Steven Erikson - A hold udvara

A hatalmas Malaza Birodalomban forrong az elégedetlenség, a véget nem érő háborúzás, a tisztogatások, a gyilkos viszályok és ádáz csaták hosszú évtizedei ezrek és ezrek vérét követelték Fürkész Anomander és csatlósai, a Tiste Andiik uralma alatt. Már a birodalmi légiók harcedzett seregei is enyhülésre áhítoznak. De a császárnő korlátlan uralmát gyilkos Karmos-ügynökei továbbra is rendíthetetlenül védelmezik. Pálinkás őrmester és cinikus osztaga, a Hídégetők, valamint Szélfogó, a Második Légió egyetlen megmaradt varázslónője mind azt remélték, hogy Palás ostroma után végre elérkezik az idő, amikor a sebesültek felgyógyulhatnak és az élők végre elsirathatják halottaikat. De a császárnőnek más tervei vannak. Darujhisztán, Genabackis utolsó Szabad Városa, még mindig tartja magát a zsarnoki hatalommal szemben, és most a császárnő a függetlenség eme utolsó nemes bástyája ellen fordul. Viszont ennek a drámának nem a Birodalom az egyetlen szereplője. Egy sokkal sötétebb, baljós erő is mozgolódik, amint azt Ganoes Paran kapitány, a császárnő csatlósainak segédje is kezdi kapiskálni. Nem véletlen, hiszen ő lett a kiválasztott egy sokkal magasabb szinten szőtt terv megvalósításához - ő lesz az istenek előfutára.

A Malaza Császárnő, aki Laseenként valaha a Karmosok vezére volt, már szinte az egész világot uralja. Egyetlen városállam nem hódolt még be neki, Darujhisztán, ezért veszélyes játszmába kezdett.

Elindította az emberét, Árva Végrehajtót, és egy háromszázezer éves lényt, egy T'lan Imasst, egy titkos küldetéssel, amit ha végrehajtanak, talán sikerül egymás ellen kijátszaniuk a hatalmakat, és megnyílik az út a városba.

Csakhogy beléptek a képbe az istenek, ki tudja, miért, és használják, aki épp az útjukba akad.

Egy kapitányon és egy tolvajon keresztül kézben tartják az eseményeket, bár hogy mi a céljuk, az nem tiszta. Az istenek nem az emberbaráti cselekedeteikről híresek.

Ez a legrövidebb könyv a sorozatból, de legalább 100 szereplő ebben is mozog mindenféle céllal. Nyilván nem mindenki kap főszerepet, de az utalások a múltra, a legendákra, a különféle egységek és azok történetei meg a napi szintű események elég nagy figyelmet kívánnak, ha nem akarunk elveszni a részletekben meg a semmiségek között. Egyszerre több dolog is történik: a Császárnő próbálja megszerezni a várost, legalábbis előkészül hozzá; a háztetőkön valaki bérgyilkosokat és tolvajokat irt; a Hídégetőknek meg kell(ene) halniuk, de ők úgy tesznek, mintha ez csak tévedés lenne; Dujek, a tízezrek vezére egyelőre vár; Paran kapitány használja a kardját, majd kénytelen átgondolni a helyzetét; az istenek figyelnek és lépnek ha kell; a mágusok teszik a dolgukat; Anomander pedig próbál mindenki előtt két lépéssel járni. És ezt az egészet tetézi a mágia - használják a Hídégetők, a bérgyilkosok, a kémek, Anomanderék, a császárnő mágusai, az istenek, ősi, elfeledett Üregek lépnek működésbe, pusztítanak és elrejtenek, ha kell.

Teljesen bele lehet feledkezni ebbe a világba, bár tényleg elég bonyolult. Annyi minden történik, annyi emberért lehet izgulni, mégis valahogy teljesen kiegyensúlyozott és harmonikus az egész történet. Nem rohanunk át fejvesztve a történéseken, Erikson nem kapkod, mindenkinek megadja a megfelelő időt ahhoz, hogy megismerhessük, és hogy beteljesíthesse a sorsát. Esetleg hogy megkapja a következő esélyét.

Elejtett szavakból kiderül, hogy ez az egész sokkal régebbre nyúlik vissza, a játékosok már harcoltak egymással, ismerik az elleneséget, hiszen sok esetben több ezer éves lényekről beszélünk, akik már vívják egy ideje a háborúikat hol ezzel, hol azzal. Most épp a Császárnő az ügyeletes gonosz.

Erről a világról már messziről érzik, hogy semmi köze a mi világunkhoz, és egyetlen történelmi korszakunk sem húzható rá, szemben a legtöbb fantasyval. A mágia is másképpen működik, mint ahogyan megszoktuk. Ez egy nyers és nagyon durva erő, és megvan az ellenpárja, ami hatástalanítani tudja.

