KEMÉNYFEDÉL

Ez van, ha beszippant egy sorozat, egyszerűen muszáj folytatnom. És bár az előzőnél még nem voltam benne biztos, mennyire lesz kedvenc, már bizton állíthatom, hogy nagyon is az, még ha az Egmont minden igyekezetével azon volt is, hogy elvegye a kedvem a félregépelésekkel, helytelen mondatszerkezettel, sőt, volt, hogy hülyeséget írtak. Szívem szerint feladatban adnám ott ki valakinek, hogy visszamenőleg javítsák az összes hibát, ha már elsőre senki nem nézett bele.

Még mindig a Peremen vagyunk, csak most kicsit beljebb, közelebb Mágiához, mélyen benn a mocsárban, amit ők csak Pocsolyának hívnak. Itt él a Mar család, jóval keményebb törvények között, mint ami a Perem külső, Töredékhez eső szélein voltak. Itt a családok között generációk óta viszály és háborúskodás folyik, és a jog megengedi nekik, hogy úgy irtsák egymást, amilyen lábbal éppen keltek.
A kis belső háborút a Sheerile-k kezdték, engedték a kéznek elfogni a Mar családfőket, cserébe egyik birtokukért. Cerise, a lányuk, aki távollétükben a családot irányította, elindul a Töredékbe, hogy a családi iratokról másolatot szerezzen egy ott élő rokonuktól. A visszafelé vezető úton találkozik Williammel, akit az előző kötetből ismerhetünk, és elkezdik megvívni egymással a kis harcaikat, majd összefognak a Kéz ellen, hogy kiszabadítsák a szülőket. William viszont a tükör kéme is, önálló feladata van, de próbálja rejteni a lány elől igazi céljait. Először Cerise teljesen hidegen hagyja, majd minél több időt töltenek együtt, annál biztosabb a dolgában, kell neki a lány.

Persze, ne legyenek senkinek illúziói, naná, hogy az övé lesz, nade mire odáig eljutnak, addig rengeteg vér fog folyni, lesz sok varázslás, mágia, és mindenféle különös lény, ráadásul még a múltbeli tudományos kísérletek sem tudnak békés álmot aludni. Az egyik szál Williamé és Cerisé, az összes többi viszont igen nagy figyelmet kíván. Egyrészt megérteni a családi kapcsolatokat és a különböző családok kapcsolatait és a  pocsolyabeli törvényeket, másrészt meg ott a Pók meg az indítéka, meg keres is valamit, amit Gastonék tudnak csak megadni neki (ők Cerise szülei).
A könyv mágiája egyszerűen jó, ezt nem kell cifrázni. A villantást egyedivé tudták tenni, egyáltalán nem olyan, mint az első részben. Kíváncsian várom, a következő részekben mit fognak produkálni a szereplők.
A karakterek a szokásosan jók, különösen William. Nem is csak azért, mert jó pasi, vagy letaglózó, vagy mert ő volt a könyvben az ügyeletes szépfiú. Egyszerűen imádtam a gondolkodását. Annyira egyszerűen és praktikusan látta a dolgokat. Nem csinált semmit feleslegesen, nála egyértelmű helyzetek voltak, mármint ha az ő fejében voltunk. Nem voltak játszmázások, és manipuláció is csak minimális. Megnyugtatott, ahogy a világot látta, bár kétlem, hogy bárki emberfia képes lenne így gondolkodni. Ehhez tényleg alakváltónak kell lenni.
Cerise nem volt az a szokásos hősködőnő fajta. Az előző kötetben Rose is szimpi volt, de Cerise-ben sokkal több volt a természetből, az őserőből, amitől elhiszem, hogy tényleg egy vad harcos, aki képes kiállni egy férfival, és legyőzni harcban.

Most azt mondom, hogy simán el bírnám viselni, ha még néhány köteten keresztül nem olvashatnék mást, mint William gondolatait, érzéseit, átváltozását és kalandjait, de a következő rész Kaldaré, és azt hiszem, az legalább ilyen izgalmas és érdekes lesz.

Grettyvel már tárgyaltuk a borítókat, nekem eléggé bejön a magyar, főleg az első kötetnél, ahol a külföldi borítón az az ellenszenves szőke csóka van, aki miatt tuti messzire dobtam volna  a könyvet, viszont a másodiké nagyon tetszik.
És akkor most ott vagyok, hogy mit kéne olvasni, mert olyat akarok, ami legalább ekkora figyelmet követel magának, mint a Peremvidék.

A világ három részre oszlik: Mágia, Töredék, és a kettő közötti Perem. Töredékben a mágianélküliek élnek (igazából mi), a perembeliek pedig rendelkeznek ugyan mágikus képességekkel, de jóval kisebb mértékben, mint a mágiai emberek. Mágia és Töredék tükörképei egymásnak, eltérően alakult történelemmel.
A Peremben egészen másféle szokások uralkodnak, mint a másik két világban: ha olyan képességekkel rendelkezel, ami nem felel meg a származásodnak, kiközösített, üldözött leszel. Így járt Rose is, aki magányos fiatalságát arra használta, hogy tökélyre fejlessze képességét, ezért az érettségi kirakodóvásáron fehéret villantott, olyat, amire csak a kékvérűek (nemesek) képesek. Ezzel megpecsételte a sorsát, mert innentől kezdve sorra jöttek a kérők mindenhonnan, akik leginkább az egyszerű pénzkereseti lehetőséget látták benne: eladják vagy egy rabszolga kereskedőnek, vagy egy kékvérűnek, aki majd a szolgájává teszi.
Rose anyja meghalt, apja lelépett, két öccse gondozása rá maradt, és nem volt egyszerű törvényen kívüliként munkát találni, iskolába járatni fiúkat, és meg is védeni őket. Georgie halottkeltő volt, és mivel az összes élőlény, akit visszahozott, az életerejéből táplálkozott, ő szépen lassan elfogy. Jack pedig alakváltó volt, akikkel, mint később kiderült, különösen nehéz.
Amikor egy hatalmas, kardos-szőrmebundás, szőke férfi megjelent a védőkövek mögött, Rose biztos volt benne, hogy kékvérű, és érte jött. Eldöntötte, hogy nem adja olcsón magát, ezért Declannel három próbát végeztet el. Pedig Declan igazából azért érkezett, hogy elpusztítsa a világából átszökött gonoszt, de találkozott Rose-zal, és a fiúkkal, és kicsit módosultak a tervei.

