KEMÉNYFEDÉL

Hirtelen gyorsan témázunk egy rémületeset. (bocs az angol címért, de annyira jól hangzik.)
Mindenkinek mást jelent, ha szárnyalhat a fantáziája. Van, aki egy jó romantikus történetbe szereti beleélni magát, van, aki inkább űrcsatázik, van, akinek mindegy, csak semmi fantázia ne legyen benne, elvégre a realitás biztonságos talaja csak nem okozhat kellemetlen és vérnyomásnövelő meglepetéseket.
Szerintem semmi nem lehet jobb egy jó kis adrenalinbombánál. Amikor együtt rohanok a szereplőkkel szellemektől üldözve, meg bujkálunk a démonok elől, diplomatikusan szópárbajozunk, vagy épp vértől csöpögve kardvívunk. Amikor titkos, pókhálós zugokat fedezünk fel, kriptába esünk, kinyúl értünk a múltból egy kéz, vagy segítséget kér egy szellem.
Imádom az egyébként elég hatásvadász, de épp ezért nagyon is hatásos tájleírásokat. Amikor hömpölyög a köd a fák között, ellepi a tó felszínét, a kastélyt különös árnyak veszik körül, a háttérben valami furcsa hang hallatszik, a szél süvít, a hold sötét felhők mögé bújik, és várom, hogy megjelenjen valami. Bármi. De nem is hatásvadász leírások ezek. Időnként amikor körülöttünk ködbe borul a táj, pont olyan sejtelmes, mint a könyvekben; még a hangok is másképpen verődnek vissza, és sose lehet tudni, hogy mikor bukkan elő szemben valaki. Vagy valami.
Általában szellem jön, mármint a könyvekben, de szeretik az ilyen sejtelmes időt a tisztességes vámpírok is, és a vérfarkasok, de a démonok, és a gonosz emberek is. Remekül elrejt mindent: embereket, titkokat, világokat. El lehet tévedni benne, észrevétlenül lesben állni, vagy épp eltűnni.
A kastélyok külön helyet foglalnak el a szívemben (szigorúan a temetők után). Ennyi emlék, titok, szellem, gyilkos hajlam, családi terheltség, ki tudja, hova nyíló ajtók, rejtett üzenettel teli festmények, más helyen nem tudnak összpontosulni. Lehetnek erdő közepén, hegyoldalban, mocsárral körülvéve, tenger felett, a lényeg, hogy egyikhez sem könnyű eljutni: fák kiálló gyökerei akadályoznak, szélvihar zúdul le a hegyről, foghíjas kötélhíd lassítja, hogy a szereplővel együtt eljussunk a végzetünkhöz.
A lakói soha nem átlagos emberek, nagy eséllyel találunk közöttük felmagasztosult szentet és pokolfajzatot, elmebeteget mindenképp, gyilkos hajlamú kislányt, szófukar szolgálót, aki többet tud a ház urairól, mint ők maguk. Mindig van valaki, aki mindent lát, és mindent hall, és mindenütt ott van, de legalább olyan torz a személyisége és a lelke, mint akiket megfigyel. Mintha maga a kastély rontana meg mindent. Mert ilyenek ezek az átkozott helyek.

Egy valamirevaló kísértettörténetben igazi szellem van. Nem az olvasó poénos megtévesztéséről van szó, hanem véresen komoly problémákról, kérem. Mert a szellemeknek elintézetlen ügyük van, mindig akarnak valamit: keressék meg az elveszett fülbevalót, amit még a dédanyjuk kínai vázájába rejtettek az esküvőjük napján, csak elfeledkeztek róla, és most oda kéne adni valakinek. Vagy üzenetet hoznak egy rég elhunyt családtagtól, akire már senki sem emlékszik, igazából ő sem magára, és mire kihámozzák a lényeget a zagyva sorok közül, megtörténik a baj. De legtöbbször erőszakos haláluk miatt ragadtak itt, és addig nem nyughatnak, amíg meg nem fizet a gyilkos. Vagy egyszerűen gonosz lelkek, akik az emberi érzelmekből táplálkozva élősködnek rajtunk: rémületet keltenek, és gyűjtik az energiát. Időnként tárgyakat mozgatnak, és fenyegető üzeneteket hagynak, de megesik olykor, hogy bűbájos álca mögé bújva megtévesztik a szereplőket, akik megfeledkeznek az óvatosságról, és csapdába sétálnak.

