2016/01/06

Lev Grossman - A varázslók

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.
A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.
AGAVE
Mindenhol azt olvasni, hogy ez a felnőtt Harry Potter, amitől én először kiakadtam, mert ugye minden Harry Potter, amit el akarnak adni, de azt kell mondanom, hogy van benne valami. Nem felnőtt HP, hanem inkább olyan, mintha a Hollókirályt keresztezték volna a HP-vel, és az egészet egy vidéki elvarázsolt kastélyba száműzték volna.
A varázslást leszámítva ez egy fejlődésregény, az én-keresés egy igen ismerős változata. Quentin próbálja megtalálni helyét a világban, és okozott egy kis megkönnyebbülést (nem mintha már nem lenne mindegy), hogy a tizenéves évei végén pont ugyanazokkal a problémákkal szembesül, mint anno én, és a reakciói is nagyjából ugyanazok. Egy csomó gondolata az enyém. Volt enyém. Vagy hogy is mondjam.
Ez az az időszak, amikor valami csodát várunk. Brooklyn szürke, ködös és unalmas, és itt kell élnie Quentinnek, belepossadva a monoton mindennapokba - nem ettől félünk mindannyian? Mi persze megszívtuk, nekünk nincs Varázskapunk, ahová meghívnak, hogy levizsgáztassanak bennünket mágiából, aztán pedig tanítanak nekünk mindenféle érdekes és izgalmas, és fárasztó és unalmasnak tűnő dolgot. Őszintén szólva Quentin legunalmasabb foglalatossága is sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint egyetlen átlagos napom.
De ezt adja ez a könyv. A tini önmagunkat, aki megvalósíthatja legvadabb álmait. Vagyis Quentinen keresztül átélhetjük, hogy nincs abban semmi különös, ha a szürkeséget és az unalmat lecseréljük egy elsőre érdekesebbnek tűnő (álom)világra, ahol az unalom ugyanúgy utolérhet minket, mint a csalódás, a kétség, vagy az önmagunkba vetett hit és bizalom megingása. A tesztek és vizsgák ugyanúgy részei mindkét világnak, mert a megmérettetésre szükség van ahhoz, hogy tudjuk, ott vagyunk-e, ahol lennünk kell.
De ott van Eliot, mint ellenpólus, aki nem hagyta el a beiratkozása óta Varázskapu területét, és bármi, ami nem varázslás, neki már szinte felüdülés. Ezek szerint az álomvilágból is visszavágyik az ember az átlagba és a kiszámíthatóba, ha már elég időt eltöltött ott.

Szóval ezt adja a könyv. Az utat, hogyan találja meg Quentin önmagát egy különleges világban. És igen, ez pont olyan unalmas, mint amikor valaki más magára találását kell kényszerűen meghallgatnunk. Hogy ad-e valami mást is, nem tudom, úgy a harmadáig bírtam.
Bosszantó, mert nagyon érdekes is lehetett volna, de olyan érzésem volt, hogy még az író is unja a saját történetét - monoton egyhangúság a stílusban, a történetben, szürke környezet, unalmas önsajnáltatás, merengés azon, hogy semmi nem jó, és ha változik valami, az se jó, semmi nem lehet elég különleges ... Az a problémám vele, hogy nem él a könyv, nem lélegzik se Quentin, se a történet, és a szürke ködbe veszik Varázskapu, minden lakójával együtt. Ez a lélekboncolgatás pedig egy nagyon izgalmas terep, már ha nem ilyen unalmas, ugye, hogy az ember inkább be se fejezi, csak szabaduljon.