Martint istenítették, mert a lehető legváratlanabb időben tud kinyírni szeretett szereplőket, akik akár még hasznosak is lehettek volna a későbbiek folyamán, de egyébként is, szerettük őket, erre kinyiffantja. Erikson épp ellenkezőleg, ő vigyáz az alakjaira, ha kell, istenek jönnek, ármány vagy bajtárs, netán valami elfeledett, ősi mágia, de itt nem szabadulunk könnyen senkitől és semmitől. Még a pokol legmélyebb bugyraiból is elő lehet hozni bárkit, csak kell hozzá egy kis tehetség. 

Hiába olvastam már egyszer, ennyi év távlatából egyrészt az újdonság erejével hatott, másrészt olyan szereplők jöttek szembe velem, akikre emlékeztem a későbbi könyvekből. Fura volt szembesülni vele, hogy a kapitány pukkancs húga micsoda erőt fog majd képviselni, vagy hogy Kruppe mekkora elme a joviális, hájas álarca mögött. Az örök kedvenc, Anomander, hatalmas stratéga, és igencsak kilóg népe közül. Másodszori olvasásra sokat árnyalódnak a személyiségek, a mozgatórugók, a pálfordulások nagyobb jelentőséggel bírnak.

A legnagyobbat Paran kapitány fejlődött, főleg a későbbiek fényében értékeltem, hogy nem maradt meg nyivákoló kis nemesnek, aki úgy véli, neki minden születési előjoga. Megfordulnak rajta párszor az események. Egyébként is újraolvasós sorozat, egy csomó minden először csak megtörténik, és csak utólag nyer értelmet.

Egyszer már írtam erről a soriról, igaz, csak nagy vonalakban. Most úgy tűnik, hogy a Delta Visioné a kiadás, talán egyszer a nem olyan távoli jövőben lesz előremozdulás is a dologban. Mindenesetre érdemes várni, hogy megjelenjen, vagy folytatódjon, vagy a másik sorozat is jöjjön, amit Esslemonttal közösen írtak.

Mindent hoz, amit szeretek: hatalmas karakterek, plasztikus leírás, akárha ott lennék én is, fordulatos történet, különleges mágia, egyedi világ, hatalmi harcok, trükkös lépések, váratlan események, erők, szereplők. Erikson szerintem a legzseniálisabb fantasy-író, aki valaha létezett, abszolút kedvenc.

Olvass tovább...

Django Wexler - Az ezer név

Lépj be a hősi fantázia világába, amely muskéták dörejétől és acél csengésétől visszhangzik - de ahol az igazi csatát az alattomos, sötét mágia ellen vívják...
Marcus d'Ivoire kapitány, a Vordanai Birodalom egyik gyarmati helyőrségének parancsnoka már beletörődött, hogy egy álmos, világvégi helyen kell kitöltenie a szolgálatát, ám egy lázadás fenekestül felforgatja az életét. Miután elült a lőporfüst, rámaradt egy demoralizált sereg irányítása, amely erőtlenül kapaszkodott egy aprócska erődbe a sivatag peremén.
A múltja elől menekülő Winter Ihernglass férfinak öltözve, közlegényként szolgál a Vordanai Gyarmati Hadseregben, annak a reményében, hogy így elkerüli a feltűnést. Amikor azonban tisztté léptetik elő, el kell nyernie emberei szívét, és olyan csatába vezetni őket, ahol minden esély ellenük szól.

Meglepő módon, bár a könyvet a Főnix adta ki, ez nem gyerekkönyv. Azt gondolom, ezt erősen ki kell hangsúlyozni, mert sem a borító, sem a fülszöveg alapján nem egyértelmű. Ha kicsit komolyabban vennék a felnőtt olvasóikat, kidolgozták volna rendesen a borítóképet, és csiszoltak volna a fülszövegen is. Elég kiábrándító, de szerencsére ez az élvezeti értéken nem csökkent.

A cselekménye jóval bonyolultabb annál, minthogy van egy kapitányunk, meg egy férfinek beöltözött nőnk. Egy elég összetett politikai szituba csöppenünk már az elején, és később is rengeteg a hadmozdulati elemzés, taktikázás, stratégiák megvitatása és részletes leírása. Igazi military-fantasy, emlékezetes karakterekkel.
Khandar, Vordana egyik gyarmata, lázong. A megszálló sereget elüldözték Ashe-Katarionból, akik a távoli Vitéz-erődben várják az erősítést. Marcus, a kaptány alig várja, hogy megszabaduljon a parancsnokság terhétől, amit majd a grófra testál át, de azért nem lesz könnyű dolga így sem.
A történetben van egy kis valós fíling, olyan, mintha az amcsi vagy a brit sereg (Vordana) megszállta volna a sivatagi nomádokat (Khandar). A városlakók összefognak a beduinokkal (deszoltájok), és szembefordulnak a megszálló erőkkel. 

