A moly, a moderáció és a keresztényi értékrend

Nos, az alábbi sorok nem panaszképpen íródtak.
Először is. Egyszerűen teli van a tököm, hogy mindenki szemérmesen lesüti a szemét, és nem mer szólni semmiért, mert jaj, mi lesz, csak egymás között megy a susmus meg a panaszkodás, hogy semmit nem lehet leírni, már nem lehet önálló véleménye meg gondolata senkinek. Na, mi lesz. Semmi. Mindenki tovább panaszkodik, és élvezi, ha valaki évszázadonként egyszer kinyitja a száját, mert jajdejó, hogy leírták helyettük.
Másodszor meg. Ha már ott nem adtak lehetőséget a megbeszélésre, és a résztvevők meg voltak olyan gerinctelenek, hogy nem jelentkeztek, hát akkor majd megoldom a magam eszközeivel, hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie.

Nemrég esett meg a dolog, hogy egy karc alatt eszmecserét folytattunk. Nem kellett túl sokat beszélni, hogy a könyv kapcsán felmerüljön a kérdés, hogy hol vannak itt a nők igényei? Mivel a keresztények is bekerültek a nézőpontba, ugyanis állítólag az ő közegükben van nagyon magasztalva a könyv, meg mertem jegyezni, hogy jó keresztény nőnek olyan nincs. Ez egyrészt poén volt (sokan vették is a lapot), másrészt viszont véresen komoly, ha jobban belegondolok, főleg az események tükrében, bár lehet, hogy a nő-t ki is vehetem a mondatból. Ha meg a karcot veszem alapul, ami szerint egy pasihoz két út vezet, a seggnyalás és a zabáltatás, hadd ne nevezzem már azokat a nőket igényesnek, akiknek egy ilyen pasi elég is ahhoz, hogy boldog házasságban/akármiben éljenek. (már ha valóban boldog, de az most nem téma.)

No, nem sokra rá jött egy levél, mondván "moderáció - első figyelmeztetés"t kaptam eme mondat miatt.
Namost nekem az azért nagyon nagyon kevés indoklásnak, hogy beidézik a felhasználói szerződés egy mondatát, miszerint "„Ön beleegyezik abba, hogy felelősségteljes magatartást tanúsít, és más felhasználókkal és tagokkal szemben tiszteletteljesen viselkedik a Közösségi irányelveknek megfelelően.”"
Nem gondolom, hogy felelőtlenül viselkedtem - nem biztattam senkit bombagyártásra vagy kamikazeküldetésre, nem csábítottam el orvul senki férjét, és senki gyereke nem kapott tőlem gyomorgörcsöt, vagy nílusi náthát, sőt, senkivel szemben nem voltam tiszteletlen, szóval nem igazán értettem az összefüggést.
A modi (bár ők szemérmesen csak szerkesztőnek hívják a modikat, de ők innentől kezdve modik, ez viszont túlmutat a szerkesztői jellemen is) viszonylag gyorsan válaszolt - csak egyszer kellett szólni, hogy még mindig nem kaptam választ-, hogy hát több felhasználói bejelentést kaptak, miszerint igencsak sérti őket eme mondatom.
Rendben van - bár kicsit úgy éreztem magam, mint akit a sunyi árulkodó óvodások miatt a sarokba állítottak, de persze, ez van, ha ők úgy érzik, sérti őket, akkor biztosan úgy van. Hogy pontosan milyen értelemben sért bárkit is egy általános megállapítás, azt nehezen tudom elképzelni, én ugyanis azt az elvet vallom, hogy ha valakinek nem inge, ne vegye magára. Ha meg mégis magára veszi, akkor talán nem ártana mélyen elgondolkodni, hogy mégis miért, innentől viszont nem az állítás a sértő, csupán az inget felvevő nincs magával túlzottan kibékülve, arról viszont nem én tehetek.

Aztán kértem szépen a neveket, gondoltam, megkeresem őket, aztán megbeszéljük a dolgot. Mert én szeretek beszélgetni, meg problémákat tisztázni.
Aha, innentől viszont érdekes a dolog, merthát ugye ezek a nevek nem publikusak, azt nem lehet megmondani,  mert nyilván azért jeleztek titokban, mert nem akarták, hogy tudják, kiket zavar ez annyira.
No, és akkor itt azért jópár kérdés felvetült bennem.
Ha ezek a "jelzők" olyannyira büszkék a csodás igényekkel és értékekkel rendelkező keresztény nőkre, netán ők maguk is azok, miért kell ezt titokban tartani? Én vallástalan vagyok, cseppet sem szégyellem, és ha kell, névvel vállalom a dolgot. Mi olyan nagyon szégyellnivaló van abban, hogy valaki keresztényként sérelmez egy ilyen mondatot? Mert az azért elég egyértelmű, hogy aki vallásilag nem érintett, az jót röhög ezen, aki meg igen, az ezek szerint felhúzza az orrát, és eret vág magán. (esetleg ha intelligens, vallásos létére is jót röhög, erre is volt példa a karcnál, szóval a változatok száma végtelen.)
És vallástól függetlenül, hol marad az emberi egyenesség és gerincesség? Tudjuk, kivesző állatfaj, de úgy gondolná az ember, hogy vallási öntudattal megspékelve maradandóbb. Mégse. Sőt.

Aztán a másik kérdés:
Mivel nem férek hozzá nevekhez, hogyan lehetek én abban biztos, hogy valóban történt ilyen bejelentés...? Mert hát ugye az, hogy "becsszó, de tényleg volt ilyen" édeskevés a tények alátámasztására.  Minden okom megvan rá, hogy rosszindulatot feltélezzek az ottani részről, hiszen nem vagyunk jóban már jóideje, lehet ez éppen az édes bosszú egyik eszköze is.
Mint ahogyan másnak is remek lehetőség ilyesmire, mert ha belegondolunk, elég három-négy ember elhatározása, hogy bárkire rászálljanak, mert az érzékeny lélekre hivatkozni marhára lehet akárki akármelyik megjegyzésénél.

Szóval miért is nem lehet nyilvános az árulkodók névsora? Szerintem az a tiszta, ha látom, kit piszkál micsoda. Másét is, mert ugye mások hibájából is lehet okulni.
Mert ha most elméletben (és csakis elméletben) eltekintek a kicsinyes bosszútól, a modiknak ezek szerint elég nagyon kevés jelzés, és valakit parkolópályára tesznek, felül sem vizsgálva az érzékenység jogosságát. Mert ez a "mások tiszteletben tartása" egy gumiszabály. Jelen esetben engem, a véleményem  és a kérésem is, minden szinten tiszteletlenül kezelték:
- elvették az önálló véleményhez és gondolatközléshez való jogom,
- megakadályozták a szabad véleménynyilvánításom,
- megrágalmaztak, hogy szándékosan sértegetek... kit is? bárkit? mindekit? aki épp arra jár?
és mivel ez az egész ügymenet felveti azt, hogy innentől kezdve bárki bármiért jelent, annak óhatatlanul felfüggesztés lesz a vége, tehát ha valaki leírja, hogy Donald kacsa beszédhibás, és ezt másvalaki sérelmezi, onnantól nem sok kell hozzá, hogy ne használhassa a felületet.
- fentieket figyelembe véve hosszú távon károsan korlátozó hatással bír mindenkire nézve, aki valaha is ki mer mondani olyat, ami 3-4 ember lelkét bántja ... a hányezer felhasználóból...? negyvenezer? ötvenezer?.
Nincs kontroll, csak mondva van, hogy van. Van is rajtam bugyi, meg nincs is.

Néhány részlet a közösségi irányelvekből, amik azt a látszatot keltik, mintha lehetne véleményed. Megjegyzem, önálló vélemény nélkül nem létezik építő jellegű közösség.
Azt másképp hívják. Birkacsorda.:

- A vélemény szabad, de véleményként közöld, ne állítsd be tényként! (ki határozza meg a határt a kettő között? )
- Nem toleráljuk a trágárságot, a politizálást, a rasszizmusra való felbujtást, mások vallásának vagy világnézetének a megsértését, a diszkriminációt és az intoleranciát bármilyen nemű fogyatékossággal szemben. (az én vallástalanságom vajon mennyiben van tolerálva?)
- Feltételezz mindig jóhiszeműséget, de ha a hozzászólás tudatosan rosszindulatú, töröld. (de amennyiben a molynak úgy tetszik, alapból rosszhiszeműséget feltételeznek, ebbe nincs beleszólásod)
- Sose írj olyat, amit nem mondanál a szüleidnek, a gyermekeidnek, a papodnak és az ügyvédednek. (ez nálam áll, bármelyiknek mondanám az ominózus mondatot.)
- Ha bárkivel vagy bármivel valamilyen problémád van, akkor az Üzenet a Molynak oldalon keresztül add a tudtunkra, ne pedig nyilvánosan keltsd a feszültséget. (vagyis a a kulturált problémarendezést egymás között nem támogatják, mindenképpen ők akarnak lenni az irányító fél, kivéve a megoldási a kulcsot a felhasználók kezéből, és adva nekik egy olyat, ami szerintük helyes. egyrészt. másrészt ez besúgásra való felbujtás, a nyílt véleményfelvállalás helyett. ugye nem csak engem emlékeztet ez valamire?)

Meg a másik, hogy ha már valamivel/valakivel bajom van, akkor ne Jézus meg a kereszt mögé bújva mutogassak csak az árnyékomat mutatva, hanem vállaljam, hogy igen, bazmeg, annyira fájt, hogy ezt mondtad, hogy most nem is fogok tudni aludni tőle legalább fél óráig.

Egyébként meg, SZÓLÁSSZABADSÁG VAN, legalábbis látszólag. Akkor legalább a látszatot meg kéne őrizni. És ja, az ilyenek megerősítik csak a vallással kapcsolatos előítéleteim. Nekem nem fáj, hogy hiszel, és úgy vágsz át embereket és gázolsz át rajtuk, és csalsz és hazudsz, mert a gyónás majd feloldoz, meg vered a gyereked, mert a gyónás majd feloldoz... , neked meg ne fájjon már, hogy én ezt észreveszem, és teszek a vallásosságra, meg a képmutatásra. Élni, és élni hagyni, a kölcsönösség elvén, részemről legalábbis így működik, amíg nem próbálnak erőszakkal hatni rám.
Árulkodni meg már a dedóban is gáz volt, az ilyen gyerekek sorsa végül a kiközösítés lett, bár tény, hogy az óvónéni mindig arra figyelt oda, aki a legjobban hisztizett. Sőt, olykor az óvónéni hisztizett.

Olvasd el az egészet ->

Dennis Lehane három krimije

Viharsziget

A történet 1954-ben játszódik, a Vihar-szigeten található Ashecliffe Elmegyógyintézetben, ahol a legveszélyesebb elmebetegeket kezelik és tartják fogva. Teddy Daniels és Chuck Aule szövetségi rendőrbírókat vezénylik a szigetre, hogy megtaláljanak egy bezárt szobából megszökött, veszélyes ápoltat, aki mellesleg egy gyönyörű nő, és nem mellesleg megölte a gyermekeit és a férjét. Kérdéses, hogy mennyire mondanak igazat az ápolók, valóban be volt-e zárva az ajtó, és valóban nem hagyta el senki a helyét az ellenőrző pontokon. De ha minden igaz, amit mondanak, valami akkor sem stimmel. No de mi?

A könyv Dr. Sheehan naplóbejegyzésével kezdődik, aki visszatér 1954-be, arra a napra, amikor a két rendőrbíró a szigetre érkezett. A két alak roppant szimpatikus, és szerethető karakter. Chuck egy kicsit szétszórt, kevésbé tapasztalt detektív, míg Teddy egy összeszedett, ravasz zsaru, aki nem hagyja magát befolyásolni, és nem ugrik be az ócsak trükköknek. Mert bizony, ha az ember pszichiáterek közé kerül, ott számítani elhet kellemetlen kérdésekre, kéretlem elemzésekre. Bevállalós párost alkotnak, még a szigeten tomboló viharból hurrikánná lett természeti csapás sem riasztja vissza őket a kódorgástól, kutakodástól. Minél több idő telik el a szigeten (ami valójában nem több pár napnál), annál több kérdés vetődik fel, annál kevésbé áll össze a kép, és amint egy kérdésre valászt vélnek találni, ott lesz egy tucat másik. Ennek ellenére mégsem tucatproblémákkal kell foglalkozniuk. És akkor Chuck eltűnik...és értelmet nyernek az őrültek figyelmeztetései, elejtett megjegyzései, a kétértelmű mondatok, kódolt sorok.

