Amanda Stevens - A birodalom - Keményfedél

2013/11/17

Amanda Stevens - A birodalom

Amanda Stevens paranormális-romantikus sorozata, a Sírkertek királynője folytatódik. A halottlátó temetőrestaurátor, Amelia Gray egy újabb megbízatást kap, ami majdnem az életébe kerül. Ezúttal ugyanis egy tó mélyére süllyedt ódon temető női kísértetei kérik a segítségét, miközben a látszólag csendes kisvárosban feltűnik a Gonosz, és ördögi tervet eszel ki...
Kiadja az Athenaeum

A fülszöveg kellőképpen szűkszavú, ami elég szerencsés, mert sorsfordító dolgok történnek ebben a kötetben. Akár nekünk is azok lehetnek, mert ha én ezt a könyvet időben elolvasom, teszem azt olyan 25 éve, tutibiztos, hogy kitartok amellett, hogy mégiscsak régész leszek, netán antropológus, de egészen biztosan másfelé kanyarodott volna az életem.
Amelia tehát elhagyta Charlestont egy újabb munkáért, ami Asher Fallsba szólította. Ahogy betette a lábát a világtól elzárt aprócska városba, mindenki élete felbolydult.
Már az első részben is szimpatikus volt, itt viszont már kifejezetten megszerettem.
Először is 27 éves létére nem akar egy végtelenül naiv, buta lánykának tűnni, aki nem vár másra, csak a hercegre, hogy így vagy úgy, de kimentse a gonosz karmaiból, és ha már az egyik herceg veszélyt jelent rá nézve, akkor ott a másik, az is jó lesz.
Tényleg egy erős, határozott, karakteres nőalakot sikerült a személyében megformálni, aki nem elég, hogy szellemeket lát, még a munkája is végtelenül érdekes. Egy kicsit sajnáltam, hogy ebből most igazán már nem jutott nekünk, de a történtek a háttérbe szorították a munkát, így semmi plusz infóval nem látott el bennünket Stevens a sírok restaurálásával kapcsolatban.

Ott van először is a temető, Thorngate. Kettő van belőle, a régi víz alatt, épp a szállása partját nyaldosó tó fenekén, a másik, az újabb, szabadon ugyan, de elhanyagoltan, amit rendbe kellene, hogy hozzon. Viszont minden összeesküdött ellene, mert a munkával alig halad, folyamatosan érzi, hogy figyelik, és határozottan a sarkában van valami nagyon sötét és vészjósló, ami mindenkire csak bajt hoz.
Ez a sötét erő lesz majd a titok nyitja, vagyis mégsem, mert még mindig nem tudjuk, mi az, viszont megtudjuk, miért van jelen, és mi a dolga.
Megismerkedtem jópár kisvárosi emberrel, volt, aki minden negatívuma ellenére szimpatikus volt, volt, akitől a bájos mosolya ellenére is a hideg rázott, és persze, mint az ilyen kisvárosok esetében, mindenkinek megvan a maga kis titka, a sötét múltja. Hogy én miért nem tudok ilyen emberekkel összefutni, fogalmam sincs, de olyan jó volna valaki más titokzatos és veszélyesnek ígérkező múltján agyalni, és kutakodni kicsit. Rá kell jönnöm, hogy csupa unalmas ember vesz körül, a legnagyobb titka meg mindegyiknek az, hogyan és mennyit csalt el a vállalkozásában. Semmi múltbéli mocsok, veszélyes felmenők, titokzatos pletykák. Mondjuk nem is csoda, gyökértelenként mindenhova csak betérek, az ilyen mélységes dolgok tudójának viszont ott kell élnie egy helyen sokáig, szóval lehet, hogy mindenkinek megvan a maga kis titka, csak nem látszik elsőre. (a félrelépéseket most nem veszem ide, az olyan állandó, mint az eső vagy a napsütés, ehhez nem kell messzire utazni.)
Kicsit mellébeszélek, de annyi minden történt: Amelia talált egy megcsonkított kutyát, akit befogadott, és aki az őrzője lett, megismerte a múltját, megismert három boszorkányt, látott hexeneket (falra rajzolt okkultista jelképek), majdnem szeretkezett egy vízesésnél, közel engedte magához a gonosz, és látta a víz alatti temetőt. Közben üldözték, összevágták a rózsabokrok, elveszett egy babérerdőben, és majdnem kinyírták, aztán majdnem lezuhant a szikláról, aztán meg majdnem a tóba fulladt, meg majdnem rázuhant egy ház... szóval mozgalmas pár hét volt ez neki.
Közben Charlestonban Devlin hiányolja, és azt hiszem, ezekkel a tapasztalatokkal, amiket Asher Fallsban szerzett, röhögve legyőzi azt, ami ott vár rá.

Nem tudok elmenni szó nélkül Thane alakja mellett.
Bár romantikus-szellemes kalandregényként címkézik, igazából nincs benne túl sok romantika. Stevens úgy tudja megrajzolni ezeket a pasikat, ami miatt meg kell hajoljak előtte.
Thane férfias, erős jellem, de nem az a bugyinedvesítő, amit megszoktunk újabban. Ő valahogy (meg Devlin is, de ő most nem szerepelt) azokat a klasszikus férfialakokat testesíti meg, akik ott állnak a nő mellett, csendben és méltósággal szeretnek, nem akarnak mindenáron hanyatt dönteni senkit, és nem attól férfiak, hogy méteres falloszuk van. Bátrak, célratörőek, ha kell agresszívek, de nem akarják leigázni a nőt, hanem hagyják nőnek lenni. Nincs perverzió, és az a kevés erotikus érintkezés is, ami van, nagyon látványos, és érzékelhetően perzselő, de ettől még senki nem fogja magára rántani a párját. Visszafogottnak épp nem nevezném, de inkább a szereplőkre gyakorolt hatást érezzük, és nem célja, hogy az olvasó is beinduljon. Thane is nagyon szimpatikus volt, bár más habitus, mint Devlin, és nagyon tetszett, ahogy Amelia ezt a helyzetet kezelte.
Eszembe sem jutott a szerelmi háromszög, bár így visszagondolva a történet éppen magában hordozhatta volna, de örülök, hogy nem használta ki az alkalmat Stevens.

Minden figyelem Ameliára és Asher Falls szellemeire irányul, a teremtményekre és a múltra, ami mindenki életére rányomja a bélyegét, még azokéra is, akik akkoriban nem is éltek. Nem tudom, Amelia új szövetségese előkerül-e még a következő részben, de jó lenne viszontlátni őt is, Thane-t is, és megtudni, mi lett velük és a várossal, és az ott rejtőző gonosszal.

Share this:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Keményfedél. Template Designed by OddThemes - WP Themes