KEMÉNYFEDÉL

"A könyvekben, amelyek közt nevelkedtem, láthatatlan, titkos barátokra leltem; s bár lapjaik rég elporladtak már, az illatukat azóta is őrzi kezem."

"Nincs labirintus Minótaurusz nélkül"

Sophya nagyanyjának testvére eltűnt, ezért kellett visszatérnie Salembe, különben azt hiszem, soha nem ment volna vissza. Így kénytelen szembenézni a múlttal, ami azóta sem hagyja nyugodni, és mivel Eva nincs többé, egyedül kell mindezt megtennie. Salem nem véletlen helyszín, ez a leghírhedtebb kisváros, ami a XVII. századi boszorkányüldözések történetét gyarapítja. Itt még ma is vannak boszorkányok, a turisták kedvéért eljátszák az akasztásokat, de a mókás felszín mögött megbújik egy egészen más világ, egy sokkal véresebb és félelmetesebb valóság. Cal, a calvinisták vezére (az áthallás a kálvinistákkal nem véletlen) saját szektát alapítva folytatja harcát Towner családjával (és persze közben gyarapítja vagyonát), a salemi Whitneyk-kel, akikhez egyszer ő is tartozott. A babonaság, a boszorkányoktól való félelem itt annyira gyökeret vert mindenkiben, hogy az irányításuk már csak ügyesség kérdése. És persze a helyi boszorkányok, a wiccák ezt ki is használják, bár a szórakozás olykor tragédiába csap át. És itt vannak a Whitneyk, akiknek valódi hatalma van, legalábbis Towner elbeszéléséből ez derül ki. Ők a csipkeolvasók, akik látják a múltat és a jövőt, mások gondolatait, és a környezetükre is van némi ráhatásuk.

Nagyon könnyű beleolvadni ebbe a világba, együtt élni Towner zavaros és kusza gondolataival, nyomozni, varázsolni, menekülni, drukkolni, emlékezni a múltra, a szép és a gyötrelmes eseményekre. És akárcsak a csipkének, a könyvnek is többféle olvasata van, többféle síkon létezik egyszerre, egyszerre valós, és hazug az egész történet. A regény több szálon fut egyszerre, több idősíkon, és ahogyan a regény elején még fogalmam sem volt róla, mi fog ebből az egészből kisülni, úgy tisztultak le a dolgok, ahogy haladtam a könyvben. Az biztos, hogy egy hatalmas regény, csodaszép, izgalmas és magával ragadó történet, aminek a titkai között és még az olvasás után is szívesen bolyongok.

Eddig a történet nagyon nagy vonalakban. És ismét csak azt tudom mondani, hogy imádom, amikor nem tudok letenni egy könyvet. Egyszerűen annyira jó a történet, olyan jók a karakterek, hogy muszáj volt olvasnom, hogy mi fog történni a következő lapon (percben). Nem mondom, hogy teljesen klisémentes lenne, sőt, igazából a kiszámíthatatlanság sem igazán jellemző rá, de a történet elég eredeti, emiatt valahogy olyan új volt minden, hogy eszembe sem jutott találgatni, mi fog történni. Meg nem is értem rá, el voltam foglalva azzal, hogy olvassam. Voltak nagyon szimpatikus karakterek, például a mogorva könyvtáros Khán, vagy a félvér Ngangata, de igazából Hezsi is nagyon közel került a szívemhez. Vele egy bajom volt, ami az egész regényt egy kicsit hihetetlenné tette (tudom, ez egy fantasy, de akkor is), hogy nagyon fiatal. A könyv elején még alig 9 éves, amikor a lényeges dolgok történnek, csak 12, és ahhoz képest, hogy hogyan viselkedik, hogyan gondolkodik, ez túlságosan nagy ellentét volt. Ha a női érést az író kitolta volna olyan 15-16 éves korra, sokkal hitelesebb lett volna, de ezt leszámítva végül is nem volt vele gond. Keyes az indián mitológiába ásta bele magát (Gemmel meg az ír és angolszászba ), úgyhogy sok mozzanat a regényben ennek köszönhető. Nagyon tetszett a könyvtár, a régi iratok, ahogyan Hezsi a Folyamváros múltja után kutatott, azok nagyon jó részek voltak, és Hezsi ott élte a mindennapjait hónapokon keresztül, úgyhogy jó sokat lehet róla olvasni.

Van folytatása is a könyvnek, a Hollóisten gyermekei, és tudva, ki a Hollóisten, nagyon kíváncsi vagyok rá, de a könyv folytatás nélkül is kerek egész.

Annyira élvezem, amikor jó könyveket olvashatok, hál istennek, az utóbbi pár regény ilyen volt. Most gondolkodom, hogy mivel is lehetne ehhez a könyvhöz kedvet csinálni, de az olyan jelzők, hogy izgalmas, érdekfeszítő, letehetetlen, nagyon elcsépeltnek tűnnek, pedig ez a könyv ezek mind együtt. Laza, könnyed az elbeszélés stílusa, és nagyon kemény a történet, még akkor is, ha csak fantazmagória. Mert az emberben lévő szörnyet sokan próbálták már megjeleníteni, de Thurmannak valahogy nagyon kézzelfoghatóra sikerült. Azokkal a félelmekkel játszik, amik mindannyiunkban benne vannak: az éjszaka titokzatos, ismeretlen hangjai, a sötét, kivehetetlen, bármit rejtő árnyékok, a tükör árnyai, és ezzel szemben ott az egyedüllét, a paranoia, a bizalmatlanság, és a testvéreket összekötő elszakíthatatlan, örök szövetség, amire hasonló helyzetben nekünk is életbevágóan szükségünk lenne. A szörnyek itt a szeretettel állnak szemben, ami nem csak önmagát lenne képes feláldozni, de még a szeretet tárgyát is. Elborzasztó, izgalmas, letehetetlen, és csodaszép történet. Sose hittem volna, hogy egy horror is lehet szép, és mégis.

p.s.