És akkor most kellene jönnie a szuperlatívuszoknak, és a rajongásnak, de igazság szerint elég nehéz megfogalmaznom, mitől is olyan jó ez a könyv (meg a sorozat). A megfogalmazás és nagy részben a fordítás ugyanis nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, és ha nekem is feltűnt, hogy sokszor biceg a magyar, akkor az már jelent valamit.
De! Ez egy olyan könyv, ahol el kell tekintenem a kifogásoktól, mert olyan szinten magába rántott a történet, hogy már nyúlok is a következőért. (Még szerencse, hogy nem kell rá várnom.)
A világfelépítés, és a történet, azt hiszem, elég egyedi. A mágia, amit használnak, és ahogy használják, varázslatos. Nagyon jól leírta a szerzőpáros, szinte látható és érezhető. A megalkotott lények, a vérebek, a mocsárszörny és maga a főgonosz nagyon plasztikusak. Ugyanez igaz a történetre is, ami kiegyensúlyozott: van akció, feszültség, üldözés, és közben nyugalom meg béke, amikor aranyosan próbálnak meg egymással szemben érvényt szerezni az akaratuknak a főszereplőink. Van benne humor és egy nagyon kicsi erotika is, amiről azt hittem, sokkal több lesz, valahogy ez már szinte elvárás ezeknél a könyveknél, hogy egymást kövessék az akciók a dugásokkal. Itt nem, itt ez inkább csak mellékes pikantériája a történetnek.
A szereplők is nagyon jól megrajzoltak, és nekem ez a gyengém: imádok rajongani, és itt tudtam Rose-ért is, meg Declanért is, bár William volt, aki leginkább felkeltette a kíváncsiságom, aki persze alig szerepelt, szokás szerint. (Na, majd a következő részben.)
Ja, és a két kissrác, egyszerűen imádnivalóak, bár pont ez az a korosztály (8-10 évesek), akiket nehezen viselek könyvekben, most nem tudtam őket nem szeretni. Igazi, karakán kis bajkeverők, szuperérzékenységgel egymás rezdülésére. Nagyon szépen voltak egymás testvérei, tetszett nekem ez a ragaszkodás és szeretet.

Viszont a fordítás, mint már említettem, nem áll a helyzet magaslatán. Nem csak szóismétlésekkel van teli, de sokszor ugyanaz a mondat követi egymást, ugyanazokkal a szavakkal, amitől bugyutának tűnt a szöveg, pedig valószínűleg nem volt az. Volt benne egy rakás elütés, és kis betűvel kezdődő mondat, és ezek így összesen azért elgondolkodtattak ismételten, hogy miért is fizetek én ki egy rakat lóvét ilyen szar munkára. Oké, a történet nem tehet róla, hogy a kiadó nem foglalkozik a minőséggel, viszont ismét egy pont az e-könyveknek, ráadásul nem nagyon találkoztam még olyan könyvvel, amiben ennyi hiba lett volna. Nagyjából 20 oldalanként biztosan volt benne valami nemoké.
De persze ez tényleg nem az írók hibája, ők megtettek mindent, amit csak lehetett, és ami rajtuk múlott, azzal maximálisan elégedett vagyok. Újabb sorozat, amiért rajonghatok, nem nagyon van ennél szuperebb dolog.

A régi blogomon olvashattátok már a posztot, de legyen csak meg itt is, két okból.
Kisnima ugyanis elolvasta (most olvassa másodszor, ebből csinált könyvborítót rajzórára, szal nagy a szerelem), és imádta, egyrészt. Másrészt meg akkor nem tudtam még vitába szállni az Anita Blake-koppintásgyanúval, most viszont már tudok, azóta ugyanis elolvastam az első két részt a sorozatból, és azt kell mondjam, hogy lehet, hogy nyomokban tartalmaz hasonlóságot, nekem mégis sokkal szórakoztatóbb volt, mint Hamilton könyvei. Így visszagondolva jobban hasonlít stílusában Chance-re, mint Hamiltonra: nagyon jó a humora, és itt sincs a történetben egy másodperc pihenő sem. Sajna nem úgy tűnik, mintha lenne folytatása, de hátha egyszer megtalál egy normális kiadót is az írónő.

