KEMÉNYFEDÉL

Először is, bocs mindenkitől, a kommentelés mostanában picit nyűgösebb lesz, megtalált egy spamgyár, és amíg le nem száll rólam, addig ki kell silabizálnotok azokat a lehetetlenül egymás mellé pakolt betűket.

A másik meg.
Hát én ugye eléggé hadilábon állok a Könyvmolyképzővel. Nem tetszik a marketingjük, nem tetszik sok minden, leginkább az nem, hogy felvásárolnak egy rakat könyvet, aztán meg ülnek rajta, ahelyett, hogy kiadnák. És tudjátok mit? Pont nem érdekel, hogy válság van. Nálam is válság van, nem is kicsi, de ha kell valami, akkor azt megveszem. Mint ahogy most is megvettem volna az Üvegtrónt és a Hounded-et (direkt nincs link a honlapjukhoz, így jártak.) Ráadásul ezt már akkor is játszották, amikor még válságnak híre hamva se volt.
Erre mi van?
Hát, bocsi, de papírhiány van a nyomdában, így azt most nem adjuk ki, majd ősszel.
Az a majd ősszel az általában karácsony lesz, HA szerencsénk van, és nem a következő könyvhétre vagy karácsonyra fognak gyúrni. Mert ugye ez így szokott kinézni. Évente kétszer adnak ki könyvet, mintha máskor nem vásárolnának az emberek. A lehető legrosszabb stratégia, ugyanis havonta kevésbé megterhelő egy-két könyvet megvenni, mint egyszerre húszat, mert azért más kiadók is vannak ám a világon, akik adnak ki jó könyveket. Sőt.
És baromi röhejes az indok, hogy papírhiány van a nyomdában. De most komolyan... ne már. És pont egyetlen kiadó jópár könyvére nem jutott papír. Egy nyomdában.
Én meg nem tudok könyvelni, bocsi, elfogytak a számok.
Biztosan hatalmas szükség van a filmes borítójú World War Z újbóli kiadására, hiszen az előzőt már hónapokkal ezelőtt elkapkodták, ugye? (Nem, egyáltalán nem.) És persze feltétlenül meg kell jelennie keménykötésben is, mert hát abban hatalmas üzlet van, gondolom, rajongók ezrei követelték, hogy nekik úgy kell, mert ha nem, akkor hajjajlesz.

És egyébként meg fene bánná, hogy mik nem jönnek ki most, csak akkor minek belobogtatni egy olyan listát, aminek csak a felével bírnak el, és mindez egy héten belül derül ki? Vagy ez is újabb hülye marketing, hogy elhúzzák a mézesmadzagot, egyen csak a fene minket? Nem, szerintem ez szimplán csak szívatás.

Én a megbízható, kiegyensúlyozott kiadókat szeretem. Cor Leonis. Igen, tudom, sűrűn vannak nálam emlegetve, de ez van. Ők egy jó kiadó, és mielőtt Chance meg Moning kikötött volna náluk, akkor is jók voltak, csak akkor senki nem figyelt oda rájuk. Most meg egyre több jó könyvet jelentetnek meg, sok ember szeme rajtuk van, és szerencsére még nem kellett csalódnom bennük. Chance csúszik, de tisztességesen meg volt indokolva, és nem a papírhiányra fogták. És semmiképpen nem kell fél-egy évet várni, hogy megjelenjen. De tudjátok mit? ha mégis csúszna egy évet, nekik megbocsájtanám. (de remélem, nem fog.:D)
Vagy ott van az Ad Astra. Kiegyensúlyozottan teljesítik, amit ígérnek, nem árulnak zsákbamacskát, lehet hinni a szavuknak. De ugyanez igaz az Agavéra, a Delta Visionre, és még sok másikra is. A Könyvmolyképző nyilván szeret különcködni, bár véleményem szerint van az a sor, ahonnan nem érdemes kilógni.
Szóval egy picit felbaszta az agyam ez a papírhiány, tisztára disztópikusnak érzem azóta a világomat, hogy ezt elolvashattam.

No, ennyi volt a dühöngés, és mint ahogyan egy kedves kommentelő megjegyezte, nálam a pucér pasik a látogatottság növelését szolgálják, kaptok egyet most is, hátha nem elég érdekes a napi kiengedett gőzöm. :>
(Titti kedvééért bevállalok egy picit nagyobb látvánnyal szolgálót.;)

Nem mondanám, hogy ez olyan igazi elfeledett könyv lenne, de talán azért nem tűnik annak, mert elég sűrűn rápillantok a polc előtt császkálván, na nem azért, mert annyira szépek, sőt, szerintem elég csúnyácska könyvek, inkább csak jó helyre pakoltam őket. És PuPilla kalandja egy hard sci-fivel eszembe juttatta, hogy ha kedvet akarok neki csinálni valami igazán remek könyvhöz a műfajon belül, akkor erről kell írnom.

Úgy ismerkedtem meg Herberttel, hogy az egyik gyerekkori ismerősöm olvasta a kosárpályán. Ugye eleve kosárpályára azért megy az ember, hogy kosarazzon, vagy legalábbis társadalmi életet éljen; namost ő leült közénk, és halált megvető nyugalommal olvasta, semmi nem tudta kizökkenteni. Naná, hogy engem is érdekelt, ugyan milyen lehet az a könyv, amiben ennyire el lehet merülni. Aztán jól kifaggattam, és el is bizonytalanított, amikor kiderült, hogy sci-fi, mert amivel addig megpróbálkoztam, az mind halálra untatott. De már akkor is vállalkozó kedvű voltam, úgyhogy beszereztem az első részt, ami akkoriban elég könnyen ment, viszont a folytatásaival bajban volt. Beletelt jónéhány hónapba, mire összevadásztam a sorozat köteteit.

Nagyon részletes leírással ennyi év távlatából már nem tudok szolgálni, sajnos, de azért megpróbálkozom összefoglalni a lényegét.
Paul Atreides a főszereplőnk, akivel még gyerekként találkozunk, ő lesz az, aki megszilárdítja az Atreides-ház hatalmát, nem is akármilyen áron. Nem is tudom, hogy szokás ezt újabban nevezni, űropera, epikus sci-fi? Hosszú az idő, ami elvezet Paul gyerekkorától sok nemzedékkel későbbi utódai életéig, és közben szerencsére van elég idő rá, hogy megismerjük egy űrtársadalom felépítését, politikai összetettségét, a hatalomharcokat, a mindennapi életeket az úri házakban és a sivatagban. Remek karaktereket alkotott Herbert, és egy vallást, a Bene Gesseritet, amiben egyszerre összpontosul a hatalom két alappillére: politika, ami a valláson keresztül irányít, plusz a misztika, amin keresztül remekül lehet manipulálni a jónépet, értelmi színvonaltól függetlenül.
Szerintem egy mestermű minden szempontból. Egyrészt az Atreidesek karaktere, és több ezer éves lavírozásuk a szövetségek hálójában ámulatba ejtő, engem az ilyennel kenyérre lehet kenni, csak legyen nagyon okosan és logikusan megírva.
A férgek és a végtermékük, amiért öli egymást a nép, a fűszer, szintén egy olyan szál, ami soha nem lesz unalmas. Herbertnek sikerült ezt a részét úgy végigvinni, hogy mindig hozott valami újdonságot. Ugyanez igaz a Bene Gesseritre, és arra, amit képviselnek. Ők adják a könyvhöz azt a pluszt, amit a legtöbb sci-fiből általában nagyon hiányol a fantasy-kedvelő énem. Itt helye van, és tökéletesen illeszkedik az űrbeli léthez, és ehhez a szövevényes politikai hálóhoz.
Azt hiszem, a Föld, mint múlt, vagy mint valaha létező elem nincs is benne megemlítve, de nem is hiányzik, hogy az űrbeli népségnek valami Földhöz kötődő gyökere legyen. Léteznek, élik a maguk kis életét, ami eléggé hasonlatos a miénkhez, csak mások a perspektívák. Az űrbeli lét mindig kinyitja a kapukat térre és időre, és Herbert úgy él a lehetőségeivel, hogy egyetlen percre sem éreztem magamtól idegennek ezt a világot.
Megjelent egy rakás folytatása is (természetesen ki kell használni a világ adta lehetőségeket), de ezeket már csak Herbert nevével fémjelzik, nem ő írta őket, nem tudom, milyenek lehetnek.