Mindenképpen meg kell említenem a nyelvezetet. Sok mondatnál feltűnt, hogy igazán klassz, hogy olyan ember fordította, aki egyrészt érti, mit olvas, másrészt ki is tudja azt fejezni magyarul. A halálom a tőmondatokban megfogalmazott közlendő, óvodás szinten, de itt erről szó sincs, ez igényes munka. És a másik, amit kommentben már említettem, a könyv hangulata. Azt vártam, hogy majd rátelepszik a lelkemre, elárasztva sötétséggel, nyomasztó érzésekkel, de nem. Azon kívül, hogy a lelki nyomasztást nem éreztem, csak érzékeltem, nagyon jó a humora is a könyvnek, ami nem azt a célt szolgálja, hogy oldja a helyzetekből adódó feszültséget, hanem ilyen Caliban stílusa, gondolkodása. Cinikusan, szarkasztikusan humoros, és nem is zökken ki belőle.

Először is, felkeltette a figyelmem a borító. Nagyon ötletes volt, és mint utólag kiderült, tökéletes tükre a könyv történetének. Chrisnél láttam, hogy olvassa, és amikor azt mondta, hogy jó, akkor vettem a bátorságot, megkerestem az íróját (de előtte jól megnéztem a blogját ), és elkértem tőle a könyvet. És milyen jól tettem.

Őszintén szólva nem tudom, a kiadók mi alapján szelektálnak, mi az, ami miatt azt mondják egy könyvre, hogy kiadlak, és mitől dobnak félre fintorogva mást, mert megintcsak az újabb megjelenésekre tudok hivatkozni, nem feltétlen a minőségi irományok kerültnek a nyomdába. Hogy Viki miért nem talál kiadót, számomra rejtély. Ez ugyanis egy nagyon jól összerakott, igazán ötletes történet, minőségi stílusban megírva, és tartalmaz minden olyan elemet, ami miatt azt mondom a könyvre, hogy jó. Na, nem, kiváló, mert nem, de élvezetes, izgalmas, és teljesen bele tudtam feledkezni, és közben nagyon jól éreztem magam a szereplőkkel is, meg ebben a káoszban létező városkában is.

A történetről annyit, hogy van egy város, valahol, valami meg nem nevezett helyen, egy olyan bolygón, aminek három holdja van, ebből az egyik, az Őrült Hold igen különös hatást gyakorol Niobára: a város és a bennük lakók állandó körforgásban élve folyamatosan változnak. Az emberek másik testben ébrednek, más szülőkkel, más gyerekekkel, másik házban, máshová kerül a munkahelyük, az iskolákat úgy kell felkutatni, ráadásul maguk az épületek is átalakulnak, de úgy tűnik, ezt a városlakók szinte természetesnek veszik, és megtanultak vele együtt élni. Mia, főszereplőnk, egyik éjjel épp a nyitott ablaknál álldogál, a fekete massza, ami a változásokért felelős, hömpölyög alatta az utcán, amikor a szomszéd háztetők felől rászólnak, hogy csukja be az ablakot, különben elnyeli a massza. Aztán a hang tulajdonosa vidáman tovaszökell a tetőkön, és eltűnik a szeme elől. Másnap viszont újra látja, és mivel ő az egyetlen, aki még ugyanúgy néz ki, mint előző nap, Mia a nyomába ered, és annyira a nyakába akaszkodik, hogy végül Lancester az asszisztensnőjévé nevezi ki. Lance tudós, és a változást tanulmányozza, és Mia igazán élvezi, hogy ő is részese lehet ennek, és ebben a folyamatosan változó káoszban valaki biztosít neki egy kis állandóságot. Megtanul ő is a háztetőkön mászkálni, megismerkedik a magába forduló Lance családjával, és a tudóshoz is egyre közelebb kerül, és minden súrlódásuk ellenére együtt próbálják meg megoldani Nioba titkát, ami egyáltalán nem zökkenőmentes, ugyanis a városban nem csak emberek élnek ám...

Úgy gondolom, látszik, hogy nem egy mindennapi történet, és akárcsak Sansa esetében, akinek időközben megjelent az első regénye, Viktóriánál is csak reménykedem benne, hogy egyszer valamelyik kiadónál jó kezekbe kerül, és vele is lehet majd találkozni a boltok polcain. A regény nagyon tetszett, ez gondolom érezhető, bár szerintem voltak apróbb hibák, amiktől számomra mégsem tökéletes.