Ez a csodálatosan hangzó írói álnév(?) egy igencsak fiatal magyar írónőt takar, aki lassan már 19 éves lesz (már el is múlt). És hogy ezt miért tartom ennyire fontosnak, hogy mindjárt ezzel kezdem? Több okból is. Mostanában, amit inkább már években lehet mérni, mint hónapokban, egyre-másra jelentek meg a vámpíros, humoros, a vámpíros-humoros, meg a pornóvámpíros könyvek, különböző életkorban és életstádiumban levő, és elsősorban nőnemű olvasókat megcélozva. Ebből a könyvdömpingből igazából mindenki tudott találni valami magának valót, még akkor is, ha néha sikerült mellényúlni. Megszokhattuk, hogy vicces, de mégis intelligens, kalandos, és izgalmas könyveket inkább csak külföldi írók írhatnak, a magyarokra ez nem igazán jellemző. A vámpírok meg pont egy olyan téma, amivel nem is nagyon próbálkoztak/próbálkoznak a kortárs írónők; idegen, furcsa lények világa ez, és annyian írtak már jó könyvet ebben a témában, akik köré szabályos rajongótáborok alakultak, hogy nehéz lehet felvenni velük a versenyt, így inkább meg sem próbálják.

Szerencsére itt van nekünk Creighton kisasszony, aki legyőzve nem létező félénkségét, mégiscsak megcsinálta a mi saját vámpíros kalandregényünket. Belebújt Lilian Carro bőrébe, és elénk tárt egy olyan veszélyes világot, amit nagyon jó így kívülről szemlélni, de kevés esélyünk lenne rá szimpla földi halandóként, hogy túléljük Carro egy napját. Különleges képességét nőágon örökölte, több száz évre visszamenően voltak ősei mindenféle képességek birtokában, kit milyen helyzetbe dobott az élet. Vészhelyzetben elő tudott magából olyan képességeket is hívni, amit nem használt a mindennapokban, ahol mint jós működtetett egy parairodaát, több paraképeségekkel rendelkező embert foglalkoztatva: vámpírvadászt, halottkeltőt, és hasonlót. Egy vérfarkas a szerelme, jóban van (legalábbis igyekszik) a város vámpírurával, Sachellel, és egy vérmes nyomozónő a barátja. És egyik bajból kerül a másikba, ahogy próbál segíteni a nyomozónőnek, és igyekszik információkat szerezni Sachelnek: mágiával telített hullák, ködbe vesző vámpírok, csupa titok és misztikum, megoldandó rejtélyek egymás hegyén hátán, nem csak a történetben, de az egész világban.

Nehéz klisémentesen írni vámpírokról, hiszen eléggé korlátozott a mozgásterük, ha meg nagyon elrugaszkodik az író, maga a vámpírlét valódisága kérdőjeleződik meg, már amennyire valódi lehet egy fantázialény és egy fantáziavilág. Nem mondom, hogy ebben a könyvben ne lennének klisék, a vámpír itt is vérszomjas, a vérfarkasokra hatással van a telihold, sőt, még vérleopárdok is vannak, meg alakváltók, de ez kábé annyira klisé, mint amikor egy hétköznapi regényben az emberek esznek, isznak, mulatoznak. Szóval ez egy kellék, és érzésem szerint az összes többi ilyen apróságot is kellékként kezelt Creighton, és összerakott belőle valamit, ami egy kicsit más, mint az eddig megszokott. Ne várjon senki bujaságtól felhevült szereplőket, akik majd meghalnak egymásért, mertszerencsére itt olyan nincs. Vagyis van, de csak mint mellékes szál, én hajlamos is voltam erről megfeledkezni, annyira nem volt lényeges. Amiért ezt a könyvet olvasni érdemes az izgi történeten kívül, az a stílus. Vagány, nagypofájú, elég szabadszájú, ironikus és humoros, egyszóval igazán szórakoztató. És erre a könyvre is jellemző, hogy folyamatos pörgés van, egy percre sem állunk meg, még akkor sem, amikor Carro bepillantást enged a gondolataiba, múltjába, érzéseibe. Nekem tetszik ez az állandó akció, a feszültség, ami alig-alig lanyhul, és nagyon jó szereplőket alkotott mindehhez, teljesen hihetően alakítják. Én ugyan a nyomozónő, Jessica stílusát picit sokalltam, ráfért volna egy leszedált pár hónap a gumiszobában, de végül is miatta is pörög ennyire a könyv. Az igazi kedvenc most Carro volt, egyszerűen imádtam a dumáját, a lazaságát, és persze Sachel, a titokzatos vámpírúr, aki végre nem a mindenkit meghágni akaró lepedőakrobata szerepkörét kapta, hanem tényleg ő volt a főnök, és végre olyan volt, mint aki tényleg vámpír.

Úgyhogy aki szereti az akciódús, humoros, szabadszájú szereplőkkel tarkított történetet, és még a vámpírok sem tudják elriasztani a jó kis kalandoktól és izgalmaktól, az feltétlenül olvassa el. Nem tudom, mennyi támpontot ad, de nekem egész végig olyan érzésem volt, mintha egybegyúrták volna Janet Evanovich humorát és Karen Chance lendületét, amit megkoronáz Creighton sajátos fantáziavilága és kifejezésmódja. Ezt hívják ígéretes kezdetnek, és ha már most ennyire kiforrott a stílusa, igencsak érdekes lesz látni, mit fog hozni a jövőben. Mert remélem, fog.