És mivel szó volt róla, hogy esetleg konkrét személyeknek is ajánlom a könyvet, akkor most próbálom összeszedni, hogy kinek jönne be Herbert világa.
PuPi, neked mindenképp, csak hogy lásd, nem csak értelmetlen és sehová nem vezető gondolatmenetek lehetnek egy sci-fiben.:D
Szerintem szeretné még Pöfike (és Pöfi úr!) is, Ádám, Titti, Nita (ha még nem olvasta, nem tudom), amnaen, és Tibi, és persze PLibrum, bár nem tudom elképzelni rólad, hogy még nem olvastad. (meg persze mindenki, akit kihagytam, de felkeltettem az érdeklődését.:D)

Csöppet reménytelen az összes minket érdeklő kiadók könyvheti megjelenéseit összeszedni, mert van, akiknek még össze sem állt,  de most itt egy fb-os link a Könyvmolyképző megjelenéseihez.
Jó hosszú a lista, de engem ebből csak két könyv érdekel:

Megtaláltam piszkozatban ezt, még a régi blogról hoztam át. Jó rég volt, hogy ezt így összegyűjtöttük, hátha azóta tudunk még hozzátenni.
Jé, még polcot is csináltam neki a molyon, ott sokkal több van: campus-nyilt-polc

II. András király keresztes hadjáratot indít a szentföldre, ehhez a csapathoz csatlakozik Ketel, a feltörekvő, hatalmas termetű várjobbágy. Kicsit a múltja elől is menekül, hiszen megerőszakolt egy nőt, megölte annak apját, és családja többféle hitének hála nehezen tud eligazodni a saját lelkében is.
A verbuváltak között ráakad két barátra, Bölényre, aki bölcs és tapasztalt harcos, és Vadászra, aki nevéhez méltóan igen jól bánik az íjjal, hiszen az ő szülőföldje töltötte fel a királyi éléskamrát vadakkal. Ők hárman (aztán később már csak ketten) igyekeznek segíteni a másikat, nem csak a szükségben, amikor megtámadják a hajókat a kalózok, de szellemileg és hitben is nevelik egymást, főleg Ketelt, akire nagyon ráfér a szellemi útmutatás.

Az író célja, hogy bemutassa a különböző kultúrák és vallások egymás mellett élését az 1200-as években, remekül sikerült. Ketel személyében egy hiteles ütközőpontot alkotott, akiben vegyül az akkori többhitűség a bizonytalansággal, hogy melyik is az igazi, és attól függően látja a dolgokat, hogy aki szemben áll vele, mekkora hatással bír rá. A dédapja táltoshite előtör olykor belőle, amit aztán elfed az apja keresztényi vesszőzése, de nem igazán tud dönteni, melyik is lenne a helyes út. Bölény és Vadász barátsága valamelyest terelik, de egyszerű lélek, többre mennek nála észérvekkel és a lelkiismeretére gyakorolt hatással, mint a hitbeli dolgokkal. Hamarabb szégyenli el magát Bölény szemeiben fellobbanó düh vagy csalódás hatására, mint bármi más miatt.
Már a hajón is mindenféle népség összevegyült, de aztán később, amikor a három barát elszakad a seregtől, és megkezdik vándorútjukat, különféle kultúrákba botlanak. A Szentföldig ugyan nem jutnak el, de járnak egy szeldzsuk halászfaluban, Bizáncban, ahol az ortodox katolikusokat ismerték meg, de mindenhol nyilvánvaló volt, hogy Ketel pogány hittel keveredő kereszténysége eléggé kilóg a sorból. Családi öröksége sokszor kihúzta a bajból, és a haza felé tartó úton sok dologra rájön önmagával kapcsolatban is, míg végül nem lesz benne kétség, mi is az ő útja..

A regény egy hatalmas kaland a középkori világban: dézsmabehajtás, háborúra készülődés, hajózás a tengeren, kalóztámadás, menekülés, párra találás, rabszolgaság, menekülés, halál és szerelem, keresztül a fél világon át. Megtudhatjuk mit ettek, hogyan öltözködtek, hogyan éltek az egyes népcsoportok, milyen atrocitásokkal kellett nap mint nap megküzdeniük akár helyben éltek, akár utaztak. Rengeteg a vérontás, a harc, mindenhol ellenségek lesnek, és egyik szereplővel sem bánik kíméletesen a Rozsnyai úr által rámért sorsa.  Az írónak remek mesélőkéje van, teljesen bele tudtam feledkezni ezekbe a kalandokba, észre se vettem, és már ki is olvastam.
Az egyetlen bajom az volt a könyvvel, hogy a legtöbb párbeszédet erőltetettnek és sokszor természetellenesnek éreztem, bár nem kizárt, hogy a régies szöveg keltett bennem ilyen hatást. (na meg az, hogy folyamatosan a 20-as évek beszédstílusában hallottam mindezt, fogalmam sincs, miért.) Mindenképpen ajánlom azoknak, akik szeretik a harcos-kalandos történelmi regényeket, egész biztosan nem fognak csalódni.

És egy kis ösztönzés a hölgyolvasóknak: akik szeretik a keménylegényeket, nem riadnak a bélontástól és a durva és egyszerű lélektől (meg egyébként a részletes és komoly történelmi háttértől), azoknak javaslom, hogy semmiképp ne hagyják ki, Ketel alakja ugyanis remekre sikerült. Egy hatalmas termetű, barbár harcos, és bár a végére kicsit viharvert lett szegény, így nem hiszem, hogy romantikus álmodozásra alkalmas lenne, viszont mégis olyan magával ragadó és letaglózó a személyisége, hogy emiatt érdemes vele megismerkedni. Biztos vagyok benne, hogy az írónak semmiféle szándéka nem volt arra vonatokozóan, hogy vele toborozzon magának női olvasókat, viszont szerény véleményem szerint kár lenne, ha elkerülné azokat, akik képesek felfedezni a rajongható embereket egy történelmi regényben is. Nem kell ahhoz démonnak vagy vámpírnak lenni, hogy ámuldozzunk a férfikarakteren, elég, ha egy bivalyerős, nehezen kezelhető, könnyen bedühödő katonáról olvasunk, aki félisten módjára aprítja az ellent, és nem riad meg a veszélytől. Kétségtelen, hogy egy urban fantasyban hamarabb lehet felfedezni valakit, akiért rajonghatunk, vagy legalábbis helyénvalóbbnak tűnik, de Ketel semmivel sem marad el az ilyen szereplők mögött. Sőt. Ő a mi saját, különbejáratú nagydarab táltos-harcosunk.:)

Benkő László: A spanyol grófnő


Pergel Zsolt: Halálgyár

A szokásosnál kissé türelmetlenebbül álltam ehhez a regényhez, ami igazán nem a könyv hibája, kicsit besokalltam a YA-disztópiáktól, és azért az egyik könyvnek sem tesz jót, ha a Szabaduláshoz hasonlítom. Nem ugyanannak az olvasóközönségnek íródott, úgyhogy próbálom ilyen szemmel nézni a regényt, és elvonatkoztatni egy remekműtől.