Eleinte például a halálba idegesített Lance magázós affektálása, és hogy ennek ellenére Mia mégis tegezte. Megszoktam végül, nem volt más választásom, de nekem nagyon természetellenesnek tűnt, elvégre mégiscsak két fiatalról van szó, még akkor is, ha Lance az, aki. Végig az volt az érzésem, hogy élőben Viktória valószínűleg nagyon szeret beszélni, mert a könyv is cseppet terjengős volt, és szószátyár. Nem azért, hogy csak mondja, mondja, hogy teljenek a sorok, hanem attól, hogy mindent leírt a lehető legaprólékosabban. A történet folyamatos volt, nem tört meg sehol, nem voltak érthetetlen ugrások, tényleg olyan volt, mintha folyamatosan, a nap minden percében a szereplőkkel lettünk volna, de nekem ez ilyen mélységig akkor is sok volt. Úgy éreztem, soha nem jutunk el a lényegig, csak kerülgetjük, egyszer nagyobb, másszor kisebb ívben. Aztán ott van Mia, a maga 17-18 évével, aki nekem eleinte úgy tűnt, nem több 13-nál. Lance karaktere igazán sajátságos, és nagyon jól ki van dolgozva, és Mia bohókás, szeretni való oldala is nagyon érezhető, mégis hiányoltam belőle valamit; talán azt, hogy próbáljon meg néha kicsit nő lenni. Mert nem éreztem, hogy akarna, ő csak úgy volt azzal a nagyon kedves és mindig jókedvű lényével.

De a pozitív élmények többségben voltak, összességében nagyon élvezetes volt olvasni, igazán jól szórakoztam, megszerettem a szereplőket is, és izgalmas kalandokban volt részem, ráadásul mindez remek humorral párosult. Köszönöm Imre Viktóriának a lehetőséget, hogy elolvashattam a könyvét, és drukkolok neki, hogy valaki felfigyeljen rá, mert nagyon kiemelkedő nem csak a fantáziája, de a tehetsége is.

Kai egy teljesítménykényszeres fiatal, aki sodródik, és próbál megfelelni mindenkinek. Az anyjának, aki neves ügyvéd, és nagy reményekkel tekint a fiára. Az iskolának, ahol kitűnő tanuló. A haveroknak, akikkel nagyon nincs is igazi kapcsolata, csak néha elmegy velük. Egy ilyen buliban ismerkedik meg Angithiával is. Az igazi nevüket nem tudjuk meg, ekkor nevezték el egymást. Kai, mert magas és nyúlánk, Angithia, mert Kai egyik novellájában ez egy boszorkány neve. Összejönnek, és elszabadulnak az indulatok. Angithia, a szabad szellemű, árva és öntörvényű lány igyekszik felszabadítani a Kai lelke mélyén szunnyadó, elnyomott érzéseket, indulatokat, szembe fordítja önmagával, addigi életével és családjával.

Wilkins, a nyomozó specialistája a fiatalkori terrorizmusnak. A két fiatal tombolása elég pusztító, de ő a szellemi defekteken és lelki elhajlásokon kívül valami mást sejt a háttérben, nem véletlenül. Mivel sok esettel volt már dolga, tisztában van vele, mik azok a történések, amik ilyen tettekre sarkallnak tizenévesen, tudja, hogy a hétköznapi történések miként csapódnak le, lappanganak, majd törnek a felszínre. Kai befolyásolható személyisége és Angithia boszorkányos képessége lesz az eszköze egy gonosz hatalomnak, ami egy olyan világból jön, aminek semmi köze a mi fizikai síkunkhoz. Angithia akkor fog gyanút, hogy valószínűleg kicsúszott a kezéből az irányítás, amikor ugyanazt álmodják, ő, meg Kai.

Sok boszorkányos, misztikus, ezoterikus utalás van a könyvben, kezdve már magával a könyvvel, a gonosz eszközével, ami Angithiánál szinte mindennapos használatban van. Címe Al Azif, az Ősök és az Öregek megidézésére szolgáló varázsigékkel, akárcsak a Necronomikon, amit egy Abdul Alhazred nevű őrült arab írt (valójában Lovecraft). Feltűnnek benne az alchimista praktikák, rúnajelek, mágikus ábrák, rózsakeresztes eszmék. Angithia különleges képességével mozgatja a szálakat, Kai pedig tiszta lelkével adja a szolgálat rítusát. Ő az, aki önkívületi állapotában tesz dolgokat, amikről később csak ködös sejtései vannak, de a végén már nem egészen világos, hogy amit tesz, azt mennyire akarja ő, és mennyire csak eszköze egy idegen akaratnak.

Sokat tudnék még beszélni a könyvből, a benne előforduló utalásokról, igézetekről, de mindez nem tükrözné azt a hangulatot, történeti felépítést, ami a mellékszereplőkkel együtt az egészet keretbe foglalja. Wilkins ugyanis a nyomozók között is különleges, nem utasítja el az okkult magyarázatot, hanem önmaga erejéből próbál utána járni. A szereplők jellemeinél, gondolkodásmódjánál és a történek esetében is igen fontos az, hogy véletlenek nincsenek. Aki ott van, az azért került oda, mert olyan amilyen, mert tud valamit, amit mások nem, szolgálja és eszköze valamelyik hatalomnak. A jó és a rossz, a lélek mélységeiből előtörő fény és sötétség örök küzdelme, azoké az erőké, amikről csak sejtésünk van, uralkodni pedig a legkevésbé sem tudunk rajtuk. Nagyon érdekes könyv, csillagos ötöst adnék neki, ha osztályoznék, mert rengeteget tudok rajta gondolkodni, a legváratlanabb helyekről kerülnek elő már általam is ismert dolgok, így látom, mennyire passzolnak a történethez, és mennyire logikus a felépítése.