De a másvilág nem csak szellemekből áll: démonok, lidércek, szukkubuszok, vámpírok, és még sorolhatnám, mert az emberi fantázia szinte kimeríthetetlennek tűnik. Minden, ami nem emberi, csak emberforma teremtmény, adja magát, hogy valami ködöt és titokzatosságot szőjünk köré. A szomorú vámpír, aki nem is akarja megölni az embereket, egészen addig, míg agyát el nem borítja az éhségtől a vérszomj; vagy a vérfarkas, aki haragszik mindenre és mindenkire, és hatalmas futásokon vezeti le a feszkót; a démon, akit száműztek, mert még a pokol is kiveti; a lidérc, aki a szerelmetes férfit kísérti; ilyenkor az égen holdudvar fénylik, körülötte sötét felhőkkel, a farkasok vonyítanak, és egy szépséges szűz széttépett, véres testére lelnek másnap reggel a helybéliek.

Pedig a boszorkány megjósolta, hogy ez lesz. Ő látta a jelekből, hiszen ez a dolga. Varangyot nyalogat vagy épp fényűző lakosztályában lepik meg a látomások, ő mindig tisztában van azzal, mi jön. Szellemekkel beszélget, démonokat tart a markában, még az ördöggel is alkudozik. A temetőbe jár csontokért, földért, információkért, megszentségteleníti a megszenteltet, és soha nem ad egyenes választ.
A temető igazi kincsesbánya, aki tudja, hol találhatja, annak feltárulnak a kapuk. Titkokat árulnak el a szellemek, más világokra nyíló ajtókat rejtenek a kripták, és egy óvatlan pillanatban egy sírgödör alján találhatjuk magunkat egy szaftos kis hullával, és nem elég, hogy a szellemektől halálra rémülünk, még magyarázkodhatunk is, hogy mit kerestünk a temetőben éjnek évadján.

Egyszóval ijesztgetős könyveket olvasni jó, különösen, ha tökéletes karaktereket vonultat fel, és senki nem egyértelműen jó vagy gonosz, hiszen kevés a menthetetlen alak, de aki az, azt ne kíméljük. Ehhez pedig tökös és könyörtelen szereplők kellenek, ez van.
Mindehhez persze dukál a megfelelő környezet. Ilyesmit olvasni a legjobb egy erdő közepén, egy faházban, az ablakon kopog az eső, a szél süvít a fák között, gyertya ég és forró csoki illatozik, a fotel mellett a kandallóban ropog a tűz, meleg van, és biztonság.
Ugyan az erdő közepe és a faház mostanság hiánycikk nálam, de este, ha besötétedik, gyertyát teszek az ablakokba, füstölőt gyújtok, és mellette mi mást is olvasnék, mint a Prófétát, a Sírkertek királynőjének a harmadik részét. Szellemekkel, titkokkal, gyilkossággal, temetőkkel. 

Régebben írtam ezt a posztot még a másik blogomra (ami azóta bezárt), és azt hiszem, most megint kiteszem, mert jó rég volt, hogy utoljára látta valaki.
Mindig is érdekeltek a másvilággal, szellemekkel foglalkozó történetek, hiedelmek, így ez a nap, minden fájdalma ellenére, számomra a legspirituálisabb ünnep. (a karácsony meg a legnyugisabb, de erről majd máskor).
Samhain a kelták egyik legnagyobb ünnepe. A keltáknál két nagy fő részre volt oszlik az év. Az egyik volt a Samhain, a téli napforduló, a másik volt Beltaine, aminek a napja május 1-re esik. Mindkét ünnepnek rengeteg hagyománya van, nem is szólva a közbeeső kisebbekről.
Samhain éjjelén fellibben az evilág és túlvilág közötti fátyol, megnyílnak a tündérdombok, és minden, ami a túlvilág tartozéka, átjuthat a világunkba, és evilági hőseink is könnyebben kereshetnek kalandokat odaát. A kereszténységben sem véletlenül lett ez az éjjel a halottaké. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pápák a keresztény halottak napját ide-oda tologatták, volt, hogy május 13-án volt a napja, de a minden szempontból reformer pápa, IV. Gergely végül november 2-re szentesítette, november 1. pedig lett Mindenszentek.) A kelták örömtüzeket gyújtottak, körbejárták a falu házait, szellemeket űztek, és kísértethistóriákkal rémisztgették egymást.
Samhain két gyümölcse az alma és a tök, ami eredetileg marharépa volt. Az almának igen fontos szerepe volt a természeti vallásokban. Sok istennő jelképe volt, és nem utolsósorban, Perszephoné is gránátalmamagot evett Hádész tenyeréből, így lett az alvilág királynője.  A római megszállás ideje alatt a Samhain eredeti vonulata keveredett a holtak római éjszakájával, amikor is két isten, Pomona és Feraila előtt tisztelegtek, akik a jó gyümölcstermelésért voltak felelősek, és igen kedvelt gyümölcsük volt az alma.

