KEMÉNYFEDÉL

Lassan majdnem vége a nyárnak, nekem meg most jutott eszembe nyári olvasási listát csinálni, aminek az elkövetkező 3-4 hétbe kellene beleférnie. Esetleg a szeptember első felébe. Az még nyár? Vagy csak ha 30 fok lesz? (Remélem, nem lesz.) Az átlagosnál sokkal többet dolgoztam a nyáron, de sokkal többet is olvastam. Muszáj volt kompenzálni a napi melót valamivel, pedig nyár elején még azt hittem, hogy majd alig fogok tudni haladni bármivel is. Nyilván van valami pozitív hatása, ha az ember egész nap pörög, nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kikapcsolni.

Az öreg Ove remek élmény volt, úgyhogy tervbe vettem Britt-Marie-t. Backmannak elég egyszerű a stílusa, sok benne az önismétlés, amolyan öreges módon, nyilván ez a szereplő miatt van, és másnál emiatt már félretettem volna a könyvet, de Ovéhoz illett. Gondolom, az élményt Britt-Marie is hozni fogja. Aztán majd egyszer a nagymamát is sorra kerítem.
Pár napig még akciós a dibookon Alma Katsu rég várt sorozatának a harmadik része (ez volt a reklám helye), A szakadék. Ezt is listára vettem, kíváncsi vagyok, hogy ér véget ez a nagyon fura misztikus történet.
Kezdenek már hiányozni az űrkalandok, valamit elő kell, hogy vegyek. Ez vagy a Térség folytatása lesz, a Cibola meghódítása, vagy a Seveneves, még nem tudom, melyikhez lesz kedvem. Hátha belefér a szabi mellett mind a kettő.
Nagyon kacsingat felém még a Falka is, kíváncsi vagyok, Cutter tud-e borzongatóbb lenni, mint az előző könyve, ami ebből a szempontból elég nagy csalódás volt, bár más szempontból meg egy nagyon remek könyv. Úgyhogy ha ijedezni nem is fogok, egészen biztos jó szórakozás lesz.
Sort szeretnék még keríteni az Égett-hegyi könyvtárra is, meg a Fekete férfire, ha már hamarosan jön a Holtak szószólója, nem akarok nagyon lemaradni Morgan könyveivel.
Kellene még egy angolt is olvasni, valószínűleg Anne Bishop Others sorozatát fogom folytatni, de ez majd inkább a téli listába fog beleférni.

Már akkor felfigyeltem a könyvre, amikor még megjelenés előtt állt, és most, hogy a sokadik akcióban volt, le is csaptam rá, pedig nem igazán voltam tisztában vele, hogy mire számíthatok. Annyit leszűrtem, hogy ez egy olyan falhozvágós-lélekbelezős könyv, ami odacsap.
Na, hát nálam nem volt ilyen hatása. Eleinte vártam, hogy majd hanyattvág, vagy valami, aztán mondták, hogy majd a végén, ha összeáll. Nekem már út közben összeállt, valahogy a végeredmény benne volt a szereplők génjeiben, sejtjeiben, úgyhogy nem okozott katarzist, és nem kaptam a szívemhez sem. De ez nem is számított, mert minden pillanatát élveztem.
Olyan könyv ez, amit nem lehet letenni, egyszerűen odaragadt a kezemhez (igazán lehetne belőle e is, nem győztem ide-oda hajtogatni, még jó, hogy puhakötés). Mint, amikor találkozok egy nagyon érdekes emberrel, és az mesélni kezd önmagáról, a családjáról, az érzéseiről, és megtudom belőle, hogy milyen nekik lenni. Hogy amiket tesznek, azokat miért teszik, feltárják a szimpla kis emberi gyarlóságaikat. Amikor a másik lecsupaszítja magát, és látjuk, és értjük, érezzük. Sajnáljuk, utáljuk, együttérzünk, értetlenkedünk.