A második világégést követően az emberiség a föld alá kényszerült, és addig korcsosult a génállományuk, hogy már a felnőtt kor küszöbén meghaltak. Szóval ha úgy nézem, ez egy gyerektársadalom, ahol szinte mindenki a két végén égeti a gyertyáját. Gyorsan felnőnek, van, akiből nemző lesz, van, akiből vadász vagy építő, de mindenkinek jut valami feladat, amivel a közösséget szolgálja. Aki szabályt szeg, azt száműzik, és ettől a lehetőségtől mindenki retteg, mert odakinn élnek a valóban mutáns korcsok, akik az első adandó alkalommal széttépik őket.
A menedékek egymástól több napnyi járásra vannak, kereskedelmet folytatnak egymással, bár ennél szorosabb kapcsolat nincs közöttük. (de ha azt nézem, ebben a helyzetben ez egy nagyon is szoros kapocs.) Az irányítók a legidősebbek, legtapasztaltabbak, akik mereven ragaszkodnak a jól bevált szabályaikhoz, már a legapróbb ellentmondást sem tűrik el, így amikor a frissen felavatott Pikk és Fakó az első közös ellenőrző körútjuk után egy szomszédos menedék egyik lakójával térnek vissza, (ami azt jelenti, hogy megszegték a járőrözés szabályát), büntetést kapnak: a vak fiú menedékéhez kell eljutniuk, megtudni, mi történt, és megállapítani, miért változott meg a korcsok viselkedése. Amikor visszatérnek, szinte hősként ünneplik őket, ám az enklávé manipulatív szabályainak áldozatául esve száműzik őket a felszínre.

Amikor Pikk és Fakó felmentek a felszínre, bennem csak akkor tudatosult, hogy eddig a föld alatt voltak, viszont addig ennek szinte semmi jelét nem láttam, azon kívül, hogy még az elején megemlítette, hogy füstbe és sötétségbe  burkolózik a hely. Ugyanis mindezek ellenére úgy közlekedtek, úgy szemlélték egymást, és a környezetüket, mintha nappali világosság lenne odalenn, bár elképzelhető, hogy alkalmazkodott a szemük a sötéthez, csak megemlíteni felejtette el Aguirre. Meg nem is tudom, azért a mimikát  a sötétben nem lehet olyan részletességgel kivenni, mint nappali fényben, nekem ez egy kicsit több magyarázatra szorult volna.
Pikket kifejezetten utáltam, irritált a stílusa és ahogyan az eseményeket narrálta, Fakó viszont nagy kedvencem lett, vagány és talpraesett srác, aki mellett az ember biztonságban érezheti magát egy ilyen világban. Kósza meg egy különös alak, kíváncsi leszek, mit fog hozni a folytatás.
A karakterek egyébként érdekesen vannak megformálva - nagyon elnagyoltra sikerült a jellemábrázolás, mégis minden lényeges személyiségjegy átjön, és nem volt hiányérzetem, mert egy elég színes társaság keveredett ki belőlük így is.

Amit viszont nagyon hiányoltam, az a letaglózó hatás. Szerintem ez egy disztópiának lételeme kellene hogy legyen: a kiábrándulás, a sötét és nyomasztó jelen, a kétséges jövő; hogy amikor azokon a metróalagutakon járok, mögöttem a korcsokkal, érezzem, hogy feláll a szőr a hátamon, viszont Pikk mesélőkéjének hála annyi félelem került csak a sorok közé, hogy az mérhetetlen - vagyis semmi. Tökéletesen láttam mindent - kívülről, anélkül, hogy átélhettem volna, és nekem egy disztópiában kell az, hogy ne akarjak belegondolni, hogy efelé is haladhat a világ, ne akarjak itt élni, és így. Ehhez képest szívesen rohangáltam volna én is Fakóval meg Kószával, mert elég jó poénnak tűnt.
A történetben egyébként nincs hiba, nagyon pörög és mozgalmas, ha Pikk nem szállt el nagyon magától, imádtam olvasni, de amikor elemezgetni kezdett, meg magyarázgatni, azt nem bírtam. Valahogy ez a gyerekes örömködés afelett, hogy ő vadász lett, és maga a világ feltételezhető sötétsége és nyomasztósága nekem éles ellentétben állt, bár lehet, hogy pont azért hiányzott a depis hangulat, mert Pikk stílusa eltüntette. Az ő feladata lett volna, hogy ne egy izgalmas, kalandos utazásról olvassak, hanem a sötét jövőről, csak nem jött össze. Amikor már a felszínen voltak, hál istennek ez az 'én vadásznő vagyok, mindenféle dologgal, ami a vadásznői léthez, és csakis ahhoz tartozik' attitűd eltűnt, és átvette a helyét a világ és a túlélés szüksége.

Onnantól kezdve, hogy a felszínre értek, megváltozott a hozzáállásom a könyvhöz, valószínűleg azért, mert a felszín bemutatása sokkal jobban ment Aguirre-nek, mert ezt ismeri, míg a föld alatti létről viszont láthatóan nem sok elképzelése van. Innentől tudott magával ragadni a regény, eltűnt az erőltetett világkép, amit még az író sem tud elképzelni, és az ismerős terepen sokkal jobban meg tudta jeleníteni a világégés utóhatásait. Igaz, van benne néhány ellentmondás: a sötétségben való lét; vagy hogy Pikk hol tud olvasni rendesen, hol csak alig; de furcsa a helyenként kifosztatlan készlet az épületekben is. Jó volt olvasni, ahogy Pikk a felszíni dolgokra reagált, amikkel odalenn nem találkozott, így megnevezni sem tudta őket. Érdemes néha belegondolni, hogy hogyan éreznénk magunkat, ha megfosztanának bennünket olyan alapvető dolgoktól, mint a nappal és az éjszaka váltakozása, az időjárás, vagy egymás szabadon és bűntudat nélkül való megérintése.

Összességében a jófajta YA disztópiák közé tartozik, minden hibája ellenére, ami tényleg csak akkor szúr szemet, ha már tudjuk, mit is várunk el egy ilyen könyvtől. Az első felével szenvedtem, viszont a második felét már nem bírtam letenni, és várom, hogy mit hoz a folytatás. A kialakuló szerelmi akárhányszög egyáltalán zavart, nekem az lett volna a furcsa, ha nem történik ilyesmi. Mivel ezen mindenki fennakadt, azt hittem, hogy itt majd nagy szerelmi gyötrődések lesznek, hogy ki kit válasszon, de egyáltalán nem, csak finoman éreztetve voltak a hajlandóságok. Lehet, hogy majd a következő részben bedurvul, de ebben itt nem volt hiba.

