Témázunk - Hullámvasút-olvasás - Keményfedél

2016/05/18

Témázunk - Hullámvasút-olvasás

Nagy reményekkel lekapom a könyvet a polcról (vagy töltöm be az olvasót, az most mindegy is), kényelmesen elhelyezkedek, és várom, hogy magába szippantson a könyv. Mert tudom, hogy fog. Mert ez olyan könyv. Olyannak kell lennie.
...
Aztán nyomni kezdi a hátam a kanapé. Meg töri a fenekem valami. Na, kezd már kicsit izgalmasabb lenni. De csak kezd. Meg éhes vagyok. Vagy inkább teáznék. Összeáll ez valamikor rendesen? Nem kéne folytatni a sorit, aminek a nézését a múltkor félbehagytam?
...
Csinálok inkább egy kávét. 
Milyen könyvem van még?

Ismerős? :)
Én ezt simán el tudom játszani akár öt könyvvel is egymás után. Vagy többel. Mert van az úgy, hogy nem szippant be valamiért. Nem mondom, hogy mindig  a könyv lenne a hibás, szerintem általában felerészben én, felében meg az író, netán a fordító.
Azt szeretem, amikor ott van előttem 1000+ oldal, és csak úgy átsuhanok a könyvön, hogy észre sem veszem. Nem nézem, hol tartok, hány oldal van még, meddig kell még olvasnom, mert örökké olvasnám. Oké, egyszer nyilván azt is megunnám, csak nem mindegy, mennyi után. Egy ilyen tömény könyvet elolvasni a jó munka érzetét kelti bennem. Mint amikor átlépek a határaimon, és utána egy ideig képes vagyok teljes elégedettséggel létezni - ezt is megcsináltam.

De van, hogy már az eleje sem az igazi. Vagy az eleje még igen, de utána sem tud többet nyújtani, mint az első oldalon, amikor még ott tartok, hogy ez egy új történet, új emberekkel, meg kell velük ismerkednem, be- és el kell őket fogadnom. Ha még 50 oldal után is azon vagyok, hogy elfogadjam a szereplőket, ott gáz van. Szerintem egy új könyvbe belefogni olyan, mint új társaságba csöppenni. Az ember figyel, ismerkedik, beilleszkedik. Próbál valami olyan elemet, alkotórészt találni, ami illik hozzá, amit megragadva behúzza magát a közegbe. Ez egy könyvnél igazából bármi lehet, talán jobban függ az író erősségeitől, mint magától a történettől.
Azt viszont nem szeretem, amikor a könyv csapong, és érzem, hogy még a szereplőm is izzad, hogy történjen már valami végre, de még mindig semmi. Az nem gond, ha nekem kell összefonnom a szálakat, de ha a 100. oldalnál se derül ki, miről is szól, az már probléma.

Legutóbbi nem várt kudarcom Franzen volt, az Erős rengéssel. Nem egy rövid könyv, mondjuk mihez képest, olvastam már sokkal hosszabbat is, de a negyedétől hirtelen nem akart csúszni. Azt hiszem, azért, mert megfogyatkoztak a szereplők, akikkel egyébként sem találtam meg a közös hangot. Mert nem történt semmi, ami meg igen, az is érdektelen volt. Mentek ide, meg oda, dugtak, buliztak, hisztiztek hol ezzel, hol azzal, de olyan lelketlen volt az egész. Nem érdekelt, kinek mi baja, és miért. Ha sok a szereplő, mozgalmasnak tűnik a könyv, színesebbnek, de kevés rossz szereplővel nem jó összezárva lenni. És itt is az volt, hogy olvastam, olvastam, de azon kívül, hogy felsorakozott megint egy csomó lelkisérült a nemnormálisan működő életükkel és nyomoronc családjukkal, nem derült ki, miért is léteznek. És ez engem így nem érdekel.
Általában adok a könyvnek olyan 50 oldalt, hogy megszokjuk egymást. Ha ennyi idő alatt nem akarom letenni, akkor nincs gond. De itt pont fordítva volt. Az eleje nagyon bejött, aztán ellaposodott, és érdektelenné vált, mert nem láttam, hova is fogunk kilyukadni. Környezetszennyezés? Családi dráma? Krimi? Valami misztikus dolog, ami rengéseket idéz elő? Ráadásul kellemetlen alakok voltak a szereplők, nem szívesen voltam velük. És nem volt türelmem kivárni sem, hogy újból belendüljön, és minden kiderüljön. Majd esetleg máskor.