Képes volt úgy feltárni egy család tagjainak a személyes és közös tragédiáját, hogy közben egyetlen pillanatra sem éreztem megterhelőnek a közöttük (bennük) való létet. Kívülről persze én is nagyon okos voltam, mint amikor szembesülünk mások problémájával, eldöntjük, hogy így, vagy amúgy tettünk volna, de ők olyanok voltak, amilyenek, és szépen lassan feltárják magukat, hogy megérthessük, mi miért történt.
Buwalda nagyon ért a személyiségek megjelenítéséhez, de ez csak egyik része a regénynek.
Az események nem lineárisan követik egymást, Buwalda sokszor ugrál az időben anélkül, hogy azt jelezné, de ettől csak még érdekesebb lesz az egész. Hiszen nem csak a jelenből állnak a szereplők, nekik is megvannak a maguk emlékei, és sokkal hatásosabb a mostból visszanyúlni, és felidézni (főleg, hogy időnként a most máskor van), mint a múltban elkezdeni, és haladni előre.
Nehéz műfajilag besorolni: családregény, thriller, szépirodalom, dráma, érintőlegesen egy kicsit krimi is, de elsősorban hosszúra nyúlt pillanatképek személyiségek lenyomatairól, és egymásra gyakorolt hatásáról.

Annyira felkúrta az agyam ez a sorozat, hogy az ötödik rész felénél ráhagytam, pedig nem szoktam ilyet. Ha már egyszer eddig eljutottam, csak van benne annyi jó, hogy folytassam, de most nem vállaltam be. Nem indultunk pedig rosszul. Mondjuk jól se. Olyan enyhe közepes, de most van épp elég gondom, hogy pont elég volt nekem annyi értelem, amennyi ebbe a könyvbe szorult (volna), többre most nem futotta.
A történet a szokásos urban fantasy alakváltó kellékekkel. Ha eddig azt gondoltam, hogy vérmacskának lenni ciki, és semmi dögös és vad nincs benne, akkor most be kell látnom, tévedtem. Viszont ez nem a főszereplő lánynak, Faithnek köszönhető, ugyanis az ő személyisége és gondolatai az összes regény mélypontja. Az a rész járt jól, ahol annyi minden történik, hogy Faithnek nem jut ideje gondolkodni. Az első rész nem ilyen.
Itt megismerkedhetünk a csaj hatalmas világfájdalmával, amiért őt korlátozni akarják, és nem engedik szabadon élni, úgy, hogy ő akar. Ahogy telt az idő meggyőződésem lett, hogy ez a csaj hülye, nincs tisztában a saját világának törvényszerűségeivel és szabályaival, mert ha képben lenne, nem akarna egyszerre ember is lenni, meg macska is. Ez ugyanis nála nem opció (mmint hogy ember akarjon lenni), amiért így utólag legalább hálás lehet Vincentnek, mert ezzel nem csinált komplett hülyét a főszereplőjéből, és így megmaradhatott egyszerű hp-nek.

Őszintén szólva nem tudom hová tenni Faith karakterét. Láthatóan Vincentnek nincs gondja se a karakter- se a világalkotással, nagyon jó a háttér, és alapvetően az összes többi szereplő is. Marc alakja kifejezetten jól sikerült, az alfák is nyomtak a latba, pörgős volt, és izgalmas, csak. Csak ott van, hogy Faith-be megpróbálta belesűríteni a feminista macskalány összes vélhető aspektusát. Komolyan, akik a nő genderekre izgulnak, rágják át magukat a sorozaton, mert korszakalkotó a műfajban, még ha ez első látásra nem is tűnik ki.
Ugyanis bár Faith ostoba módon majdnem végveszélybe dönti a falkáját hosszú távon a hülye szabadsághajhászásával, és a ’nehogymár majd bárki is megmondja, mit tehetek’ életfilozófiával, ő nem csak önmaga számára szeretné a változást, hanem az összes nőstényt szem előtt tartja. Legalábbis a negyedik rész tájékán ez így lecsapódott Vincentben, és le is írta, szóval valahol itt jött rá Faith, hogy igazából szép a szabadság, de ha már muszáj, lecseréli ő az alfa pozícióra, ha ezzel előrébb mozdítja az ügyét.
Eddig jó, nem? Mert ezzel nem is volt gond. Pörgős, eseménydús, sokszereplős , intrikázós csatázós. De.
Szerelmi háromszöges. Ráadásul valami undorító ideológiát körít minden egyes ilyen mozzanat köré, és nekem ebből masszívan elegem lett. Nem kell a duma, hogy miért kefél Jace-szel, amikor egyszer Marcot akarja maga mellett tudni, nem érdekel a szívdobogása, és hogy miért is nem érti ő se, és a többi maszlag se. Ott csuktam be, amikor a Jace-szel való smárolás után gyorsan elrohant fogat mosni, nehogy Marc kiszúrja. Hát anyádat. Így ennyi.