KEMÉNYFEDÉL

Egyre inkább leszokóban vagyok arról, hogy az újdonságokat, meg a közelgő megjelenéseket
rendszeresen nézegessem. Amik érdekelnek, azokról gyorsan tudomást szerzek, és sajnálom az időt az előrendelhető könyvek bogarászásával tölteni, főleg, mert a librin például nincs elkülönítve a dvd meg a lemez a könyvektől, és lusta vagyok még ezt is szétválogatni fejben, a szandi meg olyan kevés könyvet tesz be a megjelenésekből (és a dvd ott is játszik), hogy az a fél fogamra se elég.
Viszont ha időnként mégis böngészésre vetemedem, mindig szembesülök pár kiadóval, aki totálisan ismeretlen. Soha nem olvastam egyetlen könyvüket (már ha előtte volt nekik egyáltalán), de máshol sem láttam megemlítve őket. És nagyjából ahogy továbbszalad a szemem a könyvükön, már el is felejtettem őket, viszont azt tudom, hogy nem egy ilyen kis kiadóval szembesültem már, akik számomra a semmiből tűntek elő.

És ennek kapcsán eszembe jutott az a vicces dolog, hogy vajon mikor fog eljönni az az idő, amikor egy induló kiadó először majd a könyvesblogokat fogja felkeresni, hogy megismertesse a nevét általunk a világgal?
'Ha egy kiadó megjelenik egy blogon, annak onnantól jövője van.' hehe. Lesz ilyen egyszer? Vagy legközelebb ne keljek korán, hogy hülye kérdéseket tegyek fel? :) Nem mintha fontos lenne, csak érdekes látni, hogyan változik a kiadók hozzáállása a blogokhoz. Egyszer akár ez is bekövetkezhet.
Amit én szeretnék, hogy a blogok egy-egy olvasmány kiválasztásánál legalább olyan központi szerepet töltsenek be itthon is, mint külföldön. Tudom, itt kevesen vagyunk, annál is kevesebben néznek utána neten, hogy mit szeretnének, az olvasó embereket meg nagyítóval kell keresgélni, de akkor is jó lenne.
Viszont ez a kupé ezzel a lámpával, a csillogó fájával... egyszerűen mesés. Legalábbis úgy gondolom, hogy ez egy kupé lehet, ahol szépen, komótosan  elhelyezkedik a kalapos hölgy, egy közepes, emberbarát, régi vágású bőrönddel, teli gondolattal, szemben vele pedig egy idősődő, fehér hajú, kecskeszakállú, kopaszodó, és okulárét viselő úriember ül. A hölgy komoly arccal előveszi a ritiküljéből a kisasszonyos olvasnivalóját, amit aztán, ha közelebbről megnézünk, meglepődve tapasztaljuk, hogy nem is kisasszonyos, hanem nagyon is tudós kezébe való olvasmány (ki lehet a titokzatos hölgy? mit csinálhat? mi járatban lehet?). És ez a kupé éppen alkalmas egy kis merengésre, miközben forró teát szürcsölgetünk, de csak halkan, sőt, a leleményesebbek másokkal egyszerre szürcsölnek, hogy ne lehessen megmondani, ki kezdte, miközben az ablakon kopog az eső, és hallani a szél süvítését, ha megáll egy-egy állomáson.

Egyébként meg örülök, hogy végre újra esik, meg fúj, meg hűvös van, mert egészen más így olvasni.
És csak mondom, hogy Dan Simmons nem ír egyszerűen, sőt, így utólag azt kell mondjam, hogy a Hyperiont is, meg annak a bukását is újra kell majd olvasnom, hogy teljesen átlássam a világot, de az Endymion egyszerűen fantasztikus. Minden tiszteletem azon keveseké, akik fejben ennyire át tudnak látni egy ilyen komplex világot, meg ilyen bonyolult történetmenetet.

Azt hiszem, egy könyvvásárlófüggőnek nincs nagyobb öröm, mint amikor egy új boltot fedez fel, ahol az átlagnál jóval nagyobb kedvezménnyel lehet könyvekhez jutni.
És ez a bolt nem más, mint a CorLeonis kiadó újonnan nyílt webshopja, ahol regisztrálás után 
Érdemes rendszeresen látogatni őket, mert Moning mellett jönni fog majd Karen Chance is, igaz, majd csak jövőre, meg ki tudja, még milyen meglepetésben lesz majd részünk, és persze a régebbi kiadványaikhoz is hozzá lehet jutni nagyon kedvezményes áron.
Nevada Barr új könyvére, az Ördögkatlanra például 25% kedvezmény van, mint új megjelenésre.
És most látom, hogy jobban körbenézek az oldalon, hogy van egy outlet részleg, ahol tök olcsón lehet megvenni Barr egy régebbi könyvét, a 13 és felet, meg a Papiron prímát, amivel Zenka posztja óta szemezek, de Lezsák Levente gyerekkönyvéért is nagyon baráti árat kell fizetni.

A képre kattintva a webboltba juttok.

A kiadó neve épp elég ahhoz, hogy ne félve nyúljunk a könyvhöz. A borító gyönyörű, úgyhogy megkapjátok hatalmasban. Alatta lesz a tartalom, és Csilla ajánlója az SFmagon, a könyv pedig 30% kedvezménnyel előrendelhető már a honlapon.

Ebben a jövőben az egyén teste közös tulajdon. Légy egészséges! Légy boldog! Akkor is, ha nem akarod.
Utópia végre megvalósult, hála az orvosi nanotechnológiának és a társadalmi jólétet szabályozó törvényeknek. A rendszer azonban, amely az állampolgárok egészségét hivatott őrizni, ellenük fordul. Az egész emberiség egy titokzatos elme túszává válik.
Kirie Twan, a diktatórikus jóindulat ellen egykor öngyilkossági kísérlettel lázadó lányt a múltja kísérti, miközben az Egészségügyi Világszervezet tagjaként versenyt fut az idővel, hogy megmentse világát.
Te mit adnál meg azért, hogy harmóniában élhess magaddal?