A marharépából Amerikában lett töklámpás, eredetileg ugyanis a sok föld reményében az ördöggel szövetséget  kötő Jack egy marharépába tette az ördögtől kapott széndarabot, hogy az világítson neki, de mire Amerikába eljutott, a marharépa elkopott, és pótolta sütőtökkel.  Egy másik mese szerint egy Jack, az alkoholista csaló, felcsalta a Sátánt egy fára, amibe aztán Jack belefaragta a kereszt jelét, így a Sátán csapdába esett: nem tudott lemászni. Megegyeztek, hogy ha Jack leengedi, soha többé nem kísérti meg. Jack azonban meghalt, és se a menny, se a pokol nem fogadta be. Kapott viszont az ördögtől egy darab parazsat, hogy azzal világítson a sötétben. Ezt a parazsat Jack belehelyezte egy kifaragott marharépába, hogy tovább tartson. Így most Jacknek is világítunk, hogy bolygó lelke legalább egy kicsit nyugalomra leljen.
A pletyka szerint ezidőtájt emberáldozatokat is bemutattak, ami a keltákat ismerve talán nem is lenne annyira meglepő, de valódi bizonyíték nincs rá. Az örömtüzek alkalmával szalmabábut égettek, a gonosz démonokat elűzendő, és talán ezt nézték emberalaknak a keresztény hittérítők.
Samhain éjjelén halottaink szelleme meglátogat minket, de velük együtt előbújnak a földből mindenféle ártó szellemek is. Míg szeretteinket megvendégeljük (persze, csak képletesen), addig az ijesztően világító töklámpás visszatartja házunktól a kis rosszaságokat. A különféle maskarákba, rémísztő álarcokba való felöltözés is ugyanezt a cél szolgálja, bár eredetileg ebből a mókából a gyerekek kimaradtak, ez inkább csak a felnőttek hóbortja volt. De a liberalizáció mindenhol teret hódít, így ma már a kisgyerekek is mehetnek a szomszédokat idegesíteni, és cukrot kuncsorogni.
És ha mágia, akkor jóslás. Ezen az éjjelen különösen szerettek, szeretnek kártyát vetni, tarotból jósolni, rúnát dobni, köveket tűzre vetni, tükör előtt kívánságokat elsuttogni.
Volt persze egy nagyon jelentős mozzanata is ennek az ünnepnek. Nemcsak a szeretteikről emlékeztek meg, de az Ősök szellemét is ébren tartották. Történeteket meséltek hőstettekről csodákról, így őrizve meg történelmüket, mondáikat.

Itt az ideje, hogy alászálljunk saját mélységeinkbe, és számot vessünk a múlttal, jövővel, fájdalommal, örömmel. Az ablakban mécsesek, a töklámpás őriz minket a démonoktól, és a csendes temetők magánya alkalmas a merengésre. Sokan nem akarnak tolongani a tömegben, mert ilyenkor a temetők megtelnek élőkkel, és letudják előző nap, esetleg kapkodva. Virágot visznek a sírokra, mécseseket gyújtanak. Nálunk ilyenkor volt az, hogy valaki összeszedett bennünket, általában nagyapámat, és minket, gyerekeket, és körbejártuk nem csak a temetőket, de a távolabb lakó rokonokat is. Ha szerencsém volt, hallhattam érdekes kis szösszeneteket, családi legendákat.
Ma már nem így van. Megvárjuk az estét, mert addigra mindenki igyekszik haza, és mire besötétedik, a temetők kiürülnek, csak pár ember lézeng rajtunk kívül. A sírok ilyenkor gyönyörűek. Csupa fény és virág minden, és csak úgy árasztják magukból a békességet és nyugalmat. Mintha éreznék, hogy az egész évben sivár és szürke hely egy kicsit csillogóbb lett, mintha megbékélnének egész éves elhanyagoltságuk miatt.
Az ablakban mécsesek égnek, füstölőt gyújtok, és azokra gondolok, akiket még jó ideig nem láthatok.
És azokra is, akiket még soha nem láttam, de lehet, hogy most suhant át a nappalin, keresve a hazavezető utat, esetleg kiöltözve szeánszra siet, vagy jelenése van egy álomban. Ismeretlen világ. Tényleg csak egy fátyol lenne közöttünk?