Időnként nem olyan egyszerű eldöntenem, hogy miért nem jön be egy könyv, ugyanis van, hogy ha egy kis (esetleg sokkal hosszabb) idő után veszem elő újra, akkor meg szinte kedvenccé lesz.
Takeshivel is így jártam. Valamikor tavaly már egyszer elkezdtem, de valahogy nem maradt a kezemben. Untam, nem szerettem, nem érdekelt. Nem jött be a stílus, hiába erőltettem. Aztán most év elején meg teljesen beleszerelmesedtem.
Vagy a Vámpírakadémia, ami anno, mikor évekkel ezelőtt megjelent, kiverte nálam a biztosítékot a dedós nyelvezettel. Aztán kézbe vettem egy jó pillanatomban, és lenyomtam az egész sorozatot. Ehhez persze az kellett, hogy már megjelenjen az összes rész (és annyira ne érezzem dedósnak, mint először, de a nyelvezettől később sem kellett hasraesnem), mert abban viszont biztos vagyok, hogy ha akár két hetet várnom kellett volna a következőre, már nem olvastam volna végig.
Aztán van olyan, hogy a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnik a könyv, és ezt a könyv eleje is tükrözi, és csak idővel derül ki, hogy a szereplők képtelenek túljutni a saját baromságaikon, a történet önmaga körül forog, és nem akar előre haladni, és amit a fülszövegben érdekességként tálaltak, az a történet teljes közegében csak ostoba bárgyúság. A viccek egy idő után fárasztóak lesznek, és a poénoknak szánt dolgokon inkább sírnék, mint röhögnék.

Mivel hangulatolvasó vagyok, ha a könyv témája/karakterei nem találkoznak az éppen aktuális kívánalmaimmal, akkor nem sok esélye van, hogy ne unjak bele. Nagyon ritkán történik olyan, hogy ráhangolódok a könyvre, ami egy teljesen más műfaj, mint amit épp szívesen olvasnék. Legyen jól megírva, legyenek szimpik a karakterek, legyen valami története már az elejétől kezdve, és akkor nem unok rájuk.
Mert azt hiszem, ha megunok egy könyvet, akkor az azért van, csak hogy ennyi szöveg után kiderüljön a lényeg is, mert unalmassá válnak a szereplők. Vagy a felütéssel az író nem győzött meg. Vagy sok-sok oldal után még mindig felüt az író. Vagy a jó kezdet után gyors ereszkedés történik a hangulatban vagy az eseményekben. Vagy a történet unalmas. Vagy rosszul van megírva. Vagy felváltva hol ez, hol az a bajom. Még ha jól is kezdődik, egy idő után nem képes arra a könyv, hogy érdekeltté tegyen a lapozásban.

Általában egyébként minden könyvben van olyan rész, amit unok. Ezt nem is igazán veszem komolyan, lazán átlapozom. Nagyrészt ez kétféle téma: vagy üresjáratú fecsegés a semmiről, vagy valami politikai hozzáállás részletezése. Egyik sem érdekel, és mindkettő nélkül remekül működik bármilyen történet. Valami oknál fogva a politikai szál behozatala egyik pillanatról a másikra történik, és így is van vége olyan 2-3 oldal után. Hogy miért éreznek kényszert az írók politikai eszmefuttatásra, nem tudom. Mint a családi hepajoknál: összejönnek a szereplők, aztán egyszercsak vehemensen, nagyon részletesen taglalni kezdik, hogyan kellene működnie a világnak, és mit gondolnak adott társadalmi rendszerekről. Aztán, mintha mi sem történt volna, folyik tovább, aminek folynia kell. Ez utóbbi a családi hepajoknál kimarad, legalábbis nálunk. Ha egyszer előkerül a politika, akkor még a dédanyám botjáért is ez vagy az a hibás, és a végtelenségig tudják csavarni a témát. Ilyenkor be kell rúgni, mert akkor le lehet feküdni, és kimaradni ezekből az emeletes világmegváltásokból. A könyvet meg át kell lapozni. Ha meg sokat kell lapozni, keresni kell mást.