Ahogyan ez az egész mondavilág tálalva van, az egyszerűen hanyatt döntött. Abban az időben a brit szigetet két veszély is fenyegette: a rómaiak, akik már igyekeztek megvetni ott a lábukat, a kereszténységgel együtt, és a szászok, akik ha a sziget birtokosai lesznek, mindent megsemmisítenek. Ezért bár a mondában ködösítve van ez az Uther-Igraine féle aktus, itt azért szépen kibomlanak a miértek. Alapvetően az a helyzet, hogy a druidák féltik az országot, a hagyományokat, önmagukat, és ahogyan ez minden egészségesen gondolkodó nép következő mozdulata, ellenállnak és megelőznek. Igyekeznek a hagyományokat minél tovább fenntartani, és megteszik a szükséges lépéseket, hogy a prófécia valóra váljék. Szinte látjuk lelki szemeink előtt, amit a történet nem ír: a druidatanács összeül, is kifőzi a tervet, hogyan lehetne a jövőt biztosítani: egy vezér kell az ország és a törzsek élére. Legyen múltja a családnak, legyen őshonos a brit szigeteken, semmiképpen ne legyen idegen vér, mert a nép nem követ mást, csakis a saját fiát, de legyen legalább ennyire római is. A legalkalmasabb anya a szent sziget úrnőjének, Viviannek a királyi vérből származó húga, Igraine, de a férjét ki kell hagyni a buliból, másnak kell a nemzőnek lennie. Uther Pendragon a tökéletes választás. Talán voltak más jelöltek is, de kiestek a rostán. És a letisztult tervet egy látogatás alkalmával húga elé tárja a papnő, akinek nincs más választása, bele kell egyeznie. A házasságtörésért cserébe ő lesz a Nagy Király Anyja, de hogy az elhálás létrejöjjön, a bölcseknek trükközniük kell. A cél a fennmaradás, amiért az áldozat sem maradhat el, de ha minden jól megy, a kereszténység mellett fennmaradnak az ősi hagyományok, és a tündérvilág, Avalon nem pusztul el, és a Brit Birodalom is megállítja az ellen irányuló támadásokat.. 

Tehát az indíték roppant tisztán kivehető. A két királyi vérből (Igraine, és a britek hadura, a Pendragon) születő vezér hozhatja létre csak azt az összhangot a két gyökeresen különböző, és egymás ellen harcoló kultúra között, ami összebékíti őket egymással. Uther személye azért is érdekes, mert ő brit szülött, de római, mindazzal, amit ez akkoriban jelentett, így tehát elfogadják az őslakosok is vezérnek őt, és a Rómának hűséget esküdött törzsek is. Mindeközben kicsit szájbarágósan ugyan, de roppant következetesen és tényszerűen vezeti le a kereszténység tanait is, szépen csomagolva mellé az ősi természethitet, a druida gondolkodásmódot, és ahogyan ők láthatták anno a keresztény papokat és az egyház működését, céljait és eszközeit. A keresztény hit és egyházi rítusok szinte folyamatos küzdelemben állnak az ősi druida hagyománnyal és világképpel, nem csak egy család falain belül, de az egész szigeten. Avalon természetesen Arthurt is segíti, felajánlja neki azokat a kultikus tárgyakat, amik trónra lépését követően megszilárdíthatják a hatalmát, annak ellenére, hogy származása kéltségbe vonható. De aztán Arthur személyisége, vezető képességei végül is többen bizonyulnak a vártnál. 

Túl azon, hogy kibővíti és felöltözteti Bradley az Arthur-mondakört, kicsit a kulisszák mögé is láthatunk, a politikai szál is remekül ki van dolgozva, bár a történelmi tényszerűség nem jellemző rá, ez inkább csak nélkülözhetetlen kellék. Láthatjuk, hogy a brit szigeteket alapvetően Avalon és a főpapnő uralja, az ő tanácsát az ínséges időkben mindig megfogadták, sőt, alapvetően mindenféle fontos, az ország sorsát érintő kérdésbe beleszólása volt. És ez a legnagyobb érdekessége is a könyvnek: olyan szinten hozza össze a realitást és a misztikumot, és választja el a két világot, ami magyarázatot ad Arthur titokzatos személyére, és Avalon konkrét helyére és szerepére is. Minden az ősi hitvilágra épül, és az elemeit úgy használja fel, hogy azzal egy teljesen kerek és egész, majdnem történelmi hitelességű, de mégiscsak fantasyt alkotott. A matriarchális ősi társadalom a rituáléival és a természethittel, Agancsos Istennel és Nagy Anyával áll szemben a patriarchális új, keresztény világgal, ami mindebben a sátán munkálkodását látja, és a nőket teljesen kiszorítja a mindennapi életből, szinte a négy fal közé szorítva őket, kísértésektől és gondolkodástól védve. 