A LÁNY, AKI NEM HALT MEG, KERESI A GYILKOST, AKINEK NEM LENNE SZABAD LÉTEZNIE.
Harper Curtis a gyilkos, aki a múltból lépett elő. Kirby Mazrachi a lány, akinek nem szántak jövőt.
Kirby az utolsó a tündöklő lányok sorából, akikben ég a szenvedély, akiknek életét Harper egymás után akarja kioltani, miután a gazdasági világválság idején Chicagóban rábukkant a Házra, amelynek ajtaja más időkre nyílik.
Harper a tökéletes gyilkos, aki nyomtalanul másik korba tűnik egy-egy gyilkosság után – ám egyik áldozata életben marad.
Kirby, aki megszállottan kutat támadója nyomai után, a Chicago Sun-Times egykori bűnügyi újságírója, Dan Velasquez mellé szegődik, akinek karrierje épp az ő ügye miatt vett más irányt. Kirby hamarosan megsejti a lehetetlen igazságot…
A Tündöklő lányok 2013 legjobb thrillereinek egyike, hátborzongató térkép egy időn átívelő gyilkosságsorozathoz.
Gabo

1931-ben Harper épp megölt valakit egy kocsmai verekedésben, amikor menekülés közben furcsa érzésre lesz figyelmes: valahová mennie kell, valami hívja. A  Ház volt az, amin keresztül képes egyik időből a másikba átlépni. Ez mondja meg neki azt is, kiket kell megölnie. A mikor nem is lényeges, ha megvan a  célpont, meglesz az időpont és a hely is. A hely Chicagóra összpontosul, aminek a változásáról nagy vonalakban mi is kapunk egy kis képet. A lányokban, akiknek meg kell halniuk, csak annyi közös van, hogy tündökölnek: szépek, tehetségesek, ezért kell meghalniuk. Egyikük sem felelt sorsfordító találmányért, nem voltak zsenik, semmi hasonló, egyszerűen a környezetükhöz képest hatalmas lelkierővel rendelkeztek.
Csak aztán porszem kerül a gépezetbe, Harper hibát követ el, és már semmi nem úgy történik, ahogyan kellene.
Kirby például életben marad. Nem volt különösebben racionális oka, hogy a gyilkosa nyomába eredjen, de valami nem hagyta nyugodni, és a múltban kezdett kutakodni. Újságírótanonc lévén nem állt előtte túl sok akadály, és össze is rakja a dolgokat.

Hogyan lehet körülírni, hogy valami annyira jó volt, hogy arra semmiféle elcsépelt, nálam már sokszor láthatott jelzőt ne használjak fel? Baromi jó, nem tudtam letenni, beszippantott, magával ragadott, Beukes egy zseni... ez mind igaz, mégsem fejezi ki, mennyire tökéletesnek és teljesnek érzem a könyvet.
Először is, időutazás. Úgy megoldva, hogy nem igényel tudományos okfejtést, csak épp annyira misztikus, amitől még nem ütközik meg az ember, és nem csúszik át tőle a teljesen hiteltelenbe.
Aztán a karakterek. Kirby egy vagány, belevaló csaj, aki túlélt egy kibelezést meg egy nyakonszúrást. Nincs teli önsajnálattal, nem akar bűnbakot keresni, nem hibáztatja  a múltját, sem az anyját, és annak ellenére érezhető, hogy nem tudta feldolgozni a történteket, hogy nem akar lelki defektesként a saját fájdalmában fetrengeni. Azt hiszem, érezhető, hogy mennyire bírom.
Harper, a pszichopata sorozatgyilkos, akit nehezen hiszem, hogy bárki is kedvelni tudna. Torz személyiség, minden téren az emberiség pereme. Érdekes a házhoz való viszonya, és érdekes maga  a Ház is, ami ugyan egyáltalán nem elemzés tárgya, mégis, összerakva az eseményeket és a Házban megfordulókat, érdekes következtetéseket lehet levonni.
Dan, az újságíró, akihez Kirbyt tanoncnak beosztották. Szimpatikus alak, túl egy váláson, sok csalódáson, és amennyire idegesítette először a lány, utána már annyira nem. Némi érzelem is kibontakozott kettejük szálából, de nem meghatározó. Csak természetes.