Ez a három kötetes sorozat valóban egy nagyon klasszikus, viktoriánus hangulatú, igazi, vérbeli vámpírtörténet. Rebecca családjával a könyvek kezdetén Egyiptomban él, az 1880-as évek végén. Édesapja vérbeli katona, de amikor arról volt szó, hogy eleget kell tennie családja hagyományainak, visszautaztak az ősi birtokra, Bernan Housra, ami az angliai Durham megyében állt. Édesanyja gyengélkedett egy egyiptomi esemény óta, de hogy pontosan mi is történt vele, azzal Regina nem nagyon volt tisztában. Angliába érkezésüket követően nem sokkal Emmára, az anyjára az egyik cseléd talált rá, úgy hiszik, már halva. Akkor pillantotta meg először Regina azokat a borzalmas sebeket, hegeket és mintákat, amik anyja testét borították. Nem sokra rá Emma családja meglepte a birtokot, és el sem mentek addig, amíg a hagyományaik szerint végső búcsút nem vettek rokonuktól. Reginának azonban a gyász csitultával szöget ütött a fejében, hogy nincs minden rendben anyja halála körül, és elhatározza, kideríti az igazságot. Ebben segítségére vannak vőlegénye és annak két katonatársa, és a szépséges Victora, aki bevezeti a vértestvérek éjszakai társadalmába.
És bár Regina erről nem tud, csak mi értesülünk róla, olvasók, Reginára felfigyeltek. Valakik. Többek is, akik, mint utóbb kiderül, nem egy oldalon állnak. De hogy ki mit is akar tőle, és miért is olyan fontos nekik, ez még jó darabig rejtve marad. Mert hogy Emma lánya, ez még nem adna okot ekkora érdeklődésre. Az, hogy az igazság kiderítéséhez egy egészen különös világba kell belépnie, a vámpírok világába, Reginának eszébe sem jut először, pláne, hogy ilyesfajta ragadozók valóban létezhetnek. Mert bizony Boulle regényében ezek a vámpírok nem édes-nyálas-szépséges férfiak, akik egyik nőt dugják a másik után, ők rothadó, bűzös teremtmények, akikből egy szempillantás alatt előtör az állat. Erotikus kisugárzásukkal a bűvkörükbe ejtenek nőt és férfit egyaránt, és rendelkeznek a klasszikus vámpír-tulajdonságokkal: nem képesek befogadni az étel, italt, nem bírják a napot, tipikus éjszakai lények, földdel teli koporsóban alszanak, ha éhesek lesznek, könyörtelenül ölnek, és gyökerük Magyarországig nyúlik vissza. Vigyázó teremtményeiket, a ghoulokat vérükkel láncolják magukhoz, és bár dúl a különböző klánok között a gyűlölködés, igyekeznek betartani saját szabályaikat.
A szex, ami újabban szinte az egyetlen célja lett ezeknek a romantikus vámpírkönyveknek, itt egészen másfajta köntösbe bújik. Egyrészt természetesnek tűnik, másrészt semmi emberi nincs benne. A kéjvágy, ami szereplőket olykor elborítja, ha kicsit is a tudatuk mélyére néznek, érzik, hogy természetüktől távol áll, mégsem tudnak ellenállni egy vámpír vonzásának. Regina útja közöttük vezet el anyjához, és még ilyen segítők mellett sem épp veszélytelen ez a vállalkozás. Mint minden világban, itt is vannak a háttérben megbújó "lázadók", akik az uralkodó elpusztítására törnek, és itt igen különleges dologra van szükség, hogy egy ezeréves szörnyet el tudjanak pusztítani. Több szálon fut a történet, ugyanis nem csak Regina kutat anyja igazsága után, hanem Beckettet, a vámpírt is megismerjük, akit évszázadok óta érdekli fajátájának múltja. Különös helyeken fordul meg, ahol mindig talál valami érdekességet: szimbólumokat falakon, kéziratokban, testeken, különös rituálékat, a vámpírok különböző fajait, akik közül is a szétiták, Szét hívei a legtitokzatosabbak. Kettejük útjai keresztezik majd egymást, de talán nem mesélném el a könyveket.

Annyira nem volt köztudatban ez a sorozat, hogy ha Jane nem szól, micsoda kincsre bukkant, biztosan nem is tudnék róla. Valahogy eltűnt a süllyesztőben, pedig nem ott van a helye. Boulle világa vetekszik a sokak által klasszikusoknak tartottakkal, Stokerrel, Rice-szal. Egy olyan sztorit dolgozott ki, ahol ez a rothadó vámpírvilág csak olykor szépséges, ha a vámpírok hajlandósága (személyisége) azzá teszi, de egyébként bűzlik, oszlik, és mocskos. Titkos társaságok, összeesküvés, vérmágusok, boszorkánymesterek, élőhalottak mesterkedésének olyan világa ez, amit a romatikus szerelmestörténetre vágyóknak messzire el kell kerülniük, viszont aki vágyik egy igazán klasszikus vámpíros történetre, de már kívülről fújja a Drakula sorait, annak ezt mindenképpen el kell olvasnia. Én nagyon bele tudtam merülni ebbe a kemény világba, sajnáltam, hogy vége. Kevés ez a három könyv.

Az első könyves blog jubilál, és ebből az alkalomból Lobo volt olyan kedves, hogy meghívott egy poszt erejéig.
Lobo nagyon szereti a romantikus könyveket, így mivel mással is kedveskedhettem volna neki, mint egy romantikus könyvről szóló poszttal. (a poszt már megjelent nála régebben.)