Bár kriminek indul, igazából pszichothriller, olvasás közben az ember idegei pattanásig feszülnek. Számomra elég hitelesen ábrázolta egy pszichiátria mindennapjait, a betegekkel való bánásmódot, az elveket, amiknek nevében ezek az intézmények látványműködnek, míg a mélyben egészen más célok rejtőznek. Nem csak a történetnek, magának az előadásmódnak is köszönhetően az ember próbál kitérni az érzések és gondolatok elől, amik olvasás közben ellepik, én legalábbis így voltam vele. Kivesézi a skizofrénia formáit úgy, hogy nem tol az ember orra elé többoldalas elemzéseket betegekről, oly módon kifordítva láttatja a világot, ahogyan egy elmebeteg láthatja csak. Hiteles, izgalmas, és döbbenetes könyv. Döbbenetes a vége miatt, ami elég váratlanul éri az embert. Nagyjából a felénél megfogalmazodótt bennem egy lehetséges befejezés...és hát nem úgy történt semmi sem. Hátborzongató volt, és szuggesztív.

Egy pohárral a háború előtt

A történet dióhéjban: Kenziet felbéreli egy nagyhatalmú politikus, hogy keresse meg a takarítónőjét, aki állítólag meglépett pár igen fontos papírral. Mindenféle attrocitásokkal övezve végül eljutnak a takarítónőhöz, akinél aztán kiderül, hogy mégsem egészen olyan papírokról van szó. Kenzie-t is csőbe húzták, bizony, dehát ilyenek ezek a politikusok. Van bunyó, sötétben ablakban lógva utcalesés, a visszapillantó gyakori használata, bandaháború, kocsmahangulat, és megint bunyó, valamint megválaszolásra váró kérdések hosszú sora.

Azt hiszem, spoiler nélkül magáról a történetről nem is nagyon lehet többet mondani. A Hideg nyomon c. film után (a könyv még nem jött ki), vártam valamiféle mélyebb tanulságot a könyvtől. Van többféle szál is, amit követhetünk: a feketék helyzete, a politikusok álszentsége, hatalmi játszmák, egyszóval ebben a világban tiszta nem maradhat senki. De ez még nem olyan nagy ügy, mindenki tudja, hogy a hatalom és a korrupció kéz a kézben jár, hogy vannak kisebbségek, akiknek a vélt vagy valós jogai folyamatosan sérülnek. Rengeteg könyv szólt már eddig is erről, és még fog ezután is. Van, aki születése jogán, van, aki a gépezetben betöltött szerepe miatt jogosult elnyomónak vagy elnyomottnak lenni. A nyomor, a kilátástalanság, a rasszizmus lépten-nyomon nekünk jön. A faji kérdés az, amivel a regény szembesíteni igyekszik, az ok-okozati összefüggésekből is villant párat, legalábbis ezt véltem felfedezni amolyan burkolt témaként.. Tudjuk azt is, nem egyszerű, a megoldás sem az, ebben egyetértettünk az íróval, azt hiszem. Annyiban különbözik a többi hasonló témájú könyvtől, hogy nincs egyértelmű állásfoglalás, nem rágja szájba, hogyan is kell ezt nekünk gondolni. Csak úgy mellékzöngeként van jelen, és a konklúzió levonása is az olvasóra van bízva. Nem kínál tuti megoldást arra, amire nem lehet tuti megoldást találni.

De miközben a négerek helyzetét próbáljuk meg átlátni, ne feledkezzünk meg róla, hogy ez mégiscsak egy ízig-vérig krimi, méghozzá a jobb fajtából (de lehet, hogy csak az elfogultság beszél belőlem.) Izgalmas, fordulatos, teli van rosszfiúkkal, és van benne jócskán bűn is, szóval olyan, amilyennek egy kriminek lennie kell.

Ezzel a kötettel kezdődik a híres Kenzie-Gennaro páros nyomozásainak története. Jellegzetes karakter mindkettő, Gennaro nő létére is elég érdekes személyiség, nekem legalábbis nagyon szimpatikus. Külön tetszett, hogy a szereplőknek volt múltjuk. Kenzie a mesélő, az ő szemén keresztül láthajtuk a világot, és ő mond el menet közben mindenfélét a városról, a negyedekről, emberekről, eseményekről, önmagáról.

Nem olyan, mint a Vihar-sziget , jóval kevesebb feszültség, semmi thriller-vonulat, semmi mélyebb lélekelemzés. Egyszerűen csak izgalmas és szórakoztató története egy nyomozópárosnak, akiknek nemcsak a munkája, de az élete is érdekes, és megvan a világról alkotott magánvéleményük. Tökéletes közvetítői Lehane világszemléletének, és sokatlátottságának.

Sötétség, fogd meg a kezem

Egy pszichiátert megfenyegetnek fia elrablásával, aki Kenzie-ék segítségét kéri. Képbe kerül a maffia is, akik ellen a fiút meg kell, hogy védjék. A bostoni ír maffia alakjai a szokásos bűnözők: pszichopaták, érzelem nélküli gyilkológépek, beteg elmék, akiknek kisujjában van a megfélemlítés, a kínzás, a rettegésben tartás minden módozata, és az alkalomhoz illően használják is, csak hogy céljukat elérjék. Brutális módon meggyilkolnak egy fiatal lányt is, Kenzie egy nagyon régi ismerősét. Első látásra nem sok összefüggés van a két eset között, de mindig van valaki, aki elkezd emlékezni. Ha az ember egy krimiről próbál írni, ennél többet semmiképpen nem szabad mondania, úgyhogy ennyit a történetről.

Az emberi lélek olyan mélységét és olyan sötétségét mutatja meg Lehane, amire eddig nem sokan vállalkoztak. A társadalomban megjelenő kollektív embertelenség visszataszító, megjelenési formájában is gyomorforgató, és valamilyen formában mindenkiben benne van. Aztán persze nem tör elő, csak töredék embertársunkból. Az elmebeteg bűnözők világában kis ideig tartó tartózkodás is felkavarja a legátlagosabb ember lelkének sötét bugyrait, mint ahogyan Kenzie is kénytelen szembesülni saját sötétebb oldalával. A hatalom szele, amit az erőszak, a gyilkolás, a másik ember felett való korlátlan uralom ad, bárkit megérinthet, aki egyszer is a közelébe került. Amikor fegyvert szegez a másik fejéhez, még ha az illető bűnöző is, átélheti azt a mámorító érzést, hogy bármit megtehet. És az érzést, a motivációt nem befolyásolja, hogy a fegyver végén tisztességes ember, vagy gengszter áll. Miközben a megbízatásuknak próbálnak eleget tenni, Kenzie-t szembesítik az erkölcsi dilemmával: van-e joga bárkinek is gyilkolni, van-e bármiféle alapja annak az elvnek, hogy egyesek megérdemlik a halált, míg mások jobb sorsra lettek volna érdemesek? Aztán persze ki-ki eldöntheti, mit gondoljon erről. Láthatunk érveket, ellenérveket az ellenzők és a helyeslők oldalán egyaránt.

Itt már felbukkan az a Lehane, aki a lélekelemzés során nem riad vissza a torz, beteges lelkek realisztikus megjelenítésétől, ami igen mélyen árnyalja az egyébként sem szimpla kriminális történetet, és ki is emeli ezt a regényt az egyszerű krimi kategóriájából. Nem csak a nyomozás folyamatait mutatja meg, hanem mindent, ami az emberrel, bűnözővel és áldozattal kapcsolatos; a lelki vívódásokat, a beteges hajlamokat, hogyan kerül a felszínre a deviancia, a kegyetlenség bárkiben. A társadalom kitermeli magának a pszichopatákat, nem lehet csak úgy azzá válni, igazi pszichopata bűnözőnek születni kell.

Ez a regény klasszisokkal jobban sikerült az előzőnél (itt, eggyel alant). Már nem viseltettem ellenérzéssel Kenzie-vel szemben, egy sokkal kedvelhetőbb, férfiasabb, markánsabb karakterré vált * , míg Angie egy picit eltörpült a történetben, de jobb is volt így. Ebben a világban nincs helye a nőknek, hacsak nem áldozatként. A történet is sokkal többet felvállal az élet árnyasabb területeiből, a bőrszín mellékessé válik, előtérbe kerül a Gonosz, ami bárhol, bárkiből előbukkanhat, a legocsmányabb pusztítást hagyva maga után.

Szeretem Lehane könyveit, mert elgondolkodtatnak. A bűnről, az életről, emberekről, mindenféle szándékokkal és hajlamokkal, és a világról, ami kihozza belőlünk mindezeket. Az a bűn, ami bandába tömörül, ami a pénzért létezik, tartja fenn magát, és gerjeszti a további bűnöket, azt hiszem, eltörpül az egyéni deviancia mellett. Az önálló, két lábon járó pusztítás, ahol a cél nem a pénz, hanem a kéj, és a perverziók kiélésének különféle formái, jóval veszélyesebb és kontrollálhatatlanabb, és sokkal arctalanabb, mint bármelyik maffia, vagy utcai banda. És hogy van-e jogunk elpusztítani, kiirtani társadalmunkból az ilyeneket? Szerintem mindenki el tudja dönteni magában, melyik táborhoz tartozik.

* talán a fordító nemének köszönhető. ebben a könyvben nem lehetett felfedezni azt a gagyi könnyedséget, ami az előzőben a hangulatot uralta. itt mindegyik pasi férfihangon szólt a fejemben, előzőleg ezt nem lehetett elmondani.

Olvasd el az egészet ->

Jo Nesbø - Nemeszisz, Boszorkányszög és a kis megváltó

 "Harry hitt a lélek létezésében. Nem mintha különösebben vallásos lett volna, inkább mert minden alkalommal, amikor megpillantott egy holttestet, az az érzése támadt, hogy ezek a testek elveszítettek valamit."

 

Három könyvét sikerült elolvasnom Nesbonak, és most egy picit be is sokalltam belőlük, mert akármilyen jó író is, és akármennyire jófej is Hole, egy időre most elég volt. Ami legjobban tetszett, az Hole személyisége, az esetekhez és a kollégáihoz való hozzáállása, és úgy alapvetően az elvei. Ami nem tetszett, és amit viszont elvártam volna ennyi köteten keresztül, hogy Holénak nem volt személyiségfejlődése, megrekedt valahol a magányos farkas és az alkoholista farkas között, akinek lenne igénye egy társra, normális családra, de nem tud, és nem is akar kibújni a bőréből. Természetesen valamilyen nőügy mindegyik kötetre jut, igazi macsó módjára gázol át a nőstények között, de szerencsére egyik sem veszi el az eszét annyira, hogy megfeledkezzen arról, mi is a dolga.

A Nemeszisz a történet szempontjából nálam a felejthető kategória, nem igazán a kedvencem a bankrablósdi, és ezt Nesbo sem tudta számomra érdekessé tenni. Viszont a tudomány, amit Beate ad át az olvasónak, az miatt megérte elolvasni. Beate ugyanis egy különös "betegséggel" él, az agyának az arcfelismerő memóriája különösen aktív, így már egy körvonalból is meg tudja állapítani, hogy kinek az arcához tartozik, arról nem is szólva, hogy akit egy pillanatra is látott, évekkel ezelőtt, annak az arcképe rögzül az agyában, és bármikor elő tudja hívni.

A Boszorkányszögben mélyülünk el először igazán a pszichológiában, Aune Stale személyén keresztül. Olyan beszólásai vannak ennek a pasinak, hogy sokszor dőltem a röhögéstől. Önirónikus, okos, olykor cinikus, de minden helyzetben megőrzi a hidegvérét és a humorát, ráadásul olyan madártávlatból képes nézni a munkájára, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, nem is valós személy alapján formázta meg Nesbo.:) Kár, hogy túl sok szerepet nem kap a könyvekben, szívesen olvastam volna még az okosságait.

A megváltóban is elég sok pszichológiai elem volt, és a szerb háborús szál nem volt a kedvencem, attól függetlenül a kis megváltó alakja elég érdekes volt, már ha egy szociopatát lehet így jellemezni. Sajnáltam, hogy az ő fejébe nem mászott bele Nesbo, szívesen megnéztem volna a világot a szemén keresztül. Mindegyik könyvben van valami, ami megfogott, amit eszembe juttatnak a borítók, de ami nekem igazán pozitív csalódás volt, az a Megváltóban a férfimosdós jelent a végén. Imádtam ezért a döntésért Holét.

Mindegyik könyv több szálon fut egyszerre, nem az van, hogy egyetlen bűnesetet nyomoznak végig, hanem több is előkerül, de valamilyen kapcsolat azért a végére mindig lesz közöttük. Lehet össze-vissza is olvasni, nekem is kimaradt a Vörösbegy, és egyáltalán nem éreztem hiányát, mert ami infó kell az adott helyzethez, azt mindig megadja Nesbo, anélkül, hogy túlságosan belemerülne a részletek újbóli ismételgetésébe, és ennyi bőven elég is.

A társadalmi tükör is állandó kellék, a cigányok helyzete, a narkósok világa, a korrupció a rendőrségi berkeken belül, a menekültek kiszolgáltatottsága az Üdvhadseregnek, átszőve a képmutatással - remek korrajzok is mindennapjainkról.

Nekem Hole egy az egyben Nesbo.