Szerencsére a szereplőket illetően Bradley nem ragaszkodik a sémákhoz. Akikből általában egysíkúan jó és rossz szokott lenni, itt azért nagyon is árnyaltan, teljesen emberien jelenik meg. Mint Morgaine, akit roppant kényelmes a velejéig gonosz, ősi romlottságnak ábrázolni, itt papnő, tudós asszony, szerető testvér is egyben, és vannak jó oldalai is, tud szeretni, és csalódni, ami aztán meghatározza a későbbi „negatívságát”. Nem volt ő a gonosz földi megtestesülése, csak egyszerűen egy főpapnő, akinek fontosak az ígéretek, érzelmi kötelékek, de mindenekelőtt a vallása, és megpróbálja úgy rendezni a dolgokat, hogy ha már Arthur megszegte az ígéretét, amit lehet, megmentsen. Szinte mindenre magyarázatot kapunk, miért úgy történt minden, ahogy, és miért úgy maradt meg a nép emlékezetében, a mondákban, ahogyan már mi is ismerjük. Nem rövid könyv, meg nem is könnyű, súlyra sem, de érdemes rászánni a nem kevés időt, hogy teljesen bele tudjunk merülni ebbe a szinte földön túli birodalomba. Cserébe csodálatos képeket kapunk, misztikumot, történelmi csavarokat, és emberi érzelmeket. Azt hiszem, ezek után nekem nagyon nehéz lesz bárminek is überelnie ezt a könyvet Arthurral és az ő mondáival kapcsolatban. Ettől függetlenül szerkesztésileg a könyv elég gyatra, szóismétlések és rosszul leírt, gyanítom, benne hagyott szavak, mint aszszony, meszszi. De ez legyen és ennyi a legnagyobb baj minden könyvnél. 

Amit még kiemelnék, az a kifejezések történetbe szőtt magyarázata. Gondolom, ha azt mondom, Merlin, mindenki fogja tudni, kiről van szó, de tudtátok-e, hogy a merlin volt a druidák világot járó küldötte, a sólyom? A Tó Asszonya pedig Avalon uralkodónője, a Nagy Anya földi megtestesülése, a Morgan jelentése tengerről jött asszony, és többek között Lancelet nevének is megvan a maga története. Azon kívül itt a lovagok nem olyan törékeny, csupacsont férfiak, akikbe a lélek is csak hálni jár, és az isteni elhivatottság miatt tudnak életben maradni. Nem, ezek igazi, nagydarab, erős és drabális harcosok (már tiniként is kiemelkedő testi adottsága van némelyiknek), akikről az ember el tudja képzelni, hogy védelmezhetnek egy országot az ellenséggel szemben még a csatamezőn is. Van némi kis anakronizmus is benne, minthogy hülye, meg bőgés, de annyira nem zavaró. Ami kicsit idegesítő volt, az a keresztény „bizony mondom néked” formula, ami az Agancsos híveinek szájából elég érdekesen hangzott. 

Nagyon hosszú, időigényes könyv, egy kicsit kisebb terjedelem a javára vált volna. Nem lehet csak letenni, hogy majd később olvasom, mert nagyon nehéz átvenni a ritmusát, és az sem jó, ha naponta nem tudunk rászánni minimum egy órát, mert akkor meg sose lesz vége. Azt hiszem, inkább csak fanatikusoknak (Arthur, kelták, mondák rajongóinak) fog igazán tetszeni, legalábbis bennünket talán nem akar agyonnyomni a téma bőlére eresztett tálalása. Keresztény szájakból sokszor elhangzanak különféle tanok, amiket ennyire bőven, és sokszor ismételgetni szerintem szükségtelen volt, de átjött az, aminek talán szánta az írónő. Sokan az ősi hitbe születtek, a kereszténységgel csak már felnőttként ismerkedtek meg, vagy már gyermekként is jobban vonzódtak az ősi valláshoz, és igencsak győzködniük kellett nemcsak magukat, a környezetüket is, hogy minden bűnre (és minden bűn, főleg ami jó az életben,) a kereszténység a megoldás. De ezzel a történettel Bradley megadta a végső tisztességet egy leáldozott hit, és annak utolsó képviselői életének, és átörökítette a valaha volt druida hagyományokat és gondolkodásmódot. Nem elhanyagolható az az egyensúly, ami az egész könyvben végig uralkodik a realista történések és a misztikus megnyilatkozások között, sok mágikusnak, természetfelettinek mondott képesség teljesen természetesnek hat.

Egy történet a bibliából, melyet Lea és Ráhel viszonya, és Dína némasága ihletett. A vörös sátor a nők világa. Keményen dolgoznak, segítik egymást, vagy áskálódnak egymás ellen, szeretik vagy elutasítják, akik közéjük kerülnek, de az általam ismert életmódtól, nőképtől nagyon különbözik ez a „sátoros” élet. A történetet Dína (gyönyörű név, nem igaz?) meséli el, akinek négy csodálatos anyja van, akik ennél jobban már nem is különbözhettek volna egymástól. Ugyanazon férfi feleségei, tisztességesen megosztozva egymással az éjszakai örömökön, a gyereknevelésen, a ház körüli teendőkön. Nem feltétlen szeretik egymást szívből, de annyira egymásra vannak utalva ebben a kicsi világban, hogy ez igazából nem gátol senkit sem abban, hogy méltósággal élhesse az életét. A regény a négy anya életével kezdődik, kik voltak, milyenek voltak, mire vágytak, és hogyan is lettek ők egyetlen férfi feleségei, ágyasai.

