Mona Awad - Antilányregény

Update: előre írom, hátha valakinek elfogyna a türelme félúton.
Most nézem a kiadóval készül interjút, aki szerint ez a könyv egy komoly, nehéz szövegű szépirodalmi alkotás, és azt vélem kiolvasni a szavaiból, hogy ehhez a komoly, nehéz szövegű könyvhöz ez a borító a telitalálat, mert eljut mindenkihez, aki nem akarja ahhoz is, de persze nem tud ezzel a komoly, nehéz szöveggel mindenki megbirkózni.
Nos, ez a könyv minden, csak nem szépirodalom. Lehetett volna társadalomtanulmány, mint ahogy elvileg annak készült volna, de az sem sikerül. Hiányzik belőle a társadalom is, meg a tudomány is. Van, akit meg tud szólítani, mondván, nekem is mennyi bajom van a súlyommal, van, aki meg nem lát benne mást, csak egy frusztrált fröcsögést a kövérséggel kapcsolatban. (De ahhoz, ugye, hogy dönthessünk, el kell olvasni. Vagy hinnetek kell nekem, vagy valaki másnak. :D)


Újabb meglepetés, bár erre most nem mondanám, hogy pozitív. Arra készültem, hogy vicces könyvet fogok olvasni, mert van az a sztereotípia, hogy a kövér nők viccesek, meg harsányak (egyébként igen), és sokat nevetnek (még ha nem is mindig őszintén). Arra számítottam, hogy akkor én most szórakozni fogok, merthogy egy humoros regénynek van hirdetve. És akkor én most egyáltalán nem szórakoztam.
Őszintén szólva ez egy kényelmetlen és kínos könyv. Félre ne értsen senki, ennek nem a kövérség az oka, legalábbis nem konkrétan. Nem szeretném elemezni a könyv tartalmát, mert ki vagyok én, hogy bármit is gondoljak arról, hogy ki hogyan látja magát, vagy mi az alap viszonyítási pontja  a saját életében. Szerencsére nem kell vele egyetértenem, vagy ellentmondanom, ez olyan könyv, amit csak úgy el kell fogadni, hogy ja, ilyen is van.

Inkább kilodráma az egész, mint felnőtté válás regénye, és ha egy kicsit megerőltette volna magát, és nem csak a felszínt kapargatja, elég mélyreható könyv lehetett volna. Így csak felszínes siránkozás, az úristen, kövér vagyok, senkinek nem kellek szindrómáról, és igazából közben nem nagyon tudtam eldönteni, hogy most akkor ez a lány tényleg olyan visszataszítóan bálna módon túlsúlyos, vagy csak egyszerűen nem felel meg a mai szépségideálnak, ahol mindenki bálna mód elhízottan hájasnak minősül, ha vaságy nélkül is mutat valamit a mérleg.
Nem tudom, mit gondoljak erről a lányról. Az olykor nem is létező háján kívül semmit nem mutatott meg magából. Mintha a létezése arról szólna, mit lehet utálni a világban (az embereket, akik ehetnek lelkifuri nélkül, a kiálló kulcscsontokat, a nagy adag ételeket más szájában, de leginkább önmagát), és közben nem látom, mi az, amit szeret (azon kívül, hogy sovány szeretne lenni), mi az, amitől boldog lesz, ami feldobja a napját, ami miatt szívesen létezik. Olyan megalkuvó a saját magától való undora miatt, hogy képtelen voltam együttérezni vele.
De az is igaz, hogy nem tudom ezért hibáztatni. Ebben növünk fel, a csapból is az folyik, hogy ne legyen rajtad felesleg - már nem is arról van szó, hogy kövér vagy-e, hanem hogy mennyire tudsz sovány lenni, és mindezt mennyire tudod egészségesnek álcázni. Nem meglepő, ha bárkinek is az életében a súlya lesz a központi probléma, csak nem szabad azt hinni, hogy soványan az embernek nincsenek gondjai, és csupa boldogság minden perce.

Nem szerettem olvasni. Nem tudtam átérezni a kövérségét (pedig egyáltalán nem vagyok vékony én se), és nagyon-nagyon messzire volt tőlem lelkileg is, gondolkodásilag is Lizzie, aki úgy határolódott el a kövér Lizzie-ségétől, hogy Beth-nek hívatta magát. Viszolyogtam ettől a nőtől, mert nem tudott magából semmi olyat mutatni, amit kedvelni tudtam volna, viszont megmutatott mindent, ami nem tetszett benne, valszeg neki magának se. Kevés nőnek felhőtlen a viszonya a saját testével és súlyával, de ekkora mértékű önundort érezni... nekem ez sok volt.
Valahol a felénél stílust váltott, emészthetőbb lett az írásmódja, mintha magára talált volna abban a sovány testben, amit kiszenvedett magának, és ami miatt rettegés lett életének minden másodperce: bármikor elveszítheti, és még mindig nem elég sokat vesztett. Ja, hát vannak ruhák, amikbe a próbababákon meg a bemutató csontvázakon kívül más nem fog beleférni soha. Ez ilyen.
A legjobban egyébként a férje szemszögéből írt fejezett tetszett, lehetett volna belőle még. Szegény pasi...