Olvasd el az egészet ->

Peter S. Beagle

Tamsin története

A régi blogon elég egyszerű kis posztot írtam róla, azt most nem is másolnám át ide, bár lehet, hogy jobb lenne, mert annyi idő távlatából már nem tudok róla érdemben nyilatkozni.
Arra emlékszem, hogy egy baromi jó szellemes-misztikus történet, és szerintem Beagle egyik legjobb könyve. Nem nagyon hallani már róla, köszönhetően annak, hogy már nagyon rég jelent meg, viszont mindenképpen meg akartam említeni, mert nekem hatalmas élmény volt. Igaz, ifjúsági regény, de a jobbik fajtából, és nagyon örülök neki, hogy akkoriban még nem ismertem a YA-t, mint a könyvek külön alfaját, így nem tudtam előítéletes sem lenni a könyvvel.
Ha a közeletekbe kerül, ne habozzatok, nálam újraolvasós kategória.

A fogadós éneke

Ismét egy álomvilág Beagle tollából, ami teljesen elvarázsolt. A történet középpontjában egy fogadó áll, itt futnak össze a szereplők, akik elmesélik egymás és a maguk kis történetét. A három különleges nő találkozása nem véletlen, bár egyikük sem számít rá. Mindhárman harcosok a maguk módján, különleges képességekkel, akik keresnek egy embert, a barátot. Köréjük gyűlnek aztán mindenféle alakok az útjuk során, van, aki rosszat akarva, van, aki jószándékkal. Gyilkosság, varázslat, szex, szerelem, és miközben keresnek, ölnek és szeretnek, egyre jobban összekovácsolódnak.

Lukassza, az életre keltett lány érzi a láthatatlan erőket körülöttük, ki tudja olvasni a térből, mi történt azon a helyen. A tanítvány, Lal az, aki meg akarja találni mesterét, akit csak barátnak nevez. Ez a mester egy különös alak, egy bajba jutott varázsló, akit az időközben hozzájuk csapódott Njateneri is ismer, akinek igen különös múltja van. A harcos nő egy kolostorból szökött meg, és most bérgyilkosokkal a nyomában járja a világot. Társként velük van egy róka, aki maga is birtokol különleges képességet, és nyomukban ott van még a fiú, akit Lukassza életében szeretett. A fogadó, ahol megszállnak, a fogadós, a lovászfiú, a vándortársulat, mind egy-egy nézője és mesélője ennek a különös társaságnak.

A történetmesélés az egyik nagy varázsa a könyvnek, bár nekem eleinte furcsa volt. A szereplők felváltva közvetítik az eseményeket, a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat és érzéseket, mindegyikük csak épp annyit, amennyit a valóságban is tapasztalhatna belőle, így az események a többféle látásmód alapján állnak össze. George R.R. Martin ír hasonló tagolással, de amíg ott a fejezetek egymástól teljesen elkülönülnek, itt folyamatosan egymásra épülnek. A nézőpontváltozással nem kerülünk messzire senkitől sem térben, sem időben, és ettől teljesen kompakt és egységes lesz az először szétdaraboltnak tűnt történet. Megismerhetjük a szereplőket mindenféle oldalról, mások hogyan látják őket, és ők maguk miként éreznek, viszonyulnak a körülöttük történtekhez, és ez a mesélési mód kell ahhoz, hogy a történet előre tudjon haladni. Ami még különleges a könyvben, hogy bár igazából e körül a három nő körül forog a világ, azzal, hogy a mellékszereplők is önálló hangon szólalnak meg, ők is fontos és nélkülözhetetlen főszereplőkké válnak.

Beagle most sem okozott csalódást, lebilincsel és egy másik világba repít olyan természetességgel, mintha az a mindennapok része lenne.

A karakoszki varázsló

A fogadós énekének folytatása ez a könyv, de a régi szereplők mellett feltűnnek újabbak is. Megismerhetünk egy nagyon csúnya nőt, aki egy dalnok mellett járta a világot; egy olyan világot, amit igazából be sem mutat Beagle, nincs neve, nincsenek tájleírások, inkább csak az érzeteinkre hagyatkozhatunk. Meghallgathatjuk a címadó varázsló történetét is, és visszaköszön a fogadóból ismert társulat is, Lal és Szoukian az utolsó kalandjukkal, egy elhurcolt lány, és egy apó. Miközben olvastam, olyan érzésem volt, hogy ülünk a tűz körül, és hogy a hűvös éjszakai levegőről eltereljük a figyelmünket, mindenki mond egy történetet. Különös világokba vittek ezek a mesék, ahol hiányoztak a klisék (törpök, tündék, sárkányok), de végig a fantázia talaján maradtunk.

Annyiban mégsem folytatása az előző könyvnek, hogy bár a világ megegyezik, de itt nincs kerettörténet, ami egységbe foglalja a meséket. Megismerjük néhány szereplőnek egy újabb történetét és eddig ismeretlenekét, de a történetek különálló novellák, bennük különböző tanulságokkal az emberi természetről, képességek fel- és kihasználásáról. A helyzetek, melyeket az író a szereplők elé állít, teljesen valószerűek, a reakciók viszont már a szereplők személyiségétől függenek. A varázsló, akit hatalmas tudása inkább nyomaszt, és szívesebben dolgozna egyszerű emberként, vagy a két öreg nő egymáshoz való viszonya, az öregedés és az elkerülhetetlen búcsú. Mindez Beagle gyönyörű nyelvezetével megírva, és úgy közvetítve a mély gondolatokat, hogy nem érezzük erőltetettnek, vagy szájbarágósnak. Különös történetek, különös stílusban. Egyáltalán nem egy átlagos, szokványos fantasy, jóval több annál. Nem igazán tudom megnevezni, min is múlik ez, talán a hatáson, amit az olvasóból kivált. A nem létező világ és a mágia csak egy kellék ehhez, a lényeg bennünk zajlik, a gondolatainkban és érzéseinkben, ahogyan a történet bennünk lecsapódik.

Csak érdekesség, hogy a könyv eredeti címe a kötet befejező novellája, az Óriáscsontok. Talán ez az a novella, ahol bennünket, olvasókat a legjobban bevon a történetbe, hiszen itt csak az egyik szereplőt halljuk, az ő reakcióiból, kiszólásaiból következtetünk arra, mi történik, amit mi nem láthatunk. Visszarepít az időben úgy, hogy közben kénytelenek vagyunk felnőtt fejjel hallgatni a meséjét.

Olvasd el az egészet ->

Tom Wolfe - Én, Charlotte Simmons

Charlotte Simmons, a vidéki Sparta nevű, világtól távol eső kis településről felkerül ösztöndíjasként a Dupont egyetem nagyon is világias, és eddigi életétől teljesen eltérő szemléletű közösségébe. A Dupont kívülről a különleges csoporthoz, néhány kivételezett helyzetben lévő társasághoz való tartozást szimbolizálja, Az Egyetem, ami megnyitja aztán később az ajtót bárhová. Elmaradhatatlanok a különváló, klikkesedő csoportok, az a bizonyos belső mag, akik aztán később a fontos társadalmi pozíciókat maguk közül töltik be. Az egyetemi sport éppoly fontos, mint a tanulás, a későbbi nagy csapatok ezeken az egyetemi meccseken szemelik ki maguknak a csillagokat. A Duponton a kosárlabda az élsport, és egyik szereplőnk Jojo, a végtelenül hiú, tehetséges, de nem a legjobb tanuló kosaras, aki direkt fogja vissza magát a tanulásban, és akinek meg kell vívnia a kosárpályán a saját harcát egy elsőéves feketével. A kosarasok között egy nagyon lényeges kontrasztot tudott bemutatni Wolfe: a feketék és a fehérek különbségét. A feketék itt egyértelműen előnyben vannak, szemben az élet más területeivel, ahol inkább elnyomják őket. Itt, ha valaki érvényesülni akar, akkor a feketék szabályai szerint kell játszania, az ő, igen magas nívójukat kell hoznia, és hiába jó a pályán, ha a feketék nem fogadják be, nem lesz sokáig csapattag, és a pályán ellehetetlenítik a játékát. Aztán ott van Hoyt, aki a haverjával rajta kapta a kormányzót elég egyértelmű helyzetben az egyik hallgatóval. Ez később egy fontos momentum lesz a könyvben a következményeit tekintve. Mindenki iszik, szexel, drogozik, mellesleg megjelenik az órákon, úgyhogy az eminens tanuló, intelligens, és cseppet prűd Charlotte nem egészen azt kapja, mint amit vár.

Imádom ezt a könyvet, a légkörét, a szereplőit, az egyetemet, a kis kulisszatitkait, még akkor is, ha maga az egyetem nem létezik. Ahogyan Charlotte világa kitárul, azt remekül ábrázolja Wolfe. Olyan dolgokkal szembesül, amikkel a kis vidéki faluban nem volt lehetősége, nem tudott rájuk felkészülni, nem is nagyon akart, így nem tud eleinte védekezni ellenük. De telik az idő, megszerzi a kellő tapasztalatot, ahogyan azt kell, kellő fájdalom árán. Az elit iskola falai között a tanulás másodlagos, a középpontban a drogok, a pia áll, ráadásul a szobatársa, Beverly szexfüggő. Charlotte nehezen illeszkedik be, meg kell hogy szokja az egyetemi lét mindennapjait egy olyan közösségben, ahol mindenki gazdagabb, tapasztaltabb, butább, és erkölcstelenebb nála. Ennek ellenére még ő is félre tudja tenni a tartását, csak hogy befogadják, hogy tartozhasson valahova, hogy egyenrangúként kezeljék.

Volt pár dolog, ami nem tetszett. A dőlt betűs, totál felesleges kiemeléseket, ráadásul teljesen logikátlanul, ezeket nem kellett volna, főleg nem ennyit. Az olvasó nem hülye, pár könyv után az ember már érzi, melyik mondatnál hol van a hangsúly, mire akarja a szereplő felhívni a figyelmet, nem érzem szükségét, hogy az ilyeneket dőlt betűvel nyomják az arcomba. Ugyanez érvényes a mondat közepét uraló … pontpontpontokra…, ... vagy nem is tudom, mik... ezek. Oké, a szereplő próbálja megfogalmazni, és nehezen megy neki, mit is akar gondolni, de az író E/3-ban ne használjon ilyeneket, senki nem dadog gondolatban. Ez a két dolog bárhol, bármelyik könyvben idegesít, szerencsére eddig nem sokszor találkoztam ilyesmivel. Úgyhogy az, hogy ennyire tudtam élvezni ezt a könyvet, ez csak annak köszönhető, hogy erre a két dologra tudatosan igyekeztem nem figyelni. És amikor megmagyarázza, hogy a basszameg szavak különböző alakjai mi célt szolgáltak, és melyik mit jelent, na, ott kész lettem. Nem szeretném magam ismételni, de kérem, muszáj engem hülyének nézni, ráadásul teljesen?? Nem tudom, a fordítónak lehet-e akkora szabadsága, hogy az ilyenekhez nem ragaszkodik szó szerint, de kifejezetten jót tett volna a könyvvel, ha ezeket cakkumpakk kihagyja.

Summa summarum, ettől függetlenül nagyon is élveztem. Nem csak szórakoztató, de tanulságos is volt, és szívesen olvastam volna még. Az, hogy a regény nem nyerte meg a kritikusok tetszését, leginkább a káromkodásnak, a szlengnek, és a szexnek köszönhető. De épp ez benne a jó, úgy jeleníti meg a mindennapokat, mint ahogyan az valójában telhet, de mivel sose voltam amerikai elit egyetemista, nem állíthatom, hogy ott valóban ez van. Szeretek más világokban utazni, ahol olyan problémákkal és alakokkal találkozhatok, amik az életemből kimaradtak, de azt hiszem, jobb is, írásban igazán élvezhetőbb az ilyesmi. Pszichológiai és szociológiai elemzés nagyon jól van megírva, hihetően és realisztikusan. Kedvelhető szereplők, árnyalt jellemek, mozgalmas események, és az egyetemekre jellemző utánozhatatlan hangulat. Az egész könyv igazából fricska az amerikai társadalom elit rétegének, fellebbenti egy kicsit a fátylat a mázas felszínről.