Többiek:

 Csatlakozók
katacita

Share this:

25 megjegyzés :

  1. Az elején az életkép leírása nagyon jól sikerült, érzékletes. Mennyiszer van pont ugyanígy... :D :D

    Én is azt szeretem a legjobban, ha azt se tudom mennyit olvastam, nem tudom hányadik oldalon járok, csak sodor, szippant. Ez nálam viszonylag ritkán van tényleg így, mert mindig nagyon szeretem jelölgetni azt, hogy hol járok a könyvben, de amikor előfordul, akkor az priceless érzés. :) Általában az se mindegy, hol történik mindez, nem csak a mikor, meg a szerző, meg a fordító a hunyó néha, hanem a környezet, meg a stressz-szint. A Balaton-parton rendzseresen rohadt jókat olvasok, pedig minden pokrócnál rossz, Botond nevű gyerekekkel iabálnak és mindenki előttem illegeti a nagy vagy még nagyobb, fürdőruhás popóját, néha még vízcsepp is kerül a lapokra, ahogy átszaladnak a füvön, és mégis, zutty, bele tudok esni ott a könyvekbe. Évekre visszamenőleg meg tudnám mondani, hogy mit olvastam ott a parton, vagy más nyaralás alatt. :) :) És most verem a fejem a falba, hogy ezt miért nem írtam le a saját posztomba is?! :D

    Jó hasonlat a társaságba csöppenéssel összevetni a könyveket, és valahol igazad van, hogy igenis 50 oldal után már érezd magad a társaság részének, és legyen legalább egy beszélgetésfonál, amit elcsíptél, és ne úgy kóvályogj, mint Bridget Jones Salma Rushdie körül. :D De ebben is vannak de-k. Pl. Agatha Christie-hez szerintem rednszerint több türelem és "türelmi idő" kell, de amikor nekivágok, úgy is vágok neki, hogy tudom, abból a kis kevés 215 oldalból bizony az építkezés maga lesz vagy 180. Sokszor nincs is türelmem ehhez - rég nem is olvastam AC-t, pedig tudom, az utolsó pár oldalért, amikor Poirot elmondja a megoldást, megéri mindig. :)

    A csapongást, meg a toporgást nem szeretem én se, teljesen megakaszt, ezt én is majdnem ugyanúgy leírtam.

    Ez a "máskor veszem kézbe és más élmény lesz" nálam inkább kicsit fordítva játszik - sajnos többször volt olyan, hogy belefogtak valamibe, félretettem, pedig tetszett, és totál jó emlékképeim voltak az első kb. 20-30 oldalról, és újraolvasom, amikor megint kézbe veszem, és semmi nem jön vissza abból a "varázsból" az olyan kiábrándító tud lenni. :S Persze volt már az ellenkezője is, pl. A könyvtolvajt és a Darkfevert is abbahagytam egy picinykét épp az eleje után közvetlenül, és ugyanolyan jók voltak, amikor végül rendesen nekivágtam megint. :)

    A politikai eszmefuttatással is egyetértek. Ajj, jó kis poszt lett ez, látszik, hogy te voltál a szülőanyja, nagyon szuperül írtál róla. :)

    Szimpatikusak a fiatalamberek a végén :D :D mint mindig! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. BOTOND nevű gyerekekkel kiabálnak. :D Én nem tudok olvasni a parton, mert zavar a zaj és a mászkálás. És mire belelendülnék, megjelenik a sajátom, aki nem Botond, de anyu, veszünk kukoricát? felkiáltással elvonja a figyelmem. :D

      Törlés
    2. Minden második kisfiú Botond lassan -.- amitől én kiütést kapok, komolyan... nincs még egy név, ami ennyire taszítana, és a "Boti" az még rosszabb, brrr, kiráz a hideg tőle. Elnézést minden Botond-anyukától, akik bizonyára számosak, de remélem nem itt képviseltetik magukat. :D
      Hát, engem nem akaszt meg a gyerek közben, a Zember is max egy újabb sört nyit éppen, árnyasba húzódunk, és a zajt valahogy kellemes háttérzajjá tudja kapcsolni az agyam. Azt hiszem magát a kikapcsot szeretem ilyenkor, és ez annyira ellazít, hogy csak feküdhetek ott és olvashatok, hogy alig-alig zökkent ki valami... :)

      Törlés
    3. Én is utálom ezt a nevet. :D
      A vízparti olvasások általában nekem is jó élmények, pedig ott aztán tényleg kizökkentenek a darázsba lépő kölykök meg a combom hátsó felén végigmászó hangyák és az "úristen, ez egy lepke vagy egy falevél?"-jellegű szívinfarktus közeli állapotok. :D


      Az amúgy olyan kiábrándító, amikor egy könyv nagyon erősen indul és imádod és úgy érzed, ez a tiéd lesz, ahogy van, aztán az egész ellaposodik, és elmegy a fókusz egy olyan irányba, ami a kutyát se érdekel.