Az új ezredes, gróf Janus bet Vhalnich, remek belépőt produkált. Nem igazán ezredeses a megjelenése, és igazán a hozzáállása sem. Okos és titokzatos, és katona létére kissé szokatlan dolgot követel a kapitánytól: teljes őszinteséget, bár csak négyszemközt. Ezredesnek sztem egy kicsit túl laza is, de nem véletlenül, erejét sok mérfölddel távolabb is megérzi, aki fogékony rá.
Marcus d'Ivore kapitány, bár nincs túlzottan jó véleménnyel a saját tapasztalatairól és értelmi képességeiről, azért nem kell szégyenkeznie, mindig van egy jó ötlete, okos meglátása. Az ezredessel együtt egy nagyon ütős párost alkotnak.
Winter, a férfinak öltözött nő... nos, nálam egy csillagot itt vesztett a könyv. Hagyjuk már ezt az álruhás bujkálást, amit mindenki bekajol gondolkodás nélkül, meg kéne próbálni kicsit megerőltetnie magát az íróknak, és bevállalni a kemény szitukat: nő a seregben, és minden, ami ezzel jár. Bár hiába van az leírva, hogy senki nem tudja, azért mintha sejtenék néhányan. Jónéhányan.
Az ő szála nekem kicsit vicces volt, képtelen voltam túllépni rajta, hogy a parancsokat egy női hang adja ki, és ez látszólag senkinek nem tűnik fel. Ezt leszámítva kedveltem a fejezeteit, de mindig ott volt bennem a meghasonlás, még akkor is, ha hatalmasat domborított ebben a férfi-női szerepben, meg úgy egyébként a történetszála igen lényeges. Talán az ő karaktere fejlődött a legnagyobbat, ezért gondolatban visszaadtam egy fél csillagot.
Van még egy különleges nő a seregben, Jen Alhundt, aki megtévesztő külseje ellenére az uralkodói Konkordátum egyik kémje, és csak másodsorban tudós.
A szereplők, őket leszámítva, elég klisés figurák: vannak a katonák, akik mindenfélék, egyszerűek, és leginkább nagyon fiatalok, kevesen közülük meg dörzsöltek és tapasztaltak. Az őrmesterek tipikus őrmesterek, hozzák a szokásos formájukat: kegyetlenek és érzéketlenek. A hadnagyok katona-módra ostobának tűnnek, parancsok szócsövei, semmi több. Persze, ők ennél jóval nagyobb fontosságot tulajdonítanak a rangjuknak, és saját személyüknek is. Szóval tipikusan katonai az egész rendszer, ennek ellenére roppant szórakoztató az egész, mert színes szereplőkkel és helyzetekkel van dolgunk, állandó mozgásban van az egész történet, mindig történik valahol valakivel valami, nem csak a seregben, hanem a lázadóknál is.
Ott az egyetlen figyelemreméltó figura az Acélszellem, ő vezeti a deszoltájokat.

Szerettem olvasni, az erős katonai-szál ellenére nagyon könnyed hangulata van, a szereplők nem veszik magukat túl komolyan, elég sűrűn adódnak humoros szituk. Wexler jól megjeleníti a környezetet is, szinte érezni a perzselő sivatagi napsütést, a katonák feszültségének az ingadozását, a parancslánc és taktika működését. Összességében egy igazán szórakoztató, könnyed és humoros pár órát kaptam a könyvtől, egzotikus környezetben, különleges szereplőkkel. 
Wexlerre oda fogok figyelni, örülök, hogy még ha véletlenül is, de megtaláltam a sorozatot.

Az eredeti borítók, amik egyszerűségükben is hozzák azt, amit a magyarnak is kellene. (érdekes látni, mennyire meghatározóak a színek, a betűtípus, a kidolgozottság, hogy első ránézésre mit nézünk ki a borítón keresztül a könyvből. tudom, ne akadjak fenn mindig ezen, de ha egyszer ott az a csizma is... jaj.)

Olvass tovább...

Pedig ki akartam maradni belőle - Könyvhét

AGAVE - Wesley Chu időutazós akcióregényének az első részét nagyon szerettem, most jön a  folytatás.

De hoznak még pár érdekeset:

A FUMAXtól is csak egy érdekel, de jön még azért más is

 

A Gabót szoktam még figyelni, meg a Delta Visiont, ha jön tőlük valami konkrétum, majd kiegészítem a posztot.

A Gabo hozza, és még érdekel is. Szeretem a szürreális másvalóságokat.

A Delta is kezdi csöpögtetni az infókat:

Tükörbirodalom

A Szenzártól jó kis japán középkori történelmi regény jön. Clavell Sógunjából ismerős lehet, már ha valaki utánaolvasott a valós történelmi eseményeknek. Toranaga igazából Tokugava volt, és az ő politikai zsenije alapozta meg a békét 250 évre, és betonozta be a hatalomba a dinasztiáját.

A Twistertől most kivételesen egy friss, ismeretlen magyar íróra figyeltem fel, Frey Évára és az Allegóriumra. Vámpíros urban fantasy, aztán ki tudja még, ki mit fog belelátni, az ígéretek szerint sokrétű könyv. Meglátjuk.

Olvass tovább...