A gyilkosságok leírása brutális, Harper elferdült személyisége nagyon is realisztikus, a változó világ szintén, a történet teli van feszültséggel. Az egyetlen momentum, ami szinte csodával ér fel, az Kirby életben maradása, de ez a kulcsa az egésznek: a Hiba.
A vége felől nem vagyok biztos. Nyugtalanítóan nyitott marad, ami egyrészt jó nekem, mert végre nem happy end valami, másfelől viszont kénytelen vagyok járatni az agyam, hogy mi lesz ennek az egésznek a következménye. Lesz-e folytatása? Időhurok, vagy valami más?
Hogy miért tökéletes thriller? Mert azzal, hogy a tettes előkerült, és igazságot szolgáltattak az áldozatoknak, még nem zárult le semmi. Az átlagkrimikben van egyfajta megnyugtató folyamat: a gyilkos öl, elkapják, kinyírják vagy börtönbe zárják. Az ember becsukja  a könyvet, és azt gondolja, igen, ennek így kell működnie, holott ez a valóságban egy kicsit bonyolultabb. Azzal, hogy a tettes kinyiffan, semmi nem oldódik meg: az áldozatok halottak, a rokonok gyászolnak, a hiányt nem tudja pótolni semmi. A halálbüntetés látszatmegoldás. Beukes elvette ezt a látszatot, még a végítélet jóleső lezárását sem adta meg.
Olyan történet ez, amit ki kell majd beszélnem valakivel alaposan.
Ja, és a borító. Egyszerűen nincsenek rá szavaim, annyira jó. Szabó Vince követte el.

 

A cím hatásvadász, nem lesz szardobálás. Csak úgy hirtelen megütköztem, és hagytam magam érvényesülni.

Szerencsétlen blogokkal történt már annyi minden. Próbáltak már ránk egyenruhát húzni, kiadók saját kezükbe venni minket, hogy a saját elképzelésük szerint alakítsák azt a kis zugot, ami nem másból született, mint a mi saját, külön bejáratú szórakozásunkból.
Egyes weboldalak jogot formáltak már rá, hogy cenzúrázzanak minket, és összevonjanak olyan helyekkel, amikhez egy blognak nincs köze. Fenyegettek már feljelentéssel, mert nekik nem tetsző irányba haladt egy vita, amibe kiadó munkatársának belefolynia soha nem szabadna.
Ha az emberben van egy kis kurázsi, simán lerázza magáról az ilyesmit. Egyrészt nevetséges, másrészt meg inkább csak arcoskodás. Dedós dolog fenyegetőzni.

Amiről most szó van, ahhoz nekem igazából semmi közöm. Mehetne névtelenül, csak úgy általánosságban is a példálózásom, de megint egy olyan esetbe botlottam, ami ha rendszerré válik, az kibaszott nagy gáz. Így, szépen magyarul.
Egy kiadó, aki nem tudom, hogy ezen az egyetlen írón kívül, aki mellesleg közeli családtagja, szóval hogy rajta kívül adott-e ki könyvet, de őszintén szólva nem is érdekel, a dolog szempontjából nincs jelentősége, levetetett  egy neki nem tetsző kritikát.
WTF?!
És olvasom, és csak ülök, és nem jutok szóhoz.
Mondjuk aki meg levette, annak meg úgy kell, innentől már bárki betámadja, mint a kisangyal, úgy kell mozdulnia, így járt.

Eszem nincs hozzá, hogy jön ahhoz egy kiadó, hogy egy neki nem tetsző véleményt csak úgy eltávolíttasson. Mellesleg megjegyzem, a tárolt változat még jó ideig élni fog, szóval olyan túl sokat nem ért a dolog, azt az egyet kivéve, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne hagyjuk már, hogy ilyenek megtörténhessenek.

Mint már mondtam, a blog nem arra való, hogy kiadók lovagoljanak rajta, és csak úgy saját kényük-kedvük szerint irányítsák a rajta folyó életet. Persze, ha valaki hagyja magát, ne csodálkozzon...
Te megírsz valamit, én elolvasom, és véleményezem. Ha nem tetszik, hát nem tetszik, ez van. Legközelebb igyekezz jobban. Ha meg tetszik, akkor meg együtt örülünk.
De hogy bárki is megfenyegetne egy bloggert, hogy szedje le a véleményét, különben feljelenti?
Vajon mit mondana a bíróságon?
Bíró úr kérem, csúnyát mondtak a könyvünkről.
Milyen csúnyát?
Hogy nem jó, hogy hibák vannak benne.
És vannak?
Hát...
Szóval már bocsánat, de ha valaki tisztességesen, személyeskedés és fröcsögés nélkül megindokolja, hogy valami mért nem tetszett neki, és ő, mint olvasó milyen hibákat talált a könyvben, amihez szuverén joga van, miért kellene azt eltávolítani, csak mert más meg más véleményen van?
Megjegyzem, aki ilyesmit perre visz, azt a bíró körberöhögi, főleg, hogy első körben egy fantasy-díj zsűrijét fenyegették, utána került a képbe a blogger.