A borító valami eszméletlenül jól néz ki.

Oscar aranyos, de súlyos személyiség: egy elhízott, sci-fi imádó, könyvmoly fiú. Ráadásul New Jersey-i gettóba szakadt dominikai család sarja, ami hátrányos helyzet a köbön. Az álma, hogy a dominikai Tolkien legyen, és persze, hogy megtalálja az igaz szerelmet.
Sajnos Oscarnak a saját egyéniségén kívül egy komoly akadály állja útját: a fukú, vagyis az átok, amely nemzedékek óta sújtja családját...
Misa Vainberg egy igazi orosz mackó. 160 kilós, lomha fiatalember, akinek amerikai a lelke, az útlevele viszont orosz. Miközben − apja jóvoltából − az amerikai Alkalmi Egyetemen diplomát szerzett, megízlelte az édes életet, és nem mellesleg, némi másodkézből való szexuális tapasztalatot is szerzett. Most azonban Oroszországban ragadt, és nem akarják visszaengedni. Ám a feneketlen orosz csüggedésben feldereng a fény: hamis útlevéllel kijuthat, ha nem is Amerikába, de legalább a kulturált Európába. Hogy ezt megszerezze, el kell utaznia egy a Kaszpi-tenger partján fekvő kis országba, Abszurdisztánba. Ez a parányi, olajkitermelésből élő ország az átmenet állapotában leledzik, a szocialista sarlóból éppen kapitalista rugóskés kovácsolódik. Misa belekeveredik az egymással viszálykodó nemzetiségek és hadurak harcába, miniszter lesz, keresi önmagát, keresi a szerelmet és keresi a huszonegyedik századi élet értelmét Európa peremén.
Az orosz származású, Amerikában élő Gary Shteyngart regénye akasztófahumorral megspékelt mai szatíra a különböző kultúrák, vallások és egyének egymás mellett éléséről a történelem szagos szelei közepette.

Meg kell mondjam, soha életemben nem gondoltam volna, hogy én Putneyt fogok olvasni. Olyan két-három évvel ezelőttig nem is hallottam a nevét, viszont élénken él bennem, hogy Amadea milyen értetlenül és megvetően mondta ki a nevét a telefonba, hogy mennyien szeretik, pedig.... megbeszéltük, hogy ő cukorszirupos női regényeket ír, és már láttam is lelki szemeim előtt szenvedő hősnőnket, akin csak egy daliás legény segíthet, úgyhogy gondoltam, talán inkább hanyagoljuk egymást.
Aztán persze már feltűnt, amikor megláttam a könyveit, hogy igen, ő az, és nem is jutottunk ennél tovább.
Hanem aztán, és itt jön a mesei fordulat, egyszer csak Gretty berajongott egy izét a facebookra. (olyan üzifélét, nem tudom, hogy hívják ezt ott. kezdő vagyok már pár éve, bocsi.) Engem az ő rajongása általában nem hagy hidegen, fogalmam sincs miért. Szinte hallottam a kacagását, hogy ez milyen jó, és ő rohan is olvasni, és higgyük el, hogy ez tényleg annyira jó. Amikor valaki öröme ennyire átmosolyog a képernyőn, azt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Gretty miatt olvastam én Amanda Quicket is, sőt, azóta is olvasom, igen, ugyanazt, már két hónapja, ámulva a könyv egyszerűségén és csodálva a hősiességemet, hogy nem vágtam még ki az ablakon, úgyhogy ezek után mit nekem Putney. Legfeljebb két könyvet olvasok a többi mellett párhuzamosan hónapokig. Mások is csinálják így. Vagy ráhagyom. Legfeljebb nem írok belőle posztot. Mert mégiscsak, én meg Putney? Hah. Visszautasítom, nem vagyok befolyásolható.

Onnantól kezdett érdekelni, hogy emlegettek benne egy Duncan nevű csókát, akiért lehet alélni, és mellesleg viharmágus. Ja, és skót, bár az a szóösszetétel hiányzik a könyvből, hogy Duncan kiltben, de ez persze nekem nem lehet akadály. Duncan kiltben volt, és mindenkit megnyugtatok, remekül játszotta a szerepét így is. De nem Duncannel kezdődik a regény, hanem a csúnyácska Gwynne-nel, akinek az apja Lord Brecon, a Tan Őrzőjének szolgálatában állt haláláig. Ők mágikus képességekkel rendelkeznek, és életüket az emberiség megóvásának szentelik, egyébként egy nagyon összetartó és egymást segítő Családot alkotnak. Lord Brecon hatalmas könyvtárat tartott fenn mindenféle mágikus iratokkal és könyvekkel, és bár Gwynne nem rendelkezett semmiféle látványos természetfeletti képességgel, a jósok úgy látták, neki rendeletetése van, így az öreg  a tiszteletreméltó korú, 70akárhány éves Brecon nem habozott feleségül venni a 17 éves kislányt.
Szerencsére nem részesültem ebből a morbid, 50 évnyi korkülönbséggel rendelkező házasság mindennapjaiból, mire Gwynne újra előkerül, már kinyílt a szépsége, és özvegy, kérők ostroma közepette él, akiket mindig nagyon kedvesen, de kategorikusan visszautasít. Aztán egy esőmentes napon találkoznak ő, meg Duncan, ami természetesen viharfelhővel és szakadó esővel járó egymásra találás volt, majdnem el is mosta Duncan figyelmetlensége Anglia első számú varázslónője kerti partiját. Elvégre ki ügyeljen a jó időre egy kertypartyn, ha nem egy viharmágus?

Remélem, érezhető, hogy ez azért nem egy csöpögős-romantikus mese királylányoknak, hanem egy nagyon ízlésesen és ötletesen megírt történelmi pararománc. Érezhető? Még nem, de majd mindjárt.
Az 1700-as évek Angliája egy érdekes terep, a polgárháború remek történelmi hátteret ad egy roppant bölcs és okos asszony, és egy nagy mágus vonzalmának, főleg, mivel az egyik skót, a másik angol, és mindketten hűségesek önmagukhoz és az elveikhez. Így kellene ezeknek egymásra találniuk. Még elképzelni sem túl egyszerű, nemhogy kivitelezni. Mert itt nem csak annyi a lényeg, hogy hagyja-e magát, és most, vagy várjon reggelig, itt sokkal több forog kockán, szinte már hiteles drámaiságot adva a történetnek - kihez legyenek hűségesek? De persze az, hogy egy termetre, erőre, mágiában és akaratban is hatalmas mágust kapunk, még nem jelenti azt, hogy híján lennénk romantikának: megkapó, ahogy próbálja magához édesgetni a tőle elég mereven elzárkózó Gwynne-t. Először egy kis ajándékkal, ami természetesen egy ritka mágikus könyv, aztán meggyőző szavakkal, és mindezt kitartóan, nem meghátrálva a sokadik visszautasítástól sem.
Komolyan drukkoltam nekik, hogy sose jöjjenek össze, mert olyan jó volt olvasni, ahogy Duncan teper, és kénytelen egyik stratégiát a másik után kidolgozni, hogy elnyerje magának Gwynne-t. Pedig elég egy tikkasztó nap, Gwynne máris a Viharok Ura után vágyik. Ó, ha Duncan ezt tudná, valószínűleg sose esne eső Angliában.
Szóval én drukkban vagyok, hogy jó sokáig kelljen harcolnia Duncannek, erre Putney egy olyan megszokott és sablonos fordulattal vágta tönkre ezt az egészet, hogy csak lestem. Gwynne-nek parancsba adják az Őrzők, hogy menjen feleségül Duncanhez. Nemááár... De most mééér?!
A nagy hódítás mögött ott van ugyanis a skót felkelés, ami az elején inkább csak látomásokban jelenik meg, és a látók a lehetséges végkimeneteleket latolgatják, és az utakat térképezik fel: Duncannek kulcsszerepe van a lázadás kirobbanásában, és Gwynne feladata az egyensúlyban tartása. És ezt Putney egy olyan semmitmondó és fantáziátlan húzással oldotta meg, hogy kivette az irányítást a két szereplő kezéből, engem jól pofára ejtett, ő gondolom nyugodtan aludt, hogy frappánsan megoldott egy problémát, az események meg ellenőrzés alá kerültek. Végül is a célját elérte, de innentől kétséges volt, hogy mennyire fogom én ezt szeretni.