Megtudhatunk ókori praktikákat, hogy mi a teendő, ha teherbe akarunk esni, és mit tegyünk, ha nem akarunk több gyereket. Megismerhetjük a törzsi viszonyokat, a férfiak és a nők élete közötti hatalmas különbségeket. Bár az úr a férfi volt, névleg, de a gyeplő a nő kezében volt. Mint most a kerek asztalnál dől el minden, akkor ezt a szerepet a sátor töltötte be. Úgy tűnik, az egyetlen dolguk ezeknek a nőknek a szülés volt, és hogy kiszolgálják a férfiakat, ettől függetlenül ők maximálisan ki tudtak teljesedni ebben az életben. Élvezték fiaikat, várták az egyetlen leányt, akire majd a vörös sátorban ráhagyják történeteiket, mert akkoriban a történeteket az anyák örökítették át leányaikra. És persze az anyák nagy szeretettel megírt története után megismerhetjük Dína történetét is, gyermekkorát, anyaságát, szerelmét, menekülését és elmúlását, ami nem is sikerült egészen. Nem utolsó sorban pedig megismerhetjük ezt a történelmi korszakot, szokásokat, gondolkodás- és életmódot, a bibliai bemutatáshoz képest kicsit másképpen. 

Ez a könyve A.Diamantnak egészen más mint a Szajhák és boszorkányok. Más kor, más életek, ennek megfelelően egészen más a hangnem is. Míg a Szajhákban volt egyfajta távolságtartás, végig kívülálló volt ő is, mi is, most ezt nem érezzük, és az sem érezhető, hogy ez az írónő első könyve. Itt együtt élünk és lélegzünk a szereplőkkel, együtt szenvedjük a szerelmi bánatot, a szülés gyötrelmeit (kis híján már fájt, annyira plasztikusak voltak a leírások :D), a szeretet a lélek mélyéig hatol, és nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Ilyenkor érzem, mekkora jelentősége van a jó fordításnak. Ez nemhogy jóra, egyszerűen remekre sikerült, enélkül nem lehetne ennyire érezni a történetet. 

A kép direkt nem a magyar borító, egyszerűen nem fér a fejembe a magyar dizájn. Aki látta a mi borítónk, az megérti.

Szajhák és boszorkányok

Mondja az alcím, ami teljesen helytálló. A történet az 1800-as években játszódik, egy faluban, melyről az írónő talált egy aprócska füzetet. Ez a falu különös emberek gyűjteménye: vénkisasszonyok, volt rabszolgák, prostik, és persze boszorkányok. Nagyon különbözőek ezek az emberek, de egy közös van bennük: egyik sem tud normális, teljes életet élni, mindenkinek saját lelki problémáival kell megküzdeni, ami a legkevesebb esetben sikerül.

Az írónő ábrázolási képessége egyszerűen fantasztikus. Megjelenik előttünk egy kihalóban lévő falu utolsó néhány éve, aminek lakói sorra költöznek a nagyvárosban. Oka mindenkinek van, és mindenkinek más. Kitűnően ábrázolja a szegények mindennapjait, egy olyan alsó társadalmi rétegét, akiknek a szegénységét ma már szinte el sem tudjuk képzelni. A mindennapi küzdelem a máért, hogy ma enni tudjanak, legyen mit felvenniük, dolgozhassanak. Álmok, vágyak, holnap...ilyesmi szinte nem létezik. Ebben a világban szinte bűn olyasmit tenni, ami társadalmi helyzetük miatt elérhetetlen. Mindenki érzéketlen, és egyben túlérzékeny. De mint mindenhol, itt is találunk egy olyan embert, aki mer más lenni, mer álmodni, és mer ember lenni, igaz, csak titokban, mások elől rejtve. Talán ő az egyetlen a regényben, aki segít másokon, anélkül, hogy ártana bárkinek is.

Egy csodálatos regény a szegénységről, enyészetről, pusztulásról, emberségről. A borító alapján ponyvára számítottam, ehelyett kaptam szépirodalmat, egy igazi műalkotást, amibe az ember szinte beleolvad, eggyé válik deviáns világával és szereplőivel. Ez egy olyan történet, amiben igazán senkivel nem tudtam azonosulni, viszont együtt éltem mindenkivel, azokkal is, akiket nem kedveltem.

Mert Jay alkotói válságban van. Tizenévvel ezelőtt írt egy könyvet, azóta viszont semmi maradandót, önmaga számára is értékeset, nem alkotott. Gyengébb írásait álnéven adja ki , de közelébe sem érnek előző remekművének. Nem veti meg a piát sem, mondhatni rendszeresen iszik, így a pincéje mélyén a hat üveg gyümölcsbor is vonzza. Aztán egy napon nem tud nekik ellenállni, felbontja az egyik üveget, és a különös ízű ital beteljesíti sorsát, és elindítja Jayt a francia vidéki, lepusztult tanyára. A fejezetekben felváltva követi egymást a múlt és a jelen, szinte egyszerre haladva a jövő felé. Jay eljutott arra a pontra, amikor öreg barátja, Joe bölcsessége megérett benne, felszínre került, és tovább lendítette egy ismeretlen élet felé.

Nem bírtam ki, és hogy ne törjön meg a lendület, a ’75-’77 közötti időszakot egyszuszra olvastam el, majd aztán jött a jelen. Ugyanis két teljesen különböző hangulat a kettő. A múlt időszaka vázolja fel, hogyan vert gyökeret Jayben a természet, a babonák, a növények és a föld szeretet, megérthetjük, mi az, amit hiányol az életéből. A kamasz Jay előtt felvillan néhány hónapra teljesség érzése, a harmónia, a rendszeresség, és a változás állandósága, egészen addig, amíg meg nem tapasztalja, hogy minden elmúlik egyszer. A ma Jay-e kiábrándult, üres, tapogatózik valami után, ami csak nagy sokára fogalmazódik meg benne, ennek hatására indul útnak. És az a biztonság, a körforgás, amire gyermekkorából emlékszik, amire már nagyon vágyik, akkor jön el, amikor élete a legbizonytalanabbá válik.