      Az átlapozásra én is egész jól rászoktam, rájöttem, hogy ezzel nincs semmi baj. Hosszú leveleket pl. sosem olvasok végig, csak bele-bele pillantok, hasonló a helyzet az akciójelenetekkel.

      Törlés
    4. Pupilla: Minden kisfiú Botond :) Ezen hangosan felnevettem. Az én ismerettségi körömben meg minden kislány Emma vagy Hanna. Sokszor már azt sem tudom, mi van...
      De ha ez kiakaszt, tudod hány pincsit hívnak Bubunak? :D Nem mehetek el egy parkba olvasni, mert állandóan szólongatnak...

      Törlés
    5. Kata, pacsi! :D
      Szerintem a vízparti meg nyaralós olvasás minden figyelemelterelő dolog ellenére a lazulás miatt működik jól. :)
      Hú, én nem tudok átlapozni, rosszul érzem magam tőle. Alig csináltam ilyesmit valaha.

      Bubu, igen, ez is igaz, a lányoknál meg ezek a nevek dívnak. :) De az Emma meg a Hanna nem vált ki allergiás reakciót nálam, az a Botik kiváltsága, esetleg még a Zétényeké (Zéti, brrr)
      Pincsiket? :D Ajaj... Egyik barátommal egyébként Bubuztuk egymást egy ideig. ;)

      Törlés
  2. na, mindenhova kommentelem már, csak pont ide nem.

    Pupi, én ettől a pálcikázástól hülyét kapnék. az nem baj, ha te pálcikázol, csináld csak, figyelem, milyen gyorsan haladsz :D, de én nem szeretem így figyelgetni meg rögzíteni. elkezdem, majd befejezem, nyilván közben is megjárom az összes pálcikát. :D
    jujj, ha jó, nem szabad félretenni, mert aztán az a vége, hogy uncsi lesz és érdektelen. (talán mert még mindig inkább mást olvasnál?)
    ezek a Botondok... volt egy iskolatársam, Botond volt, és tök jó pasi, úgyhogy semmi bajom a névvel. :D

    katacita, időnként én is átlapozok, de aztán mindig vissza kell lapoznom, mert volt benne valami fontos, én meg átugrottam. :D úgyhogy csak ritkán szoktam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én meg próbáltam már, hogy na, akkor most nem jelölök, csak a végén, hogy elolvastam, vagy még be se jelölöm, hogy elkezdtem, és basszus nem bírom ki o.O Ez van, szeretem jelölgetni :D De persze nem vagyok kényszeres, meg sose azért olvasok, hogy jelölhessek, csak jelölök, ha olvastam, én így szeretem. :) Engem se zavar, ha már meg nem jelöl. :D
      Én még nem találkoztam:
      1. felnőtt Botonddal
      2. jól nevelt Botonddal
      :D

      Ja, ez mekkora para az átlapozásokkal: biztos valami olyat hagysz ki, ami tök fontos. :)

      Törlés
    2. ez a jelölés is valami addikció lehet.:D

      Törlés
    3. Kérek egy időpontot Csernus dokihoz. :D

      Törlés
  3. Nima, ahogy egyre többet olvas az ember, szerintem bizonyos fordulatok már annyira messziről látszanak, hogy csak ásítozik rajta. A sok olvasás átka... De nagyon tetszik a poszt, és külön köszönet a szolíd mogyi adagért :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, ez teljesen így van, de mindig van valami egyedi, ha más nem, a fordulatok párosításában, vagy a különleges karakterekben. mondjuk én nem vagyok az a típus, aki úgy ül le pl. krimit olvasni, hogy feltétlenül rá kell jönnöm már az elején, ki volt a gyilkos, mert akkor vagyok ügyes meg okos. úgyis megtudjuk, ez alapvetően nem nagyon szokott érdekelni. sokkal érdekesebbek a nyomok, amik elvezetnek hozzá, a gyanúsítottak, vagy épp maguk a nyomozók, a gondolkodásmódjuk, az életük. cselekményben általában kevés meglepetéssel szolgálnak, inkább legyen logikus, és következetes (ergo se Poirot, se miss Marple-féle nyomozás nem kell a regénybe), mert nincs annál jobb, mint a nyomozókkal együtt rájönni dolgokra, összefüggésekre. de valszeg minden műfajban lehetne találni valami hasonló kapaszkodót. (és végre egy poszt, ahogy szívesebben beszélek a könyvek pozitívumairól, mint a negatívokról.D:)