Gwynne sem kevesebb könnyel vette tudomásul a dolgot, mint én, csak nekem nem kellett elköltöznöm, ő meg ment Skóciába.
Ahhoz képest, hogy tartottam tőle, hogy nagyjából a könyv hatodánál már megvolt az esküvő - úristen, ugye nem  fognak most már folyamatosan édelegni? mindenkit megnyugtatok, de, azt csinálták. egyfolytában -, végül egészen érdekesre sikerült a folytatás.
Mind a ketten izgalmasak személyiségek, mind a ketten másképp, és mivel Gwynne-nel megtörtént, aminek meg kellett történnie, ez behozott egy érdekes szálat a történetbe. A kezdeti kisebbségi érzés ugyanis elillant, Gwynne és Duncan egyenrangú párok lettek a mágia terén is. Ettől viszont az addig pikáns és tényleg nagyon visszafogottan erotikus regény még érdekes is lett, szinte vártam a fordulatokat, és hogy Gwynne mire képes, tud-e élni a hatalmával.
Úgyhogy végül el is felejtkeztem róla, mennyire felbosszantott Putney, mert végülis ez egy olyan húzása volt, amivel felpörgette az eseményeket, és gyorsan a politikai kavalkád közepébe csöppentünk.

(nem merek már többet írni, mert a blogspot cenzúrázza a túl sok betűimet, úgyhogy csak annyit még, hogy remek pihentető olvasmány. nem veszi fel a versenyt sem Moninggal, sem Chance-szel, de ha jó erotikus-misztikus-történelmire vágytok, ez a megfelelő könyv. vagy Barbara Erskine. és igen, tudom, a borító valami borzadályosan irtózatos, de attól a könyv még jó. )

Azért kicsi, mert kevesen vannak feliratkozva rám, azért kaphattam meg.:D No, ennek is van előnye.

Köszönöm a rámgondolást PuPillának, Reeának és Grettynek, na meg Zenkának (akinek meggyőződése, hogy díjakat gyűjtök, pedig nem is :D) nagyon kedvesek vagytok.:)
Olyan tip-top kis jellemzéseket kaptam, némelyik nagyon találó volt.:)



Szabályok:
1. Említsd meg, kitől kaptad a díjat, természetesen linkelve
2. Válassz ki 4 blogost, akinek a díjat tovább szeretnéd adni - de csak olyannak adhatod, akinek 200-nál kevesebb rendszeres olvasója van
3. Írj röpke kommentet a kiválasztott blogosoknak, hogy díjat kapnak tőled!

És már egy pár helyen elolvastam, de most meglepődve látom, hogy csak ennyi. Semmi kérdés, vagy feladat, senki nem kíváncsi semmire, nincs rólam-lista, meg semmi. Úgyhogy akkor ennyi.
És fogalmam sincs, hogy ki kapja. Ha lenne türelmem hozzá, a molyról vadászhatnék blogokat, akiknek alig van feljelentkezett olvasójuk, de azt most nem. Meg aztán mégiscsak olyan blogot illene írni, akiről tudom, hogy miért adom neki, ergo olvasom, abból meg nincs olyan sok.

A nehéz döntést követően rájuk esett a választás:
1. PL 1 - totál hasonló az ízlésünk. nagyon jól felépített érvelési rendszere van, szeretem, hogy jó hosszan ír, és mindenféle plusz infót összeszed. nagyon karakteres, nagyon férfias, de ez már a blogján is látszik.
2. PL 2 - a pár női oldala, igényes női ízléssel, és szintén roppant igényes posztokkal. ha műfajokban akarok kirándulni, vagy egyszerűen csak örömmel olvasni jó könyvekről jó posztokat, őt biztosan felkeresem.
3. Szeee - bár már nem hívja magát könyves bloggernek, azért nem bírja ki, és irkál, szerencsére. sokszor épp elég is annyi valamiről, amennyit ő közöl, van, amit nem kell túlbeszélni.
4. Ádám - az örök kedvenc. ő az a kategória, akinél még akkor is elolvasom a posztot, ha nem érdekel a könyv. szeretem a látásmódját, a tömörségét, ahogy olyan frappánsan láttatni tudja  a könyvek lényegét.

Kezdem azzal a kettővel, ami nagyon érdekel:

M.C. Scott - A király eljövetele (A Róma-sorozat 2. része)
Kr. u. 65: Sebastos Pantera, Néró császár kéme, mindennél veszélyesebb küldetést vállal. Magányos vadászként, alig néhány emberben bízva kell felkutatnia és a szigorú igazságszolgáltatás elé állítania a Római Birodalom legveszedelmesebb emberét. Az ellenfele nem más, mint Szaulosz, akinek lelkét személyes  természetű gyűlölködések és hamis hitek gyötrik. Szaulosz, aki most egy egész római provincia elpusztítását tűzi ki célul. A rendkívül éles elméjű, irgalmat nem ismerő embert egyedül a teljes győzelemről elképzelt víziója vezérli - nem törődve azzal, hogy hány ember halálát, és mekkora pusztítást hozna magával egy ilyen hadjárat. Kettejük között áll a berber Iksahra, a vadász. Szépséges és halálosan veszélyes nő, akinek el kell döntenie, ki mellé álljon, ha meg akarja bosszulni az apja halálát. A véres harcot egy királyi város palotája és egy sivatagi sziklaerőd falai között kell megvívni a két embernek, akik mindent megnyerhetnek -- és egy királyságot veszíthetnek el...
M. C. Scott Róma-sorozatának a második része ugyanazokat az izgalmakat, fergeteges akciójeleneteket és okosan felépített történetet ígéri, mint A római kém.
Agave



László Zoltán - Egyszervolt
A hatvani születésű, ám régóta Budapesten élő László Zoltán nem új szerző: az 1990-es évek legvége óta jelennek meg írásai, a 2000-es években pedig négy regénye is napvilágot látott a sci-fi és urban fantasy zsánerein belül. A Könyvhéten érkező Egyszervolt az eddigi legkiforrottabb, legambíciózusabb műve: a magyar népmesék ismert figurái elevenednek meg napjaink Budapestjében egy lebilincselően izgalmas történetben. Többek közt iratmániás hétfejű sárkányok, parlamenti képviselőket manipuláló óriások és a rettenetes kis gömböc jelenik meg egyik napról a másikra egy patológiai osztályon dolgozó fiatal férfi életében, aki emiatt ködös múltja és gyermekkora felfedezésére indul, a kalandját ráadásul tudományos fantasztikus utalások és legalább két potenciális barátnő kíséri.
Agave