A regény minden mondata azt sugallja, hogy merjünk dönteni, és tartsunk is ki mellette, ha a szívünk azt súgja, az a helyes. Az igazán teljes élethez szükség van lemondásokra, hiszen amiről az egyik oldalon elbúcsúzunk, ahelyett kapunk a másik oldalon valami sokkal jobbat, és nem olyan nehéz alkalmazkodni sem a váratlan helyzetekhez, mint ahogyan az először gondoljuk. Bármit megkaphatunk, amire vágyunk, csak ne vágyjunk túl nagy és lehetetlen dologra.:) És ott van persze a különös nő a szomszédban, az időközben előkerült ihlet, a gyümölcsborok, a felfedezésre váró tanyaház, felfedett és megbocsátott hazugságok … csupa különleges, izgató, vibráló élet, ahová Jay lélekben mindig is tartozott, és most odatalált.

Milyen általános, hogy az meg ott sosem jó, ami és ahol van. Vándorolunk, cserélgetünk, újrakezdünk, kicsiben és nagyban, hogy jobb legyen. Azért költözünk el, hogy kiteljesedjünk, és a helyünkre költöznek, hogy kiteljesedhessenek. Vannak, akik azt mondják, hogy a környezet állpaota tőlünk függ, ha elvágyódunk, velünk nincs rendben valami. Szerintem meg pont fordítva, a körülöttünk levő világ hat ránk, és ha úgy érezzük, máshol jobb lesz majd, tényleg csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk, hol szeretnénk lenni, és azonnal másképpen látunk, érzünk, élünk. Mennyivel több boldog ember lehetne, ha egy kicsit több teret, nagyobb szabadságot engednének maguknak.

Urak és játékosok


Biztosan mindenki ismeri a kívülállóság érzését. Amikor tehetünk bármit, gondolkodhatunk bárhogyan, nézhetünk ki bárhogy, egyszerűen érzik és érezzük, hogy nem vagyunk odavalóak, nem illünk a sormintába. Vagy épp fordítva: a mi mintánkba nem tudunk valakit sehogyan sem beilleszteni. És aztán ott van a hagyomány, ami nem is hagyja elemeinek felhígulását, végletesen ragaszkodik azokhoz az apróságokhoz, amik kiemelik őt, mint hagyományt a szürke tömegből, és fogalmat csinálnak belőle.

Az észak-angliai iskola, a St. Oswald ilyen fogalommá lett egy fiatal kisfiúnak, aki társadalmi helyzetétől fogva soha nem léphetett be azoknak a diákoknak a világába, akik ott tanultak. Alacsony sorból származott, és egy alantasabb helyre lett kárhoztatva, mint azt szellemi képességei indokolttá tették volna. A Sunnybank-be járt, ahol a prolik gúnyolták, mert annyira más volt mint ők: megvetette a fizikai erőnlétet, viszont falta a könyveket. Aztán egy napon szembesült a Tiltással: a terület, ahová idegennek tilos behatolnia, úgyhogy muszáj lesz mégiscsak felkutatni azokat a titkokat, amiket annyira óvni próbálnak. És milyen izgalmas volt, hogy mégsem történt semmi. Egyre nagyobb teret hódított meg magának a St. Oswaldból, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Még barátot is szerez, akivel egyre veszélyesebb csínyekre ragadtatják magukat, aminek aztán tragédia is lett a vége. Sok év telik el, míg dédelgeti magában a múltat. A rögeszmés elmék hatalmas előnye a türelem: idő, míg kivárja a bosszúra alkalmas pillanatot. Beférkőzni, ízlelgetni, hogy más, mint akinek gondolják, többre képes, mint amit kinéznek belőle. Mert a rögeszme, ha elhatalmasodik, teret akar magának, akár a bosszú árán is. Apró kis tréfák, erőszak, gyilkosság - szövetségesek és ellenségek tömörülnek a régvolt sérelem köré.

Ez az egyik nézőpontunk: a volt diák, aki egyszerre tanult két helyen, és mégsem tartozott sehová, amit soha nem tudott feldolgozni, viszont megtanult alkalmazkodni és blöffölni, hazudni és hamisítani. És az idős tanár, az iskola legélesebb elméje, a saját kis vackában, a saját kis rigolyáival, aki talán a legjózanabbul látja a többi tanárt, és persze a diákjait. Egy kövület a múltból, a St. Oswald egyik élő megtestesülése, az, ami valaha az iskola volt, és aminek még próbálja egy ideig megtartani. Nem zavarják az új kollegák, csak épp annyira, amennyire öregkorára az ember nehezen viseli a változásokat, és a sok felesleges, haszontalan újdonságot. Sasszeme van, és penge agya. És remek memóriája. Vigyázni kell vele. Remek humora van, és egy nagyon szerethető, különc figura, aki maga is célponttá válik, mert gyanakodni kezd, ki is az az alak, a Tégla, aki aláássa az iskola jó hírnevét, a tanárok becsületét, aki alapjaiban forgatja fel az összes hagyományt, ami ezt az elit iskolát élteti. Mivel mindenkinek megvannak az apróbb kisiklásai, titkolnivaló dolgai, nincs is olyan nehéz dolga ennek a Téglának.