Olvasd el az egészet ->

Caleb Carr angyalai

A halál angyala

Ezt a könyvet már nem most olvastam, de elég felejthetetlen élményt nyújtott. Egyszerre krimi, thriller, és horror, mindhárom műfaj kedvelői kapnak mindenből bőven. Ha krimi, akkor mindenki Miss Marplet vagy Poirot-t veszi elő, és mint valami skalp, felmutatja, hogy igen, ők a Nyomozók. Nekem erről igencsak más véleményem van, bár nem kívánom elvenni a dicsőségét teremtőjüktől. Annyiról van csak szó, hogy számomra a krimi és az izgalom kicsit mást jelent, mint agyat szétgondolkodva megoldani egy fiktív bűnügyet, fiktív okokat keresni egy fiktív gyiloknak, mindezt úgy, hogy vagy vonatfülkékből járkál ki-be, vagy egyik asztaltársaságtól a másikig. Szó se róla, sokaknak Christie a bűnügyi regények királynője, alfája és omegája, történetei korszakalkotók voltak, de nekem közel sem elég, amit nyújtani tud. Nincs rettegés a sötétben, nem borzolódnak az idegeim, nem szurkolok rettentően a nyomozónak, hogy el tudjon menekülni, meg tudjon oldani, tudjon helyes kérdést feltenni, meg még a sok mindenféle, ami ilyenkor szokás.A bűnözői egysíkúak, jólöltözöttek, és visszafogottak, egyáltalán nem tudják a bűn olyan színes skáláját nyújtani, mint amit a valóban kemény krimi képviselői megalkottak.

Carr mindazt tudja nyújtani, ami számomra a Krimi. Történetének főhőse a magyar származású Laszlo Kreizler, akinek a sorozatgyilkosság elkövetőjét meg kell találnia. 1896-ot írunk New Yorkban, ahol valaki öli a fiatal, szinte még gyerek prostikat, és Kreizler a pszichoanalitikus kezd nyomozni az ügyben. Az időpont kiválasztása roppant szerencsés, hiszen ebben az időben a rendőrség még csak kezdi megismerni az ujjlenyomatot, dns, profilozás még nem létezik, és Kreizler ezeknek a modern szemléleteknek, vizsgálati módszereknek az előfutára. Ma profilozó lenne, akkoriban még csak lélekbúvár volt, egy sajátos, és sokak ellenszenvét kiváltó nézettel: az embert csak úgy lehet megismerni, ha a személyiségét és a tetteit összefüggéseiben vizsgáljuk. Ez az az időszak, amikor a sorozatgyilkos fogalma gyökeret ver a köztudatban, amikor az első női nyomozó munkába áll, és megkezdődik a küzdelem a rendőrségen uralkodó belső korrupció ellen.

Kreizler sokadszorra is elmerül egy beteg lélek és agy rejtelmeiben, feltárja az okokat, mozgatórugókat, az első modern módszerekkel dolgozó csapat élén. Nem mellesleg nemcsak elsőrangú pszichothriller, de a korszak hűen megrajzolt mindennapjait is átéljük, a napi hírektől kezdve az akkori színházelőadásokig, és történelmi mozzanatokig. Az áldozatok leírása elég naturálisra sikeredett, gyomorforgató képsorok, az emberi elme elképzelhetetlen bomlottsága jelennek meg előttünk. Az út, a módszer, ahogyan Kreizler felbontja a szálakat, ami állatot csinált egy emberből, roppant izgalmas, és nem vagyok ugyan pszichoanalitikus, de elég tudományosnak is tűnik. Egy gyöngyszem.

A sötétség angyala 

1897. Nem sokkal az előző sorozatgyilkosság felgöngyölését követően újabb bűnügyekre derül fény. A spanyol nagykövetség egyik munkatársának kislányát elrabolják, a lehető legrosszabb időpontban: nemcsak emberileg drámai a tett, de politikailag sem jött igazán jókor. A nyomozók, akik már az előző kötetben is szerepeltek, az újságíróval együtt, Kreizler segítségét kérik ismét. Feltételezik a nőről, hogy gyerekekre specializálódott sorozatgyilkos.

Akár az előző történetben, a szereplők itt is valós történelmi közegben mozognak, sok akkor élt, ismert emberrel találkoznak, és akkor létező helyeken megfordulnak.

"Az amerikai író-forgatókönyvíró, történész munkája tiszteletet parancsoló kultúrtörténeti elmélyültségről tanúskodik; a társadalomkritikai él mellett ez a védjegye. A képzelet szülte karakterek komótos nyomozásuk során valós személyekkel cimborálnak vagy csapnak össze. Utóbbiak közé tartozik Theodore Roosevelt; Albert Pinkham Ryder és Cecilia Beaux festőművész; dr. Franz Boas antropológus; Richard Canfield kaszinótulajdonos, börtönviselt hazárdjátékosból önképzett műbíráló (mely pályaút kivált fölkeltette érdeklődésemet); Clarence Darrow ügyvéd, agnosztikus. Idegenvezetőnk - akivel hintón, konflison, gőzhajón, vonaton utazunk - ugyanolyan biztonsággal mozog a Metropolitan Múzeumban, Canfield kaszinójában, a Delmonico étteremben, mint egy farmon, torpedónaszádon, tárgyalóteremben, a Hudsoni Porverők tanyáján, vagy egy csak az állatok közelségét tűrő, bűnipari kölyökmunkás odújában." (A Népszabadság Online összeszedte helyettem, amit hiányos műveltségemből kifolyólag magam nem tudtam volna így kibogarászni.)

Itt a női erőszak került előtérbe, kutatja az okait, és a különböző stádiumait. A gyilkos kilétére hamar fény derül, nagyjából olyan távolságban, ahol más könyvek már régen véget érnek, de az igazi munka még csak ekkor kezdődik: mindezt be is kell bizonyítani, hogy elítélhessék. És persze az sem árt, ha el tudják érni, hogy elítéljék. A nő roppant furfangos, és védelmezői is megtesznek érte mindent. Akár a Halál angyala, ez is egy nagyon kemény, nagyon tanulságos könyv az emberi lélek sötét és kegyetlen oldaláról. Tobzódunk a mocsokban és a fertőben, és talán egy kicsit jobban megértjük önmagunkat, és a bennünket körülvevő világot is, legalábbis az embertelen, kegyetlen részét. Külön érdekessége, ahogy a nyomozati technikákat részletezi, láthatjuk az akkori laborok és ballisztikusok működését, azokat a technikai újításokat, amik akkor még csak elfogadásra vártak. És ugye a könyv második fele maga a bírósági per, az is nagyon izgalmas. Carr nem okoz csalódást, ez a könyve is letehetetlen.

Olvasd el az egészet ->

Yrsa Sigurðardóttir - Az utolsó rítus

Harald egy nagyon különös pasi. Megszállottja a boszorkányoknak, a történelmüknek, kutatja őket, és Németországból eljut egészen Izlandig, követve a nyomaikat. Itt különös módon meggyilkolják, a rendőrség le is tartóztat egy fickót, de a család szerint nem a valódi tettest. Így kerül a képbe Thóra, a viszonylag fiatal ügyvédnő, aki jó pénzért elvállalja, hogy kideríti, mi is az igazság. Segítőt is kap maga mellé, Matthew személyében, aki igen szoros kapcsolatban áll Harald családjával.
Thóra kénytelen beleásni magát Matthew-val együtt a boszorkányságba, vissza egészen az 1400-as évekig, mert csak így tudják követni Harald nyomait vissza az időben, illetve a valós helyszíneken. Próbálnak a kis boszorkánytársasággal is kommunikálni, ami Harald köré épült ki, de ez elég nehezen megy, viszont tőlük is sok érdekes dolgot megtudnak, bár a legkevésbé sem segítőkészek. Minden létező helyen megfordulnak, ami valamilyen kapcsolatban áll a boszorkánysággal, felkutatják a dokumentumokat, amiknek köze lehet az egészhez, végül ez vezeti nyomra őket a valódi gyilkost illetően.
Nagyon gyorsan kiolvastam a könyvet, szinte le sem bírtam tenni. A boszorkányság egy roppant izgalmas témakör, és itt zanzásítva olvashatunk róla, elég pontosan és valósághűen, már amennyit a történelmi bizonyítékok feltártak. Úgy általában a boszorkányüldözésekről szerintem mindenki hallott, de a könyvben kifejezetten az izlandi hagyományai jelennek meg: történelmi helyszínekkel, múzeumokban található igen érdekes és bizarr tárgyakkal, ha valaki fel akarna kerekedni, gyanítom, még útikönyvnek is tudná használni. Elég vizuális típus vagyok, úgyhogy vigyáztam, hogy túlzottan ne éljem bele magam a történetbe, mert nem igazán szép dolgokat láttam volna lelki szemeim előtt. De ettől függetlenül, ha bárkit is érdekel a boszorkányság története Izlandon történelmi évszámokkal, személyekkel, helyekkel, emlékekkel, annak mindenképpen érdemes elolvasnia. Remek krimi is, nem túl sok klisét használ, a történet nincs tele csavarokkal, fordulatokkal, az egésznek az újdonságát a boszorkányság adja, ettől függetlenül nagyon is életszagú. A végén levont 'erkölcsi tanulsággal' egyáltalán nem értek egyet, én baromira megértem Harald anyját.
Viszont én a kiadó helyében legalább egy helyesírásellenőrzést ráengedtem volna a könyvre, ha már útközben nem tudták a hibákat kijavítani. ( azért az, hogy 'át adta' elég gáz. általános iskola, alsó tagozat.)

Olvasd el az egészet ->

Gore Vidal - Élő adás a Golgotáról

Az NBC képviselője visszatért Timótheus idejébe, személyesen a püspökhöz, egy Sony tévével a hóna alatt, és felkéri a püspököt, hogy írja meg a saját evangéliumát, ugyanis a jövőben egy bizonyos Gányoló kitörli a történelemből a többiek könyveit Jézusról. Aztán megjelenik a tévéstáb is, hogy egyenes adásban közvetítsék Jézus megfeszítését, és Timótnak meg kell akadályoznia a kereszténység megszűnését.
Elöljáróban mindenkit figyelmeztetnem kell, hogy ha bármilyen vallási érzülettel rendelkezik, az ne olvassa el a könyvet. Vegye inkább elő Chris Moore Biffjét , ha kellemesen akar szórakozni, de persze mindenkire ráhagyom a saját lelki nyugalmát. Vidalnak fergeteges humora van, de roppant szemtelen és polgárpukkasztó. Teljesen átírta a kereszténység kulcsfiguráit, senkit nem kímélt. Az elbeszélő Timót, aki a Szent (csak mint Szent van emlegetve, egyébként ő Szent Pál) szeretője volt zsenge fiatalságától kezdve, ő meséli el ezt az egész kavarodást, és aki szerint Jézus hormonzavaros volt, ráadásul a fejében sem volt minden a helyén, Péter pedig, a Kőszikla ( a Kavics) szinte szellemi fogyatékosan együgyű volt, és a Szent, aki mellesleg diszlexiás volt, találta fel a sztepptáncot, hogy a hallgatósága ne unja el magát az unalmasabb részeknél, Szóval elég botrányos egy könyv, de akit ez nem zavar, az egy nagyon humoros, szórakoztató könyvvel találja magát szembe, és persze az Újszövetségi történet egy egészen másfajta tálalásával. Kicsit hezitáltam, tegyek-e be jellemző részletet, aztán úgy döntöttem, teszek, mert annyira jó ez a könyv, annyira vonalasan szentséggyalázó, hogy ez nekem nagyon tetszik, és muszáj lenne valamit mutatni, hogyan is néz ki ez az egész.

„…a Szent felvetette János Márknak, hogy metéltesse körül magát nyilvánosan, és ezzel mutassa meg Jeruzsálemnek, hogy a Szent nem valamiféle hitehagyott, önutálattal teli zsidó. János Márk köszönte szépen, és kilépett. Kétszeres űrt hagyott maga után: részben a Szent titkárságán támadt üresedés, részben a Szent ágyában szabadult fel egy hely.” 

Nagyon élveztem az egész könyvet, nem is a téma, hanem a stílus és a hangulat miatt. Egészen megszerettem Szent Pált, legalábbis ebben a Vidal-féle formájában, sokkal kedvelhetőbb figurát faragott belőle, mint  Jézusból, gondolom, nem véletlenül.

Olvasd el az egészet ->

Tökéletes napirinya

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem kiakaszt, amikor azt olvasom, hogy valami tökéletes.
Tökéletes mosoly, tökéletes fogsor, tökéletes csokitorta, tökéletes nyaralás. Tökéletes család. (Tökéletes mindig csak ÉN lehetek, TE sohasem, gondolom, megtapasztalta ezt már mindenki, ha épp olyan beszélgetőpartnere akadt.)
A világon semmi sem tökéletes, aztán mégis milyen jól elvagyunk, bár gondolom, sokak inkább csak amiatt alszanak nagyon jól, mert úgy vélik, hogy valami az életükben tökéletes.

Az van, hogy diétán vagyok. (Nem, nem emiatt a poszt. Nem vagyok éhes, megettem a világ legtökéletesebb, libazsírral megkent kalácsszeletét.:D) Mára inkább már csak azt mondanám, hogy nagyon enyhén vigyázok rá, hogy mit eszek, igyekszem a tökéletesség látszatát is elkerülni, de azért még okés legyen a napi adag. Utálom az ízetlen ételeket, és szeretem, ha a teám teli van cukorral és citromlével, mert úgy van jó íze, imádom a fűszerek illatát és ízét, és biztos vagyok benne, hogy nem attól van elhízva a népesség 80%-a, mert befűszerezi a sülthúst.