Agatha Londonba költözik a vidéki Applebyből, két dolog miatt: egyrészt a férjhezmenetel elől menekül, másrészt eltűnt a bátyja, James, akit meg kell, hogy találjon. De mivel úrinő nem mozoghat az 1800-as évek elején szabadon, ki kellett magának találnia egy férjet. De szorul a hurok, kellene egy férjet villantania az érdeklődő látogatók előtt, ezzel viszont nem rendelkezik. Mígnem az egyik pillanatban a saját házában egy kéményseprőbe botlik, aki pont megfelelő fizimiskával rendelkezik, hogy eljátszhassa Mortimer szerepét. A kéményseprő belemegy a játékba, ami annyira jól sikerül, hogy Agatha megkéri maradjon még vele néhány bál erejéig, ahová el kell kísérnie, hiszen ezekben a körökben sokkal többet megtudhat majd arról, ki és hol láthatta utoljára bátyját. Közben kiműveli a fickót, aki Simon Rain-ként mutatkozott be, megtanítja enni, inni ülni és minimális szinten társalogni.
El is érkezik az első bál ideje, és Simon egészen jól teljesít. Agatha táncol a tisztekkel és nemesekkel, közben mindent megtud, amit a körülmények engednek, azonban elég nagy meglepetés éri: Simon, a kéményseprő profi tolvajnak tűnik, aki hatalmas lélekjelenléttel itatja le a ház úrnőjét, és kotorászik az úr széfjében valami után kutatva.
Merthogy Simon is James után kutat, csak egészen más okból. A beosztottja, aki szintén kém, árulás gyanújába került, ráadásul el is tűnt, ami csak még gyanúsabbá teszi. Agatharól viszont azt hiszi, hogy James titkos szeretője, és a hirtelen támadt mély vonzalma iránta eléggé megbonyolítja a dolgokat, főleg, hogy először Agathat is ellenségnek gondolja. A két hét alatt ugyanis, míg Agatha igyekezett úriembert faragni Simonból, a kémfőnök teljesen belehabarodott a nőbe, de igyekszik is távol tartani magát tőle, hiszen neki a hazája az első, és a munkája nem engedi, hogy másokat is veszélybe sodorjon.

Azt kell mondjam, hogy ez egy igencsak remek romantikus regény, ami mindenképpen megérdemli, hogy odafigyeljek a folytatásokra. Minden együtt van benne, ami a könyvhöz szegez.
Először is, remek története van. Nem mondom, hogy hatalmas meglepetésekkel szolgált, mert azért nagy vonalakban tudtam, mi következik, de ettől függetlenül nagyon feszes a történetvezetés, nem unatkoztam egy percet sem. Az írónő nagyon jól megtalálta az egyensúlyt a mozgalmasság, az erotika, és a szereplők karaktereinek kibontakoztatása között. Merthogy a szereplők is teljesen a szívemhez nőttek, főleg Agatha a talpraesettségével és eszességével. Nem utolsó sorban pedig roppant szimpatikus volt, hogy a hölgy végre telt volt és nőies, ki tudok szaladni a világból már a botsáska női szereplőktől, akik nem mernek egy egészségeset enni, nehogy kipárnázzák a csípőjüket. Egyébként Agatha az a szereplő, aki szemrebbenés nélkül képes hazudni, ezzel együtt mégis annyira őszinte jellem, hogy az már üdítő. Ami a szívén, az a száján, bár nem tudom elképzelni, hogy akkoriban lett volna magas rangú nő, aki ilyeneket mert volna mondani. Mellesleg simán elment volna Simon mellett kémnek, szerintem sose bukott volna le.
Simon is hasonlóképpen férfias jelenségre sikeredett, aki tudja, mit kell tennie, még ha ez azt is jelenti, hogy nemet kell mondania, és az éjszaka közepén egy szál semmiben kell kitennie az ajtaja elé a betolakodó Agathát. Agathát sem kell félteni, másnap az első dolga volt, hogy a szobájába vezető útvonalon eldugjon egy pongyolát, ha netán újból kitennék a szűrét, egyébként meg megfogadja, hogy legközelebb nem áll meg olyan közel az ajtóhoz.
Szóval látható, hogy a humor is teljesen rendben van, bár nem vicces könyvnek íródott, viszont remekül tudja érzékeltetni az egyes helyzetekből adódó poénokat.

Volt persze olyan is, ami nem tetszett. A Simon mondja játékot biztosan ismeritek, na egy párszor poénkodnak ezzel, ha már a szereplőt Simonnak hívják, de teljesen felesleges volt. Szerencsére nem túl sokszor hangzik el a mondat, de még egy is sok volt.
A másik, amin kiakadtam, hogy Simon erősen próbál Agathanak valami becenevet találni, és végül kiköt a dámácskánál. Nem tudom, eredetiben hogyan hangzik, de nekem ez így elég erőltetettnek tűnt. Lavinia dámácska, Agatha nagyon nem az. Sehogyan sem illik hozzá.

A mellékszereplőkre viszont nem lehet panaszom, kidolgozott és egyedi volt a legtöbbje, a komornyik és a lakáj külön kedvencemmé vált, már csak pozíciójuknál fogva is. És örömmel látom, hogy az egyik legérdekesebb mellékszereplő, Dalton lesz a következő kötet főszereplője. Bradley nagyon jól tud karaktereket megrajzolni, Dalton meg már főszerep nélkül is eléggé felkelti az ember figyelmét, hát még ha egy egész kötetet kap.
És persze a szex elmaradhatatlan. Agatha nem egy szívbajos hölgyemény, elég nehéz letörni a lelkesedését, és folyamatosan arcpirító helyzetekbe hozza magát, aminek a következményeit hidegvérrel tűri. Ilyen szenvedélyes nővel csakis szenvedélyes jelenteket lehet eljátszatni, de mégis megmaradt a jóizlés határain belül, nem volt olyan érzésem, hogy átment volna pornóba.