Csilla ajánlója az SFmagon.

A Cimmeria egy háttérben meghúzódó, alig ismert iskola, valahol vidéken, egy erdőség közepén. Aki oda bekerül, annak már valószínűleg a nagyszülei is ide jártak, de a szülei biztosan, és ha igazak a híresztelések, nagy dolgokra lesznek majd hivatottak, akik innen kikerülnek. A 16 éves Allie ebben az iskolában találja magát, miután már háromszor elkapták a rendőrök rongálásért. Bátyja eltűnt, és Allie ezt nem tudja feldolgozni, ezért mindenféle dologba belekeveredik, és szülei úgy gondolják, ha kiemelik az addigi társaságából, talán változni fognak a dolgok.
Allie a nyár közepén kerül ide, és meglepődve tapasztalja, hogy itt még ilyenkor is tanulnak. A kiváltságosak nem térnek haza a szünidőben, hanem azt is az iskolában töltik, ugyanúgy tanórákkal és vizsgákkal, mint a rendes iskolaidőben.
Az iskola teli van titkokkal, és Allie valahogy mindig a dolgok közepén találja magát: fára mászva hallgatja ki a tanárokat, a harmadik emeleti ablakpárkányon végigsétálva hallgatja ki társai rosszindulatú pletykáit, hajszál híján tanúja lesz egy gyilkosságnak, amivel aztán majd őt fogják vádolni, szóval egyáltalán nem lesz egyszerű ez a közel két hónap, amit itt tölt a nyárból. Közben egy szerelmi háromszögbe is belecsöppen, és nagyon érdekelni kezdi az Éjjeli Iskola, az akadémia egy titkos részlege, amiről senki nem beszélhet, és akik különös és titokzatos dolgokat csinálnak az iskolának olyan részein, ahová mindenki másnak tilos a bejárás.

Annyira imádtam ezt a könyvet, ami egyszerre roppant egyszerű, és ezzel együtt nagyon érdekes. A történet felépítése nem rejt túl nagy meglepetéseket, mégis varázsa van.
Ezt először is az az utánozhatatlan, ódon iskolahangulat adja, ami csakis a régi iskolák sajátja, a hatalmas termeikkel, múltra valló berendezésekkel, és építészeti megoldásokkal, és a környezettel, ami a sulit körülveszi. A tágas tér, az erdő az épületek körül és között, a fák között megbúvó kápolna, vagy a szinte láthatatlanul közéjük vesző kis sziget a szoborral, ami hirtelen előbukkan, amikor nem is számítunk rá. Daugherty nem csak a tanulás, a diákság és az iskolaidő hangulatát adta vissza, de ügyelt arra is, hogy mindezt megfelelő környezetbe is helyezze.

Ahogy lépegetett a könyvtár letompított csendjében, Allie mélyen beszippantotta a bőr, az ódon könyvek és a citromfa illatának fűszeres keverékét. A helyiség messzebbre nyúlt, mint amennyire el tudott látni a sötét színű, egészen a mennyezetig - a fejük felett négy-öt méternyire - tornyosuló könyvespolcok erdején keresztül. Mindegyik sornak megvolt a maga külön gördülőlétrája, amelynek segítségével a legfelső polcokon lévő könyveket is el lehetett érni. Lépteik zaját elnyelték a padlót borító vastag perzsaszőnyegek. Antik kovácsoltvas csillárok csüngtek le robusztus, vaskos láncaikon a mennyezetről, ezek adták a fényt - egykor minden bizonnyal gyertyákat hordoztak karjaikon. A legfelső sorok könyveit elnyelte a homály. Súlyos tömörfa asztalok álltak mindenfelé, zöld ernyős olvasólámpákkal, bőrhuzatú székek, fotelek gyűrűjében...

Van, aki nem tanulna szívesen ilyen környezetben? Én mindent megadnék érte, ha újrakezdhetném, egy ilyen helyen..

Élnek és vibrálnak a szereplők, tényleg olyan volt, mintha bekerültem volna egy nyüzsgő, fiatalokkal teli helyre, ahol nem minden csupa móka és vidámság, mert a gyerekeknek éles a nyelvük, és a féltékeny kamaszok gonosz dolgokra képesek. De mint mindig, itt is lesznek, akik kitartanak majd Allie mellett, segítik őt, és amikor úgy érzi, senki sem szereti, és senkije sincs, akihez tartozhatna, ők majd eszébe juttatják, hogy már közéjük tartozik.
Tökéletesen megjelenítette a bizalom problémáját is. Amikor gond lesz, Allie, nem igazán tudja, kikben bízhat meg, egy ideig mindenki gyanús lesz, de végül dűlőre jut, és nagyon jól kezeli a helyzetet.
Nyilván itt azért 16 évesek állnak a középpontban, de szerencsére az értelmesebb fajtából. Nem ostoba szerelmi ügyekkel vagyunk elfoglalva, és nem azzal telik el a könyv, hogy Allie választ két fiú között; ezt már szinte az elején lejátszatja az írónő, utána már inkább csak pikantériája van a témának, valódi probléma nincs belőle. Akiknek csak mellékszerep jut, a szokásostól eltérően, azok a tanárok. Találkozunk néhányukkal időnként, de nem sok vizet zavarnak, kivéve az igazgatónőt, akinek az irodájában elég sűrűn megfordul Allie.

Daugherty szinte mindent kihozott a témából, és a környezetből, amit csak lehetett, így sikerült egy közel tökéletes könyvet alkotnia, ami valóban lekötheti nem csak a fiatalokat, de a nyitottabb idősebb korosztályt is. Vártam ezt a könyvet, de nem hittem volna, hogy ennyire a hatása alá fogok kerülni. Az egyetlen zavaró dolog néhány szóismétlés volt, a könyv közepe tájékán. Olyan érzésem volt, mintha a fordító elfáradt volna, és nem lett volna kedve szinonimákat keresni pár kifejezésre, de ez tényleg csak jelentéktelen apróság.