Jönnek még:


Scott Turow: Ártatlan
A márciusban kiadott Ártatlanságra ítélve után Scott Turow a regény közvetlen folytatásában, húsz évvel az eredeti történet után tér vissza Rusty Sabich-hez, Kindle megyébe. Két évtizede Tommy Molto azzal vádolta ügyész kollégáját, Rusty Sabich-et, hogy megölte egykori szeretőjét, és Rusty, a vád képviselője egyszerre a vádlottak padján találta magát. Rustyt végül tisztázták, de a világrengető tárgyalásba kis híján mindkét férfi belerokkant. Moltót meghurcolták, és noha Rusty visszakapta a karrierjét, annál sokkal jelentősebb veszteségeket szenvedett.
A jelenben a hatvan éves Rusty, a fellebbviteli bíróság elnöke újabb rémálomra ébred. A felesége, Barbara gyanús körülmények között elhalálozik, és megint ő az első számú gyanúsított. Újra összefog hát karizmatikus védőügyvédjével, Sandy Sternnel, hogy a fiát, Natet meggyőzze ártatlanságáról. De vajon mit titkol előlük a fiú? Bombasztikus tárgyalás veszi kezdetét, melynek során nemcsak napvilágra kerül minden hazugság, féltékenység, bosszúvágy és az emberi lélek legsötétebb oldala, hanem Rusty Sabich és Tommy Molto egyszer s mindenkorra pontot tehet az igazság nevében vívott küzdelmére.
Scott Turow 2010-es regénye méltó folytatása az 1986-ban írt első résznek: bírósági jelenetei, szereplői és a jellemábrázolás a jogi krimik csúcsára helyezik az Ártatlant.
Agave

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó  (Anita Blake-sorozat 19. része)
Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban - már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró -, amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját. Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt...
Agave

John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről (50. évfordulós ünnepi kiadás)
Amikor Alec Leames utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről. Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leames-re van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe...
John le Carré regényét világszerte a kortárs angol irodalom egyik legnagyszerűbb alkotásaként tartják nyilván. A kiadó a regényt megjelenése 50. évfordulója alkalmából Falvay Mihály klasszikus fordításában adja közre ismét. A kötet ezen felül tartalmazza még a szerző két új írását is: az egyiket a nagy sikerű film létrejötte kapcsán írta, a másikat pedig annak alkalmából, hogy a regény fél évszázada jelent meg és vált a műfaj talán legnagyobb klasszikusává.
Agave


Jane Rogers - Jessie Lamb testamentuma
Nők milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse?
Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét?
A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen. 
Ad Astra




Lőrinczy Judit - Ingókövek
Sztálingrádot elátkozta a neve. A németek és szovjetek több százezer áldozatot követelő csatájáról mindenki hallott már – ám a másik, melyet a város és a halál vívnak egymással, évszázadok óta folyik, és mind a győzelem, mind a vereség lelkekbe kerül… Wilhelm Galler, a magányos mesterlövész életre kelő szobrok és különös látomások között bolyong a néptelen városban; Wolfgang Lindt hadnagy a lelkét elemésztő emlékek elől menekülne, ám Sztálingrád nem ereszti; Galina, a pilótanő a Volga túlsó partjáról száll az elátkozott vidék fölé; a sztálingrádi Vaszilij pedig ismeretlenné vált utcákon kísérti a sorsot – és próbálja lefizetni a végzetét. Négy ember, szembenálló felek, akiket azonban mégis összeköt a közös sors és a láthatatlan gúzs, amelyet Sztálingrád font köréjük.
Ad Astra


A szingularitás korában intelligenciánk egyre inkább nem biológiai alapokra kerül át, és billiószor hatékonyabb lesz, mint manapság. Új civilizáció hajnalán járunk, amely lehetővé teszi, hogy meghaladjuk biológiai korlátainkat és megsokszorozzuk kreativitásunkat. Ray Kurzweil, a Google fejlesztési igazgatója évtizedek óta a technológia jövőben játszott szerepének legnagyobb tisztelettel övezett és legprovokatívabb vizsgálója. Régóta hirdeti, hogy a számítógépek hamarosan elérik a legmagasabb emberi intelligencia szintjét, A szingularitás küszöbén című könyvében pedig szemlélteti a feltartóztathatatlan evolúciós folyamat következő lépését: az ember és a gép összeolvadását, ahol az agyunkba ágyazott tudás- és képességbázis az általunk létrehozott eszközök jóval nagyobb kapacitásával, sebességével és információmegosztó képességével ötvöződik.

Szépen lassan kinövi magát ez a recizős téma: Gretty ugye összehozott két nagyon jó posztot, egyet a recikérés indításáról, egy másikat meg a recik hatásáról, én most szeretném elmondani, mitől térek vissza bloggerekhez, mi az, ami vonz, és mi az, ami taszít. (és nem írom oda a véleményem után, hogy szerintem, mert hát ki más szerint is lehetne.)
Alapvető dolog, de látva néhány blogot, amit először meg kell említenem, az a sablon.
Ezzel indul minden blog: amikor megcsináltad, kiválasztasz egyet, vagy feltöltesz egy másikat, valószínűleg olyat, ami tetszik neked. (én most magamat direkt nem veszem alapul, mióta megtanultam belenyúlni a html-be, még valamikor az ősidőkben, azóta megbütykölök mindent, sőt, mondhatni állandó bütykülésben vagyok. mint a pasi meg az autó. ha nem nyúlhat bele, nem érzi jól magát.) Nem kell tudnod semmit a sablonról, elég ha azt megtalálod, hol és hogyan tudod lecserélni egy másikra. Valami olyanra, ami te vagy, esetleg olyanra, ami azt tükrözi, mire szánod a blogod, esetleg arra, ami épp szembejön veled, minden mindegy alapon.
Hogy miért fontos a kinézet?
Olyan ez, mint amikor találkozol egy idegennel, és megítéled - az is a külső alapján történik első körben, a belső az majd csak a sokadikra jön (már ha eljön egyáltalán). Meglátod, és megállapítod, hogy jól szabott öltönyt visel, és menő nyakkendőt, esetleg sportos, netán beleolvad a háttérbe, és totál felejthető. Ez az első, amivel szembesül egy látogató, és pont ugyanazt fogja látni, mint te - csak nézd meg te is a blogod külső nézetből. Lehet, hogy meglepődsz. Amiről úgy érzed, hiba, vagy rosszul néz ki, az valószínűleg úgy is van. De ha azt gondolod, hogy ez tökéletes, még az sem biztos, hogy másnak is az lesz. Szerencsére ritkán szembesülök kirívóan torz bloggal a hazaiak közül, mi szeretjük a színes-szagos, díszes (olykor már inkább csicsás, mint ízléses), de még akkor is kellemes sablonokat.
De vannak azok a sablonok, amiket én csak nemes egyszerűséggel szoc-reál típusnak nevezek: halál unalmasak, és ettől én roppant kellemetlenül érzem magam a blogon. Senki ízlését nem szeretném megkérdőjelezni (de ilyenkor azért megjelenik rajtam egy hitetlenkedő arcberendezés, hogy nemááár), mindenki olyan ruhát vesz fel, amiben jól érzi magát, de azért hálát adok az olümposziaknak, hogy ez csak nagyon kevés blogon fordul elő. Ez a fajta egyszerűség kimondottan ronda, bár tény, hogy az igénytelenség kényelmes, ez tagadhatatlan. És mint ahogy egy borítón ki tud mindenki akadni, ha nem az ízlésének megfelelő, pont ugyanez van ám a sablonokkal is. Persze, nyilván a tartalom a fontos, de a csomagolás messze nem olyan elhanyagolható, mint azt sokan szeretnék hinni.