Egyszóval ez egy olyan regény, ami biztos szórakozást fog nyújtani annak is, aki egyébként nem nagy barátja a romantikus irodalomnak, de tudja értékelni a karakteres szereplőket és az izgalmas történetet, ami nem kevés erotikával van tálalva.

Hogy Gretty szavaival éljek, (nem csak) a blog most Cassie Palmer lázban ég, és (bár még nem végeztem az összes előző kötet újraolvasásával,/ de, már végeztem,) természetesen nem tudtam kihagyni, hogy azonnal rá ne vessem magam a negyedik részre. És mivel ez már a negyedik rész, így biztosan lesz benne spoiler azok számára, akik még nem olvasták az előző könyveket, úgyhogy ti keressétek meg a másik posztom, ahol spoiler nélkül lehet olvasni a könyvekről, vagy keressetek mást. Most megint nem győzőm húzni a szöveget, hogy biztosan a főlapon se látszódjon még csak véletlenül se semmi a történet folytatásából.
Szóval, ha még nem olvastad az elejét, hess innen.

Cassie már Pythia, elvesztette a szüzességét, bár szerintem nem a legjobb embert találta meg erre, de végül is felnőtt nő, ő tudja, kivel akarja. Megy a harc a vámpírok és a mágusok között, kinek legyen nagyobb befolyása Cassie felett, miközben ő meg próbál önálló és független maradni, bár elég nehéz ez úgy, hogy közben mind a két oldalról halottnak akarják látni. Ráadásul feltűnt a színen Apolló, a Pythiák teremtője, aki Cassie segítségével akar a mi világunkban megtestesülni. Az előző Pythia, Agnes átadta ugyan az erejét, és mivel Myra is meghalt, a teljes képesség Cassandra birtokában van, mégis nagyon keveset tud az erejéről, mert nincs, aki tanítsa. így a múltba ugrik, hogy elkapja Agnest egy kis tanulás reményében, de persze ez nem olyan egyszerű. Majdnem felrobbantják őket, aztán visszatérve a saját idejébe Mircea magával hurcolja, egy repülőgép kanapéjához bilincseli, és mivel mágikus bilincs, ha ugrik, viszi magával azt is.
A Dante a központja a mágusok és a vámpírok közötti szövetségre törekvésnek, amit mindenképpen tető alá kell hozni, mert Apolló csak egyesített erővel legyőzhető. Az, hogy a mágusok igyekeznek kinyírni Cassie-t, eléggé a békülés útjában áll, és egy szerencsétlen összetalálkozásnak hála Cassie a ley-vonalakon köt ki, mögötte néhány őt üldöző mágussal. a vonal felrobban, és szétbombázza a MÁGUSt.
 
És mivel Cassie-ről van szó, nem is csodálkozunk már, hogy nem hallgat Mirceára, és nem ül nyugton a fenekén, de szerintem ez mindenki szerencséje. Már az első kötettől kezdve szívem csücske a sorozat, de ez a rész különösen jó volt. Akcióknak ugyanúgy nincs híján, mint a többi, csak sokkal több volt benne a humor, mint az előzőekben, amitől úgy éreztem, hogy gyorsan elröpült az idő, míg olvastam. Mondjuk ezek a kötetek egyébként is túl rövidek nekem.
Mindenki sopánkodott, hogy alig van benne Pritkin, bezzeg Mircea, hát jelentem, szerintem teljesen kiegyensúlyozott a szereplőgárda, mindenki pont annyit szerepel benne, mint a másik. persze, vannak, akikből semmi nem lenne elég, de ne legyünk már telhetetlenek.:)
Chance igazán profi, ahogy szövögeti a meséjét. Szépen kibontakozik egy intrikákkal és politikai cselszövésekkel teli természetfeletti világ, amiből eddig nem túl sokat láthattunk. A hangsúly eddig Cassie-n és képességén volt, de most ezen már túlléptünk, és bár még mindig nem tud 100%-osan működni, kinyílt előtte egy másik világ is, a politikai ármánykodásé. Bár ott van mellette Mircea és Pritkin, akik azért elég jól eligazodnak, Cassie-nek nagyon kell vigyáznia, mikor és hogyan használja a képességét, különben pusztító dolgokat idézhet elő, ami nagyobb károkat okozhat, mint ami egyébként történne.

Nem csak a világ történései vannak jól felépítve, de a szereplők közötti kapcsolat is. Amikor kiderült, hogy Pritkin és Cassie még csak egy hónapja ismerik egymást, azért leesett az állam. Annyi minden történt az előző részekben, hogy nekem inkább éveknek tűnt az ismeretség, nem pedig heteknek. Oké, előzőleg volt minenféle kószálás mindenféle időben, szóval ha így vesszük, több időt töltöttek el egymás társaságában, mint a normál hónap, de akkor is furcsa volt.
Mircea az hozza a szokásos erőteljes, de diplomatikus vámpíralakot, ő olyan nagy érdekességekkel nem szolgál, engem viszont totál megnyugtat a lénye. Mármint olvasás közben, értitek. Dúl a harc, mágikus bombák meg átkok röpködnek mindenfelé, ő meg csak kicsit zilált külsővel felkapja az embert, és biztonságba viszi, miközben picit még mosolyogni is képes.
Aki igazán érdekes fazon, az Pritkin a démon-énjével. Az elsőt újraolvasva elképzelésem nem volt, miért szerettem meg őt annyira, hát most már azért eszembe jutott. Vad és zabolátlan, és baromi veszélyes, amikor a démon-énje elszabadul.
És ekkor lesz látható, hogy Cassi mennyire eszes csaj, még csak véletlenül sem próbál meg a közelében maradni, úgy gondolván, hogy majd az egymás közötti érzelmi kapocs megmenti őt a démon étvágyától. Nem, ő úgy eltűz onnan, ahogy csak bír, és jó messzire megvárja, hogy Pritkin magához térjen.