Elolvastam a goodreadsen néhány lehúzó véleményt, és nem igazán tudom ezeket hová tenni. Tény, hogy teli van klisékkel a könyv, de már beszéltük ezt párszor, hogy melyik könyvben nincsenek? Sőt, maga az élet is egy kliséhalmaz, ha engem kérdeztek. Én abszolút pozitívnak gondolom, ahogy összehozta a regényt, mindig történik valami érdekes, mindenki mozgásban van, pletykák terjednek, információkkal leszünk gazdagabbak, egyszóval egy nagyon színes és szagos történet, és nekem nem volt zavaró például az sem, hogy két fiú is legyeskedett Allie körül, mert mint mondtam, nem az volt a legfontosabb problémája, hogy jaj, melyiket is válassza, főleg, mert sokáig fel sem merül benne, hogy egyáltalán választania kell. Nagyon jófej szereplőkkel volt teli, egyikük sem volt gyerekes, vagy nagyon kirívóan egyszerű, mint a legtöbb YA könyvben. (eleinte a szemem előtt lebegett a Fallen, és annyira reménykedtem, hogy nem bagatellizálja el Daugherty úgy, mint Lauren Kate, de szerencsére nem. Daugherty sokkal profibb és jobban tudja, hogyan kell érdekes és izgalmas történetet írni.) Szóval a sok sablon ellenére még ha a könyv nem is egyedi, de teljesen le tudott kötni, izgalmas helyen voltam olyan szereplők között, akiket megkedveltem, és szerintem ez a lényeg.
Sokan igyekeztek kihangsúlyozni, hogy nem paranormális könyv, valószínű, kicsit félrereklámozták odakinn, mert ebben tényleg nincs egy szál természetfeletti sem, de nem is hiányoltam. Ez csak egy egyszerű thriller-szerű könyv, egy ódon hangulatú iskolában, ahol Allie érdekes dolgokra bukkan nem csak a sulival kapcsolatban, de a családja múltját illetően is.
Szóval részemről remekül szórakoztam, és nagyon várom a következő könyveket, mert ez is egy trilógia első része, és megint örülök ennek, mert remek dolog lesz visszatérni ebbe a suliba, a szereplők közé, és remélhetőleg többet megtudunk majd arról, miért is történtek, amik történtek, és remélem, a Cimmeriának még több titka lesz majd, mert titkokra vadászni a lehető legjobb időtöltés.

   

És ígérem, több ilyen jövős poszt már nem lesz, de ennek nagyon örülök. Vagyishogy ennek IS nagyon örülök, tény, hogy már régóta vártam, hogy magyarul olvashassam.
Scott Westerfeld Levitánjáról van szó, amit az Ad Astra hoz nekünk, elvileg november vége, december elje a megjelenés, szóval karácsonyra már mindenképp kapni lehet.  Így fog kinézni, és lesz majd e-ben is, gondolom a szokásos árért, ami szerintem nagyon korrekt szokott lenni. (sőt, ha majd lehet előrendelni a honlapon, ott ejtsétek majd meg, mert annál nagyobb kedvezmény nem lesz sehol rá.)


A borító az a nemistudom kategória. Első ránézésre nagyon tetszett, de aztán eszembe jutott, hogy van egy ilyen is belőle, és hát emellett nem nagyon rúghat labdába, de mindegy, ez ilyen.

1592-ben járunk, a pestissel sújtott Londonban, 5 évvel a Mártír eseményei után. Shakespeare visszavonult a titkosszolgálattól, és egy iskolát vezet, itt találja meg következő feladata. Essex grófja megbízásából fel kell kutatnia egy roanoke-i eltűnt telepest, aki a hírek szerint Londonban van. Shakespeare, aki nem Will, hanem annak bátyja, John, először nem akarja elfogadni a megbízást, hiszen kivonult a hírszerzésből, és csendes életet él. Ezzel egy időben aztán magához hívatja Erzsébet jobbkeze, sir Robert Cecil, akitől meg azt a megbízást kapja, hogy kémkedjen Essex grófja után, mert értesülései szerint a királynő vesztét akarja. Shakespeare nem tehet hát mást, elfogadja a gróf ajánlatát, még ha olyan alakok is lihegnek miatta a nyomában, mint a különös és igen veszélyes McGunn, akiről még suttogva sem mer senki információt kiadni.
Közben nyomozni kezd az ügyével látszólag össze nem függő gyilkosságban is, ahol két fiatalt öngyilkosságnak álcázva öltek meg, és az utánuk való nyomozása láthatóan nem tetszik néhány embernek.