Gendzsi, a léha herceg

1006 körül a japán császárné apja felfogadott leánya mellé az udvarba - oktatóként, gardedámként - egy művelt, kínaiul és japánul egyaránt író-olvasó-verselő arisztokrata hölgyet, aki változatos utakon-módokon a Muraszaki Sikibu nevet kapta. Az új udvarhölgy életéről nem sokat tudunk: 973 táján születhetett, néhány évet apja vidéki tartományában töltött, viszonylag későn, 998-ban ment férjhez, egy lánya született (aki később jelentékeny költővé vált), s a férjet 1001-ben el is vitte egy járvány. Nem sokkal ezután kezdhette írni Muraszaki a Gendzsi-t, mindenesetre amikor az udvarba került, már jelentős részével el is készülhetett. Egy biztos: fennmaradt naplójában, egy 1009-es bejegyzésben konkrétan megemlíti regénye címét.
Vagyis egy kereken 1000 éves nagyregény, a világirodalom első szerelmes és családregénye van most a kedves olvasó kezében, amely 1000 évvel ezelőtti szerelmekről, gáláns kalandokról és császárvárosi hétköznapokról mesél - úgyszólván I. István királyunk és Imre herceg korát állítja elénk, csak éppen az akkor ismert világ túlsó oldaláról, a Japán Birodalomból. Főhőse egy szépséges, minden művészetben páratlanul tehetséges ifjú, az uralkodó fia, a "fénylő Gendzsi", akit császári atyja már csecsemőkorában annyira félt majdani irigyeitől, hogy nem adja meg neki a hercegi címet, közrendűvé fokozza le, hogy saját erejéből legyen kénytelen hatalomra szert tenni, s így vigyázhasson magára. Ám Gendzsi, ahogy felcseperedik, mintha egyáltalán nem akarna vigyázni magára, sőt: egyre veszedelmesebb szerelmi afférokba bonyolódik...

Kicsit féltem ettől a könyvtől (1600 oldal), és utólag azt mondom, nem véletlenül, ez ugyanis egy monumentális szerelmesregény. Egészen pontosan a csodaszép Gendzsi herceg kalandjai, afférjai, szerelmi bánatai és egyéb, nőkkel szembeni megpróbáltatásai, ezer év távlatából.
Sok mindent leszűrtem a regényből, mint például hogy a pasik ezer év alatt sem változtak semmit. Mindjárt a regény elején ugyanis kapunk egy több oldalas eszmefuttatást pár hercegecskétől, hogy melyik nő milyen, kinél kinek mekkora esélye van, nagy valószínűséggel mennyi ideig lesz elviselhető mellette az élet, és mikor kell meglépni. Tetézve azzal, hogy a beszélgetők magas rangúak voltak, tehát még közbeiktatták az osztályozásba, hogy milyen rangú hölgyig érdemes egyáltalán ránézni valakire, és honnantól nem számít még csak levegőnek se. Ma ezt elintézik rövidebben, nagyjából egy szóban.
Ami miatt mégis megtörténhetett, hogy nem csuktam be 100 oldal után, ahol Gendzsi már a sokadik halálos szerelembe esett, az az, hogy a nagy sóhajok közepette azért igen sűrűn előbukkant maga a korszak társadalmi berendezkedése, a szokások, a gondolkodásmód és az életstílus.
Különös volt az udvarlás is, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez nem csak Gendzsi kivételezett helyzetéből adódott-e, de simán rámozdult férjezett asszonyokra, apró kis szerelmes versikékkel próbálta meghódítani a kiszemeltet, aki persze idővel hajlott a jó szóra. Utána persze gyorsan felejtős is lett. Aki igazán emlékezetes maradt, az elutasította Gendzsit, még ha ezt igen kedvesen is tette, biztosítva közben érzelmeiről. Nem volt túl nagy véleménnyel a nőkről egyébként, tisztában volt vele, hogy a szemérmes szerénység csak a látszat, ha úgy adódik, bárki ledobja a kimonót neki, bár nem tudom, hogy ezt a szemére vetheti-e bármelyik nőnek egy olyan férfi, aki belopózik az éjszaka közepén a vágyott kedveshez, és mivel annak barátnőjét találja az ágyban, hát vele is megelégszik...:D

Igazán boldog vagyok, hogy alkalmam lesz meglátogatni Gendzsi herceget, akiről már annyit hallottam. Azt mondják, olyan szépséges, hogy jelenlétében még a magamforma szigorú öreg szerzetes is feledi élete minden vétkét és gondját, és kedve támad, hogy még egy kissé elidőzzön a világban, ahol ennyi szépség lakozik!

Úgy tűnik, mintha Muraszaki nagyon elfogult lenne Gendzsivel: a herceg jórészt csodálatos, gyönyörűséges, nagyon művelt, annyira "leg", hogy mindenkinek könny szökik tőle a szemébe - egészen addig, míg a herceg ki nem kerül a látótérből, mert akkor azért ott vannak az apró emberi mozzanatok: egy összenézés, értetlen szemöldökráncolás, a herceg előtt soha ki nem ejthető mondatok. Ez a finom ábrázolása a reakcióknak sokat elmond mind az írónőről, mind a japán emberekről általában, meg arról, hogy a rang előtt illik hasra vágódni, még ha a viselője nem is feltétlenül érdemli meg.