Rengetegféle sablon közül lehet válogatni, szerintem a lényeg az áttekinthetőség (már ha valakinek van igénye egyáltalán arra, hogy normálisan nézzen ki a blogja, mert ez sem igaz mindenkire). Vagy ha mégsem áttekinthető, akkor látszódjon rajta, hogy érdemes végigbogarászni és felfedezni, hogy miket rejthetnek el így a szem elől., mert az tutibiztos, hogy az ilyen blogon akadnak érdekességek (viszont ebből meg kevés van). Ahhoz ugyanis, hogy egy bonyolult felületet ki tudjunk használni, egyrészt érteni kell picit a sablonhoz, másrészt rendelkezni kell olyan témákkal, amikkel ki lehet tölteni a felkínálkozó lehetőségeket.
De még az egyszerű (és ezen nem a szoc-reált értem, hanem az átlagos sablont) kinézeten is szeretem, ha valaki tudja, mi mire való, pl. a linkfal, vagy a menüsor, én ugyanis másét is használom, nem csak a sajátomat.
Szeretem, ha olvasható a felület, és gondolom, aki a gugliból esik be a blogodra, az is szeretné olvasni, úgyhogy nem árt, ha az ember ennek megfelel. Különben minek a blog, ugye, túl azon, hogy jó, ha van.
Ha tudni akarod, mit lát a beeső olvasó, ne a szerkesztői felületet nézd, hanem a külső felületet, amit bárki láthat. Nézted már úgy a blogod? Nézd meg.;)
Én egyébként nyitott vagyok bármiféle meghökkentő dologra, amit az arcomba nyomtok, de két dolgot viselek nehezen: a homályos, elmosódott képeket, kivéve, ha mondjuk direkt olyanra van fotózva, vagy photoshoppolva (ha te homályosnak látod, biztos lehetsz benne, hogy mindenki más is annak fogja), és a hatalmas betűméretet, ami már szinte kiabál rám.
(És ha ezt most Gretty írná, rátok szólna, hogy de a kiadók sem szeretik az ilyesmit nézegetni, de nekem fogalmam sincs, mit szeretnek a kiadók, és már annyi kérdésem van, hogy kénytelen leszek feltenni egyszer nekik.)
Nem olvasok el olyan blogon semmit, ahol a háttértől nem látszik a szöveg. Szeresd, ha neked ez így tetszik, nekem kiesik a szemem tőle, és nem fogom venni a fáradságot, hogy kisilabizáljam a szavakat. Aki rád talál, pont ugyanezt fogja érezni, és mivel rengeteg más választási lehetősége van, te pedig esélyt sem adsz magadnak, hogy megismerje az érdekes és vicces, netán okos és elgondolkodtató, esetleg nagyon is egyedi véleményedet, könyvélményeidet, továbbáll, te pedig olvasók nélkül maradsz. Persze ha magadnak vezeted, nekem így is jó, meg mindenki másnak is, legfeljebb feléd sem néznek.

Nézzük akkor a posztot.
Imádom a kedvcsináló bejegyzéseket,
Amikor úgy vannak csöpögtetve az infók, mint a filmek trailerében. Tudok is valamit, de mégsem tudok, de elkezd érdekelni, és még többet akarok tudni. Ehhez az kell, hogy senki ne mesélje el nekem a könyvet. Nem kell, felesleges, majd én elolvasom, és majd kiderítem, melyik szál merre bogozódik, és hova tekeredik. Az a jó poszt, ami kérdéseket hagy bennem, amire muszáj tudnom a válaszokat, és ezeket csakis a könyv adhatja meg.
És senki nem tolerálja az olyan indokokat a spoilerekre, hogy de te csak magadnak vezeted, hogy később is emlékezz rá. Ha már más is látja, onnantól már nem a fióknak írsz, de erre is van megoldás: titkosítani kell a blogot, és akkor nem fenyeget az a veszély, hogy rád szólnak, neked meg rosszul esik. Amint kicsapsz valamit a netre, az onnantól már mindenkié - ami nem azt jelenti, hogy bárki viheti, ezt azért szögezzük le, de látják, és véleményezni fogják.

meg a szórakoztató, figyelemfelkeltő bejegyzéseket.
A halálom, amikor valaki ledarálja a véleményét valami sablonszöveggel. "nagyon élveztem, mert nagyon jó, és érdekes meg izgalmas, meg vicces, meg szomorú", és ezt csűri-csavarja még néhány mondaton keresztül, ami persze néha elengedhetetlen, hiszen vannak érdekes meg izgalmas, meg vicces meg stb. könyvek, de sokszor bejegyzésről bejegyzésre csak ezt lehet olvasni. Ebből megtudom, hogy miért olvassam el? Nem, úgyhogy nem is fogok vele foglalkozni. Visszautalva az előzőekre, keltsen bennem izgalmat már a poszt is, hogy már akarjam is a könyvet, azonnal. Vagy ha nem a könyvet, akkor a bloggertől akarjak még többet olvasni.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden könyvről lehet szórakoztató bejegyzést írni. Ennek nagy mestere Zenka egyébként, hát ő még a legszarabb anyagból is olyan posztot tud összerakni, hogy az felejthetetlen. Ilyenkor komolyan hálás vagyok az íróknak, hogy képesek felvállalni a hülyeségüket, és írni kezdtek, ahelyett, hogy elmentek volna kutyasétáltatónak. De szerencsére elég sokan meglátják az ilyen könyvek vicces oldalát; nekem sajna nem mindig sikerül, hamarabb leszek ideges az értelmetlenségtől, minthogy röhögni kezdjek rajta. Természetes, hogy visszajáró olvasó leszek.
A lényeg, hogy ne aludjak el a bejegyzésen (igen, a sajátomon se. az átszerkesztés előtt ezen a poszton is ásítoztam, aztán úgy voltam vele, fene bánja, nekem már úgyis mindegy, írom, ahogy jön.), rázzon fel, döbbenjek meg, nyeljem félre a teám, botránkozzak meg.
Sőt, mondok még valamit. Érje el, hogy gondolkodjam másképp valamiről, mint ahogyan Angelika elérte, hogy baromira olvasni akarjak egy olyan könyvet, ami magyarul valószínűleg soha nem fog megjelenni, és amit a posztja előtt vulkánba dobtam volna, hogy még hamuja se maradjon. Most viszont akarom. Ennél tökéletesebb posztot és hatást el sem tudok képzelni.

