"Még a szörnyeknek is szükségük van a békére. Még a szörnyeknek is szükségük van valakire, aki valóban meg akarja hallgatni – és hallani – őket, hogy egy napon megtaláljuk a szavakat, amelyek többek üres dobozoknál. Talán akkor megakadályozhatjuk, hogy a hozzám hasonlók létrejöjjenek.”
A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvöződnek.
Két kívülálló lép világába: egy bukott Pap és a Hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsákat kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő múltjára is fény derül.
És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.
Mert még a szörnyeknek is van történetük.
Épp a minap olvastam egy cikket, hogyan változott a halálbüntetés, és lett egyre humánusabb (és még több humanitásra lenne szükség), és felmerült bennem a kérdés, miért kell(ene) egy többszörös gyilkossal humánusan bánni. Pro és kontra lehet érvelni minden mellett, és ellen, a kérdés az, honnan nézzük, és mennyire vagyunk őszinték önmagunkhoz.
Nem mondom, hogy Denfeld bármiről is meggyőzött, tény viszont, hogy ez egy gyönyörű regény.
Azt gondolom, amíg nem bennünket érint, az hogy 'gyilkosság', és minden, ami ehhez kapcsolódik, egy nagyon távoli, elvont fogalom. Nincsenek érzéseink a témával kapcsolatban, maximum megborzongunk, vagy elvekbe kapaszkodunk, amikor átgondoljuk, ki mit tett, és tehet meg. Elutasítjuk a gondolatot, hogy érzelmileg is átéljük, hiszen áldozatok nem szeretnénk lenni, az elkövetők oldalát pedig azért sem tudjuk sem átélni, sem átgondolni, mert van bennünk valami, ami bennük nincs. Vagy fordítva.
Őszintén szólva ebből a szempontból nem vagyok egy humánus ember, bár én is csak távolról, nagyon messziről ítélek, hiszen ha közelebb kerülök, már nem tetszik annyira, hogy bárki is szenvedjen, tegyen bármit. De elméletileg üdvösnek tartanám. Feloldhatatlan, kettős érzés. Valaki tegye meg, de ne tudjak róla, ne lássam, ne halljam. Legyenek Dexterek.
Lehet, hogy a könyv célja az lett volna, hogy a kegyetlen gyilkosok lelkivilágát egy kicsit közelebb hozza, hogy indokot találjon a velük szembeni humánus megmozdulásokra.
A könyv csodás, a téma gyomorszorító, és pont ott vagyok, ahonnan elindultam. Rengeteg kérdés felvetődött bennem olvasás közben, de igazán nincs rá válasz, leginkább azért, mert kétlem, hogy önmagukon kívül ezek az emberek bármit is éreznének vagy érzékelnének. Önmagukon, és a magukban levő hatalmas nagy ürességen, hiányon kívül.
Egy elítélt arcot ad a halálnak, és felruházza a börtönt mágiával, száguldó paripával, falak között járkáló kistörpékkel,csak hogy a saját léte elviselhetőbb legyen önmaga számára. Mert másnak már nem érdekes úgysem.
Olyan könnyű a távolból ítélkezni: mentsenek meg minden bűnöst, takarják őket pihepuha paplanba, olvassanak nekik esti mesét, és bocsátasson meg minden bűnük – vagy pusztuljanak olyan fájdalmak közepette, amilyeneket ők okoztak az áldozatoknak.
Mik lennénk mi mindezek fényében? Felszabadítók, vagy pusztítók? Valóban jót teszünk a kíméletünkkel, vagy csak táplálunk valamit, amiről azt sem tudjuk, micsoda?
A rabok ezen a démoni helyen maguk is démonok. Nem a hely tette őket azzá, így születtek. Nem volt más választásuk, mint engedtek a saját természetüknek. Denfeld megpróbálja megmutatni, hogy ezeknek a démonoknak is van emberi arca – vagy legalábbis lehetett volna, ha nem olyan körülmények közé születnek, vagy valaki egyszer valamikor másképpen döntött volna, netán ez a valaki ők maguk.
Nem látom az emberi arcukat. Vagyis úgy vélem, bármi is az, csak szeretnénk, ha ott lenne, szeretnénk, ha éreznének valamit a mérhetetlen ürességen kívül, amit nem tudnak mivel betölteni. Denfeld nem az áldozatokat kutatja, hanem a bűnöst. Feltárja, miért lett az, aki, és kapaszkodót keres mindenben, ami a gonosz tetteket táplálhatta. Nem tudom, hogy a nyomozásai közben találkozott-e valaha is a többszörös, kegyetlen gyilkosok emberi oldalával, vagy csak a körülöttük levők szemén keresztül lehet látni ilyesmit.
A börtön falain belül, az elszigeteltségben, ahol megfosztották őket a normális emberi érintkezéstől, az érintésektől, a természet látványától, ezek a bűnösök csak önmagukkal vannak összezárva. Egyiküknek annyira sok önmaga társasága, hogy nem szeretne tovább élni, és itt egy újabb kettősség: megengedhetjük-e, hogy meghaljon, vagy mindenáron meg kell menteni?
Meglepődtem, amikor kiderült, ki a történet egyik mesélője, kinek a fejében vagyunk, kinek a gondolatait látjuk. Még ő maga sem akar szembenézni semmivel, amit tett. Nem is kér magának felmentést. Nem szeretné meghosszabbítani az életét. Akarom én tudni, mit tett?
Hogy valóban lehetnek-e az ilyen emberekben szinte gyengédnek mondható érzelmek, elesettséghez hasonló állapotok? Vannak érzelmeik? Ők kíváncsiak ránk belülről – ki is fordítanak minket, áldozatot csinálnak belőlünk. Mi kíváncsiak vagyunk rájuk, hogy mi van őbennük – és ki tudja, mit teszünk velük közben. Van az a helyzet, amikor nem lehet jót tenni.
