Rachel Caine - Nincs menekvés (Stillhouse Lake 1)

Krimikről írni mindig egy kicsit kétélű dolog. Túl sokat nem írhatok, nincs értelme elmesélni a történetet, hiszen azt már valaki nálam sokkal jobban megírta, de mégiscsak beszélni kell róluk, mert igencsak jól megírták, és ezt mindenkinek meg kellene tudnia.

A Nincs menekvés az utóélet regénye, ahol a konkrét áldozatok annyira ismeretlenek, hogy a számukat sem tudjuk meg, a sorozatgyilkosról csak annyit, hogy pszichopata, szociopata és a börtönben ül, a családja viszont menekülni kényszerül a régi életük elől. 

Caine elég nagy fába vágta a fejszéjét, annyiféle jellemet kellett megjelenítenie.

A jól álcázott pszichopata férjet, aki egy időre magára tudta húzni a rendes családapa és szerető társ képét, és csak egy fatális véletlennek köszönhette, hogy lebukott. Vele alig találkozunk, mégis remekül átjön a személyiségének a két oldala: amit láttatot, és amilyen valójában.

A feleséggel ugyanez a helyzet, csak másféle aspektusból. A naiv, gyenge, odaadó, gyanútlan feleségnek egy végletekig bizalmatlan, előrelátó, előre gondolkozó, elszánt és kemény nővé kellett válnia, mert ez kellett ahhoz, hogy a gyerekeivel túl tudjanak élni.

Egy sorozatgyilkos feleségével mindenki bizalmatlan, nincs ez másként a vele kapcsolatba kerülő szomszédokkal, rendőrökkel, lőtéri lövöldözőkkel sem. Emberi reakciók egész során keresztül láthatjuk a szörnyeteg rombolását, és úgy tűnik, az idő ezt nem fogja megoldani.

Caine remekül adagolja a feszültséget, és bevonja az olvasót is, engem legalábbis sikerült, anélkül, hogy kiszólogatna hozzám, vagy írói instrukciókat adna. Én is mindenkit megvizsgáltam, mennyire bíznék meg benne a főszereplőnk helyében, ki mennyire lehet sáros. Sose lehet egy ilyen helyzetben elég paranoiás az ember, és remekül megmutatkozik a lightweb legsötétebb oldala is. 

Függővége van, és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, de... A végből adódóan elég jól el lehet képzelni, mi lesz a továbbiakban, nem is ezért várom. Gwen jelleme és a gyerekek személyisége nagyon megfogott, és az a pár ember, akik végül abszolút megbízhatónak bizonyultak, ők fogják megoldani a problémát, és nagyon érdekel, hogyan. Készül az ötödik része, szóval úgy gondolom, lesz, aki megnehezítse a dolgukat.

(Rachel Caine neve ismerős lehet sokaknak a morganville-i vámpíros sorozat miatt, már aki emlékszik rá, hogy anno az Agave próbálkozott az urban fantasy-vel itthon, nagyon kevés sikerrel. Két rész után ráhagyták a sorozatot, és bár a krimije a Könyvmolyképzőnél jelent meg, kicsit aggódok, hogy ha jön is a folytatás, mikor. Itthon mostoha a sorsuk a sorozatoknak, ez van, de simán elviselném, ha évente kijönne két rész.)

Eva García Sáenz de Urturi - A fehér város csöndje

A jó krimiben semmi nem az, aminek látszik, mégis folyamatosan megtéveszt, és úgy vezet tévutakra, hogy közben mégis a jó irányban haladunk.

Ebben a könyvben az első pillanatra eldöntjük, hogy ki a valódi elkövető. Aztán módosítunk. Majd megint, És megint. Mire elérünk a gyilkoshoz, már egyértelmű lesz minden, a bizonyíték az, ami esetleges lesz. A kezére játszik az idő, a titkolózás, a gazdagok játszadozása, és az összetett jelképrendszer, aminek a megértéséhez művészettörténésznek kellene lennie az olvasónak. Még szerencse, hogy Urturi azért hozza a megoldást is.

Erős a hangulata, nem csak a bűntények jellege miatt.

A kisvárosi hangulatot a zegzugos kis utcák, a történelmi jellegű építmények adják, és az ünneplők színes forgataga, akik, úgy tűnik, soha nem hagyják abba a fesztiválozást. Tipikusan az a könyv, aminél az ember előveszi a gépét, és megnézi a műemlékeket, rákeres az utcákra, az ételekre-italokra és a soha véget nem érő ünnepekre, és gyilkosságok ide vagy oda, jó lenne megnézni ezt a helyet közelről is. 

Amikor olvastam, tökéletesnek láttam, úgy, ahogy volt, így, kis idő elteltével azért látom, hogy hibádzik egy-két dolog. Például a gyilkosságok kivitelezéséről nem tudunk semmit, azon kívül, hogy aki elkövette, annak minden jellembéli adottsága megvolt a bizalomkeltéshez. A profi zseni alakja mintha csak egy váz lenne lélek nélkül, főleg annak a fényében, hogy a Stillhouse Lake viszont a legapróbb részletességig a reakcióra és a válaszreakcióra épül. Ettől függetlenül nincs értelme hasonlítgatni, hiszen egésze más a két regény. Az előbbi egy tipikus pszichothriller, ami szinte csak egyetlen dologra koncentrál, és inkább jellemekkel dolgozik, ez utóbbi viszont egy régivágású, hangulatos krimi, sok-sok kiegészítő mellékszállal és információval, szinte már könnyednek tűnő hangulattal.

