„Az író egy lépéssel mindig az olvasó előtt jár, amitől a Soha már egy olyan könyv lett, amiben könnyű elmerülni, rágódni rajta és ízlelgetni.”
–New York Journal of Books
Isobel Lanley, a pom-pom lány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varen-nel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra.
Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a virág, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai?
Könyvmolyképző
Ha már elolvastam, akkor csak írok róla.
Varen fura fazon. Gót is, emós is, és van egy különleges képessége: a történetek, amiket leír, megelevenednek egy másik világban. Ez a másik világ aztán igyekszik betörni a mi világunkba, de hogy mi célból, azt nem egészen értettem. Poe a kapocs a létsíkok között: ezen a világon dolgozatot írnak róla, a másikon meg Poe történetei játszódnak le a legvéresebb valóságukban.
Van egy Reynolds nevű fazon, aki nagyon titokzatos, és hogy pontosan kicsoda, arról fogalmam sincs, azon kívül, hogy Poe utolsó másodperceiben állítólag az ő nevét mondogatta, de úgy tűnik, ő irányítja a háttérből az eseményeket. Amolyan szellem-renegát, aki, ha már ott ragadt a síkok között, próbálja lefoglalni magát valamivel.
Azzal, hogy a kiközösített és fura Varen és Isobel együtt kénytelen írni a dolgozatukat, Varenben megváltoznak a dolgok, és ez hatást gyakorol mind a két világra.
Isobelt mindenféle hangok követik, szárnysuhogás, dobogó léptek, suttogások, sőt, még szellemek is, a másik világon pedig felforgatja a dolgokat a jelenléte, és már semmi nem úgy megy, ahogy a királynő, Lilith szeretné. Mert ha már jönnek a démonok, akik egyébként porcelánként törnek össze (van nem kis Twilight-áthallás, nem?), akkor ki is lehetne más az anyjuk, mint Lilith, Isten egyik első és leggonoszabb teremtménye.
Az egyetlen remek ötlet ebben a könyvben az Poe és a megelevenedett történetei voltak. Az összes többi annyira klisés és bugyuta, hogy alapvetően szóra sem lenne érdemes. Isobel cheerleader, és jó amerikai módjára ekörül forog az élete. Kicsit uncsi volt a folyamatos ugrabugrás bizonyítási kényszere, jobban tetszett volna, ha Poe-ban merül el ekkora lelkesedéssel, de szinte menekül a betűk és az olvasás elől.
A nem evilági teremtmények megjelenítésén nagyon jól le lehet mérni, hogy egy író mennyire akarja komolyan venni a saját történetét, mennyire készül fel belőle. Creaghnek nem sikerült. Én visszaadtam volna neki a kéziratot, hogy fusson neki még egyszer. Ezek a démonszerű akármik, amik füstté válva tudnak eltűnni a földben, hogy aztán máshol materializálódjanak, egyszerre voltak démonok, hullarablók (? a ghoul a megfelelő szó erre egyébként, de ehhez meg a fordítónak is tudnia kellene valamennyit ezekről a lényekről) és vámpírok. Érzek kicsi zavart az erőben, mert vagy egyik, vagy másik, de hogy így mind a három egyszerre... Ráadásul összetörnek. Anyám. Ezen a porcelántesten már Meyernél is kiakadtam, de hát a hülyeség ragadós.
Lilith meg egy óriási klisé, amit meglepő módon még eddig senki nem tudott jól felhasználni. Emlegetik, de nem tudnak vele mit kezdeni. Ádám első felesége egy hatalmas fekete lyuk az írói fantázia számára.
Viszont a stílusa nagyon jó a könyvnek. Már amikor a fordító is úgy akarta. Vannak időnként benne döbbenetesen egyszerű egész bekezdések, amit mintha egy gyerek fordított volna: szóismétlések, egyszerűen és bután összerakott mondatok. Mivel alapvetően nagyon gördülékeny, és tényleg élvezhető az egész, ezeken a részeken mindig meglepődtem. Ha eddig ment, ez a pár a tök egyszerű mondat miért nem?Aztán megint ment. Aztán megint nem.
Szóval megint elégedetlen vagyok, mert lehetett volna ez egy közepesnél sokkal jobb könyv is, de mégsem lett. Vannak kérdéseim (kicsoda Varen, Reynolds, kihoz-e valamit Poe halálból, mi a célja Lilithnek, stb...), de eléggé kétséges, folytatom-e a sorozatot. Annyira nem feszít a tudatlanságom.