Úgyhogy én most igazából nem is tudom, sírjak vagy nevessek.
Mi értelme ennek? Ha a könyv jó, akkor jó, vinni fogják. Ha meg szar, egyszer csak azt veszi észre a kiadó, hogy az olvasók összefogva fogják feljelenteni őket, hogy adják vissza a pénzüket. Mert ilyen alapon miért is ne lehetne?
Hogy milyen a könyv, fogalmam sincs, nem érdekelt eddig se, ezután se fogom elolvasni, de az elv. Az elv az nem tetszik.

És nemrég szórakoztattam magam olyasmivel, minthogy blogok szakszervezete. Kéne alapítani valami ilyesmit, de nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg aktuális lenne. :D

És mivel konkrétumot ígértem: a félbevágott kritika az ominózus könyvről, de mondom, ajánlom a gugli tárolt változatát. Az internet csodákra képes.

UPDATE

A fantasy-díj zsűrijének reagálása ITT olvasható.

Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz. Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.
A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan.

A második rész fülszövege, keményen spoileres, úgyhogy ne olvassátok el. Na, nem mintha olyan hatalmas meglepetéseket tudna okoznia  történet, csak tudjátok, a szűz könyv mindig felfedezésre vár, ne rontsuk el az élményt, hogy már előre tudunk mindent.
Igazából a posztnak az is lehetne a címe, hogy miért mellőzik manapság a kiadók az urban fantasyt? Nem mintha tudnám rá a választ, de sztem a kiadók sem. Kiadnak két részt, aztán kész, ennyi. Mi meg csak nézünk, hogy ezt meg akkor minek? Mert ha csak egy vagy két ilyen sorozat maradt volna félbe (negyedbe, tizedbe), azt mondanám, hogy na, hát mellényúltak. De tendencia, hogy két rész után ne is várjunk többet. (Mondjuk úgy általában ez a sorsa az összes sorozatnak bizonyos kiadóknál, kivétel nélkül.)
Szegény Georgina is így járt, pedig még Török Krisztina is remekelt, akinek pedig nem szeretem a fordításait. Nagyon jól át tudta venni a laza és humoros stílust,és még vicces is volt.
Kellett is, mert az első rész remek volt. Pörgött, izgi volt, jó volt a történet egy csomó érdekes szereplővel.
A második részt viszont ehhez képest untam. Az első rész jófej szereplői mellőzve lettek, aki meg jött helyette, Bastien, Georgina régi játszótársa, egy seggfej volt. Ráadásul semmi érdekesebb nincs abban, ha egy fapinát akar elcsábítani egy kiégett inkubusz. Ettől függetlenül szerencsére ez is vicces volt, de ez inkább csak Georgina karakterének volt köszönhető. Nagyon megszerettem, jó fej, és érdekes, és minden tulajdonsága megvan, amiért urban fantasyt érdemes olvasni. A történet meg olyan, amilyen, ez van.
Mivel incubus meg succubus, azt azért megjegyzem, hogy az első könyv szex nélkül telt, a másodikban már egy kicsit merészebb volt Mead, de nem vitte túlzásba, nem ekörül forog a történet.

Mivel magyarul nincs több rész, egyelőre én itt rá is hagyom.

"Minden szülő rossz szülő." Így kezdődik az a hosszú e-mailfolyam, amelyet a tizenhét éves Isabel Montgomery kap. A leveleket apja írja, aki tíz éve magára hagyta lányát egy hotelszobában, most pedig újból kapcsolatba lép vele. Hogy miért? Mert a segítségére van szüksége, és ennek érdekében hajlandó - vagy rákényszerül? - arra, hogy elmondja magáról és múltjáról a teljes igazságot. Így derül fény a vietnami háború elleni mozgalom radikális szárnyában végzett tevékenysége miatt álnéven töltött évtizedekre, a folyamatos menekülésre, a széthulló házasságra, majd végül arra, hogy egy hírekre és szenzációs sztorikra éhes újságíró kinyomozza, ki is ő valójában.
Az amerikai Neil Gordon kitűnő regényében összefonódik és egyúttal kizárja egymást politika és magánélet, melyek hátterében minduntalan felbukkan a kitörölhetetlen múlt, a vietnami háború öröksége, ami a közvetlenül érintettekén kívül a következő generáció életét is meghatározza.
A sűrű szövésű és izgalmas könyvből Robert Redford rendezett hasonlóan lebilincselő filmet, amelyben ő maga játssza a főszerepet, és mellette olyan világsztárok bukkannak fel, mint Stanley Tucci, Susan Sarandon és Nick Nolte.
Cartaphilus