U.I.: Van egy kevésbé képernyőtűrő párbeszédünk is Pupival a könyvről, és azt mondta, ezt feltétlenül tegyem bele a posztba. Íme, egy kis kulisszatitok a hátsó történésekből, ami igazából rendszeres, minden könyvet kitárgyalunk így (előre is elnézést):
Pupi: lehet hogy rossz ötlet volt még egyszer belevágni?
Én: nem tudom, láttad-e a julianus barátot. abban vannak olyan képek, amikor hosszú percekig lehet franco nero arcszőrzetét tanulmányozni, miközben elmélkedve mereng a messzi síkságba
na, ez is olyan, csak közben lehet hallani a főszereplő gondolatait
amit nem is ő közvetít
és tök jó lenne ez a világ a világban, de egyszer túl sokat ugrik az időben, másszor meg elszöszöl a quentin gyerek lelkiállapotával, akinek egyébként az se lenne jó, ha színes üvegcserepekkel vakargatnák a seggét
merthogy ő egy különleges világba vágyott, ami lám, megvalósult, mint egy tündérmese, de aztán semmi nem elég különleges neki
és közben meg azon rimánkodsz, hogy istenem, történjen már végre valami ezzel a szerencsétlen hülyével. dugják seggbe, vagy bármi, amitől a valóság valóság lesz neki
végülis nem volt rossz ötlet folytatni, meg kellett tudnom, hogy ez nem az én könyvem

11 megjegyzés:

  1. Na, szerintem itt most egy véleményen vagyunk. Sőt, még arra is ráébresztettél miért kezdett tiltakozni minden porcikám ez ellen. Pont ebben vagyok. A szürke posványban, miközben szövögetem színes álmaimat, hogy ha majd egyszer ebből kilépek... Quentin meg jól belenyomta az orrom a saját piszkomba, hogy nézd csak, én kiléptem, jobban kilépni nem lehet, és mi várt? Majdhogynem ugyanaz az unalom. Mert sajnos az élet ilyen, de én még nem állok rá készen, hogy ezt el is fogadjam... Ami a regény erőssége lenne, nálam az tette be a kiskaput (egyelőre).

    VálaszTörlés
  2. Most olvastam csak a PuPist részt :DDD De szerintem nem Quentinnel van a baj, illetve a könyv nem ezt akarja sugározni, hanem hogy ilyen a világ, ilyen az élet, ilyenek az emberek... Mondjuk én csak a könyv 30%-áig jutottam, de abból ezt szűrtem le.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. persze, ilyen az élet, és ugye nem garancia, hogy ha az álomvilágunk megvalósul, olyan faszán fogjuk érezni magunkat tőle, mint reméltük.
      viszont tudod, ez olyan, hogy vannak unalmas emberek. nehéz megmondani, mitől unalmasak, de ha kinyitják a szájukat, senki nem figyel rájuk, és mindenkit csak álmosítanak. na, Quentin ilyen. felépít magának egy baromi jó világot, élhetne benne, de teljesen súlytalan és érdektelen a személyisége. és ez elrontja a könyvet. (gyanítom, hogy az író is hasonló habitusú lehet, de ki tudja.)

      Törlés
  3. Nahát, pedig én csak egy ártatlan kérdést tettem fel! :D De milyen jó interjú-válasz született rá.
    Kár volt újra belefognod, úgy fest, de tényleg vehetjük úgy, azért kellett, hogy meglásd, tényleg nem a te könyved.
    Egy rejtély előttem ez a könyv, mert mindenki ír hasonlókat, hogy miről szól, mitől nem jó, mégis olyan megfoghatatlan marad a története. De nem is nagyon izgat, ki fog ez nekem maradni az életemből. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, elég nehéz megmondani, mitől nem jó, mert ez az én-keresés izgalmas lehet valakinek, vagy épp örülhet, hogy de jó, hogy ilyesmiről szól.
      mert egyébként nagyon realisztikus. csak épp nem szimpi.

      Törlés
  4. Hát kár érte, sztem kurva jó könyv, de legalább a posztod élveztem :)

    VálaszTörlés
  5. A Pupis rész kurva jóóó :D Az én "szárnyaló lelkemnek" (LOL, bocsi :D) sem való ez a sztori. Én is pont harmadáig jutottam, érdekes :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. én még a Fenevad után kínlódtam vele kicsit. az a rész baromi jó volt. ha olyan lett volna végig...

      Törlés
  6. nekem már csak 100 oldal van hátra, de nem bírom... csak szenvedek vele, és nem érdekel :((

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. pedig jól bírtad. :)) van ebben a könyvben valami álmosító.
      és egyébként eléggé zavar, hogy nem tudom, mitől olyan b*szott unalmas.

      Törlés