Nagyon örültem, hogy újra a Tudor ügyekről olvashattam, bár ennek konkrétan nem sok köze volt az udvarhoz, mégis visszaköszönt jónéhány ismerős név, akikkel Gregory könyvében találkozhattam. Bár eleinte összezavart, hogy Walsingham már halott, mégis Cecil az, aki a szálakat mozgatja, de aztán kiderült, hogy ugortunk egy generációt, és ő annak a bizonyos Cecilnek a fia, nem kevesebb érdemmel, mint amivel apja rendelkezett. Feltűnik Hardwicki Elizabeth is, az ügyes üzletasszony, igaz, sok szerep nem jut neki, mégis emlegetik néhányszor. Elvégre a kor egyik igen jelentős személyisége volt.
Nagyon jól megrajzolt alakok mozgatják a cselekményt, akik pedig nem mozgatják, csupán háttérszereplők, azokat is különböző karakterekkel ruházta fel Clements. Szeretem, hogy ha betérünk egy kocsmába, akkor kocsmahangulat van, egy dolgozószobából pedig az intellektus árad, ha pedig az utcán vagyunk, akkor érzem a kor illatát, olykor bűzért, de ennyi kell a hitelességhez. Mindezt nagyon jól hozza, sőt, még többet is: a beszédstílus egyenesen átröpített  az 1590-es évekbe. (Bár nyilván nem egészen így beszéltek, mégis érződik, hogy nem a 20-21. századi szófordulatokkal beszélteti a szereplőket.)
A Mártírt nem olvastam, viszont jónéhány véleményt átolvastam róla, és az, amit ott hibának rónak fel, ebben a könyvben már nincsenek jelen. A történet szépen követi egymást, és igaz, utazgatunk egyik helyről a másikra, és néha nézőpontot is váltunk, de ettől csak sokkal izgalmasabb lesz a regény, nem esik szét a történet menete. Nem búcsúzunk el a fontosabb szereplőktől, hogy aztán majd csak olyan sokára lássuk őket viszont, hogy már azt sem tudjuk, kicsodák.
Ami talán sokaknak nem fog tetszeni, az az, hogy a regény nagyon lassan csordogál, ami engem egyáltalán nem zavart, sőt, különösen emiatt élveztem a regényt, mert ennek ellenére egyetlen unalmas oldal sem található a könyvben. Mindig megtudunk valamit, vagy bizonyos emberekről, vagy a korról, vagy az akkori helyzetről általában, és mindezek mellett nem sikkad el, hogy Shakespearnek nyomoznia kell, és igazából ugye kétfelé dolgozik: egyrészt meg kell felelnie McGunn nem kis elvárásainak, másrészt sir Cecil is várja a tájékoztatást.
Mindezek mellett a családi élete sem elhanyagolható, hiszen ezen keresztül láthatjuk, mit művelt az emberekkel a vallási megosztottság. A protestánsok és a katolikusok között mélységes szakadék tátongott; a pápistákat üldözték, ahogy csak tudták, megvetették, és megbélyegezték őket. Mivel Shakespeare katolikus nőt vett feleségül, ezzel neki is meg kellett küzdenie családon belül, mert bár neki semmi kifogása nem volt felesége hite ellen, mintha az asszony nem lett volna tekintettel a veszélyre, aminek kiteszi a hitével az egész családot. Értem én, hogy mindenkinek szíve joga kellene hogy legyen a vallásgyakorlás, de ha tudom, hogy ezzel a családtagjaim életét és testi épségét is kockáztatom, akkor inkább meghúzom magam. Szóval Catherine-t egyáltalán nem sikerült megkedvelnem.
A regény hatalmas pozitívuma az az intrikus, cselszövős hangulat, amit a korban is annyira szeretek. Az információ hatalmat jelent, ki tud gyorsabban hozzájutni, és ügyesebben a maga javára fordítani általa az eseményeket.
A történelmi regények kedvelőinek csak ajánlani tudom, és az első rész nélkül is tökéletesen érthető lesz. Lesz, akiket újra bemutat, esetleg felidéz néhány epizódot az előzményből, de erre nem sok szükség van, a jellemek magukért beszélnek.

Ezt muszáj posztolnom, mert annyira örülök neki... nem tudom, mi van a Kellyvel, bár elméleteim vannak, de most ez mindegy is, mert a lényeg, hogy a Cassie Palmer sorozatot is átvette a
Sokan azért nem kezdték el, mert úgy tűnt, a kiadó nem fogja folytatni, úgyhogy aki most azon gondolkodik, hogy érdemes-e belekezdeni, annak csak ajánlani tudom. Remek sorozat, remek történet, és már Moningnál megszokhattuk, hogy Barronsszal kapcsolatban szétkombináltuk magunkat Zenkával, ezt most folytathatjuk Pritkinnel kapcsolatban is.
Megjelenni sajnos már csak jövőre fog, de addig is majd kihúzzuk valahogy. Na meg a linken látható, hogy lehet gyártani a trailereket és a bannereket a sorozathoz, kedvcsinálónak, amit a kiadó könyvvel fog jutalmazni.

Elmúlt a nyári uborkaszezon (nekem ez a kifejezés mindig okoz némi képzavart), úgyhogy most egyre-másra jelennek meg a jobbnál jobb könyvek, és lehetne akár hetente újabb ajánlókat írni, amik kimaradtak az előzőből.


Engelsfors apró, festői kis város Svédországban. Az itteni középiskola elsősei között van hat lány, akik különböznek a többiektől. Semmi közös nincs bennük, csupán az, hogy mindegyikükben természetfeletti erő lakozik.
Épp hogy elkezdődött a tanév, amikor egy halott lányt találnak a suli egyik mosdójában. Mindenki öngyilkosságra gyanakszik, kivéve a hat lányt. Egyedül ők sejtik az igazságot. Egyik éjjel, amikor a hold kísérteties vörös színre festi az eget, a lányok találkoznak a parkban. Maguk sem értik, mi vezette őket oda, csak azt tudják, szükségük van egymásra a túléléshez. Boszorkányok lettek. Egy ősi prófécia szerint kiválasztottak.
A rejtélyes gyilkosság óta a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Pedig fogytán az idő, mert valami vadászik rájuk, és ha nem találják meg, nem pusztítják el az ismeretlent, akkor ők halnak meg…
Kiállhatatlan szülők, iskolai gondok, barátság, szerelem, varázslat és halál tölti be az ifjúsági regénytrilógia első kötetének lapjait.
Lájkoljátok a facebookon.
Várható megjelenés 2012. október 25.


Hónapok teltek el, amióta a vérbe öltözött lány, Anna Korlova becsapta maga mögött a Pokol kapuját, de Cas Lowood, a híres kísértetvadász nem tudja kiheverni elvesztését.
Hiába mondják a barátai, hogy Anna miatta szállt alá, ő csak élőhalottként tengődik. A fiú tudja, hogy sosem talál rá a szerelemre egy élő lány oldalán, senki sem hasonlítható az ő halott Annájához. És csak őt látja mindenütt, vele alszik el és vele riad fel rémálmaiból. De valami nagyon nincs rendjén... Ezek nem képzelgések. Valahányszor megjelenik, látszik Annán, hogy a legválogatottabb kínzásokat kell kiállnia. Persze meg kell bűnhődnie tetteiért, de Cas úgy érzi, most rajta a sor, hogy viszonozza a lánynak, amit érte tett...
Várható megjelenés: 2012. november 20.