Némelykor mulatok rajta, ha eszembe jut, mennyire sajnál téged a császár szigorú és otthonülő életmódod miatt. Ugyan mit gondolna, ha látna ebben az álöltözetben?

Gendzsi elvileg a lovagiasság, a műveltség és a szépség idealizált alakja lenne, de ez csak akkor működik, ha elfeledkezünk az ellentmondásokról. (amikor pl. Rokudzso után sírva üzenget neki, hogy ne lépjen le, amire a lánya válaszol egy nagyon frappánsat, azonnal elkezd képzelegni a kiscsajról. Ha ilyen egy idealizált férfi, akkor én csak bastardokat szeretnék magam köré). Őszintén szólva egyáltalán nem tudom, mi volt Gendzsi alakjával Muraszaki célja. Pl. Gendzsi egy kiadós éjszaka után már azon agyalgat, hogy nem is kellett volna neki belekezdenie ebbe az egészbe (tipikusan egyéjszakás kalandnak tűnt, sok rábeszélést követően végre most kötélnek állt a lány, és kiderült, hogy annyira mégse volt jó), és a lány, mintha csak erre reagálna, hirtelen meghal, és onnantól Gendzsi lett a világ legszerelmesebb férfija, hatalmas gyásszal. És ez az összes afférjára jellemző. Mint ahogyan az is, hogy Gendzsi úgy áll a nőkhöz, hogy hát nem lehet nekik nemet mondani, hiszen annyira akarják őt. Nem teheti meg velük, hogy figyelmen kívül hagyja őket, mert mi lesz akkor velük, bánatba esnek, és elsorvadnak. (:D) Hogy ezzel pontosan mijét is akarta a hercegnek kidomborítani...

Idáig ugye úgy tűnt, hogy Gendzsi herceg nem állt másból, mint a szépségéből és a farkából, azonban van ám egy érdekes kis adalék a személyiségéhez:

Ő a közügyek intézésében korát meghaladó képességekkel rendelkezik. Semmi kétség, hogy népünk kormányzására hivatott, nem pedig arra, hogy a császári hercegek elzárkózó eletét élje. ... Arra kérlek, sohase cselekedj tanácsa ellen. - Búcsúzóul még sok egyéb oktatást is adott utódának, de az ilyen dolgok nem asszony tollára valók, és érzem, elnézést kell kérnem érte, hogy ennyit is mondtam. 

Gendzsi herceg tehát a politikában jártas volt, amiről sokkal szívesebben olvastam volna, mint a nők sokadalmáról, akiknek ismeri az ágyát, ráadásul az az utolsó mondat arra utal, hogy egy csomó érdekes adalékot meg sem tudhatunk már soha, merthogy nőnek azt nem illik elbeszélnie.


Amit még mindenképpen érdemes megemlítenem, azok a jegyzetek. Csak ámultam rajta, hogy a könyv teli van mindenféle versnek nevezett mondatokkal (amik igazából csak dagályosan megfogalmazott érzéseknek és gondolatoknak tűnnek), és valaki erről tudta, hogy melyik akkori költemény hanyadik verse, sora, kitől származik, miért írta, és még azt is, hogy bár ezt mondta valaki, csak már nem tudni, ki. Oké, aki ezzel foglalkozik, és ennek szentelte az életét, az nyilván kapásból tudja a Kokinsu verseit, meg a népdalokat, meg a szokásokat, hogy melyik hónapban hol miért táncoltak a lányok, meg az a bizony szó a versben melyik tartományban élő kire utal, és hogy ez itt most nem szimpla beszélgetés, hanem idézgetés, de akkor is csodálatra méltó az a tudás, amit a jegyzetekbe sűrítettek.
És még valami. A japánok képesek a cseresznyefa virágzásakor órákat eltölteni a fa előtt, és mindenféle fura versikéket összerakni, meg úgy egyáltalán, rácsodálkoznak a hulló falevélre, egy szélfútta zsebkendőre, meg a víz felszínén lebegő árnyékra is. Ez innen sem hiányzik, de annyira természetes módon van a sorok közé szőve, hogy mindig csak utólag esett le, hogy igen, ez is az volt.

Az apáca ugyan már rég túl volt élete delén, de örömet szerzett és hízelgett neki Gendzsi finom híradása, nem pusztán azért, mert kiváló kézírása volt, hanem mert olyan hanyag eleganciával hajtogatta össze a levelet. Ezt az asszony külön megcsodálta.

Konklúzió
A könyv cselekménye igazából értéktelen, egy ellentmondásokkal teli, dagályosan csöpögős, olcsó szerelmi történet, amit egyedül a történelem és az idegen kultúra ruház fel bármiféle élvezeti értékkel, meg a kora ad hozzá egy kis pluszt. Akit érdekel a japán kultúra, udvari élet, meg egyáltalán, az akkori emberek és a velük kapcsolatos apróságok, annak mindenképpen érdemes átrágnia magát rajta, bár azért azt hozzá kell tennem, hogy leginkább csak az udvari élet van szem előtt, és igencsak érintőlegesen. Egyedül emiatt nem éreztem időpazarlásnak. Ha valaki többet akar a japán mindenféléből, annak javaslom a Krizantém és kardot, Josikava Eidzsi könyveit vagy a Sógunt (bár az itteni szerelmi szál abszolút elképzelhetetlen volt akkoriban, viszont jobb lett tőle a könyv), esetleg a Hagakurét, bár az nem regény.
Képtelen vagyok elolvasni a három kötetet, az elsőnél feladtam.

