Visszatért a témázás, és a mai feladat, hogy kitárgyaljuk, mi a jó és a rossz marketing, vagyis bennünket, pl. olvasó embereket, mivel lehet arra buzdítani, hogy vásároljunk, és mivel lehet eltántorítani tőle, de szerintem ez alapból sokkal messzebbről indul ennél.
Nincs rossz marketing, csak sokat látott felhasználó.
Minden reklám célja az, hogy vásárolj, ezzel szerintem sok újdonságot nem mondok. A tehetséges reklámszakemberek elérnek szinte mindenkihez, akihez akarnak, a tehetségtelenek meg csak ahhoz, aki épp arra jár. Szlogeneket alkotnak, amikkel igyekeznek a legtöbb embert bevonzani, legyen az egy szimpla kis könyves reklám, vagy egy Gucci táska, netán egy nagy összegű hitel. Úgy átszövi az életünket, hogy igazán bele se gondolunk, miket is vállalunk fel egy-egy elcsábuláskor, és pont ezért remek táptalaj mindenféle összeesküvés-elméletekhez.
Akinek ugyanis egy jó reklámszlogen a birtokában van (vagyis telik neki remek szakemberekre), vagy egy kiépített brand, amihez már szlogen sem kell, az irányít. Bennünket. Az én elméletem szerint minden egyes reklám, ami képes hozzám szólni, a pénztárcám elleni összeesküvés.:) És akkor még a médiában megjelenő híreket, amik nem a pénztárcámat, hanem a világképemet célozzák, nem is említettem. Maradjunk inkább a biztonságos talajon, a könyvek világában.
Általában jobban szeretjük a lehúzó, negatív posztokat olvasni. Azt mondjuk, a negatív vélemény is egyfajta reklám, sokat nem árthat egy könyvnek, de az az igazság, hogy sokkal szórakoztatóbb ezeket a posztokat olvasni, és eszünkben sincs a marketing oldalát, az esetleges pénzkiesést is számításba venni. Ez egy remek, és csak időnként igaz indok arra az érzésre, amikor végre megtörik a monoton, közhelyes, és unalmas pozitív vélemények sora. Van, ami már annyira beette magát az olvasók fejébe, polcára, hogy pár negatív vélemény nem ronthat rajta, de ehhez az kellett, hogy a hangos többség már jó előre pozitív legyen. (Ez mondjuk még eddig egyetlen kiadót sem gátolt benne, hogy jól megsértődjön, ha valakinek nem tetszik valami, mármint ha egyébként is hajlamos a sértődésre.)
Régebben elterjedt az az elmélet (bár valszeg ez nem csak elmélet), hogy az amerikai könyves piacnak van jópár jelentős bloggere, akik már elérték azt az olvasóiknál, hogy elég, ha csak egy fél mondatban megemlítik, hogy lesz egy könyv, amitől ők már odáig meg vissza vannak, és mindenki rohan megvenni. Így jutott többek között a bestsellerlista élére pl. Meyer a Twilight-sorozattal. Nyilván a netes bloggerek véleménye, érdeklődése csak egy aprócska szelete volt a reklámkampánynak, de odakint ezért vannak a profi ügynökök jól megfizetve: tisztában vannak vele, hol érdemes hirdetni, kinek kell promo anyagot küldeni, és minden mással, amivel sikerre lehet juttatni egy írót. Hogy mennyire jó a könyv, és mennyire nem, arról lehet vitatkozni, ez sok mindentől függ, marketing szempontjából viszont abszolút dicséretesen teljesített, még itt nálunk is. Értékétől függetlenül jó helyeken jelent meg, jó időkben, és az írónő elérte a célját: meggazdagodott, és olyan alapmű lett a sorozatából, ami évtizedek múlva is viszonyítási pont lesz, akár a pozitívumok, akár a negatívumok miatt fogják elővenni.
Nem igazán vagyok otthon marketingben, nem tudom, milyen fajtái vannak, (viszont pont ezért remekül tudok velük kapcsolatban konteózni), egy azonban biztos: ha engem megszólít, az nem egy rosszul összerakott dolog. Most nagy lesz az arcom, és azt mondom, elég sokat látott felhasználó vagyok ahhoz, hogy nagyon-nagyon megszűrjem azt, amit elém raknak, így mondhatom, tehetség kell hozzá, hogy én kinyissam a pénztárcám.
Persze, nem volt ez mindig így, évekkel ezelőtt még számomra is döbbenetes összegeket költöttem könyvekre. Megérte? Nem.
Nem volt egyszerű ezzel szembesülni, de csak egyszer kell elkezdeni, és megálljt parancsolni a vásárlásnak, és ezzel együtt a reklámok kényszerítő erejének, amik nagyon jól hangzanak, de Hófehérke is marhára örült a csodaszép almának, amíg bele nem harapott...