A háborúnak vége, Ender Wiggin és ragyogóan tehetséges gyermekkatonái győzedelmeskedtek. Megsemmisítették az ellenséget és megmentették az emberi fajt. Maga Ender nem tér vissza, de seregének tagjai visszautaznak a Föld különböző országaiban élő családjukhoz. A Hadiskola bezárta kapuit. Ám hiába szűnt meg a külső fenyegetés, a Föld mégis újra csatatérré változik. A hadiskolás gyermekek nemcsak hősök, hanem lehetséges fegyverek, akik hatalomhoz segíthetik azt az országot, amelyik megszerzi őket. Ender Sárkány hadtestének tagjait egytől egyig elrabolják, csak Bean menekül meg, és fordul segítségért Peterhez, Ender bátyjához.
Peter Wiggin, Ender bátyja a színfalak mögül már eddig is ügyesen mozgatta a földi politika szálait. Bean segítségével végül ő lehet a világ ura.
Az "Ender árnyéka" folytatásában Bean géniuszának a nagypolitika sakkjátszmájában kell győzedelmeskednie, csakhogy ellenfele bábként állítja a táblára egykori hadiskolás társait.
Várható megjelenés: 2012. szeptember 25.

Kétszázhetvennégy év telt el a Világháló Bukása óta, az univerzumban teljes a káosz. A Hegemónia széthullott darabjait a hamvaiból feltámadó katolikus egyház és hadserege fogja össze a halhatatlanság valóra váltásának révén.
Raul Endymion, az egykori pásztor és elítélt gyilkos akaratán kívül sakkfigurává válik egy olyan kozmikus játszmában, amely az emberiség sorsát hivatott eldönteni. Endymiont az új messiás, egy tizenkét éves kislány testőrévé nevezik ki, és miután egy kék bőrű android is melléjük szegődik, hárman hosszú, veszedelmes és kalandokkal teli útra kelnek az időn, a téren és a valóság szövetén át. Azonban a gyermeket a rejtélyes Shrike – szörnyeteg, gyilkológép, bosszúálló angyal – is követi a 32. századba. Endymionra hárul a feladat, hogy megmentse a kislányt az ellene törő hatalmaktól. Vajon sikerül-e eljuttatni mindenkihez a Tanítómester üzenetét, s ezáltal megváltoztatni a világot… és vajon felkészült-e rá az emberiség?
Várható megjelenés: 2012. szeptember 20.

Az 1889-es Világkiállítás idején vagyunk, Párizsban, és Nellie, aki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy nő létére is remek újságíró, nem hagyja magát eltántorítani, és egy veszélyes gyilkos után ered, minden megpróbáltatást vállalva. A történet nagyjából ennyi, de ezen kívül is még annyi minden csoda van ebben a könyvben.
Először is ott van Nellie Bly alakja, az első újságírónőé, aki gyári munkásból lett a női egyenjogúság egyik éllovasa. És rajta keresztül rájöttem, hogy nagyon el vagyok tévedve, amikor a feminizmusról alkotok véleményt. Ez ugyanis nem arról szól, hogy van-e a nőknek választójoguk vagy nincs, vagy hogy dolgozzanak ugyanúgy, mint a férfiak. Sok nő rákényszerült a munkára egy olyan társadalmi berendezkedés mellett, ahol a dolgozó nőket lenézték és megvetették, ráadásul még ha munkába is tudtak állni valahol, a bérük feleannyi volt csak, mint a férfiaké, és ez semmire nem volt elég. Ha nem volt lakásuk, márpedig, aki dolgozni kezdett, annak nem volt, akkor munkásszállókra kényszerültek, ahol kaptak étkezést, és tetőt a fejük fölé, de borzalmas körülmények között laktak, a kajáról nem is szólva.
Ma már sok dolgot készpénznek veszünk: például ha agyhártyagyulladásunk van, a kórházban az orvosok mindent megtesznek az életben maradásunkért. akkor sokkal egyszerűbb volt elmegyógyintézetbe zárni valakit, igaz, nem maradt ott élete végéig, ha felépült, és újra egészségesnek nyilvánították 'szellemileg', kiengedték.
A prostik nyilván voltak tartva a rendőrségen, és ha be kellett azonosítani valakit, akkor a Bertillon-módszer szerint levett méreteket használták alapul, a fénykép túl drága volt, a Henry Faulds által felfedezett ujjlenyomat-azonosítás viszont még nem volt eléggé elterjedt.
A házmestereknek elképzelhetetlen hatalmuk volt: a lakókkal való kapcsolatuk függvénye volt a küldemények és a látogatók megérkezése, vagy az éjszakai ajtónyitás egy kis kimaradás miatt. Külön rendszere volt a megvesztegetések mértékének, mert egy kis borravaló (ami egyébként tilos és büntethető volt) minden házmester szívét meglágyítja.
A tisztálkodási szokás egy külön világ volt akkoriban. Sokan a fürdést egészségtelennek tartották, és nem is űzték, és csak évente egyszer-kétszer rendeltek fürdőt. Mert akkoriban a kád, és bele a víz, meg a mosdókellékek rendelésre érkeztek, házhoz. És mivel nem volt fürdőszoba, az angolwc-t sem ismerték, éjjeliedényeztek, de erről is lehet részletesebben olvasni.

Szóval teli van érdekességgel, szinte folyamatosan kapjuk a korra jellemző sajátosságokat, élet- és gondolkodásmódot, méghozzá nagyon regényes formában. Ügyesen beleépítette ezt a sok információt a történetbe, pedig ennyi apróság belesimításához nagy tehetség kell, hogy informálódjunk is, és a történet se szaggasson.