Van benne egy rakat vicces helyzet, amit most inkább nem írnék le, ha nem haragszotok, meg van olyan is, ami egyáltalán nem vicces, az biztos, hogy szem nem marad szárazon, hol ezért, hol azért. A kedvenc jeleneteim a Mirceásak voltak (meg tudom magyarázni. az előző részek tehetnek róla.), és a Daikoku utáni részek, hát azokon kész voltam. Kiscsaládom rendre azzal szórakoztattam, hogy a röhögéstől fuldokolva próbáltam elmesélni, miért is röhögök ennyire. Többé-kevésbé sikerült is.
Igazából fogalmam sincs, hogy lehet ezt a sorozatot nem szeretni. Annyira élvezetes és szórakoztató, és nagyon meg lehet szeretni a szereplőket, még azokat is, akik alig szerepelnek, vagy akkor sem az eszük miatt írta bele őket Chance. Marcót például nagyon bírtam, remélem, lesz még a többi részben is.

Titti kívánságára most egy keményen spoileres ismertető következik, de azért óvatos leszek, és igyekszem nem lelőni az igazi fordulatokat, bár ez így három könyvvel a hátam mögött elég nehéz lesz, viszont ha nem akarjátok újraolvasni (miért nem?!), akkor ez egy jó kis összefoglaló lehet az emlékezet felfrissítésére. Ez a blabla azért van egyébként, hogy még a főlapon se futhasson bele senki spoilerbe, biztos, ami biztos.

Ne vígy engem a kísértésbe; megoldom egymagam is.

Egyáltalán nem egyszerű Cassie-t követni. Egyszer Franciaországban van, a Pére Lachaise temetőben, most (éppen akkor, amikor olvassuk), üldözik őket a mágusok, és rájuk omlik a föld alatti sziklafolyosó, majd a következő pillanatban 300 évvel korábbra ugranak, majd megint vissza, aztán ide, aztán oda. De van egy biztos pont, a Dante, előbb vagy utóbb úgyis ott kötnek ki, mint ahogy most is. Rafe tántorog be, alig él (még vámpírlétéhez képest is), mert a mestere parancsa elleni küzdelem kis híján kinyírja, de meg kell találnia Cassie-t, hogy elmondja, Mirceán kitört a geis, és ez eléggé megviseli, konkrétan a halálán van. A Codex Merlini, amit az előző kötetben beígért a tündekirálynak, tartalmaz egy ellenszert, de ahhoz először meg kellene találni a könyvet, ami egyáltalán nem egyszerű, mert már rég nem látták, de a pletykák szerint valamikor az 1700-as évek végén lopta el egy aukcióról a sötét Kör.
Cassie rossz hírt kap, Tamit elrabolták. (Tudjátok, ő volt, aki kamaszként befogadta, és ő volt az, aki összegyűjtötte a nem normális mágikus erővel működő gyerekeke,t a selejteket.)
Eközben Pritkin és Nick bőszen keresik a régi iratokban és könyvekben a Codex Merlinire való utalásokat, de szinte semmit nem találnak. (És egy kardos apró tündér felügyeli, hogy tényleg keressék a kódexet.:D) Végül kiderül, hogy van egy dzsinn, aki tud használható infót (az 1700-as évek-beli aukció ténye tőle származik), de sajnos már csak az oszló hulláját találják meg. Cassie ráakad ugyan a dzsinnre, de segíteni nem tud rajta, csak megmutatni, mi történt pár nappal korábban. És hogy mi is történt, azon Cassie lepődik meg a legjobban, mert egy Pritkin-szerű figura aprította fel szegény dzsinnt, aki aztán a Dantéban le is smárolja Cassie-t.
Tony egy rakás rejtett átjárót csináltatott magának vészhelyzet esetére, most az egyiket próbálják megtalálni. Ehhez visszaugranak az időben, hogy kiszedjék valakiből a portálhívó varázsszavakat, és ott kötnek ki, ahol az első könyv kezdődött, a vérpatkányos harcnál. Cassie megsebesül (összeaprítják a csuklóját), de aztán találkozik Mirceával, ő meggyógyítja, aztán kaphatunk egy kis ízelítőt az időparadoxonból.
Újra Dante, egy Pritkin-forma fazon megpróbálja elcsábítani Cassie-t, aztán végül az igazi Pritkin karjaiban köt ki, és szerintem a könyv legjobb jelenetét produkálják ők hárman, külön-külön is, meg együtt is. Igazából egy kétszemélyes gruppen szemtanúi leszünk, aminek a végére Cassie szinte teljes erejét lecsapolják.
És még csak a könyv felénél tartunk. De tudjátok mit? Nem mesélem tovább, olvassátok el inkább.:)

Titti kívánságára most egy keményen spoileres ismertető következik, de azért óvatos leszek, és igyekszem nem lelőni az igazi fordulatokat, bár ez így három könyvvel a hátam mögött elég nehéz lesz, viszont ha nem akarjátok újraolvasni (miért nem?!), akkor ez egy jó kis összefoglaló lehet az emlékezet felfrissítésére. Ez a blabla azért van egyébként, hogy még a főlapon se futhasson bele senki spoilerbe, biztos, ami biztos.

