az önálló kormányzásra, mi a helyzet a felkelőket finanszírozó ópiumkereskedelemmel, lehetséges-e bármely vagy minden tiltott drog legálissá tétele Amerikában és Európában. Valaki szóba hozta a marihuána jótékony hatását a zöldhályog kezelésében, másvalaki megemlítette, hogy a szklerózis multiplexben szenvedőknek is használ, mire lázas eszmecsere kezdődött három olyan résztvevő között, akinek szklerózis multiplexes rokona van. Ekkor Mae úgy érezte, sötét fellegek gyülekeznek a feje fölött, és kijelentkezett."

Olyan ez a könyv, mint amikor mit sem sejtve felteszünk  a nagymamánknak egy ártatlan kérdést, mondjuk, hogy mit csinált aznap, és a mama nem kímélve sem időt, sem fáradságot, mesélni kezd, és mire felocsúdunk, már a "boltba mentem" ott tart, hogy mit is csinált az ő dédapjának keresztapja, meg annak a szomszédja akkor, amikor az a bizonyos dolog történt. És itt még nem lesz vége, max ha két levegővétel között úgy döntünk, hogy vár ránk otthon a nagymosás.
Abszolút gyanútlanul vettem a kezembe, mert csak alig 650 oldal, és még örültem is, hogy apróbetű, kis sortávval, mennyire jó lesz majd nekem. Jól is kezdődött, jött a lápon való életveszélyt okozó átkelés, aztán meg a lúdvérc, és a kamrában pöndölyben rettegő kislány. Aztán máris a civilizációban találtam magam, Zsuzsanna próbálkozott némi illemet verni a főrangú csemetébe, kevés sikerrel. A nevelés közben bemutatásra került Zsuzsanna és az ő élete, a főrangokat is megismertük, különös tekintettel egy nemesi brigantira, akinek gyerekkorából adódó pszichopataság a bűne. De ne legyenek kétségeink, az apró és részletes bemutatás alól senki nem tud kibújni, és mivel mindenkinek van apja, anyja, testvére, kiterjedt ismeretséget köthetünk a már elhalálozottakkal is.
Szerencsére ebbe a sok apróbetűbe nem csak az emberek férnek bele, hanem igen mozgalmas történések is. Van itt menekülés, gyilkosság, zombik, boszorkányok és démonok, feltámasztás és teleportálás egyaránt. Tán még időutazás is.

Megjegyzem, hogy a keménykötés dacára 150 oldalnál leesett a könyv fedlapja. Ennyire olvastam.
Viszont az élvezetéhez kellett egy kis idő, nem ilyenekhez vagyok szokva. Az elején még azt gondoltam, hogy ha ez végig ilyen lesz, akkor pislantok egyet és már ki is olvastam. Aztán jöttek az életutak, egyik a másik után, míg már reméltem, hogy soha többet nem kerül elő új szereplő, különben sose jutunk egyről a kettőre. De a szereplők csak jöttek, és Szép Zsolt mindig afelé kanyarította a történetet, hogy épp milyen különleges szereplő múltját akarta feltárni. Vagy épp a történet kívánta meg a szereplőt, aki örökölte a tehetségét is valahonnan. Aztán kb. a 100. oldalnál félretettem pihenni.
Eltelt pár hét, és úgy éreztem, kell a hangulata, a Monarchia világa, az 1800-as évek vége, a főúri család meg a nevelőnő mindennapjai, meg az a misztikus plusz, amitől nem lett komolytalanná az egyébként történelmi regény, inkább azt érezhettem, hogy valami különlegesbe csöppentem. Visszatértem hát, és most, hogy már tudtam, hogy kell olvasni, valóban élvezni kezdtem. A cikornyás mondatokat, a soha véget nem érő családfákat, a sokféle jellemet, amit igen érzékletesen mutat be. A szócsatákat, ami még életveszély közepette sem maradhatott el. Igaz, hogy ennyi idő alatt már minimum háromszor mindenkit kinyírt az ellen, de ha egyszer Zsuzsanna kisasszonyt megbotránkoztatja, hogy a Magyar Királyi Államvasutak tulajdonában kárt tesznek, még ha az életmentés céljából történik is, akkor annak a kisasszony hangot ad. Mit neki álarcos zsiványok, mindennek van határa.
Szóval nem szabad komolyan venni, ezt úgy kell olvasni, hogy az ember leül, hogy szórakozzon egy jót, és hagyja magát szórakoztatni, félreteszi a logikát és a realitást, és egyszerűen csak élvezi a kalandokat, amiben nem lesz hiány.

Osztrák-Magyar Monarchia, Budapest, 1873 ősze.
Körmöczi Zsuzsanna, a nevelőnő enged egy baráti kérésnek, hogy egy rejtélyes metronómot eljuttasson Fiumébe. Távoli rokonait kísérve nekivág a veszélytelennek tűnő útnak az Adriai-tengerhez, azonban már a vasúti szerelvényen lecsap rá a földöntúli iszonyat, és a puszta életéért kénytelen küzdeni. A metronóm ingája gyorsulni kezd az elszabadult gőzvonaton, és lassan már nem is maga a tárgy, hanem a világ sorsa a tét.
A veszélyek során nem csak ellenségekre, barátokra is lel, például egy titokzatos magyar nemesre, a Garabonciásra. A férfi ott van mindenütt, hogy pokoli keringőbe küldje a szükség szülte hétköznapi hősöket, és egy ősi rend tagjait a Kárpátok lába alatt. A könyv lapjain megelevenednek többek között a magyar hiedelemvilág lakói, a tündérek birodalma, és más földöntúli teremtmények.
Utazunk térben és időben is, hőseink eljutnak a Monarchia jó néhány szegletébe. Látjuk a fővárost, a tengerparti ékszerdobozt, Fiumét, de érintjük Pressburgot, Pécs környékét, vagy éppen a kicsiny Duna-Varsányt.
Az egyik oldalon a hősiesség és nemesség, a másikon a Gonosz lakozik, aki időtlenül szemlélődik, és csak azt lesi, mikor vét lépést a táncban az óvatlan nevelőnő - hogy ő aztán lecsaphasson a világra.
A Kárpát walzer világa nem történelemórák anyagául íródott - helyette felnőtt mesét sző, és ezzel egyedülálló világot teremt. Történetének fonala sokszor metszi a valóságot, néha azzal együtt is fut, gyakran azonban messzire eltávolodik attól.