Van benne jónéhány anakronisztikus kifejezés, amit eléggé sérelmeztem. Nem illet sem a korba, sem Nellie stílusához, mint pl. az "órákig itt dekkolhatok", vagy "egyetlen értelmes húzásom lehet", "a rendőröket etetem", de még ezeken kívül is van egy sok.Nem kellett volna. Enélkül is tisztán érezhető, hogy Nellie belevaló, bevállalós nő, aki elég talpraesett, akaratos és eszes ahhoz, hogy végigvigye, amit kitervelt.
Az külön élmény volt, hogy a kor három nagy figuráját, Oscar Wilde-ot, Vernét és Pasteurt megismerhettük, bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hogyan jutott Nellie eszébe, hogy megkéri Vernét, nyomozzon vele. Oké, épp egy városban voltak, és Nellie-nek segítség kellett, de ez akkor is egy kicsit fura volt. Egyébként nagy figurák voltak, nagyon jól sikerült a karakterük.

Chris, köszi a könyvet, ez annyira jólesett most, hogy arra nincsenek szavaim.:)

Mármint a boltokba. Tervezem majd megvenni is őket,csak ki tudja, mikor jutok el odáig.


Az időszámításunk előtti hetvenedik évben kilencszáz zsidónak hónapokig sikerült feltartóztatnia a római seregeket a júdeai sivatagban, Maszadában. Az ókori történész, Josephus szerint két nő és öt gyerek élte túl a rómaiak mészárlását. Ez a történelmi esemény adja a hátterét négy különleges, érzékeny nő lenyűgöző történetének, akik mind más úton érkeztek Maszadába. Yael édesanyja szülés közben életét vesztette, amit az apja soha nem tudott megbocsátani. Revka, a néha pék felesége végignézte, ahogy a római katonák brutálisan meggyilkolják a lányát, ráhagyva unokáit, akik a szörnyűségek hatására megnémultak. Aziza egy harcos lánya, akit fiúként neveltek fel, rettenthetetlen lovas és ügyes mesterlövész. Shirah az ősi mágia és gyógyítás mestere, hátborzongatóan éleselméjű, erős asszony. Miközben a rómaiak egyre közelebb érnek, négy rendkívüli, bátor nő élete kereszteződik az ostrom kétségbeesett napjaiban. Valamennyien galambtartók és valamennyien titoktartók - kik ők, honnan jöttek, ki nemzette őket és kiket szerettek. Alice Hoffman a New York Times bestseller szerzője, eddig négy regénye jelent meg magyarul. A Galambok őrizői különleges alkotás. Az írónő a markáns karaktereket új, tőle szokatlan helyszínnel ötvözi - a gyönyörű nyelvezet és a könnyed, elringató történet azonban a régi. Finom mágikus utalások színezik szokatlan asszociációkkal fűszerezve, így az olvasók bátran szabadjára engedhetik a képzeletüket.


Allie élete darabokra hullott szét. A bátyja eltűnt, utálja a sulit, ahova jár, a szüleitől sem számíthat megértésre... és már megint letartóztatták. Nem csoda, hogy az ősök megint új suliba küldik. De ez egyszer valami teljesen szokatlan helyre. Allie nem érti, hogyan kerülhetett a Cimmeria Akadémiára, oda, ahol a felső tízezer csemetéi tanulnak a patinás kastély festményekkel díszített falai között, vagy éppen a bálon táncolnak gyönyörű estélyi ruhában és szmokingban, kényelmükről pedig személyzet gondoskodik. A legnagyobb rejtély Allie számára mégis az Éjjeli Iskola, amelynek céljáról, működéséről és tagjairól csak a beavatottak tudhatnak.
Allie érkezését a többiek is értetlenül szemlélik, hiszen a lánynak sem társadalmi rangja, sem családfája, sem különleges képességei nem indokolják a Cimmeria Akadémiára való felvételét. Gyanakvó ellenségei mellett barátai is akadnak, de Allie rajtuk is nehezen igazodik ki. Abban sem biztos, kinek őszintébbek az érzései a két fiú közül: Sylvainnek, a jóképű francia arisztokratának vagy Carternek, a mogorva árva fiúnak. Egymást követik a különös események, melyek következtében a lányt egyre nagyobb veszély fenyegeti.
De vajon kiben bízhat meg Allie, ha mindenki hazudik?

C. J. Daugherty trilógiájának első kötete egy olyan iskolába enged bepillantást, amely tele van titkokkal. Veszélyes játszmába kezd az, aki megpróbál belesni ebbe a zárt világba. Mégis sokan vagyunk, akik a megszokott, néha unalmas sulink vagy munkahelyünk helyett inkább Allie-t kísérnénk el, hogy vele együtt próbáljuk felfedni a Cimmeria titkát.
C.J. Daugherty 22 évesen látott először holttestet. Noha amikor alkalma adódott, otthagyta a bűnügyi tudósítások világát, hogy útikönyvek szerkesztésével foglalkozzon, továbbra sem lanyhult benne az érdeklődés, hogy kiderítse, mi motivál egyeseket szörnyű tettek elkövetésére. Ahogy az is mindig érdekelte, milyen típusú emberek azok, akik igyekeznek megakadályozni őket ebben. A Cimmeria titka ennek a vonzódásnak a gyümölcse.
C. J. Dél-Angliában él a férjével és kedvenc kisállataival.
Kiadja: Cartaphilus