Olvass tovább...

Margit Patrícia Eszter - A zsidó menyasszony

Dallos Saci látszólag tipikus Pozsonyi úti lány; nappal pszichológia szakra jár, éjjelente egy alternatív zenekar énekese, hol szerelmes, hol kiábrándult, felváltva keresi az Igazit és menekül előle. Leginkább azonban elveszettnek érzi magát élete díszletei között. Egy fájdalmas szakítás, szülei váratlan válása és egy elvetélt öngyilkossági kísérlet után Saci szeretné új alapokra helyezni az életét, de hit és gyökerek nélkül ez szinte lehetetlennek tűnik.
Ekkor lép be az életébe az ellenállhatatlanul karizmatikus Baruch Szimcha, muzsikus és vallási guru, akinek emelkedett elveivel ugyan nem fér össze a testi szerelem, de meghívja Sacit Izraelbe, hogy tanuljon az egyik jesivában. Saci izgalmas és újszerű spirituális utazásba kezd, felkutatja családja zsidó gyökereit, ám Baruchról hamarosan kiderül, hogy nem az, akinek mutatja magát. A terror árnyékából menekülő lánynak ismét új utat kell találnia önmagához, a világhoz, és elsősorban ahhoz a férfihoz, akivel mindez lehetséges.
A zsidó menyasszony betekintést enged a kabbala világába, a gemátria titkaiba, a misztikum fátyla mögé, miközben nagyon is hús-vér főhősnője mintha csak köztünk keresné a számára elrendeltetett Férfit hiszen a misztikus tapasztalat nyelve gyakran a szerelem nyelve is.

Igazi spirituális utazás Dallos Saci lelkében. Így első hallásra nekem sem tűnne túl izgalmasnak, de ne ítéljünk elsőre.

Saci helyzete halmozottan hátrányos. Nem elég, hogy hit nélküli zsidó, még a családjától sem tudja megkapni azokat a kulturális és vallási gyökereket, amire vágyik. Aki még bármire is emlékezne a zsidó hagyományokból, aki a szellemiségről tudna neki tanítani, az a nagyanyja, Babka, akit már attól lever a víz, ha a zsidó szót valaki kiejti. Internálótáborok jutnak róla az eszébe, hogy kit hogyan vittek el, hogyan zsúfolták vagonokba, dehogy jár ő zsinagógába. Óva inti Sacit is, hogy nagyon  belemerüljön a vallásba, nem tud túljutni a komcsi elveken.

A barátai is leginkább olyan zsidók, akiknek nem jelent semmit a hovatartozásuk, se etnikai, se vallási értelemben. Nem is nagyon tudnak Saci problémáival mit kezdeni. Igazából Saci sem tud. Csak figyelik, mint valami csodabogarat, hova fog az egész kilyukadni. Aztán ha már sok lesz, csak simán összesúgnak a háta mögött, és rásóznak egy pasit.

Belgát. Általános iskolai szerelem. És a könyvet egyébként nagyon élveztem, de eljött a pont, amikor azt mondtam, hogy még egy mondat Belgáról, és kihajítom az ablakon. Egy pöcs, ennyi elég is róla. Viszont elkövette élete egyetlen jótettét: elvitte Sacit Jeruzsálembe.
Ez volt az a közeg, ami felvillantotta Sárának, mit is szeretne, és még ha pontosan ő maga sem tudta megfogalmazni, a hazatérést követően mindent elkövetett, hogy visszakaphassa azt, amit ott átélt. 

Igazából sokáig elég ködösek a kívánalmai, nem nagyon tudja, hogy kéne hozzáfogni, mihez is kellene egyáltalán hozzáfogni, dehát erről szól az útkeresés.

Jeruzsálemben mindenki úgy viselkedett vele, mintha rokon lenne. Vadidegenek hívták meg sábátra, és úgy is érezte magát, mintha ismerné őket, közéjük tartozna. Bölcs emberekkel beszélgetett, és szívta magába a gondolkodásmódot. Persze nem ment minden zökkenőmentesen. A vallásos családokban nagyon elkülönült nemi szerepek vannak, az asszonyok nem vegyülnek, étkezéskor is külön asztalnál ülnek, mégis érezni, hogy a nők becsben vannak tartva. Tüzes pillantások a férjek felől, a nők dicsérete imával is, egyszóval nincs elnyomás, csak nagyon más a hozzáállás. Volt persze kellemetlen élmény is, amikor a kalapos férfiak annyira aggódtak, hogy bűnbe esnek már a nőkre pillantástól is, hogy próbálták átrendezni a buszon ülő utazókat.