      mogyoróügyben kicseréltem egy durvábbat ezekre a szimpi fiatalemberekre...:D

      Törlés
    2. Szerencsére azok a könyvek vannak nálam kisebbségben, ahol már nagyon klisészerű a felvezetés. És persze egy már látott csavart is meg lehet úgy írni, hogy valami újat mutasson. Nem is szoktam agyalni túlzottan, hogy ki a gyilkos, de van, ahol ordít. Vagy a stílus nem jó, vagy a karakterek... Ilyenkor jön az ásítozás.

      Törlés
    3. olyankor nem szoktak félretenni? másikat keresni?

      Törlés
    4. Változó. De legtöbbször az ilyen könyv bukta nálam.

      Törlés
    5. Lemaradtam mogyorókról?! Én ezeket a fiatalembereket látom már az elejétől :O

      A többihez: nem is a fordulat a lényeg, a stílus, a karakterek, a szálak bonyolítása sokkal izgibb, és mindig van valami, ami kicsit más, kicsit új. Akkor is, ha mindent megírtak már. :)

      Törlés
    6. nem most, még régebben, Bubu férje kiakadt, amikor hátulról megcsodálhatta az egyik posztomnál, hogy mi van a kilt alatt. :D

      Törlés
    7. Jaaa, emlékszem :D Hát na mégis mi lenne a kilt alatt, ejj. :D

      Törlés
  4. Ó, Franzen. Én is már rég készülök megismerkedni vele. Ez az egyszer unom, utána kedvenc, olyan érdekes, de velem is előfordult már. Könyveknél, filmeknél egyaránt. A bejegyzés vége felé elgondolkoztam, hol maradnak a kiltek, de aztán megnyugodtam :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. lehet, hogy Franzen nem az én íróm lesz. pedig szeretem a lélekboncolást, meg a családi mindenféléket, meg emberi problémákat. de ebben a könyvben nem volt probléma, a könyv volt a probléma.

      Törlés
  5. Jó bejegyzés :)
    Hazai Botond populációt tutira növelte az a pszichológus srác, aki nem csak szuper pasi volt, de szuper szelíd is...:D Utólag belegondolva asszem miatt lett nekem is Botond a fiam. De más Botond ismerősöm is jó fej, és helyes.
    Ez csak eszembe jutott. :)

    Olvasni egyre kevesebbet olvasok, mármint munkán kívül, és vagy gyorsan lecsúszik egy hétvége alatt sok, vagy direkt benne akarok maradni hetekig a könyv világában, és csak egy fejezetet olvasok. Most így olvasom a Big Magic könyvet, de egy skandináv krimit is.
    Amikor csapong a könyv, és nem erős stílusban teszi, hogy az öncélúság is élmény legyen, akkor nagyon hamar leteszem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszi. :)

      már egy párszor elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha szerkesztőként/akármiként főmunkaidőben kötelező jelleggel kellene átrágnom magam egy rakat könyvön, amit egyébként messzire kerülnék. nagyon hamar meggyűlölném az olvasást. :))

      Törlés
    2. Az ember rászokik, hogy este nem olvas, hanem sorozatot néz :))

      Törlés
  6. Ahhhh! A politika, nah azzal engem ki lehet kergetni a világból. Ezeket mindig átugrom bármilyen könyvben legyen az izgalmas krimi, vagy YA vagy bármi, mert egyszerűen dögunalom és csak ásítozom rajta, és nem érdekel. Amúgy vannak könyvek, amikbe belekezdtem egyszer és nem tetszett, majd később olvasva jobban érdekelt, és ki is olvastam, és ami egykor bejött, arra utólag magamat kérdezem, hogy ezért rajongtam anno? Jézusom :D Bőven van ilyen, lehet hogy kéne ennek szentelnem egy külön fejezetet, meg többet kéne újraolvasni és akkor lenne még bőven ilyen alapanyag.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. az újraolvasással ezért kell vigyázni, nagy meglepetések érhetik az embert. :D én nem biztos, hogy szeretném a régi szép emlékeim felülbírálni. akkor jó volt, most valószínűleg már túlhaladtam rajta, jöttek mások, sokkal jobbak, ne bolygassuk. :))

      Törlés

 
Copyright © 2014 Keményfedél. Template Designed by OddThemes - WP Themes