Minden reklám vásárlásra buzdít, és aki bedől a szlogeneknek és a hangzatos mondatoknak, az rengeteg olyan dolgot is megvesz, amire nincs is igazán szüksége. És akkor nem elég a reklám, de ott vannak az ismerősök, a többi blogger, akik olyan marha jó könyveket olvasnak, hogy én sem maradhatok ki belőle. Akarom az ÉLMÉNYT. Birtokolni akarom a tárgyat, magát a könyvet, mert jó a borítója, mert könyvillata van, mert finom papírra nyomtatták, mert ez egy darab a kedvenc írómból, a kedvenc szereplőmből, egy álom, ami megtestesült.
Élmény. Ezért van minden, nem? Ezért születnek sorra a kényszeresen Martinok és Rowlingok, Riordanok és Dan Brownok magasságába emelt könyvek. Valószínűleg ezek az emberek nem gondolták volna egyszer, hogy olyan egyedit alkotnak, amiket aztán majd felhasználnak ellenük, és az olvasóik ellen. Azt írni ugyanis egy könyvre, hogy olyan, mint a Trónok harca, vagy a Harry Potter, netán Lovecraft, az hazugság. A reklámok hazudnak, ennyire egyszerű. Felkínálják, hogy az élmény, ami feledhetetlen, megismételhető mással is, pedig nem. Martin csak egy van, Potterből sincs több.
Utánozni persze lehet, de aki van olyan tehetséges, hogy hasonlóan feledhetetlen élményt nyújt, az egy újabb, önálló viszonyítási pontot fog alkotni, nem egy újabb Roxfortot. Mert lehet-e újabb Moningot találni, valamit, ami pótolja a Fever világát? Ilyen esetben sokkal jobb reklám, ha a kedvenc írónk szereti valaki más sorozatát. Nekem nagyon tetszik, ahogy pl. Moning és Ward támogatja egymás könyveit azzal, hogy együtt szerepelnek eseményeken. Így azt üzenik, ha szereted az enyém, olvasd őt is (és nem, mégsem fogok soha többet Wardot a kezembe venni.). Ez egy nagyon finom, nagyon óvatos reklám, a hirdetések erősen kényszerítő ereje nélkül, mégis noszogat. Hogy aztán tényleg szeretik-e egymás könyveit, ki tudja. Nem feltétlenül.
Chirovicinek is nagyon jó reklámja volt, még ha nem is a klasszikus értelemben vett reklámozás volt ez.
Adva van egy középszerű könyv. Mondjuk ez így nem igaz, a középszerűtől azért sokkal jobb, de igazából semmi különös. Gyilkosság történt, nosza derítsük ki, miért tették. Aztán majd kiderül az is, ki tette. Aki sok krimit olvasott már, netán kicsit belegondol, hogy működhet ez a való életben, annak egyértelmű, hogy meg kell keresni az indítékot, aztán az majd elvezet a tetteshez. Vannak krimik, amik követik ezt a vonalat, de a legtöbb nem, viszont mivel kikerült a kiadó jóvoltából a netre az író előszava, ez ad egy remek kiinduló pontot, hogy mit is fogok olvasni. Mást ígért, mint az eddig megszokott, valami olyasmit, amire vágyom, de ritkán kaphatom meg. Kell ennél jobb reklámszöveg?
Meg is kajoltam.
A könyv valóban jó volt, csak nem annyira, mint azt ígérte. Nem is tudom, mi a jobb, ha már előre leírom az előítéleteim miatt, vagy utólag csalódom. Az volt a problémám, hogy profilozást vártam, kemény pszichológiát, elvégre valami olyasmit ígért, csak nem tudta teljesíteni, gondolom, a háttértudás némileg hiányos volt. Eseményeket kaptunk agyban való turkálás helyett.
Mi lenne, ha tényleg elfelejtenénk, hogy mi történt az időnek
egy bizonyos pontján, és hamis emléket kreálnánk az eseményről? Mi lenne, ha a
képzeletünk képes lenne rá, hogy az úgynevezett objektív valóságot átformálja
valami mássá, a mi saját, külön bejáratú valóságunkká?
Nem kizárt, hogy előfordul. A testet/lelket trauma éri, az agy lekapcsol, és átírja a történteket. Hallottunk már ilyenről. Csak a könyv nem erről szólt. Egy szimpla, izgalmas és érdekfeszítő krimi volt (sok-sok hazugsággal, aminek semmi köze az agyi tevékenységhez), semmi több. Vannak még ilyenek a piacon.
Viszont elsőrangú volt, ahogy elhitette velem az előszóval, hogy ez más lesz, mint amit eddig olvashattam.
Azt mondanám,
hogy könyvem nem ki tette, hanem miért tette típusú krimi. Mindig is úgy
gondoltam, hogy az olvasóknak háromszáz oldal elolvasása után többet kell
kapniuk annál, mint hogy kiderüljön, ki ölte meg Tomot, Dicket vagy Harryt,
mindegy, milyen kacskaringós és meglepő fordulatok vezettek el odáig. És mindig
is úgy gondoltam, hogy egy szerzőnek arra kell törekednie, hogy felderítse a
történeteknek azt a bizonyos, hétpecsétes titkokkal övezett mágikus terepét, de
ugyanakkor tegye ezt valódi irodalmi vénával.