A borító rózsazsín cukomázas.
Fánkos.
Szomorú.
Elsőre nem ezt mondanám, de mégis nagyon passzol a könyvhöz. Csak nem kell tőle rózsaszín csillámfánkos érzést várni.
Végül nem bánom, hogy végigolvastam, pedig a negyedénél becsuktam, hogy nem kell ez nekem. Tanulságos és elrettentő. És fals. Valamiért végig ez volt az érzésem, pedig az írónőt akkor láttam csak, amikor már kiolvastam.

Volt ez a nő igazán kövér valaha is...?

Olvass tovább...

Rosamund Hodge - Kegyetlen szépség

Sokkal jobban tetszett a könyv, mint vártam, sőt, pedig minden ellene szólt. Elvileg 17 éves a főhősnő, a démonunk meg 900 környékén valahol, és nem feltétlen lesz ez így jó párosítás, de ez a könyv minden előítéletemre rácáfolt.

Nem egészen a klasszikus Szépség és Szörnyeteg történetet követi, de a lényege ugyanaz.
Van egy démonurunk, aki alkukra szakosodott, és egy lány, aki az alku tárgyává lett.
Mivel egész életében arra nevelték Nüxt, hogy áldozza fel magát és leendő férje démonéletét, hogy népe visszakaphassa a világát és a démonok őrülete nélküli létet, nem volt éppen egy rózsaszín lelkivilágú hölgy. A családja hidegen bánt vele, anyja meghalt, apja elutasítja, és az ikertestvérét részesíti minden szeretetében és figyelmében, így Nüx egy megkeseredett, magányos lány lett, aki tisztában van vele, hogy nem hibás ezért senki, mégsem tud a családjára szeretettel gondolni. Oltár elé áll, azzal a tudattal, hogy húga élni fog, a világa megtisztul, ha elpusztítja a Kegyes Urat, de olyan nagy élvezettel azért ez nem tölti el, sőt, őszintén megvallja, hogy szívesebben látná helyében a testvérét.
Úgy lép be a démon kastélyába, hogy neki már nincs vesztenivalója, ennek megfelelően az első pillanattól fogva beszólogat meg kötözködik Ignifexszel (így hívatja magát a démon), bár a démonúr nem veszi őt túl komolyan. Kialakul közöttük egy fura szövetség, ami végül majd megoldja a problémákat (persze újakat teremtve), viszont a vége, még ha nem is nagy csavar, de jólesően színesíti ezt a szépség&szörnyeteges vonalat.

A mese eléggé leegyszerűsíti a miérteket és a hogyanokat, ez itt, a könyvben jóval bonyolultabban és mélyebben van ábrázolva. Semmi sem egyértelmű, sem a démon természete, se a környezet illeszkedése, és a kastély itt is élt, de nem kapunk beszélő gyertyatartót, vagy rohangáló teáscsészéket. Ez egy sokkal másabb létezés. Kapásból azt írnám, hogy gonoszabb, de semmi rosszindulat nincs a kastélyban, egyszerűen csak nem egyszerű.
Sikerült úgy átültetni a történetet, hogy abból valóban démoni történet kerekedjen ki, a tanulságok ugyanúgy működnek, és hiába 17 éves a főhősnő, ez abszolút nem érződik. Nem pörögnek a korán, nincsenek agyatlan és soha véget nem érő tinijátszmák, vannak viszont kemény jellempróbák, és minden mozzanatnak komoly tétje van. A történet igazából elég kiszámítható, még a mesemúlt nélkül is, ami nem baj, mert még így is elég érdekes, az egyetlen meglepetést Árny szerepe okozta, másra számítottam tőle.
Hiányoltam, hogy a démon nem volt elég démoni, de alapvetően ennek is megvolt az oka. A Jóságosak leckéztetnek, bizonyos nézőpontból még akár a humorérzékükre is lehetne fogni a végeredményt. A személyiségén lehetett volna még csiszolni, mert egy kicsit kétdimenziós lett, de ha azt nézem, hogy a könyv elsősorban YA, azt kell mondja, majdnem tökéletesre sikerült.