Felállítottam magamnak egy tökéletes napirendet, csak hogy tudjam, mihez nem fogom tudni tartani magam soha. (Úgyse olvastok könyves posztot, szóval miért ne.)
A tökéletes ébredés: a nap nem süt a szemembe, és nem arra kelek, hogy a macskák bakzanak az ablak alatt. Vagy hogy ugat a kutya. Vagy hogy nyírják a lucernát egy olyan izével, ami minimum halláskárosodást okoz. (nem képzelem ide a városi forgalmat, meg csatazajt, épp elég sokkoló, hogy max csak viharos reggeleken kapok némi tökéletességet az ébredésemhez.)
Aztán mire kimászom az ágyból, valaki tökéletesen rendbe tette a lakást: elmosogatott, felporszívózott, megfőzött, leszedte a pókhálókat, amivel napi harcot vívok. (Komoly, hétfőn leporszívózom, keddre ugyanott, ugyanúgy, ugyanakkora. Ha pókostól porszívózom, akkor is. fene se érti.) Nekem csak annyi a dolgom, hogy konstatáljam, nincs dolgom.
Az ebéd kedvemre való, mire este lesz, a ruhák megszáradtak, és bevándoroltak a szekrénybe szépen összehajtogatva, a gyerekem megtanult főzni, elsőre tökéletesen, a fű is lenyíródott, a virágaim is élnek.
Mindeközben én csak ülök, és épp teszem a semmit: netezek, olvasok. (Tudom, hamar beleunnék. A tökéletes dolgok egy pillanat alatt unalmassá válnak.)
Aztán este szobabiciklire pattanok (ezt soha nem árt hangsúlyozni, mert néztek már rám nagyon hülyén, hogy hogy tudok én biciklizés közben sorozatokat nézni. Roppant egyszerű. Átfordítom a laptopom, és lenyomom a play gombot, aztán ráülök a vele szemben levő cangára, és kezdem a programot.)
Aztán szex, és alvás.

Na, ebből csak töredéke szokott megvalósulni, és az is inkább a délutáni/esti programokra jellemző.
A tökéletes biciklizést pl nagyon csípem. Csurom izzadtság vagyok, és ha jó a sorozat, úgy elröppen az a háromnegyed óra, hogy észre se veszem. Ja és persze az edzés közbeni zsírégetés is legyen már tökéletes, különben szart sem ér a sok kínlódás.
Nemrég olvastam a flowról, de ez ritkán jön össze, ahhoz nem vagyok elég tökéletes.

A nagy tökéletesedés közben persze teli vagyok ötletekkel.
Például van pár könyv, amit nagyon ajánlanék Titti párjának, aztán kigondoltam egy új blogot, ami attól pikáns, mert tökéletesen titkos, aztán eldöntöttem, hogy lesz egy konyhakertem, amire majd megpróbálok nagyon odafigyelni, hogy ne verje fel a gaz, meg eldöntöttem, hogy olyat sütök, amire mindenki azt mondja, hogy fúj, neki ez nem kell. Meg is sütöttem, a kellő fújolás közepette, már nincs is sok belőle. (répatorta. mondanom se kell, eszméletlen finom.)
A nagy tervekről lemondtam, a mának élek.

A posztot egyébként az alábbi recept inspirálta: csokis süti
Azt mondja, hogy ha nem tökéletes, attól is finom. De hogy lehet egy ilyen maszatolós süti tökéletes? Nem maszatol, meg nem ragad? Akkor az nyilván egy másik süti.
Szóval ilyen hatással van rám a net kora reggel.
Meg mert már rég írtam posztot, hiányzott.

Olvasd el az egészet ->

Christopher Moore

Mocskos meló

Charlie Asher, aki egyik napról a másikra maga lett a halál. Amit először ő maga sem ért, de aztán szépen lassan kiderül, mi a dolga, és egészen belejön. Mellékesen bétahím. Az alfás és bétás eszmefuttatások...kész voltam.:) 

No, a történetről ennél többet nem érdemes mondani, mert ez az a történet, amit nem lehet elmesélni. El kell olvasni, közben fetrengeni a röhögéstől, meg néha elgondolkodni pár dolgon. Például a lélek mibenlétén, aminek Moore egy kicsit más jelentést adott, vagyis inkább más formát, mint az a köztudatban él. Külön tetszett a buddhista szál, bár azért remélem, a következő könyvében nem fogok muzulmán vámpírokkal találkozni. Bár tudom, hogy még az is nagyon tetszene. Mert Moore egy ilyen író. Nem tud rosszat írni.
Olvassátok el, mert ha kihagyjátok, sose tudjátok meg, mit veszítettetek.
(nagy kedvenc!)

Vérszívó démonok

Szeretek mást sem csinálni napról napra, mint olvasni. Vagy ha úgy tetszik, henyélni, amit olvasással álcázok. Most épp két Moore könyv jött egymás után, és tökéletes kiegészítői voltak egymásnak. Ahol az előző abbahagyta, nem sokra rá folytatta ez a történet. Igaz, teljesen másról szólt, csak néhány szereplő, és a helyszín volt ugyanaz.

Ahol is Jody mit sem sejtve sétál túlóra után hazafelé, amikor orvul megtámadják, és vámpírt csinálnak belőle. Segítőt szerez magának Thomas személyében, aki az ügyeit nappal intézi. Éjszakáit pedig kitölti, hogy rájöjjön, ki tette vámpírrá, és miért, és kinek áll érdekében, hogy gyilkosságokat varrjon a nyakába. A Császár a két emberével, Rivera nyomozó a társával is feltűnik, elvégre is ők San Francisco elmaradhatatlan kellékei. A vámpírirodalom egész palettája is megjelenik, igaz, csak címszavakban, de a tesztelés hatalmas ötlet volt. Moore megint hozza a formáját: izgalmas, letehetetlen, szórakoztató vámpírregényt írt, a maga sajátos humorában. Ez most kicsit hülyén fog hangzani, de nekem az tetszett a legjobban Jodyban, hogy totál természetes a vámpírsága. Moore nem erőlteti a titokzatoskodást, meg a természetfelettiséget, nincsenek okoskodó eszmefuttatások a másság furcsaságairól, és a vámpírlét nehézségeiről. Vámpír lett, ez van, szokjunk hozzá, mert ez már így marad. És lehet, hogy nem röhögtem fel 5 percenként, mint az előzőnél, de épp olyan jól szórakoztam. Mondjuk inkább tűnik paródiának, mint komoly UF-nek, de ez nem von le az értékéből.

Biff evangéliuma

- És ez az arany izé itt körülötted micsoda?
- Az Úr dicsősége.
- Biztos, hogy nem a belőled szivárgó hülyeség? 

Szeretem az Agave könyveit. Olvasóbarátak, jó az illatuk, ami nagyon fontos, mert nem mindegyik könyvnek van jó illata, és nagyon bírom a borítóikat. A belbecs sem marad el a külcsíntől, akár a tartalaomról, akár a kiadás minőségéről van szó. És akkor most jöjjön a lényeg.

Annyian írtak már erről a könyvről, és mindenki csupa jót, én sem tudom mást írni. Ez a könyv egyszerűen fergeteges. Minden mondatával beletol az ember arcába valami döbbeneteset, szókimondót. Azon túl, hogy roppant ironikusan képes szemléltetni a "szentségest", és a vallásost, nem figurázza ki a hitet, inkább ad neki egy kis pluszt, amitől mindenfajta, egyébként a valláshoz tartozó merevség feloldódik. Hozzá kell tennem, hogy nem voltam képes úgy olvasni a akönyvet, mintha annak bármi köze lett volna a Bibliához, vagy a valláshoz, pedig a humor másik oldalán ott vannak azért a vallási elemek, bibliai történetek, gondolom, hogy az se maradjon teljesen hülyén, aki nem tudja betéve a Bibliát. Sorban vonultatja fel előttünk a bibliai idők történéseit, zsidó hagyományait, politikai feleit és ellentéteit.

Annak, aki még nem hallott a könyvről. (van egyáltalán ilyen ember?) Biff volt Jézus gyermekkori haverja, és az angyalok jónak látták feltámasztani kétezer év után, hogy ő is megírhassa a saját evangéliumát. Raziel ( A leghülyébb angyalból ismerős lehet, vagy ha nem, azt is el kell olvasni, mert akkor majd a Biffből ismerős lesz) egy szállodai szobában őrzi, akit ki kell játszania (annyira nem nehéz, nem véletlenül ő a leghülyébb angyal), hogy hozzáférjen különböző dolgokhoz: például az Újszövetséghez, amit csak titokban tud olvasgatni.

Biff írja az evangéliumát, és persze az összes történéshez kommentárt fűz, a maga sajátos stílusában, ami az eltelt 2000 év alatt semmit nem változott. Persze, miközben ír, a jelenben is történnek a dolgok, felváltva kapjuk Jozsót és napjainkat, és közben egyfolytában vigyorgunk. Merthogy Jozsónak gondjai vannak, nem tudja, hogyan kell Messiásnak lenni, és igen nagy probléma neki az is, hogy ez függ-e attól, hogy lesz nővel vagy nem, és lehet-e egyáltalán nővel. Vagyis csak nem lehet, vagy nem is tud. Hát igen, bonyolult probléma ez a kamaszkorban, főleg, ha olyan szép lány a barátunk, mint Mari. Igen, ő Mária Magdolna. De ugye a lényeg a messiásság, így elindulnak felkutatni a három bölcset, és ez a rész az, ami kimaradt a Bibliából Moore szerint. Mindhárom bölcsnél tanulnak valamit: Jozsó a szellemi tanulmányokra hajt, míg Biff inkább csak elüti az időt a mérgekkel és a Káma Szútrával való ismerkedéssel.

Azt nem tudom elképzelni, hogy hívő embernek nyújtana olyan szórakozást, mint egy nemhívőnek, gyanítom, hívőknél kicsit másképpen csapódnának le a poénok. De ki kell próbálni, legfeljebb ajándék lesz belőle valaki másnak, aki viszont nagyon fog neki örülni, mert ennyire humoros és szórakoztató könyvet még nem olvastam. Totális kikapcsolódás a szürke hétköznapokra, és nem nélkülözi a szellemi tartalmat sem.

Kedvenc vesszőparipámat, a fordítást is meg kell említenem. Érzésem szerint Pék Zoltánnak hatalmas tehetsége van az ilyen tipusú könyvek hangulatának átadásához. Gratulálok neki, hogy ennyire jól sikerült, mert ebben az esetben ezen múlt (vagy bukott volna el) a siker.

Olvasd el az egészet ->

Tad Williams - Virágok háborúja

Theo a 30-as évei elején jár, de az együttesén kívül semmi mással nem törődik. Nagyjából úgy él még mindig, mint azt 15 és 20 éves kora között teszi az ember: bulizik, piál, kimarad éjszakára, és nem érti, mi a gondja a barátnőjének, az anyjának, és miért is nem érzi magát úgy, ahogyan szerinte kellene. Aztán sorra jönnek a tragédiák, amik miatt kénytelen elsz átgondolnia az életét: a barátnője elvetél, majd el is hagyja, az édesanyjáról kiderül, hogy halálos beteg. És ahogyan az lenni szokott, amikor már mindenkit elveszít, rájön, hogy mennyire fontosak is voltak neki, és addig mennyire nem látott mást önmagán kívül. 

A hagyaték rendezése közben nagyon kevés személyes dolgot talál anyjával kapcsolatban, akit viszont szeretett volna jobban megismerni. Egyetlen levél nem illik a sok csip-csup dolog közé, anyja nagybátyja írta. Valamiért bocsánatot kért, mellékelt egy takarékbetétkönyvet, és egy értékmegőrző kulcsát. Theo megkapja hát nagybátyja naplóját, ami egyszerre életrajzi jegyzet, útleírás, és a fantáziája terméke. Legalábbis Theo úgy véli, ez a tündérországos sztori semmi más nem lehet, csakis kitaláció. Eladja anyja lakását, és kibérel a hegyekben egy kis faházikót, ott akarja meghúzni magát a következő pár hónapban, és közben egyre jobban belemerül a történetbe.