Ez egy jó reklám. Ebből a szempontból tanítanivaló.
Az más kérdés, hogy a végére érve kicsit értetlenül álltam azelőtt, hogy 30 ország kapott utána két kézzel. Mert tényleg jó, de nincs benne semmi különös, amitől emberek tömegei dobnák el az agyukat.
Viszont már mindegy, a jogok elkeltek, én is megvettem, más is megveszi, olvassuk, élvezzük, egyszóval senki nem járt rosszul, az író meg főleg nem, csak ne lenne ott az az enyhe csalódás, amikor eszembe jut a könyv. Óvatosan kell bánni az ígérgetéssel, mert ha eleve elvárja, hogy az olvasó már akkor igényeket támasszon, mielőtt kézbe veszi a könyvet, azt nem árt beteljesíteni is.
Régen rengeteg hírlevére feliratkoztam (mivel a metrózás nem része az életemnek), csak hogy minél hamarabb értesüljek akciókról, megjelenésekről. Aztán eljutottam odáig, hogy elkezdett idegesíteni ez a rengeteg infó, és leiratkoztam az összesről. Nem akarok tudni mindenről, nem akarok tudni általam soha nem olvasott írókról, hogy melyik kiadó melyik könyvét jelenteti meg. Régen ez csípőből ment. Mondtak egy könyvcímet, mondtam hozzá az írót, vagy fordítva. Hogy kinél jelent meg, az alap volt. Akar a franc ilyeneket tudni, nem érdekel. Pont nemrég olvastam egy bloggernél, hogy csak azért vette meg és olvasta el már nemtom, melyik könyvet, mert mindig az orra elé került, pedig tudta ő, hogy nem kellene. És tényleg nem kellett volna.
Nem mindegy a hírlevél stílusa sem. Vannak a "szakosodott" kiadók, akik ha felnőttekre szakosodtak, azzal olyan nagy baj nem lehet, de ha egy alapvetően 12 éves korosztályt célzó könyvekkel, 12 éves stílusban próbálnak rávenni, hogy valamit vegyek meg (hogy elolvasom-e, az a kiadónak úgyis hótmindegy), az roppant lehangoló
Egyébként komolyan öröm újra rácsodálkozni könyvekre, hogy jé, ez is megjelent? Jé, ez a kiadó még létezik?:) (Jólvan, nem ízléstelenkedek.)
Olvastam már könyvet interjú hatására, és tudom, hogy enélkül az interjú nélkül nem lennék olyan nagy Richard Morgan rajongó, sőt, gyanítom, hogy egyetlen könyvét sem vettem volna kézbe. Kellett ez a darab a személyiségéből, ami az interjúból átjött ahhoz, hogy érdekelni kezdjen, mit is írhat egy olyan fickó, aki azt gondol dolgokról, amiket. (
ITT meg
ITT meg
ITT. ez utóbbinak köszönhetem a könyveit.) Nem tudom, mennyiben inkább érdekesség egy interjú, mint inkább reklám, de bizonyos esetekben az írók önmaguk a könyveik reklámja. Elég csak Gail Carriger finoman fogalmazva is érdekes öltözködési stílusára gondolni, aki mintha a könyveiből lépett volna elő, de mondhattam volna akár Sofi Oksanent is.
Végeredményben engem nagyon nehéz reklámokkal spontán vásárlásra bírni. Amellett, hogy alig veszek bármit is, nagyon megnézem, mit veszek, főleg, mennyiért. Határozott elképzelésem van, mit akarok (legalábbis általában, most épp semmi nem jó, de majd elmúlik), és ha nem fér bele, hát így jártunk. Viszont fenti bloggerrel ellentétben, ha én sokat látok valamit, arra ráunok, és ahelyett, hogy érdekelni kezdene, kerülni fogom. Olyan a hatása rám, mint a nagy hype-ok a sikerkönyveknél. Amikor a csapból is az folyik, és a legtöbb blogger ír róla, akiket olvasok, az nagyon elveszi a kedvem. Kemény meló nekem marketingelni. Legyen figyelemfelkeltő, visszafogott, találja meg a közös pontot bennünk, ami miatt érdekelhet, legyen olyan a látványvilág, ami egyből megragadja a szemem, és megnyertek. És igen, a könyveknél a borító elsődleges fontosságú,
de erről már írtam. A témával együtt nyerő páros lehet, ha minden klappol.
Azt hiszem, nekem elég is a jó téma meg a jó borító, ennyivel is megvagyok. És elég, ha csak egyszer hívják fel rá a figyelmem. Persze, ez utóbbi teljesíthetetlen, tudom én azt.
TÖBBIEK