Azért ez megér pár mondatot. Nagyon fura volt megtudni, hogy pl. nem használnak a férfiak okostelefont, sőt, semmilyen olyan telefont, amit telefonáláson kívül másra is lehetne használni, nehogy illetlen képet vagy szöveget kapjanak bárkitől is, vagy lássanak ilyet pl. a neten. Szerintem az nagyobb próba, ha olyan közegben marad valaki hűséges és mentes a "bűnös" gondolatoktól, ahol egyébként van csábításra lehetőség. Azt gondolom, marha könnyű a kolosotrok falai mögé bújva játszani a szentéletűt, tegye ezt valaki a való életben, emberek között. Az nagyobbat szólna. Mindegy, ez csak egy kis kitérő volt, nem volt szó ilyesmiről a könyvben, de ez is hozzátartozik a zsidóság életmódjához. 

Mert vallásos zsidónak lenni életmód. Nem csak vallás, hanem gondolkodásmód, mindennapi rituálék és apró, előírt és előre meghatározott dolgok tömkelege. Minthogy sábátkor nem írnak. Fura, nem? Egyfajta látás, ahogyan a világot, másokat és önmagukat szemlélik, és megnyugtató tudni, hogy szigorúak, de igazságosak. És mindenekfelett bölcsek. Nem mondom, hogy mindenki, de a rabbik nagyrészt azok.

Imádom a zsidó humort. Szigorúan tartanak mindent, komolyan veszik magukat is, az előírásokat is, mégis, olyan lazán és vidáman teszik mindezt. Persze kivételek vannak, azok mindehol vannak, de nem belőlük kell kiindulni.

"Mióta a Breitner bácsi eltörte a bordáját, a Kovács Tutyi bácsi meg bekerült a Szeretetkórházba, csak úgy van ki a minján, ha a Tórát is beszámítjuk tizediknek." 

"– Melyik a férjed? – tudakoltam.
– Az a fekete hosszú szakállas. – Arrafelé néztem, de mindegyik az volt.
– Nagyon hosszú a loknija. – Még mindig nem láttam.
– Jesivabóher– magyarázta, ám a fekete öltönyökben a koruk is megállapíthatatlannak tűnt.
– Mi van rajta? – kérdeztem, erre elnevette magát. A Belgát körülvevő turistacsoporton kívül mindegyik fiún ugyanaz a ruha volt.
– A kalapja egy kicsit fel van kunkorítva baloldalt. – Fogalmam se volt. Rivki egyre jobban nevetett."

Persze, ott sem mindenki vallásos és csillámpónis; amikor az izraeli rokonok és ismerősök megtudják, mit is keres ott Sári, próbálják lebeszélni róla, hogy nem akar ő annyira vallásos lenni, nem tudja, mivel jár. De persze ő eltökélt, hinni akar, a hitben élni, tehát kitart.
Kiderült, hogy ott is dúlnak az ellentétek, a vallásosság olyan előnyökhöz juttatja őket minden szinten, a nemvallásos lakosokkal szemben, ami még nekem is ordító igazságtalanságnak tűnik. És ez persze csak a felszín. Hogy változott-e azóta bármi, nem tudom, ez valamikor a '90-es években történik. Valószínűleg nem, az ilyesmik nehezen mozdulnak.

Nem is női regény lenne ez, ha nem lenne benne szerelem. Először ott van ugye Belga, hát ő minden, csak nem inspiráló. Aztán előkerül Baruch Simcha, előző életében Andy, aki Jeruzsálembe tart, a saját spirituális útjára. Kérdéses, hogy mennyi hely jut mellette (meg a többi imádó mellett) Sacinak, de úgy tűnik, okosabban áll a dologhoz a lány, mint Belga esetében. Mire eljutunk Ábrahámhoz, Saci nővé érik, gondolkodásban is, lélekben is. Ez volt a cél. Vagy legalábbis mondhatni, hogy megérik. Kicsit fura nekem minden pasit potenciális férjjelöltnek tekinteni.

Mivel a zsidó vallásban nagy szerep jut a kabbalának (ezotériában jártasak előnyben), a könyv három egységét a hét érzelmi állapotból hárommal jelöli az írónő, azzal a hárommal, ami az útkeresés közben a legjellemzőbb: igazság (gvurá), szívjóság (cheszed) és harmónia (tiferet).

De azért nem tökéletes a könyv. Felvet néhány kérdést Saci anyagi helyzete, de fogjuk rá, hogy a zsidók mindig is gondoskodtak az utódaikról, valszeg neki is van öröksége, valamiből csak telik az egyetem mellett az utazásokra. A svédekhez lelépett apját is elkapta egy kis időparadoxon itt a válás meg az új család környékén, de még az is lehet, hogy egy korábbi tudományos út ezt már megalapozta, nem tudhatjuk. vagy amikor a lakótárs betette sülni a halat, majd egy oldallal később még pucolja. Talán egy másik hal volt. Nem is lényeges egyik sem. A szellemi mondanivaló teljesen átjön, és ez a fontos. Hogy nem szépirodalmi a stílusa, engem nem zavart. Igazából olyan, mint egy útikönyv, csak itt az emberi sorsok és gondolatok az útjelzőtáblák, nem igazán illene hozzá a túlzottan kiművelt szöveg. Nem tör nagyra, csak olyan kis egyszerű és hebrencs, mint Sári.