Kicsit rendhagyó lesz most ez a poszt, mert ez egy roppant érdekes könyv, viszont nem fogom leírni, miről szól, mert túl sokfelé ágaznak benne az okok és okozatok, ezt képtelenség lenne úgy összefoglalni, hogy nem spoilerezem el. Cserébe hosszú leszek, mert a főbb vonalainak utánaolvastam, és megosztom veletek, hogy egyszerűbb legyen a dolgotok. (Meg nekem is az volt így, hogy összeszedtem a részleteket, mert el lehet azért veszni a történetben rendesen.)
Olyan történelmi korszakba kerülünk, ami nagyon távol áll tőlünk szellemiségben és földrajzilag is. Bennünket nem igazán érintett meg akkoriban a hippimozgalom, és a 'szeretkezz, ne háborúzz' elve, és később is csak hallomásból és felületesen értesültünk róla, hogy mégis miért volt ez az egész. Persze, roppant romantikusan hangzik lsd-vel belőve csoportszexelni hónapokon át a szabad ég alatt és közben a háború ellen tiltakozni, de ez csak a nagyon felszínes megközelítése ennek az egésznek.
A vietnámi háború szintén egy olyan sajnálatos esemény, amiről tudjuk, hogy megtörtént, de átlagembernek nem mond túl sokat. Legalábbis én nem sokat tudtam róla.
A harc a kettéosztott Vietnam újraegyesítéséért folyt, valamint a dél-kelet ázsiai térségben a politikai és gazdasági hatalom megszerzéséért, és ideológiai alapon a kommunizmus háttérbe szorításáért. Az északiakat az oroszok és a kínaiak támogatták, a déliek függetlenségi kísérletét az USA. A már itt, délen levő tanácsadók és kiképzők mellé harcoló katonákat küldtek 1965-ben, akik harcoltak délen is az észak-vietnamiakkal, és északon is próbálták szétbombázni az ipart.
A déli országrész függetlenségéért folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, az USA részéről egyre nagyobb lett a katonai veszteség, majd '73-ban aláírták az északiakkal a békeszerződést, és kivonultak az országból. '75-ben az északiak megszegték a békeszerződést, és lerohanták a déli részt, majd '76-ban hivatalosan is egyesültek.
Ami nekünk ebből lényeges, az a helyzet, ami a háború hatására az USA-ban létrejött.
Megerősödtek a baloldali békemozgalmak, és az állampolgárok részéről  hatalmas ellenállás alakult ki a térségben betöltött katonai szereppel szemben.

Voltak egyrészt tehát a vietnami háború alatt létrejött politikai mozgalmak, de ennek árnyékában virágzott a kábítószerkereskedelem is, aminek így utólag adtak némi pozitív ideológiai töltetet: vegyszermentes, tiszta (már-már egészségesnek tűnő) anyagot terítettek, tisztességes bűnözők, akik nem fegyveres maffiákat és korrupt politikusokat pénzeltek a befolyó összegből, csupán biztosították a dolgok körforgását. Kicsit ironikus mindez annak tudatában, hogy ma micsoda pusztító hatású kábszerekről hallani, ennek fényében valóban üdvös volt tiszta árut teríteni. De azért nagyon ne mentsük fel őket.
Volt egy ikonikus alakjuk, Dr. Timothy Leary, aki pszichológusként kísérletezett LSD-vel, és akit végül 20 év börtönre ítéltek. Az ő kiszabadítását szervezte meg az egyik szervezet, a Weather Underground, és Algériába menekítették. A Weather volt akkoriban felelős sok kormányzati építmény felrobbantásáért. Nagyjából az volt az irányelvük, hogy emberi életek kioltása nélkül tegyenek kárt a vagyonban, de ez nem mindig jött össze. Mint szervezet, nem voltak egységesek, több "aláguk" volt, különféle célokkal és tettekkel.
A nekünk lényeges az MDB (Marion Delgado Brigád - Marion egy kisfiú volt, aki egy apró, sínre helyezett betondarabbal kisiklatott egy személyszállító vonatot. Annak a jelképévé vált, hogy kis dolog is tud hatalmas kárt okozni.), akik 1974-ben kiraboltak egy bankot, miközben megöltek egy őrt (konkrétan ennek nem találtam nyomát, bár raboltak bankot, és haltak is meg emberek miattuk). Innentől már az írói fantázia termékei az események, eme fiktív bankrablás köré építette fel a történetet Gordon. Az akcióban résztvevők nagy részét elfogták, kivéve három egykori WU-tagot, akik 1996-ban még mindig szabadlábon voltak.
Jason Sinai, Mimi Lurie, Sharon  Solarz - mindhárman kitalált szereplők, ám amit képviselnek a regényben, valós dolgok.
(Ben Schulberg 5. levele foglalja össze a történteket, szamárfülezzétek be, mert még sokszor fogtok visszalapozni hozzá.)