Feszes, kemény történet mintha ökölbe szorított kézzel írta volna a szerző; s ez az ököl a naturalisztikus leírásokkal, hátborzongató verekedésekkel és vérbosszúkkal könyörtelenül csap az olvasó arcába. Ez a töredékes családregény három mozgalmas évtizedet fog át, középpontjában a szesztilalom idejének zavaros és keserves világával, a csempészek és szeszfőzők életével; de a könyv egyben tisztelgés is Sherwood Anderson író emléke előtt. A szerző nagyapja és testvérei, a miazmás levegőjű virginiai megyében egyaránt rettegett és tisztelt Bondurant fiúk kalandos és veszélyes életet éltek, bár csak a családi szájhagyomány őrizte meg hős- és rémtetteiket. A létfenntartás kényszeréből fakadó bűnözés és a kemény, de igazságos fenegyerek-lét peremén egyensúlyoztak, akárcsak a vadnyugati történetek mitikussá vált hősei. A regény lapjain Amerika legszegényebb és legvadabb vidékének élete elevenedik meg, miközben a szerző kendőzetlenül tárja fel nagyszülei generációjának izgalmas és fordulatokban bővelkedő történetét. "Bondurant prózája lírai, amikor ömlik a szesz, de akkor is, amikor vér folyik." - (The New York Times Book Review). "Szeszcsempészet, bosszú és bűnbocsánat: Cormac McCartyhoz tudnám hasonlítani. Mindketten olyan tisztán írják le az agressziót, hogy az őszinteségében már-már széppé nemesül." - (Men's Journal). "William Faulkner regényeiben találunk ilyen hidegvérű déli erkölcsnélküliséget" - (Washington City Paper). A könyvből John Hillcoat készített nagyjátékfilmet, amit 2012. szeptember 13-ától vetítenek a mozik.
Kiadja: Athenaeum


Mina Murray fiatal tanítónő és egy tehetséges ügyvéd boldog menyasszonya a viktoriánus Angliában. Élete látszólag a legjobb úton halad a rendezett nyugalom és a családi boldogság felé, amikor felelevenednek benne gyermekkora egyszerre varázslatos és riasztó emlékei, hogy aztán rejtélyes események vehessék kezdetüket: a valósággal összemosódó, mind zavarba ejtőbb álmokat lát, legjobb barátnőjét a szeme láttára emészti el a megszállott szerelem (vagy valami más?), és egy különös, daliás idegen tekintete kíséri minden léptét. Amikor ráeszmél, hogy lélegzetelállító képességekkel és egy, a sajátjától merőben eltérő, titkos élettel rendelkezik, döntenie kell: a múlhatatlan boldogságot választja, vagy azokat, akiknek az emberi világban van szükségük rá? Karen Essex könyve szellemesen írja át a Bram Stoker megalkotta klasszikus vámpírmítoszt, a vele kapcsolatos félelmeket, hiedelmeket. Érzékenyen ragadja meg egy fiatal nő szexuális eszmélkedését egy olyan világban, ahol alapvetően a férfiaké a vezető szerep. Essex regénye nem pusztán szórakoztat, de el is gondolkodtat: ismerjük-e egyáltalán önmagunkat? Valóban azok vagyunk-e, akiknek lennünk kell - vagy csupán azok, akik lenni szeretnénk?
Kiadja: Gerenral Press

Angelika hiányolta a molyon a romantikus regényekről írt kifogásaimmal kapcsolatban, hogy bezzeg a krimiket meg a fantasyt nem szapulom sose. Hát, ez kérem nem igaz, talán csak annyira nem látványosan, meg ugye benne van ebben az is, hogy az ember általában azokat a posztokat olvassa el, amelyik könyv érdekli is, és az átfedés elég kicsi a romantikát szeretők és nem szeretők által olvasott könyvek között. Így nagy valószínűséggel azok a véleményeim elkerülik, amikben krimit vagy fantasyt kritizálok. De egyébként, mint ahogy írtam is neki, nagyobb eséllyel nyúlok jó könyvekhez e két témán belül, mivel egész életemben ilyeneket olvastam, nyilván, ha románcokat olvastam volna, mostanra már abból is profin tudnék válogatni.

Viszont ez még nem jelenti azt, hogy csupa jó könyvek kerülnek elém, sőt, az utóbbi időben azt vettem észre, hogy sokkal finnyásabb vagyok, és nagyobb igényeim vannak például a jó krimiket illetően. Ez általában csak akkor tűnik fel, amikor olyat olvasok, ami nem köt le igazán, viszont tudom, hogy nem olyan rossz az, csak van benne egy csomó dolog, ami számomra érdektelen. Persze ez nem a könyv hibája, inkább az enyém. Például a Véres olimpia nem tehetett róla, hogy egyáltalán nem érdekel az olimpia. Legalábbis egészen más dolog nézni, mint olvasni róla, így a sportközvetítéses betétek halálra untattak, még jó, hogy nem volt belőlük sok. Meg persze tudom, hogy kellett a történethez, ami egyébként remek volt, végül is, e köré építették a mondanivalót. De nekem ilyenkor olyan érzésem van, mintha könyvből kellene megtanulnom úszni.
Vannak olyan könyvek is, amik menthetetlenek. Akarnak szólni valamiről, ez tisztán érezhető, a legtöbbször az is, hogy miről, de egyébként mind a megvalósítás, mind a felépítés csapnivaló, és jobban járt volna mindenki, ha az író inkább főz egy jót írás helyett. Ilyen John Boland könyve. Dicséretes, hogy kishazánkat megörökítette eme kétes dicsőségben az utókor számára, de nagyon kár volt rá papírt pazarolni; bár a borító igazán pazar, ezt meg kell jegyeznem, csak sajnos nem javít a könyv minőségén.

Úgyhogy nagyon is kritikus vagyok a krimiket illetően.
Először is, itt nagyon szigorúan nézem a logikát. Ne legyenek hiteltelen, valóságtól elrugaszkodott megmozdulások. Conan Doyle óta sok író szeret élni azzal a lehetőséggel, hogy egyszercsak villámcsapás szerűen megtudjuk nyomozó hősünk szájából az igazságot. Ez még régen elment, de ma már nem értékelem. Jöjjünk csak rá szépen, együtt, kézen fogva végigsétálva a gyanúsítottak és a bizonyítékok, a lehetőségek, feltételezések és bizonyosságot nyerés útján, amikor nem légből kapott, visszamenőleges következtetésekre vagyok kénytelen hagyatkozni, hanem elém tárul az úgynevezett valóság. A történet valósága, amiben benne igyekszem élni arra az időre, amíg olvasom.
Minden tiszteletem Sir Doyle-é, és leginkább Holmes-é, de ma már csak bosszankodom a hézagos történeteken, ahelyett, hogy élvezném őket.