Olvass tovább...

Kívánságlista

Most, hogy begyűjtöttem az egy szem könyvfesztiválos kívánságomat, Dan Simmons Terrorját, jöhet a többi friss megjelenés is. Tudom, nagyon egyedül vagyok ezzel, de valahogy se a könyvhét, se a fesztivál nem tud igazán lázba hozni, elég változó az is, mennyire érdekelnek az épp aktuális megjelenések. De lehet, hogy csak egyszerűen átváltottam tudatos vásárlóba. Úgyhogy teljesen tudatosan nekem majd ez a néhány könyv fog kelleni a közeljövőben, és remélhetőleg megbánni sem fogom őket.

Kavagucsi Tosikadzu - Mielőtt a kávé kihűl

Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg "odaát" vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.
Tosikadzu Kavagucsi 1971-ben született Oszakában, Japánban. Szerzőként a Mielőtt kihűl a kávé című könyvével debütált. A könyv egy nagysikerű színdarab alapján íródott, mely elnyerte a 10. Szuginami Drámafesztivál nagydíját. 

Van-e jobb móka az időutazásnál? szerintem nincs. De ez majd csak nyár közepére jelenik meg.

Benyák Zoltán - Az utolsó emberig

Esküdt ellenségek. Ők ketten. Akiket a halál sem ment meg attól, hogy egymásnak essenek. Minden időkben, újra és újra.
A felfedezések korában, egy rozzant vitorláson hánykolódva az óceánon a régi és az újvilág közt. A nagy francia forradalom utáni évtizedben, de Sade márki meglepetésekkel teli, bizarr kastélyában. A viktoriánus London bűzös sikátoraiban, ahol Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait. Háborúkban, végnapokban mindig szembetalálkoznak, és mindhalálig harcolnak önmagukért, a hitükért vagy a szeretett nőért.
Most pedig, végül, itt állnak egymással szemben, és ezúttal mindannyiunk sorsáért kell megküzdeniük.
Benyák Zoltán, aki olykor vérfagyasztóbb, mint Stephen King, máskor merészebben mesél, mint Neil Gaiman, ezúttal a világ legkegyetlenebb küzdelméről ír, amely átível történelmünkön - a régmúltból az elképzelt, távoli jövőbe. 

Nagyon régóta meg akarok már ismerkedni Benyák könyveivel. Van is már otthon, azt hiszem, talán kettő, de ez nagyon érdekesnek tűnik, ezzel kellene kezdenem.


China Miéville - A város és a város között

Valahol Kelet-Európa peremén, az ódon, szürke Besźelben Tyador Borlú felügyelőt holttesthez riasztják. A névtelen utcalánynak tűnő áldozat ügye rutinvizsgálatnak indul, de hamarosan egyre szövevényesebbé válik, és a rendkívül különös határzóna túloldalára, a modern, gazdag Ul Qomába vezet. A két városban, ahol az élet leghétköznapibb apróságait is furcsa előírások szabályozzák és láthatatlan hatalom felügyeli a rendet, egyre több érdekcsoport igyekszik ellehetetleníteni Borlú munkáját. A felügyelő azonban változatlan elszántsággal kutatja a névtelen lány és egy betiltott mítosz rejtélyét, hiába törnek az életére nacionalista csoportok és pitiáner bűnözők... illetve bármi is legyen az, ami a két város közötti hasadékokban rejtőzik.

Miéville. Egyértelmű, hogy olvasni akarom.





Cixin Liu - A sötét erdő (Háromtest 2)

A Föld teljes lakossága tisztában van vele, hogy az idegenek hajói úton vannak a naprendszerünk felé. Négyszáz év múlva fognak megérkezni, és akkor elözönlik és leigázzák a bolygónkat. Az idegenek földi segítőit már sikerült legyőzni, de itt vannak közöttük a sophonok. Ezeknek a szubatomi részecskéknek a segítségével a trisolarisiak mindent le tudnak hallgatni, így sebezhetővé válik az érkező flotta elleni védelmi terv is. Az emberi elme marad egyedül hozzáférhetetlen az idegenek számára - erre épül a falképző projekt.
Négy kiválasztott ember megkap minden létező erőforrást, hogy egyenként előálljanak egy-egy titkos tervvel, melybe senkit sem avatnak be - nehogy a sophonokon keresztül az ellenség is megneszelje a részleteket.
Mi jár a falképzők fejében? Azt még földiek sem tudhatják, hiszen csak így lehet megőrizni a bolygó biztonságát.
A négy falképző közül hárman befolyásos államférfiak és tudósok, egyet azonban előzőleg senki se ismert. A kínai Luo Ji csillagász és szociológus számára hamar kiderül, hogy a négy falképző közül ő az egyetlen, akinek a trisolarisiak a halálát kívánják. 

Az első rész még olvasásra vár, de majdcsak sorra kerül.

Olvass tovább...