Az események közben peregnek: anyja lakásának új tulajdonosait brutálisan meggyilkolják, és ő is furcsa dolgokat észlel: különös hangokat az éjszakában, furcsa, oda nem illő alakokat a szeme sarkából, aztán egyszer csak tulajdon házában szembenéz egy alig 15 cm magas, repkedő kis lénnyel, aki próbálja az életét menteni, és átlöki Tuendehonba. Abba a világba, amiről anyja nagybátyja írt, ahová az utóbbi hónapokban képzeletben menekült, és megkezdődik a nagy kaland egy különös világon keresztül. Kiderül, hogy a tündérek, bár fizikailag nagyon tudnak különbözni az embertől, jellemileg olyan nagy eltéréseket nem mutatnak: kicsinyesek, nagylelkűek, érdeklődőek, tompaagyúak, rosszindulatúak vagy jószándékúak. Világuk történelme is hasonlatos az emberekéhez: voltak nagy háborúk, amiknek a célja hatalom és a vagyon megszerzése volt. Vannak osztályaik, arisztokraták, középréteg, alsóbb rétegek, akiknek mind megvan a maguk feladata: a takarítás, áramtermelés, földművelés éppúgy apáról fiúra szálló munka, mint ahogyan nálunk például riksásnak születnek. A tudományos és elméleti munkák az arisztokrata családok elméinek kiváltsága, mint ahogyan a politikai életben is ők játszanak szerepet. Konkrétan is, és átvitt értelemben is. Nekik köszönhető, hogy elindult a szervezkedés egy újabb háborúra, aminek célja az emberiség kipusztítása. Minden mágiát, eszközt bevetnek, hogy céljaikat végrehajtsák, bár még a nyílt színen ezt nem vállalják fel. Ármánykodás, szálak mozgatása a háttérből, bérgyilkosok, kémek, bűbáj, varázslat, démonok, és mindennapos kis varázslatok, a múlt sötét teremtényei. És kitör a háború. 

Tad Williams végigvezet minket ezen a világon, lépésről lépésre. Szó szerint, mivel annyira aprólékosan és részletesen mutatja be nekünk a tündéreket, az őket körülvevő világot, hogy akár mi is ott lehetnénk, és Theoval utazhatnánk. Már a Másvilág ciklusnál is feltűnően részletekbe menő volt, itt sem tudja önmagát meghazudtolni: minden egyes virágot, fát, megyét, teremtményt szinte magunk előtt láthatunk, és a történet egyik másodpercről a másikra halad előre. Amikor már úgy éreztem, hogy nem vagyok kíváncsi több leírásra a különféle fajokról, és át kellene lapozni, mindig történt valami érdekes, különös dolog, ami előre lendítette a történetet. Sok az áthallás a mi világunk mindennapi eseményei és a Tuendehonban történtek között, például megjelenik benne szeptember 11-e is, bár nem volt teljesen szándékos: az író már egy évvel a 2001-es esemény előtt vázlatba foglalt egy hasonló horderejű eseményt, úgyhogy ez a mozzanat már kezdettől fogva a történet részét képezte.

Összességében egy nagyon izgalmas, fantáziadús történet, a terjengősség és a részletesség ellenére is igen élvezetes olvasmány, bár el tudom képzelni, hogy valaki belefárad erre a minden részletre kiterjedő mesélésbe. Nehéz és tömény könyv, súlyra is, és történetileg is, ezt ellensúlyozzák a szereplők, a humor, és az a bájosság, ami ezt a világot, minden alantassága ellenére is, körbeveszi. Viszonylag gyorsan hozzá szoktam ahhoz is, hogy a főszereplő nevét lefordította a fordító: Williams helyett Vilmos lett, amit igazából nem lett volna szükség magyarítani, mert a Poppy mellett simán elfért volna ez is eredetiben. A nevek viszont nagyon tetszettek: Baradicskórós, Almacsutka, Szarkaláby, vetülék-Százszorszépesy, Lóhere Effektus, Méreggyilok, csak hogy néhányat említsek a sokból, amik igen fantáziadúsra sikeredtek.

Aki szereti a fantasyt, az minden részletre kiterjedő világbemutatásokat, nem riad meg a vastag könyvektől, a hosszan tartó történetektől, és érdekli egy különös, az eddigi tündérmesékhez képest egy valóban sötétebb tündérvilág, és van ideje el is merülni ebben a világban, annak nagyon tudom ajánlani. Tündemániásoknak kötelező olvasmány.

Olvasd el az egészet ->

Jónás Zsolt - Túlpart

Túlpart, egy aprócska falu a Kárpátok hegyei között, ahová kanyargós út vezet, távol a várostól. A fiatalok már elmentek, gyerekek nincsenek, nem lakja más az öreg házakat, mint öreg, régről itt felejtett emberek az emlékeikkel, bűneikkel. Mert Túlparton harminc éve hatalmas tragédia történt, amiről mélyen hallgatnak az okozói, remélve, hogy soha nem fog kiderülni. Nem félnek a bűnhődéstől, az elmúlt évek épp elég nagy szenvedést okoztak nekik a lelkük mélyén. Mígnem a múlt felébred, áldozatot követelve a szenvedésért, igazságtalanságért, és a feledésért. A múlt egy garabonciás képében kel életre, sorra járva a házakat, ételt is italt kérve, várva, hogy egyszer valaki hibázni fog. Mert olyan nincs, hogy ne hibázzon. És elkezdődik a pusztítás, melynek célja a bosszú, az elégtétel, és amikor már az utolsó vércseppet is kisajtolja áldozatából, a megnyugvás.

A garabonciás az európai kultúrkör egy kicsit elfeledett alakja. Apja a néphit szerint maga az ördög, anyja egy boszorkány. Egy könyvvel a kezében járkál házról házra, mely a varázsigéit tartalmazza. Tejet és kenyeret kér, melyet, ha megtagadnak tőle, feldühödik, és hatalmas vihar és jégverés kíséretében elpusztítja a termést és az állatokat. 13 iskolát kell elvégeznie, hogy a könyvét megkaphassa, és természetfeletti képességének köszönhetően uralni tudja nem csak az időjárást, de a sárkányokat is. Alakja egyrészt a germán vihardémonra emlékeztet, de igen sok jegyet kapott a középkori vándordiákoktól is. Magyar vonatkozásában a táltosokkal is összefüggésbe hozzák. A garabonciás szó a görögön és a latinon keresztül olasz közvetítéssel jutott el hozzánk, ahol eredetileg ’halottlátót, szellemidézőt’ (gramanzia) jelentett, de ezt a középkorban felváltott a ’fekete iskola diákja’ elnevezés. A néphit összekapcsolja a tyúkot, kakast, kígyót, gyíkot a garabonciás képével, elmaradhatatlan kísérő állatai a történetekben. A jóságért mesemondással fizet, és megvan a képessége rá, hogy csodálatos érzetet, hatalmas boldogságot keltsen a jótevőjében.

Jónás Zsolt, a nagyon tehetséges fiatal magyar író ezt a népi alakot használja fel történetében, mint a bosszú eszközét. A történet az elejétől a végéig izgalmas, feszített tempójú, egy pillanatra nem unatkoztam, letenni se akartam. Egészséges keveréke a horrornak és a thrillernek, és nagyon ért hozzá, hogyan feszítse pattanásig az olvasó idegeit. Nagyon jó, egymástól teljesen különböző karaktereket alkotott, bár az egyik szereplő folyamatos káromkodását nem tudtam megérteni. Nem volt zavaró, inkább csak felesleges, szerintem. Olvastam pár helyen, hogy volt valami mozzanat, amit oda nem valónak éreztek, de nem találtam meg. A nyelvhasználat, a történetszövés, a hangulat átlagon felüli, a környezet is nagyon illik a történethez. Szívesen olvasnék még tőle. Azt nem tudom mondani, hogy érződne rajta az elsőkönyvesség, mert ez majd a második után kiderül, de nem volt, és most sincs olyan érzésem, hogy első könyvet olvastam volna. Mindenesetre ezzel az írással elég magasra került a léc.

Olvasd el az egészet ->

Jeffrey Eugenides - Öngyilkos szüzek

Ez az első könyv, amivel számomra a könyvklubunk indít, és ha nem vetik fel, mint elolvasandó könyvet,nagy valószínűséggel nem vettem volna kézbe. Öt fiatal lány, testvérek, és rövid időn belül mind öngyilkosok lettek. Történetüket az utcájukban lakó fiú(k) meséli el, már felnőttként, visszaemlékezve, adatokat gyűjtve, meginterjúvolva azokat az embereket,szomszédokat, ismerősöket, volt osztálytársakat, akiknek nagy valószínűséggel volt egy pici rálátásuk a családra. Talán éppen ezért is, mert ilyen sok embert megkérdez, rendkívül sokféleképpen mutatja be a lányokat. Ki ilyennek, ki olyannak látta őket, volt, akik szerint szépek voltak, szinte egymástól meg sem lehetett őket különböztetni, volt akik szerint teljesen közönséges arcuk volt, és cseppet sem hasonlítottak egymásra. Eleinte megtévesztő az a hév, amivel a fantáziát is tényként tárják az olvasó elé, nehéz különbséget tenni, hogy amit leír, az csupán a kalandra és izgalmakra éhes kamasz lélek fantáziája, vagy valóban tény, de aztán ez szépen lassan letisztul.

A könyv nyomasztó, minden kamaszos ökörködése ellenére is. Ahogyan a lányokat megjeleníti, az a szinte már kultikus imádat és érdeklődés, ami őket övezi, elég ijesztő. Egyébként is egy nagyon furcsa család, főleg az anya az, és az ő nevelési elvei, de erről inkább csak nyomokban értesülünk. Ahogy belépünk házuk ajtaján, azon ritka alkalmakkor, amikor ezt idegen megteheti, szinte agyonnyom a fojtogató légkör, onnantól kezdve alapvetően megszűnik a szabadság. Úgy gondolják, óvják a lányokat a szigorúságukkal (az apa nincs annyira férfi, hogy szembeszálljon a feleségével, inkább csendben tűri a pusztulást maga körül, szépen lassan élőhalottá válva ő maga is), holott ezzel taszítják őket egyre mélyebbre. Ha a lányokra nézünk, nem látunk kamaszos boldog és cinkos mosolyokat, kacsintásokat, csínyeket, inkább egy koravén, csakis önmagukra és egymásra hagyatkozó, roppant depressziós kis csapatot, akik szívesen vegyülnének, lennének normális tinédzserek, de a szülői intelmek, és talán saját hajlandóságuk miatt is, inkább mindig elhúzódnak, önkéntes száműzetésbe vonulva. Viszont vannak pillanatok, amikor ők is teljesen normális fiatal lányoknak tűnnek, és olyankor mintha érettek és okosak lennének, akik inkább tudnák, mit tesznek, és hol a határ, mint a környezetükben levő társaik. És mivel akkora az elnyomás, amint lehet, az elfojtott vágyakat kiélik, elvégre ki tudja, mikor jön a legközelebbi szabadabb alkalom.

A csapongó, minden apróságra kitérő stílus kicsit tompítja azt az érzelmi nihilt, ami a lányokból áradt, akik látszólag még maguk között sem igazán tudtak feloldódni. Legalábbis a kívülállók szemével így tűnt, és igazán senki nem került hozzájuk közel, hogy erről meggyőződhessünk. A mindenbe beletörődő gyermeki lélek állapotában leledznek, amikor biztosak benne, hogy örömük alig lehet az életben, csak az a pár apró, és jelentéktelen titok, amit szüleik elől sikerül elrejteni. A halálukkal kapcsolatban nem éreztem a valódi gyászt, eleinte inkább izgatott és döbbent volt mindenki (persze a sajnálaton túl), később meg már egyre értetlenebb, és úgy tűnik, az egyetlen, aki gyászol, az az apa. Az anya alakja valahogy kiesik ezekből a momentumokból, vele kapcsolatban nem látunk mást, csak a vaskézzel való uralkodást a családon, a szabályok szigorú betartatását, szóval igazi utálható és negatív figura. Mintha ő lenne az oka mindennek. De persze a múltban kutakodás nem szolgál valódi válaszokkal, ez inkább csak egy emlékoszlop az öt testvérnek, akiknek tragikus életük és haláluk volt, és akikről nem kellene elfeledkezni. Roppant elgondolkodtató könyv: ki a hibás ilyenkor és milyen mértékben? Hol volt az a pont, amikor még meg lehetett volna akadályozni a tragédiákat? Egyáltalán, volt ilyen pont? A szomszédok, ismerősök, tanárok visszaemlékezési sok helyen pontatlanok lehetnek, és ennyi idő távlatából már inkább csak az rögzülhetett, ahogy látni vélték a lányokat, és nem a valóság. A bűnbak lehetett volna akár az apa is, aki erélytelenségével behódolt a feleségének, így erre kényszerült mindenki a családban. Vagy az anya, akinek (ez meggyőződésem) pont olyan torz volt a lelkivilága, mint amilyenné a gyermekei életét formálta. De Eugenides senkiből nem csinál bűnöst, ő csak elénk tárja, hogyan látták őket, és ők, a kívülről kukkolók, mit éreztek irányukba. Komoly és megterhelő téma, az apró kis humorok sem tudták feloldani bennem a szorongást, amit ezeknek a lányoknak az élete váltott ki belőlem, meg a viszolygást, amit az igénytelenség és a koszosság keltett bennem. De még ebben sem volt egyetértés, ami az egyik pillanatban penészes volt, az a másikban csillogott.