Persze mégsem tökéletes, lehetett volna sötétebb, komorabb, démonibb és egyben felnőttebb is (pár dugás elkélt volna bele, mondjuk ha valaki olyan írja meg, aki képes a történetre koncentrálni elsősorban), de így sincs okom panaszra. Sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint azt gondoltam volna, sőt, szerintem átlag YA-khoz képest nagyon kirí a sorból. (Ha Nüx két évvel idősebb, már semmi köze nem lenne az ifjúsági irodalomhoz.)
Szeretem az olyan könyveket, amikor azon kell gondolkodnom, hogy én mit tettem volna a főhős helyében, és külön jó, hogy nem tudom a választ. És nagyon örülök, hogy az egyetlen kedvenc mesémnek ilyen remek átdolgozását olvashattam.
A borítóról se feledkezzek meg: olvasás után értelmet nyer, bár tény, hogy csak úgy, önmagában is szép, mindenféle jelentés nélkül.

Olvass tovább...

V.E. Schwab - Egy sötétebb mágia

Valahogy lehet időnként előre tudni, hogy valami nagyon jó lesz, és érdemes rá várni. Schwab regénye ilyen, úgyhogy mégiscsak írnom kell róla.
Pedig nem egy bonyolult történet, nincsenek benne hatalmas jellemek, vagy meglepő, még soha senki által nem alkalmazott fordulatok, egyszerűen csak egy nagyon kellemes hangulatú regény, amivel remekül ki lehet kapcsolódni.

Kell (így hívják az egyik főszereplőt) egy olyan világban él, amit megosztott a mágia. A régen egységes és átjárható világokat elválasztották egymástól, és lepecsételték az ajtókat, hogy semmi ne jusson se ide, se oda. Léteznek emberek, az antarik, akik képesek a világok között átjárót nyitni, de már egyre kevesebben vannak, és a világaikban, ahol élnek, kincset érnek. Ez persze elég relatív, mindegyik világ másképpen kezeli a kincseit...
London áll a középpontban, amiből kicsivel több van, mint egy. Egy Vörös, ez Kell világa, egy Fehér, és egy Szürke, és van egy, ami elvileg már réges rég elpusztult, ez Fekete London. A különböző Londonokban egészen másképp viselkedik a mágia. Van, ahol felfalja az embereket, van, ahol gyarapítja a világot, nem mindenhol maradt ugyanolyan a természete és a mennyisége.
Nagy szerepet kap még egy Szelina Bard nevű kalandvágyó lány, a hajó nélküli kalóz, aki Kell mellé csapódik, és Kell sokoldalú kabátja, amit ahányszor csak kifordít, annyiszor néz ki másképp. Hogy a kinézete mitől függött, az nem derült ki, valószínűleg alkalmazkodott a környezethez.
Ezeknek a Londonoknak az életét kicsit felfordítja, amikor előkerül valami, amit már réges rég el kellett volna pusztítaniuk az illetékeseknek, úgyhogy Kell és Lina megpróbálja helyreállítani a világok egyensúlyát.

Mint látható, tényleg nem egy extra történet, de a két szereplő remek társaság, a világok nagyon érdekesek, és a mágia sem éppen a szokványos, bár sajnos ebből nem sokat látni, vagyis inkább csak egysíkúan jelenik meg.
Van egy szereplő, Holland, szerintem a legérdekesebb személy a könyvben, csak nem túl sokat tudunk meg róla. Valahogy engem mindig vonzanak a gonosz jellemek, roppant érdekes a történetük általában, csak hely és lehetőség kell a kibontásukhoz. Ettől megfosztotta Schwab, de a könyvre úgy általában is jellemző, hogy inkább Kell és Lina áll a középpontban, mint bármi más. A világok leírása is elég nagy vonalakban történt, a jelentős különbségek miatt emlékezetesek inkább, mint az apró részletekben való eltéréstől.
Van következő része, de igazából nem igényli a történet, hogy folytassuk, mert a végével lezárult az egész hajcihő, de mindig elő tud kerülni valami a múltból, amivel aztán a következő részekben sakkban tarthatóak a Londonok.
Bár nem szerettem bele a történetbe, nagyon kellemes emlék, szerettem ebben a világban lenni, és majd alkalomadtán szívesen vissza is térek.

Olvass tovább...