Valamikor réges-régen, amikor még kislányként olvasgattam a meséket, annyira kívántam, hogy egyszer valami igazi kalandban lehessen részem. Nem holmi pityergő királykisasszony szerepére vágytam, aki a toronyba zárva várja, hogy megmentsék. Nem, én a lovag akartam lenni, aki elsöprő túlerővel szemben is harcba indul, vagy az a szegénylegény, aki egy nagy varázsló inasául szegődik el. Ahogy felnőttem, a saját bőrömön tapasztalhattam, hogy a nagy kalandok egyáltalán nem olyanok, mint a mesekönyvekben. Az idő nagy részét halálos rémületben töltheted, a többi pedig unalmasan és sajgó végtagokkal telik. Lassan kezdtem ráébredni, hogy nem is vagyok az a kalandvágyó típus.

Az első kötetnél ott hagytuk abba, hogy Cassiéket a saját idejükben megtámadták, Tomas árulóvá vált, és Cassie Mirceával visszautazott az időben, Carcassone-ba, hogy megmentsék Mircea öccsét, Radut, az őrülettől és a további kínzásoktól, és hogy biztosítsák, hogy Louis-César biztosan vámpírrá változzon. Cassie úgy dönt, nem oda tér vissza a saját idejébe, ahonnan elindult, így érzékeny búcsút vesz Mirceától, és a kölcsöntestektől, és a Dantéban találkozunk vele újra.
Casanovát faggatja Tony hollétéről, de persze nem olyan egyszerű információt kicsikarni egy vámpírúr szolgájából. Casanova nem csak vámpír, de ördögfi is. (Nekem annyira tetszik ez az elnevezés. Mindig egy kis csintalan démon jut róla eszembe, aki folyamatosan valami olyan szórakozáson töri a fejét, minek biztosan van valami köze a szexhez. Bertalan György fordítása egyébként is a szívem csücske, olyan gördülékenyen és színvonalasan hozza a szöveget, hogy öröm olvasni.) Ha Tonyról túl sokat nem is tud meg Cassie, szembesül viszont egy ténnyel: Mircea valamikor régen, még gyermekkorában megbűvölte, geis-t rakott rá. Nem túlzottan örül neki, de ezt nem is tudja annyira kiélvezni, mert megjelenik Pritkin a fegyverarzenállal, akinek még a három öreg hölgy, a graiák sem tudják útját állni, és megint a múltban landol Cassie, csak most Pritkinnel az oldalán, és épp Mircea lábai előtt köt ki, olyan bő 100 évvel korábban, amikor még nem is tudhatott róla. (Imádom azokat a leírásokat, amikor a geis működésbe lép.) Cassie tudja, hogy nem véletlenül kerültek ide, mert bár úgy tűnik, hogy a képessége random módon lép életbe, mindig van valami kiváltó tényező, vagy a múltban, vagy a jelenben. Most épp Mirceát kell megmenteni a mérgezéstől, majd gyorsan vissza is térnek.

De a jelenben sem lesz könnyebb dolguk, mert ahogy visszaérnek, megtámadja őket a Kör. Ráadásul, csak hogy fokozzák a feszkót, egy vízköpő geist rak Pritkinre.:D Az egyikük el is árulja, hogy Tony a tündéknél bujkál, így Pritkin kiköt egy tetkósnál, hogy rendbe tegye a sebesüléseit, meg kapjon egy speckó tetkót, és kiderül az is, hogy Cassie kincseket hord a zsákjában. Aztán megint időutazunk, megint Mircea mellé, úgyhogy lehet rá számítani, hogy hamarosan Myra is színre lép. (Azért jók ezek a Myrás jelenetek, mert Cassie elég sokat megtanul az erejéről Myra által, még ha nem is a legpozitívabban használja a képességét a lány.) Cassie aztán visszatér, majd Pritkinnel, Mac-kel és a tetkószalonnal a sivatagban landolnak, nem meszse a MÁGUStól, ahol a vámpírok és a mágusok összegyűltek Tomas kínzására és kivégzésére. Cassie persze elmegy megmenteni, de aztán a megkettőződött geis egy kicsit elvonja a figyelmüket, majd becélozzák Tündeföldet, ahol Billy és a gólem is testet ölt, nem működik a mágusok varázsereje, és megtámadja őket a sötét tündék erdeje. Fogságába esnek, majd a tündekirály alkut ajánl: szerezze meg Cassie a Codex Merlinit, és cserébe megkapja a gólemet, menedéket Tomasnak, és Tonyt. Ja, és közben Cassie Pythiává vált.(vagyis, ha nem tudnátok, elvesztette a szüzességét.) Újra vissza a Dantéba, majd az 1880-as évekbe, ahol Drakula egy dobozban végzi, Agnes pedig magával viszi Myrát.

Itt már azt a Pritkint kaptam, akit annyira megszerettem, igaz, még mindig nagyon morci és morózus, de legalább nem tűnik hibbantnak. Mac tetkói nagyon ott vannak, főleg az állandóan rohangáló kis gyík, és a lapra hajtogatódó tetoválószalon se semmi.(ha jól emlékszem, ezek az első olvasáskor is megragadtak bennem.) Meg aztán arra is rájöttem, hogy a nagy felfedezésem, hogy kicsoda is Billy Joe, valószínűleg megállja a helyét, volt ugyanis egy elrejtett utalás, hogy Billy olyat is tud, amit nem tudhatna. Na, hát szerintem azért.
A geis, amikor kitör... jaj, hát azok a részek nagyon jók. Meg úgy az egész.
Folyt. köv.