Számomra nem derült ki, milyenek is voltak ezek a lányok valójában. Nem éreztem mást, csak annyit, hogy először öten vannak, aztán meg kevesebben, de darab darab, a testvérek felcserélhetőek voltak egymással. Személyiségük feloldódott valami ködös és alaktalan masszává, nem volt egyéniségük, amit láthattunk, az csak néhány elmosódott, fekete-fehér, kontúrok nélküli, megfoghatatlan személy volt. Ez alól talán csak Lux a kivétel, de vele kapcsolatban is csak mértéktelen és érzelmektől mentesnek tűnő szexuális kalandjait részletezi igen aprólékosan. Lehet, hogy ez is volt a cél, de részemről nem szeretem, amikor konkrét személyekről ír valaki, mindenféle konkrét személyiségrajz nélkül - így pálcikaemeberekké válnak a szereplők, és nem lehet őket komolyan venni. Másrészt az elbeszélői stílus nagyon kamaszos volt, ami nem lenne baj, ha egy kamasz mesélne. De ezt nem egy tini mesélte, hanem elvileg egy (vagyis nem egy, hanem több, mivel többek visszaemlékezését gyúrta össze az író, mintha csoportos emlékek lettek volna), felnőtt, meglett ember, akinek én sehogyan sem tudtam elképzelni. Még nagyon zavart az is, hogy az elbeszélőről semmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy ő többek szócsöve, és néha ott volt, ahol a lényeg történt, néha csak kívülről figyelte a lányok életét. Ezen túlmenően a könyv hatásvadász stílusban íródott, és talán éppen ezért, nekem hiteltelen volt. Túl sok olyan momentum volt benne, amire nem tudok a normális kamaszlét elemeként tekinteni.

Amiért mégis érdemes elolvasni, az az, ahogyan az író ezeket a befülledt, szorongással és szigorúsággal teli életeket ábrázolja. A szélsőséges szigor és a szélsőséges ellenállás egy nagyon különös és pusztító fajtáját élték végig ezek a lányok, és végül úgy tesszük le a könyvet, hogy nem kapunk magyarázatot. Ráadásul a képek, amik felvillannak előttünk, hatásvadászságuk ellenére is élénkek, úgyhogy Eugenides végül egy nagyon is élő közeget szőtt a lányok alakjai köré. Mindenki saját fantáziájára bízhatja, mi történhetett a bezárt ajtók mögött, akkor, amikor senki nem figyelt, amiket senki nem láthatott, mert a maszatos ablakon letisztított apró kis kémlelőlyuk nem mutathatta meg.

Olvasd el az egészet ->

Kleinheincz Csilla - Ólomerdő és a Város

Város két fül között

Kleinheincz Csilláról már nem is mondom, hogy ő Beagle fordítója, mert ezt mindenki tudja szerintem, az viszont már annyira nem egyértelmű, hogy nem csak fordítani, de írni is tud. Szerencsére, tud. A város két fül között egy igen különleges könyv. Tudom, hogy fantasytól nem illik sokat várni, de ez a regény többsíkú. Nem csak a felépítésére gondolok itt, hanem a mondanivalójára is.

Mindenki álmodik, ki többet, ki kevesebbet, néha emlékszünk rá, máskor inkább csak nyomokban marad meg bennünk. K. Csilla az álomból egy létező, befolyásolható élőlényt alkotott, amit az álmodók kedvük szerint változtatnak. Egy öreg traveszti egy csodás nő alakjában, neki az álma eszköz, hogy az lehessen, aki soha nem lehet: szép, fiatal, és nő. Ő találkozott a város előző két lakójával, akik szépen csendben magára hagyták, miután meghaltak. Sokáig egyedül bolyongott a képzelt teremtmények között, úgyhogy úgy tűnik, a Város mindig is ott volt, csak akárki nem találhat rá. (Más álmodóknak egészen más világ jutott, és ezek a világok nem találkozhatnak egymással, csak erőszakos beavatkozással.) Egy német fiatalember, teli gyilkos vágyakkal, kielégületlenül, szerelmi bánattól és gyásztól gyötörve. És egy magyar diák, a 17 éves Vali, egy halott ikertestvérrel maga mögött. Vagy eleinte maga előtt. És ez a testvér lesz az oka annak, hogy meg kell küzdeniük az álom szuverenitásáért, hogy visszakaphassák azt a nyugalmat, amit a halott iker elorzott tőlük. hogy a Város felbolydul, abban mindenki egy picit hibás, de több tragédia nem történik meg, ha nincs Kolos.

A három álmodó és a város összetartozik, az álomban történtek kihatással vannak a való élet mindennapjaira. És igazából innen kezdődik a regény több rétegű mondanivalója, legalábbis amiket nekem mondott. Nehéz eldönteni, hogy az álmok hatására változik a főszereplők élete, vagy csak a szereplők valódi énje érvényesül az álomban, és amit a mindennapokban elnyom, az az álomban következmények nélkül megtörténhet. Ha fantasyként tekintek a történetre, egyértelműen mondhatom, hogy miért is ne lehetne, hogy az álom az, ami az életet irányítja? De ha az embert, mint jellemet nézem, és szerintem ez egy kicsit valósághűbb nézőpont, szembesülni kell a kívánságok, elfojtott vágyak következményeivel. És a nagy kérdés: mit kívánunk és hogyan? És ha teljesül, az biztos, hogy jó lesz nekünk? Ha ezt mélyebben elemezném, csupa spoiler lenne a folytatás, úgyhogy inkább nem teszem. Ha jól tudom, ez volt K.Cs. első megjelent regénye, de ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezt is írta először. Próbálhattam volna keresni valamit, amibe beleköthetek, de nem találnék. A regény következetes, logikus, nem volt hiányérzetem, és végigizgultam az egészet, nem hagyott unatkozni. A cselekmény pörög, a Város változik, álomból ébrenlétbe zuhanunk, határokat feszegetünk. Nagyon élveztem, igazán izgalmasra sikerült.

De a regény címe alatt ott az apró betűs alcím: „és más elvarázsolt történetek”. Néhány novella, leginkább témapróbálgatásnak érződik. Nem biztos, hogy én ezt megjelentettem volna, és ha mégis, akkor biztos nem egy regény végén. A Város története befejezett volt, és egész, és egy ilyen regény után ezeket a novellákat olvasni olyan volt, mint egy hamis szólam egy tiszta hangsor után. Nem volt rossz egyik sem, csak egyszerűen nem illet a Városhoz, nem passzolt a hangulathoz, és amit a regény befejezése elsimított, elvarrt, azt ezek a novellák felbolygatták anélkül, hogy kellően megadták volna az új lezárás hangulatát. Persze, lehet, hogy ezt csak én éreztem így, hiszen egyébként sem szeretem a novellákat, és másnak meg pont ez a disszonancia fog tetszeni.

Igazából ez nem tartozik a könyvhöz, csak leírom, hogy aki Beagle-höz hasonló stílust vár, az csalódni fog. Szerencsére K.Cs. nem ír úgy, és még csak hasonlítani sem próbál Beagle-re. Saját, határozott hangja van, önálló stílussal, amit öröm olvasni.

Ólomerdő

Nem terveztem, hogy két Kleinheincz könyvet olvasok egymás után, de így alakult. Kicsilányomat annyira érdekelte, hogy mit fogok legközelebb olvasni, azt is megnézte, hogy ki írta a könyvet (tetszett neki a néni), hogy térült-fordult, és a kezembe nyomta az Ólomerdőt. Én meg gondoltam, ha már mellettem van, belelapozok. És úgy is maradtam.

Emese különleges lány, tündér, mint az anyja, aki megígérte, hogy visszajön. Még akkor ment el, amikor Emese, kisgyerekként legyőzve minden gyermek közös félelmét a sötét és ismeretlen padlásról, lehozta neki a vágyott tárgyat. Megígérte, és mégsem jött vissza soha, pedig ő tanította rá, hogy az ígéreteket be kell tartani, akinek arcára már csak a fényképek miatt emlékszik. A különös átok, melyet cipelni kénytelen, vigyázza, hogy így legyen. Apja tudja, hová lett a gyönyörű nevű Lóna, és próbál is hozzá eljutni mindenáron, de ez nem annyira egyszerű, Héterdőbe nem lehet csak úgy bejutni, el kell veszítenie valamit.

Nem is mondom tovább. Lényeg, hogy Emese is bejut az erdőbe, ahol mindenféle mesebeli lényekkel találkozik: elvarázsolt hollóval, törpékkel, élő fákkal, de leginkább gonosz lényekkel. Nem igazán lehet eldönteni, kiben bízhat, és kiben nem, úgyhogy nem bízik senkiben, azért mindig akad valaki, aki próbál vigyázni rá. De a törvények alól senki nem bújhat ki, ez minden döntést és tettet befolyásol. Eleinte össze akartam szedni, melyik szereplő kicsoda, melyik mesében találkozhatunk vele, de a nemtudás semmit nem von le az élvezeti értékéből, úgyhogy ráhagytam. Féltékenység, ármány, mágia, és egy ismeretlen, és borzasztóan izgalmas világ az, ami szépen lassan tárul fel előttünk, a múlttal együtt. Gyönyörű és kegyetlen ez a világ, kemény törvényekkel. Míg emberként az ígéretek, az árulás, és a tévedések következménye elkerülhető, addig itt a mágia sarcot szed, és mindennek megfizetteti az árát. Külön tetszett, ahogy a szereplők jellemrajza kibontakozott, senki sem egyértelműen jó, vagy gonosz. Mert ki is a gonosz, vagy mit jelent, hogy jó? Lehet valaki csak egyik vagy csak másik? Igazi mese, ahol a múltat apránként adagolva ismerjük meg, és a vége nem egészen happy end, de így tökéletes, az elejétől a végéig. Remélem, tényleg jön majd az a folytatás. K.Cs. kedvenccé lett.

Olvasd el az egészet ->

Murakami Haruki - Kafka a tengerparton

Murakami Harukira már nagyon rég kíváncsi voltam, mert a beszámolókból az jött le, hogy nagyon fura könyveket ír, és engem nagyon tud érdekelni az ilyesmi, úgyhogy kaptam a könyvklubos alkalmon, és kézbe vettem. Mit mondjak, tényleg érdekes a könyv, és elég sokolvasatú. Két szálon fut a történet, mindkettő élvezetes az első oldalától kezdve.
Megismerhetjük Kafkát, a 15 éves, skizoidnak tűnő fiút, aki lelép otthonról, mert úgy van vele, teljesen mindegy, hol nem vesznek róla tudomást. Anyjára nem emlékszik, de bárkiben szívesen venné az anyafigurát, van egy nővére, akit már évek óta nem látott, de a korabeli lányokra szeret úgy gondolni, mintha akár a nővére is lehetne bármelyikük. Előkerül időnként a másik énje, aki noszogatja, bátorsággal tölti fel, de tisztán érezhető, hogy egy külön személyiség. Akár egy belső jóbarát, ha baj van, megjelenik, és tehetsége szerint segít. Egyébként azt hihetnénk, hogy egy normális, átlagos kamasz, de a Varjú feltűnése, a belső monológok és mindennapi rituálék rácáfolnak erre. Valójában lehetne normális is, hisz a Varjú jelenléte nem nyomja el őt magát, lehetne ez simán az is, ahogyan mindenki megbeszéli magában a dolgokat. Csak hát nem mindenki ad nevet ennek a 'másik énnek', de itt igazából nincs is más neve, mégis másképpen hívják. Remélem, érzékelhető, milyen apróságokból tevődik össze a könyv.
Aztán megjárjuk a múltat, egy titokzatos esemény kapcsán. Az erdőben járva egy egész osztály lesz eszméletlen egy időre, miután észrevettek az égen egy furcsa csillogó tárgyat. Némi idő múltán magukhoz térnek, egy fiút kivéve, közben vizsgálódik a sereg is, mivel mindez a második vh idején történt, hadiállapot van, és az ellenség alattomosan bevethet különleges fegyvereket. A fiú, mivel úgy tűnik, nem akar magához térni, a katonai kórházba kerül megfigyelésre, ahol végül minden előzmény nélkül feleszmél, de a kómának utóhatásai vannak: az addig osztályelső fiúból egy kiürült, képességeitől megfosztott ember válik. És ő lesz a másik szálunk, már idősen, macskákkal társalogva, félárnyékkal, aki minden furcsasága ellenére a legemberibb és legérzékenyebb figura a történetben. Kulcsfontosságú az események szempontjából a találkozása a kalapos emberrel, és a megbízás, amit tőle kap, mert ez hozza közel egymáshoz a két szálat.