Milyen a jó poszt?
Gondolatokat ébreszt, indulatokat generál. Olykor mocskos és trágár, olykor meg inkább romantikusan szépelgő, esetleg keresetlenül egyszerű, vagy hatásvadász. Hat az emberre. Nem véletlen, hogy a legolvasottabb posztok az indulatból születettek, amikor kitör a szenvedély, és lesz ami lesz alapon, ki is kerül a képernyőre. De bizony ez lesz az a poszt, amivel a kiadók nem feltétlenül kampányolnának, mert a nyomdafestéket nem tűrő szavak lehet, hogy kiváltják a kellő hatást, de ezt egyetlen kiadó sem fogja felvállalni, bármennyire is kedvcsináló.

Legyen hosszú. Ne legyen hosszú.
Erről mintha már írtam volna valamikor. Namost ez az a kívánságom, aminek alig lehet megfelelni.:D Vagyis inkább azt mondanám, hogy könyv és bloggerfüggő, kinél hogy szeretem. Ha el akarok olvasni egy könyvet, akkor a rövid posztokat szeretem. Ha viszont eszemben sincs kézbe venni, felőlem az egész történet el lehet mesélni, jó hosszan, kifejtve a legapróbb csavart és mozzanatot, az a poszt engem érdekel.
Ellentmondás? Az hát. Nehéz elválasztani a bloggert meg az olvasót egymástól, aki szerint egyrészt úgy kell kedvet csinálni, hogy ne meséljenek semmit, másrészt meg, hogy ne kelljen minden könyvet elolvasnom, időnként nagyon is jól jönnek a hosszú, kifejtő posztok. Nálam azért nem lehet mesélő bejegyzéseket olvasni, mert én inkább kedvcsináló blogger lennék szándékom szerint, és eleve feltételezem, hogy azért nézi meg valaki a posztom, hogy megtudja, kell-e neki a könyv, és nem olvasónaplót vár.

Számos értékelés.
Ezzel hadilábon állok. Nálam hol van, hol nincs, kedvfüggő, de másnál is, hol nézem, hol nem. Van, ahol a rafkós szöveg félrevezető, ott a számokra támaszkodom, de ehhez ismerni kell a bloggert, az olvasó meg, aki egy kicsit el van veszve a blogok tengerében, kénytelen lesz az ösztöneire hagyatkozni. Nem baj az, néha mellé kell nyúlni, akár pozitív, akár negatív irányba. Jót tesz az önálló véleménynek. Megjegyzem, ilyen félrevezető csak a nagyon intelligens blogger tud lenni. Mindig csodálattal adózom ezeknek a bejegyzéseknek, de tényleg. Én sose tudnám ezt így.
Ha számot látok, egyetlen számra vagyok kíváncsi, egyetlen olyanra, ami tükrözi a könyvet, és a hatását.
Hogy a borító ötös, de a fülszöveg alatti írói aláírás csak hármas, a köszönetnyilvánítás négyes, a drámaiság meg kettes, a szereplők meg ötös... őszintén, ez ki a fenét érdekel? Mert lehet, hogy nekem a borító messze nem ötös, és akkor már nem hiszem el, hogy a drámaiság csak kettes, amellett, hogy a szereplők meg ötösen viselkedtek. Megboldogult irodalomóráimra emlékeztet ez a fajta értékelés, amikor nekem kellett ízekre szedni a költő gondolatait, holott nem is beszéltem vele előtte. Nem kell szegény könyvet felboncolni, az aprólékos elemzést bízzuk az olvasókra. Mármint a könyv olvasóira.

A vélemény.
No igen, itt kezdődhetnek a problémák, mint ahogy azt már előzőleg írtam.
Vegyük a reciket. Nekem nagy parám, hogy véletlen megsértem a kiadót a poszttal. Merthogy lehet, hogy egyébként ott mondom el a véleményem, ahol és ahogy akarom, a poszt nekem ebből a szempontból szent és sérthetetlen, ha reciről van szó. Az egyéb véleményem sehova nem posztolja ki senki, ellenben a reciposzt reklámanyag. És azt kell mondjam, hogy sokszor pont emiatt unalmas is, legalábbis nagyrészt. Van, aki azt mondja, hogy neki mindegy, hogy reci vagy nem, ő ugyanúgy leír mindent - megjegyzem, ez nem igaz. A recinél mindenki óvatos, és csak a törekvést látom, hogy ugyanolyan felszabadultan írjon, mint a nemreciről. Magamnál is, természetesen. És ez így van jól.
Hogy miért? Elég ha csak visszagondolok a Világok peremén-re. Ha ez reci lett volna, tuti le nem írom, amit a kiadóról gondolok, holott a hibák mindenkinek szemet szúrnak, aki a könyveket kézbe veszi. Mert végülis kinek a hibája, hogy a könyvek teli vannak értelmetlen mondatokkal, elgépeléssel és szóismétlésekkel? Nyilván nem az enyém, ez a kiadó sara, mégis, ezt leírni egy reciposztban nem illendő, főleg nem így. Erről ilyenkor mélyen hallgatunk, esetleg gyengéden utalunk rá, hogy na, azért láttuk mi, hogy valami nem oké.
De ha nem reci?
Akkor minden belefér. Mármint feltéve, ha nem akarunk később kapcsolatot az adott kritizált kiadóval.:D
Egyébként nekem egy-két hiba még fel sem tűnik. Odaolvasom, ami hiányzik, magyarítok is akár, sőt, már fordítanom is kellett, de látszik, hogy ez most véletlenül benne maradt, vagy egyszerűen nem foglalkoztak vele, csak összecsapták, hogy haladjon a dolog.

Jó látni, hogy a bloggerek viszonylag kiegyensúlyozottan írnak. Tudom, hogy kihez menjek, ha egy biztos, a lehetőségekhez képest objektív, de összeszedett és megindokolt véleményre vagyok kíváncsi (amit hosszútávon, folyamatosan olvasni unalmas, viszont mindent megtudok belőle, amit akarok), vagy ha nagyokat akarok röhögni, esetleg nem akarok elolvasni egy könyvet, de érdekelne, miről szól elejétől a végéig.
Amitől visszajáró olvasó leszek, az az egyediség. Ha egy jelzőt lehet aggatni a bloggerre, az már jó, akkor tuti, hogy megjelenik a személyisége a blogon is. Ha valakit egy-két szóval jellemezni lehet, az már biztosan rendelkezik olyan vonzerővel, amitől egyre több olvasója lesz.

Megmondjam a tutit?
Az a blog a legjobb, ahol otthon érzem magam, ahol úgy kerül hozzám közel a blogger, hogy azt sem tudja, közel került, ami szórakoztat, és formál - ízlést, látásmódot, érdeklődési kört.

Nehéz ma már kitűnni a tömegből, de nem lehetetlen.
Határozd meg magadnak, mi a célod a blogolással: ha a reciket akarod, fogd vissza magad, mert adott esetben tiszteletlen is lehetsz, akaratlanul is, ezért cserébe légy tisztában vele, hogy mindenki látni fogja, nem adod teljesen önmagad, egyenposztokat fogsz írni, viszont lesz egy rakat ingyenkönyved.
Ha az olvasókra hajtasz, nagy magánkönyvtárad van, nem érdekelnek a recik, és fogalmad sincs, milyen kiadók vannak az országban, ne félj őszinte és egyedi lenni, mert tuti kifizetődik.