Gaiman - Északi mitológia

Nem is tudom, mire számítottam. Talán valami egybefüggő történetre, aminek Odin és a pereputtya a főszereplője. Valamire, aminek van eleje, közepe, meg vége. Dehát Gaiman, ő olyat csak kivételesen jó pillanatában tud.
Az Északi mitológia nem más, mint észak regéi - szemelvények a skandináv mondakörből, leginkább Odinról, Lokiról és Thorról. Ez végülis nagyon megy Gaimannek, ő ezekben a rövid szösszenetekben jó, ahol nem kell egy nagy egészhez alkalmazkodni. (hótziher, hogy nem ő írta az amerikai isteneket. kizárt. :D)
Jó volt azért egy kicsit a viking mondavilágban megint, és Gaiman nagyon megtalálta a hangvételt, ami olykor egészen humorosra sikerült. Sőt, szerintem sikerült az univerzum legkeményebb isteneit tökhülyének lefesteni, dehét ez a szép a különböző látásmódokban, lehet ezt így is.

Olvass tovább...

Könyvhét és nyári tervek

Hamarosan itt a könyvhét, meg a nyár, úgyhogy muszáj listát gyártani, amit aztán vagy csak részben, vagy sehogy sem fogok teljesíteni, de ne fosszam meg magam, meg benneteket, a listázás örömétől.

Meglepően kevés könyv érdekel a mostani megjelenésekből. Ez most vagy azért van, mert nem elég jók, amik kijönnek, vagy mert unok már az új megjelenések után loholni, aminek a 90%-a úgyis csalódást fog okozni, úgyhogy ez most egy nagyon visszafogott és átgondolt lista lesz.

Vonzanak a holdas könyvek. A sötét oldal elég ígéretes sci-fi-kriminek tűnik, jó lesz már egy kis akciódús, nyomozós űrtörténetet olvasni. A Luna elég intrikusnak tűnik, és bár szerencsére senki nem hasonlította a Dűnéhez, az univerzum-mértékű ármánykodás arra emlékeztet, még ha nem is ér, csak a Holdig.
A végítélet kis dobozánál az Agave kis idézete győzött meg, annyira, hogy bár a goodreads-es figyeltjeim jól lehúzták a könyvet, nem tudtak eltántorítani. Aztán majd kiderül, kinek volt igaza.
A Delta Vision egészen megbízhatóan hozza a sorozatokat. Mármint az a megbízható bennük, hogy hozzák, a mikor mindig kérdéses. A John Shannow sorozat első része két éve jelent meg, most jön a második. Még hezitálok, hogy várjam-e be a következőt, vagy kezdjem el olvasni, és legfeljebb elfelejtem pár év alatt, mi van a könyvekben. A borítóink eszméletlen jók, akkor is kíváncsi lennék rájuk, ha nem Gemmell neve virítana rajtuk.

Ennyit a könyvhétről.

Vannak nekem nyári terveim is, mert rendszeresen összeszedem én, hogy mit is kéne elolvasni mondjuk az elkövetkező három könyvig, aztán elkezdek valami egészen mást. Most is pl. nem volt betervezve, hogy én Schwabot fogok olvasni, meg sötétebbnél sötétebb mágiákat mindenféle Londonokban meg ide-oda fordítható kabátban, aztán tessék. Mondjuk nem bántam meg, csak aztán ülök, és olyat akarok, ami legalább ennyire beszippant, mert én azt szeretem, amikor hazavár a könyv, és reggel, ha elmegyek, már számolom az órákat, hogy mikor vehetem már újra kézbe. Sajna, ilyen ritkán van, de ez ilyen.
Szóval, nyáron is olvasok, ha minden igaz, ezeket:
Tetovált lány - igazából ma délután jutott eszembe, hogy nem ártana már elolvasni, amikor a legjobb krimikre kerestem rá, és a soktíz könyv között, amik nem győztek meg, ez is felvillant.
John Shannow - úgy döntöttem, mégiscsak elkezdem.
Északi mitológia - Gaiman és én... hát, majd meglátjuk. A téma mindenesetre nagyon vonz, odáig meg vissza vagyok mindenért, ami északi.
Kegyetlen szépség - kedvenc mesém a Szépség és Szörnyeteg, szeretem a démonokat is, remélem, jól fogunk szórakozni.
Inkarnációk - a sok lazulás mellett kell némi táplálék a léleknek is. Ha megunom a léházást, majd ezt fogom olvasni.

És nincs közte egyetlen várólista csökkentő sem.;) Valahogy most nincs hozzájuk kedvem, bár tudom, hogy előbb-utóbb Reynoldsnál vagy On Sainál fogok kikötni.

Olvass tovább...

Nem írok róla

Mert most ezzel vannak teli a blogok, de tényleg valami eszméletlen jó az Egy sötétebb mágia.
Olvassátok.

Olvass tovább...