Minden különösebb szöveg nélkül ezek a nagyon várósak nálam:

(a Lovecraft country-nak még nincs magyar borítója, ha nem felejtem el, majd lecserélem)

Úgy tűnik, ez a kőkunyhó pont ugyanannyira passzol a dinók korába mint a középkorba, de egye fene, ezen senki ne akadjon fenn, már eleve az időutazáson elbukja a logikai tesztet, a kőkunyhónak álcázott komp még simán belefér. De ettől ez még egy imádnivaló sorozat.

Van egy nagyon belevaló főszereplő csajunk, Max (aki teljesen hasonlít rám kívül-belül, de ez mellékes), okos, talpraesett, bevállalós, és úgy tűnik, miatta mozognak az események arra, amerre, de ez csak a látszat. Rengetegsok nagyon fontos mellékszereplőnk van, akik már inkább félfőszereplők. Sablonosak, tipikusak, de olvasás közben fel sem tűnik, mert ez a sok átlagosan klisés figura egy helyen egészen különlegessé válik. A két, folytonosan vitatkozó, egymásra licitáló öreg professzor, a karakán konyhásnéni, a csendes mindenes, aki a negyedik részig annyira csendes volt, hogy fel sem tűnt, a realista műszakiak meg a kemény és ellentmondást nem tűrő biztonságiak. Ők alkotják a St. Mary gárdáját, meg persze a harcedzett múltjárók. Meg a Nagyfőnök. És a Titkárnője. Főleg a Titkárnője. Aki szigorú. Kimért. Távolságtartó. Titkárnő.

A pénzt és a feladatokat az anyaintézményüktől, a Thirsk Egyetemtől kapják, és időnként néhány gazdag támogatótól, akikről nem tudni, kicsodák, és miért akarnak tudni bizonyos dolgokról a múltban. Odaugranak, adatokat gyűjtenek, megfigyelnek, igyekeznek nem közbeavatkozni és életben maradni. Időnként persze félrecsúszik ez-az, ebbe időnként bele is halnak, de Taylor nem egy gyilkos alkat, szereti a szereplőit inkább életben hagyni.

Elég mozgalmas az élet a St. Mary-ben, meg is lepődtem mindig, amikor kiderült, hogy igazából ez nem az a történet, ahol realtime közvetítik nekem a mindennapokat, egy-egy regény ideje között sokszor évek teltek el, szóval lehet, hogy a mindennapok ennél unalmasabban teltek, bár a kis közjátékokat olvasva, kétlem.

Taylornak Maxnek nagyon jó a humora, inkább fekete és ironikus, de állandó, kivéve egy-két, igazán drámai helyzetet. Mert akkor tényleg dráma van Maxnél is. A humor egyébként állandó jellemzője a könyveknek, nem csak azért mert Max vicces, hanem mert a sorozat sem veszi komolyan magát, így történhet meg, hogy a konyhásnéni körbeszalad egy sorsdöntő pillanatban, és begyűjti mindenkitől a rejtett kotontartalékait. Igen, nehéz elképzelni, mire kellhetett neki, pláne ennyi, de tényleg használta.:D

Olvastam pár helyen, hogy a negyedik rész más, mint a többi, én ezt egyáltalán nem éreztem. Ez a rész fordulópont, ami egy kicsit máshová helyezi a történetet, de annyira kevés a valódi különbség, hogy szerintem ennek nincs jelentősége. Az elején már írtam, hogy aki komoly technikai, elméleti és tudományos alapokra helyezett időutazós sorozatra vágyik, az ne ezt olvassa, ez egy könnyed kalandregény, ami szerintem már a legelső résznél is tökéletesen lejön, nem is igazán értem az enyhe csalódottságot, ami pár olvasón úrrá lett. Kevés sorozatnál tapasztalni, hogy a színvonal ennyire egyenletes legyen, mint itt. Nincsenek unalmas részek, nem stagnál a történet (egyelőre) egyik kötetnél sem, haladnak a dolgok előre, ahogyan kell. 

Részemről nagyon szeretem ezt a világot, a St. Mary embereit, ahogy élik a mindennapjaikat, teszik a dolgukat, ahogyan egymással bánnak, és persze a küldetéseket. Nekem külön tetszik, hogy nincs igazán történelmi hűség abban az értelemben, hogy bármit is visszamondjon a történelemkönyvek lapjairól, sokkal inkább jönnek elő az inkább feltételezhető (de valószínűleg jogos) apróságok, amik bizonyos korokhoz köthetőek.

Taylor felvillant a múltból néhány érdekességet, és van pár remek ötlete is, amivel nem biztos, hogy a történészek és a régészek egyetértenének, de az adott történelmi eseményre vonatkozóan jogosnak tűnnek.