1996 van. Sharon Solarz 25 éve illegalitásban élt, 1996-ban aztán úgy döntött, hogy feladja magát, és ehhez James Grantre, az ügyvédre lett volna szüksége, aki ugyan visszautasította a védelmét, de a rá való hivatkozás már megtörtént, így az események rántották magával őt is, többekkel együtt, akik eddig remekül megvoltak a saját illegalitásukba vonulva. Nagy szerepe volt ebben Ben Schulbergnek, az újságírónak, aki úgymond felső utasításra gyártotta a cikkeit az esetről, megírva a kiszivárogtatott infókat. Rendesen beleásta magát a történelembe, és nagy segítségemre volt, hogy világosan lássak. Az ő leveleit mindig vártam, mert rendbe tette a káoszt.
Bekapcsolódnak időnként mások is, és az addig felmerült rengeteg kérdés mellé mindig kerülnek újabbak, de ami állandó volt: miért adta fel magát Solarz? Mi jelentősége van Jim Grantnek, és mi a szerepe ebben az egészben? És mikor derül már ki, mit akarnak a lányától?
A regény egy hatalmas levélfolyam, ahol a szereplők egymásnak adják a szót, hogy Isabel, Jim lánya minél teljesebb képet kapjon, hogy végül megtegye, amire kérték.
Jim, Mimi, Ben, Rebeccah, Molly azok, akik elmesélik Izynek 2006-ban, hogy milyen következményekkel járt mindenkire nézve az, hogy 1996-ban Solarz előkerült, hogy börtönbe vonuljon, és ekkor, 2006-ban mit kell tennie neki magának, Isabelnek. Igen, ez egy teljesen konkrétan információk nélküli mondat, de nem lőhetem le  a poént, mert egészen a végéig nem lehetünk biztosak abban, ki mit fog tenni.

A lényeg, hogy ne tedd le a könyvet. Komolyan. Ha leteszed, véged, elveszíted a fonalat, és az apró kis mozaikok, amik már kezdenek összeállni, szétesnek, és legközelebb kezdheted elölről. Gordon a történelmi tények köré egy olyan történetet szőtt, amit tényleg nem olyan egyszerű követni, egyszerűen ez egy olyan könyv, amibe bele kell ásnia magát az embernek. Végre egy olyan regény, ami több szempontból is élvezetes: öröm a múltban vájkálni és a valós fogódzókat keresni, és öröm izgulni, mert a levelezős forma ellenére, amitől azért kicsit tartottam először, egy nagyon pörgős, izgalmas történetet hozott össze. A kettő viszont nálam csak együtt működött (mármint utána kellett olvasnom a tényeknek), mert egyébként tényleg semmi értelme az egésznek: nem más, csak egy rakás ismeretlen ember és társaság mindenféle értelmetlen megmozdulással.
Van azért hibája is, ami folyamatosan bosszantott, mert időnként dagályosan szentimentálisra sikerült a hangvétel, és elég sűrűn önismételt, sokszor 5-6 mondatot is szentelt ugyanazokkal a kifejezésekkel ugyanannak a gondolatnak - úgyhogy ezt kicsit sérelmeztem, de egyébként meg lehet szokni.
Elgondolkodtató politikai krimi, ahol nem csak a teljesen életszagú krimi-vonal dominál (hiszen az alapok a valóságban is léteznek), de azzal is szembesülhetünk, milyen élet jut azoknak, akik ennyire radikálisan felvállalják az életről alkotott felfogásukat, véleményüket a kormányzati rendszerről, és az államuknak a világra gyakorolt befolyásáról. Ők mára teljesen konkrétan terroristák lettek, ettől függetlenül engem tegnap óta, hogy letettem a könyvet, felülvizsgálatra késztet. Persze, a könyv továbbgondolás nélkül is működik, ez inkább csak amolyan utóhatás, mert a téma elég súlyos, így épp megfelelő lökést ad, hogy átgondoljuk, hol is tartunk mi ebben a pillanatban.
De persze lehet olvasni tisztán a kaland, az üldözés izgalma és a politika labirintusa kedvéért is, csalódást semmiképp nem fog okozni. És közel sem annyira bonyolult, mint azt mindenfelé hallani, egyszerűen csak oda kell rá figyelni.