És szépen lassan elhagyjuk a realitás talaját, hogy átlépjünk a szellemvilágba. Aki nem szereti a misztikus történeteket, az talán pont emiatt nem fogja szeretni ezt a könyvet, mert itt az ’odaát’ nem csak érzékeltetve van, hanem a maga valóságában meg is jelenik. Ezt teszi a keleti ember természethez szorosan kötődő, de azon túl a szellemek világának valóságosságában hívő lelke. Az élő szellemek köztünk járnak, feltűnés nélkül, észrevétlen, az álom és a tudatosság határa elmosódik.
Murakami valóban furcsa történeteket ír, és nagyon jól bánik az izgalmas és feszültségkeltő jelenetekkel. Amikor meg éppen nem történik semmi, azt is jó olvasni, mert filózgat az élet, a létezés és a történtek értelméről, és úgy éreztem, annak is jelentősége van, ha az ember egy erdő közepén pucéran napozik, de persze nincs. A két, egymástól világosan elkülönülő szálat kézben tartani egyszerűnek tűnhet, de minél jobban elmerülünk a történetben, annál titokzatosabb és bonyolultabb lesz a szálak közötti kapocs, főleg, miután a szellemvilág és a szereplők saját belső világa is megjelenik. Rengeteg a kérdésem, és semmire nincs válasz, ami valahol megnyugtató. Ez is egy érdekes ellentmondása a könyvnek: a sok különös esemény, a misztikum, a szellemek és a múlt titkai mind a ködbe vesznek, és ránk kényszerítik, hogy mi magunk találjuk meg a saját válaszainkat, mint ahogyan a szereplőknek is maguknak kell ezt megtenniük. És bár a kérdések közösek, a válaszok biztos, hogy különbözőek lesznek. Senki nem mondja ki a megoldást, csak a felvillanó képek érzékeltetik, egy tekintet, egy kézszorítás, vagy akár maga a hallgatás. Murakami rengeteg oldalban elmond egy izgalmas, érdekes, tanulságos történetet, de a lényeget nem önti szavakba, az ott van a sorok között, csendesen megbújva.

Olvasd el az egészet ->

Robert J. Sawyer - Flashforward és Lélekhullám

Flashforward

Gondoltál már arra, hol leszel húsz év múlva? Hogy mit fogsz csinálni, kikkel és hol? Én sokat. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a jelen megváltoztathatatlan, és minden ugyanígy lesz, ugyanezekkel az emberekkel, ugyanebben a környezetben, még akár 30 év múlva is. Pedig nem így van, az élet lüktet, folyamatosan halad előre, és óhatatlanul változik, minden más lesz; más lehet már akár egy fél év múlva is, és ezt nem fogom tudni befolyásolni. Szeretném látni a jövőt? Nem. Te szeretnéd? Szívesebben látnám a tiéd, mint a sajátom...:)

A Flasforward szereplőivel viszont megtörtént, akár akarták, akár nem. A CERN (egy kutatóintézet) egy kísérletet időzített helyi idő szerint 17.00 -ra, aminek a lényegét sajnos nem értettem, valami részecskeütköztetés volt, amiből hatalmas energiát és hőt kellett volna nyerniük. Ez igazából a történet szempontjából csak annyiban érdekes, hogy a kísérlet megkezdésével egy időben két percre mindenki elveszítette az eszméletét, és a jelenség okainak kivizsgálásra éppen kéznél vannak ezek a kutatók, fizikusok, programozók, és adja magát, hogy a kutatást összefogja a CERN. Az eszméletvesztés alatt mindenki elrepült a saját 20 évvel későbbi életébe, és bepillantást nyerhetett két percbe a jövőbeli mindennapjaiból. De mi volt az oka ennek a jelenségnek? Ki idézte elő, és miért?

És itt jön a dolog izgalmas része: ki mit látott, és hogyan dolgozza fel mindezt. És mi van azokkal, akik nem láttak semmit? Érdekes kérdéseket vet fel, és nagyon emberi oldalról közelíti meg az eseményt. Van, aki a saját halálával kénytelen szembesülni, van, aki azzal, hogy az érzelmi élete és családi kapcsolatai mégsem alakultak olyan harmonikusan és boldogan, mint azt szerette volna, és persze volt, aki nem amellé az ember mellé feküdt, akivel a jelenben elképzelte a jövőjét. A 'mostban' egyikünk sem tudja elképzelni, hogy valaha szerethet mást, hogy erőszakos véget érhet, hogy nem lesz boldog, mert nem erre törekszünk. Mindenki igyekszik a lehető legjobban megvalósítani az álmait, de ez olykor kisiklik, mint ahogyan az a könyv szereplőivel is megtörténik. Nagyon jól ábrázolja azokat a lelkiállapotokat, amikbe az eseményt követően kerülnek az emberek, és leszűrve a tanulságot, láthatóan nem is olyan nagy baj, hogy nem ismerjük a jövőt. Mert ez az egész nem csak azt jelenti, hogy látják önmagukat, hanem azt is, hogy értesülnek másokról is, és ez mindent, de mindet megváltoztat, nem csak emberi életeket, de cégek, vállaltok életét is, befolyásolja a lelkeket és gondolatokat éppúgy, mint a gazdasági életet. És jön a bökkenő: bárki-bármi is idézte ezt elő, mi lehetett a célja? És főleg, hogyan csinálták? Ezért szerettem olvasni: kérdéseket vet fel, továbbgondolásra késztet, olyan irányba terelve, ami sehová sem vezet, de épp ettől olyan izgalmas. Gondolatkísérlet, ahol majd csak 20 év múlva derül ki, igazam volt-e vagy sem. És a legfontosabb: a jövő történéseinek tudatában lehet-e változtatni a bekövetkezendő eseményeken, van-e beleszólásunk a saját életünkbe, vagy a döntéseink, jellemünk elkerülhetetlen következményeként történnek velünk dolgok?

A sorozatot már láttam (imádom), és kerestem az azonosságokat, de csak nyomokban találtam, úgyhogy aki látta, attól még nyugodtan el is olvashatja, mert ez azon alkotások egyike, ahol a film is, könyv is nagyon jó, csak épp teljesen más a kettő.

Lélekhullám

Azt hiszem, hogy én most fogom a testemet, és megszabadulok tőle. Csak nyűg, és bár okoz élvezetet is, több vele a gond, mint nélküle. Etetni kell, szórakoztatni, kényelmes ágy kell neki, nem mindegy, hogy áll a párna a feje alatt, és könyvet akar a kezébe. Mindig. Jobb lesz nekem nélküle.

Nekem? Ki az a nekem? Ki az az én? Emlékek, testetlen múlt, benyomások összessége, a jelen egyetlen parányi pillanata, ami azonnal elillan, hogy feledésbe merüljön, vagy ismételten emlékké váljon, testetlenül. Az örök körforgás, korlátok közé szorítva. Ez vagyok én. Viszont ha már test nélkül létezem, enyém lehet a világ egy olyan szelete, ahová elme még el nem jutott: mondjuk az internet. És ott kiteljesedem majd, az leszek, aki igazán lenni akarok: szellemként fogok létezni, esetleg a halhatatlanságom tudatában megtanulom igazán felülről, és igazán taosita módon szemlélni a dolgokat, vagy megmaradok önmagam hű másának, aki elutasítja a Taót, viszont imádja az útkeresést. És megtehetek minden olyan dolgot, amit azelőtt emberi gátak, erkölcs, szégyenérzet, bűnbánat vagy törvény tiltott, ráadásul temérdek információhalmaz áll majd a rendelkezésemre, a temérdek könyvről nem is beszélve.

Peter Hobson egy nagyon okos, tanult elme, aki akkor, amikor a barátjának javasolta, hogy az agyáról (személyiségéről, emlékeiről, múltjáról és vágyairól) tudományos céllal másolatokat készítsen, nem gondolt bele, hogy milyen következményekkel jár az, amikor az ember szó szerint szabadon engedi önmagát. Peter a halál utáni életet kutatja, jobban mondva a lélek létezését, barátja Sarkar pedig az MI-ben utazik. Ők ketten ha összeadják, amit tudnak, ott kő kövön nem marad: rászabadítottak az internetre három másolatot Peterből, és az egyikük gyilkol. Igen, bennem is felmerült a kérdés, hogy hogyan gyilkolhat valaki a neten keresztül: marha egyszerűen. Elég egy megbízás, egy kis kutakodás rejtett, titkosított anyagokban, egy telefonon felvett rendelés rögzítése közben egy kis módosítás, és kész a bűntény.

Sawyert láthatóan nagyon foglalkoztatja az emberi elme működése, és a tudat fenntartása a halál után is, valamint úgy en bloc, az agyi/ gondolati folyamatok. A Flashforwardban is foglalkozott már ezzel a témával, igaz, egészen más aspektusból megközelítve. A Lélekhullámban egy igen különleges tárolási megoldással találkozhatunk. Részletesen elemzi nem csak a tudományos problémákat és elméleteket pro és kontra, de bepillanthattam egy ember lelkébe, életébe, mindennapjaiba. Arra számítottam, hogy gyorsan felpörögnek az események, ehelyett a könyv első felében Peterrel ismerkedhettem meg, az érzéseivel, gondolataival, mindennapjaival, a feleségével való kapcsolatával, de ez egyáltalán nem zavart, sőt. Igazán megszerettem őt is, és a párját is, ők adták az emberi oldalát ennek az egyébként nagyon is tudományos könyvnek. A lassú kezdés után aztán felpörögtek az események, és mire feleszméltem, már este lett, és kiolvastam. És most megyek, és lekapcsolom magam, hogy a tudatom pihenjen és járhassa kicsit a saját útját. Mert egyébként ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottam a halhatatlanságot illetően, mint Hobson.

Olvasd el az egészet ->

Doris Lessing - A fű dalol

Szeptember 11. szörnyű dátum, de ha visszanézünk az IRA történetére, az ami az amerikaiakkal történt nem annyira borzasztó. (...) Az emberek naívak, vagy azok akarnak lenni, elfelejtik, hogy az IRA bombákkal támadott a kormányunkra. Több, mint 3700-an haltak meg, és több tízezren megsebesültek az Észak-Írországban folyó több mint 30 éves erőszakhullámban.

Ezek voltak azok a sorok, amik miatt kíváncsi lettem Lessing könyveire. Aki ilyen kontextusban képes látni a világot, annak a könyveit nekem meg kell ismernem.
Szülei brittek voltak, ő maga Perzsiában (ma Irán) született, majd elköltöztek Afrikába, a mai Zimbabwébe. Gyermekkora nélkülözéssel és munkával volt teli. Később önmagát képezte. Volt kommunista is, de a magyarországi '56-os forradalom leverésének hatására eltávolodott az eszmétől. Ma mint feminista írót tartják számon, de ő elhatárolódik a feminizmustól, amit nem egy könyve előszavában ki is jelent. Történetei nem mentesek a homofóbiától (talán inkább csak a nemiséghez való hozzáállása egészséges), politikai véleménye nyílt megfogalmazásától sem, sok könyve talán éppen ezért nem is jelenhetett meg magyarul. (by google)

A fű dalol Zimbabwében játszódik, gyermekkora színhelyén. Egy gyilkosság indítékait tárja fel előttünk. A kezdés különös: már túl vagyunk a gyilkosságon, és aprólékos részletességgel mutatja be, hogyan reagált a kolónia az eseményre, hogyan látták az áldozatokat. Nagyon éles a határvonal egy benszülött és egy fehér között, átléphetetlen. Egy fekete rendőr nem érinthet egy fehér gyilkost, annak beláthatatlan következményei lennének. De itt a gyilkos fekete volt, aki ellenkezés nélkóül állt a rendőrök elé. "Tudom, mit követtem el, tudom, mi jár érte" - szól a nemes hagyomány, amit nem illik nemesként emlegetni, hiszen fekete hagyomány. Hűen mutatja meg a rasszizmust és a nők helyzetét Afrikában mindjárt az első szereplőn, Slatteren keresztül, akivel összefutunk, aki még saját családtagjai iránt is elég ambivalens érzéseket táplál. Amire egész életében törekedett, amiért a belét is kidolgoztatja másoknak, ahová a családját felemeleni szándékozott, mind megvetéssel és egyben büszkeséggel tölti el.
Úgy érzem, a gyilkosság csak egy látszólagos ok volt, hogy ezt a könyvet megírhassa Lessing, bemutatva a bennszülöttek és a nők helyzetét Afrikában, a gondolkodásmódot, a cselekedetek mögött rejlő irányító erőt. Egy társadalom-kritika és lélekelemzés krimibe burkolva. Megláthatjuk, milyenek azok a jellemek, akiket a tragédia érintett, mik vezettek a gyilkossághoz, és mi magunk eldönthetjük, meg lehetett-e volna akadályoznia bárkinek is azt, ami történt. Tökéletes személyiségrajza a küzdelmes életet élő telepeseknek, a szegény sorban élő, de a reményt soha fel nem adó fehéreknek, az élettől többet váró nőnek, és ezt az életet sztoikus nyugalommal viselő bennszülötteknek, akik próbálnák mindig a dolog jobb oldalát nézni.
Mivel más helyeken olvastam, hogy a regényt befejezetlennek tartják, meg kell jegyeznem, egyáltalán nem az. Egy gyilkosság, és a hozzá vezető sokrétű dolog kibontása. Ami a célja, azt beteljesíti: megértjük, miért kellett meghalnia az áldozatnak, mennyire elkerülhetetlen volt a vég.

Olvasd el az egészet ->