Aztán nekem már a jó krimihez kevés az akció. Imádom az üldözéses jeleneteket, persze, csak ha jól meg van írva, és tényleg izgalmas, meg jó az, ha van egy karakteres nyomozó, és egy gyilok, de Caleb Carr óta igénylem a profilozást. A gyilkosnak legyen pszichológia elemzése, amikor a nyomozó nem csak a bűntényt, de a személyiséget is feltárja, ami a tetthez vezetett. Ez nagyon fontos, mivel azt gondolom, a való életben is be kell következnie bizonyos dolgoknak ahhoz, hogy valaki öljön, és kell hogy legyen mindehhez egyfajta születési defektje. Mert a véletlen (hirtelen felindulásból elkövetett) emberöléseket kivéve nem lesz mindenkiből gyilkos. Erre születni kell, viszont mindenki más defektekkel születik, függetlenül attól, hogy az életükben bizonyos események azonosak lehetnek. Erre mindenképpen szükségem van, különben csak egy jó kis akcióregényt lehet olvasni, ami lehetne akár jó időtöltés is, csak értelme nincs túl sok, legalábbis nekem.
A Véres olimpia ebből a szempontból jó volt, mert volt benne ilyen is, csak nekem egy kicsit kevés. Tömeggyilkosságoknál nagyobb gondot szokás fordítani a profilra.

A történelmi krimik egészen más műfaj, és úgy tűnik, Calebb Carr ebben is első, hiszen itt a nyomozás kezdeteit ismerhetjük meg, amikor is a rendőri munka bevetette a tudományos eszközöket, és ezeknek az eredményeknek a segítségét vette igénybe a nyomozás során. Ez mindenképpen izgalmas, a profilozás nélkül is.
Nagyon más Saylor, és a tőle elolvasott egyetlen könyv után még nem vonnék le messzemenő következtetéseket, nagyon jól csinálja, még akkor is, ha nála nincs a bűnözőnek "profilja". Egyszerűen csak felgöngyölíti az ügyet, eljut egyik ténytől a másikig; mindehhez olyan történelmi háttér társul, ami remekül ki van dolgozva, és bár nem vagyok történész, így nem ismerem a korszakot az apróbetűig, nem éreztem, hogy bárhol is kilógna a lóláb.

A fantasyt illetően nagyon könnyű klisékbe akadni, és most mindegy, hogy a klasszikus high-fantasyt, az urban-fantasyt, vagy a paranormális fantasyt nézem. Gyorsan bele lehet unni, főleg, ha az írója elfeledkezik követni a saját maga alkotta világ szabályait, vagy megfeledkezik a történetről, és másfelé tereli az eseményeket. Igen, a túlzott szex vagy szerelmi ömlengés borzasztóan zavar, mert egy fantasyt nem a szerelmi nyíg miatt veszek kézbe. És mivel újabban ebbe a műfajba is betört a szerelem is, meg a szex is, hát jobb óvatosnak lenni.
Rengeteg jó írót fel tudok sorolni, kezdve George R.R. Martintól egészen Gemmellig, úgyhogy most a személyekre nem térek ki, ezt már jópár alkalommal megtettem, inkább csak arra, hogy mitől is lesz jó egy fantasy.
Kezdjük a klisés dolgokkal: általában tartozékok az idegen, mitologikus teremtmények, a varázslók, boszorkányok, sárkányok, és maguk a Hősök, akik megmentik a világukat valami borzalmas veszélytől, amit vagy a varázsló, vagy a sárkány, vagy a boszorkány hoz el. A Hős lehet hétköznapi ember, de általában valamiféle képességgel bír. Alaptétel a jó és a rossz küzdelme, a zsarnok elnyomásával való szembekerülés, ami lehet hatalmi (mint Gemmellnél), vagy mágikus (mint a Dragonlanceban.) Aztán van persze egy szép lány, akit a Hős nagyon szeret, de ha egy könyv valóban fantasy, akkor ez csupán mellékszál, egy kellemes kiegészítője az eseményeknek.
Mindenképpen van varázslat, ez a könyv sava-borsa. Mágikus csatározások, mágikus információszerzés, látnokok, jósok, a múlt a jelen és a jövő olyan titkos tudásával, ami csak nekik tárul fel.
Előny lehet a terep: általában játszódhatna ez a mi világunk egy történelmi helyszínén, és biztos is, hogy ez adja az alapot (Gemmellnél elég nyilvánvaló), de a legtöbb fantasynak saját világ dukál, mert csak ott működik hihetően egy mágikus világ.
Fentiek alapján az ember azt gondolná, hogy ennyi mindennel nehéz lenne rosszat összehozni, hát pedig nem így van. Sok íróból hiányzik a fantázia, és a már meglévő sablonokat unalmasan, megszokott módon használja fel, és itt is lehet ostoba karakterek száján kibuggyanó buta párbeszédeket olvasni, csak nem a túlsúly meg az izmok a téma. Persze, egy ideig bármi jónak tűnik, amíg az ember nem olvas valami különlegeset, olyat, ami teljesen átírja a fantasyról alkotott képét, és onnantól az lesz a mérce, és nagyon nehéz lesz megugrani egy szimpla kis világgal, átlagos történettel rendelkező könyvnek.

És persze, mint ahogyan azt a romantikus posztnál már leírtam, fontos az író stílusa, az igényes megfogalmazás, az élő, szinte tapintható karakterek, és hogy legyen valami értelme mind a párbeszédeknek, mind a történetnek.
Mindez persze szerintem és nekem, de remélem, ezt nem kell külön hangsúlyozni. de, nyilván kell, ezért kell külön írom.