Harris maga is 12 évig tanított egy fiúgimnáziumban, igen jól ismeri az iskolák működését, légkörét, így ennyiben valóságos, amiket leír, persze, maga a történet kitaláció. (ezt ő maga írja a könyv hátuljára betett idézetben.) Bár ez a regénye kicsit eltér az általa megszokottól, témájában és szereplőiben egyaránt, egyáltalán nem okoz csalódást. A szereplők színesek, Harris kitűnő emberismerő, és mint kiderült, nagyon jó krimiíró is. Egyébként is imádom a sznob iskolai regényeket, egy olyan közegbe vezetnek be, ahová a világnak ez a része soha nem fog eljutni. (ilyen volt még Donna Tartt Titkos története, minden szempontból hasonlít egymásra a két könyv.) Ez az arisztokratikus légkör és gőg nem eltanulható, nekik viszont a vérükben van. A jellemábrázolás és a környezet részletes, szinte rajszerű megjelenítése itt is ugyanolyan, mint az eddigi könyveiben, a minőségből nem enged. A vidéki tájleírások helyett itt az iskola falai sugdostak a fülembe, a dombok helyett a lépcsőket róttam, és belemásztam két igen különös ember fejébe, gondolataiba, életébe, a regény végi megdöbbentő csavarról nem is szólva. Egyszóval a könyv kitűnő, igazán nagy élmény volt olvasni.

Rúnajelek


500 évvel járunk a Nagy Világégés, a Ragnarök után. Azok az istenek,  akik nem haltak meg, vagy álruhában a világot járják, vagy a mélyben rejtőznek. A régi hitet igyekeznek megsemmisíteni az egyházi emberek, igyekeznek fenntartani a Rendet, és mindent, ami az 500 évvel előtti világra emlékeztet, elpusztítanak. Malbry messze van az egyházi központoktól, ide még nem ért el a teljes szigor, és a helyi tiszteletes igyekszik betartatni a törvényt, de ez csak bizonyos kompromisszumokkal lehetséges neki. Bár erről a falusiak nem beszélnek, ők nagyon is tudatában vannak a régről itt maradt tudásnak: a koboldok, tündérek, varázslatok nem felejtődtek el, bár a fantázia használata nem kívánatos, sőt, egyenesen ártalmas, így inkább nem emlékeznek, és bármi rendellenes történik, annak mindig racionális magyarázatot keresnek.
Maddy egy rúnával a kezén született, hatalmas fantáziával, és varázserővel, és minden alkalmat megragad, hogy használhassa. A falut ellepik a koboldok, de erről senki nem akar tudomást venni, így Maddyre hárul a feladat, hogy úgy-ahogy, megvédje a falut. Még kicsi volt, amikor találkozott a Félszeművel, ő nagyon sok mindenre megtanította a varázserejéről, a régi világról, az istenekről, és a nagy háborúról. De sok dolgot nem mondott el, és amikor le kell mennie az alsóbb világokba, ezzel bizony elég kényelmetlen dolog szembesülni. A világ sorsa alapvetően az ő találékonyságára és éles eszére van bízva, mert amikor lemegy a Suttogóért, a fenti világban maradottak használni kezdik az Igét. A Rend szolgái meg akarják semmisíteni a Káosz világát, vele együtt minden olyan teremtményt, ami mágikus erővel bír, de nem is tudják, mekkora veszélynek teszik ki a saját világukat is. Ha a Kilenc összeomlik, vele omlik minden, úgyhogy Maddynek el kell lopnia az istenek titkát, hogy megmeneküljenek.

Bár konkrétan magáról a keresztény egyházról nem esik szó, érezhetően ők vannak a Rend és a Jó Könyv mögött. Kezdek benne biztos lenni, hogy Harris és a fekete szoknyás férfiakból álló társulás nem áll valami nagy barátságban (amit mellesleg megértek). A Rend tagjai a szellemi elnyomók, akik a „rendre” hivatkozva igyekeznek szellemi sötétségben tartani a népet, mivel így irányíthatóak, befolyásolhatóak és engedelmesek lesznek. Elzárják előlük a könyveket, betiltják a meséket, az álmokat, így segítve elő, hogy a régi kor idejéből való írás és emlékezet teljesen elenyésszen. De nem számolnak vele, hogy akiket halottnak, elpusztultnak hittek, közöttük járnak, és nem hagyják, hogy világuk a semmibe vesszen, bármennyire is a megsemmisülés szélére került. Tényleg, milyen jó dolog elképzelni, hogy az istenek, akiket eddig csak a mondákból ismertünk, egyszercsak elénk állnak, és a segítségünket kérik, akárcsak Maddyét. A Ragnarök utáni világ újjászerveződését is igen aprólékosan részletezi, sőt, az istenek a beszélgetések során az általunk is ismert mondákat elevenítik fel, elég pontosan. Minden mitológiának több rétege van, ezt is elég jól érzékelteti Harris Maddy utazásán keresztül, ami nem csak konkrétan a világokon át tart, hanem lelki és szellemi szinten is átível.
Amit én nem tettem volna: Odint és Lokit más névvel illetni. Egyszerűen nem illenek a megnevezések rájuk. Nem tudom, eredetiben hogy hívják őket, de ez roppant szerencsétlen választás volt, legalábbis szerintem. Kábé olyan érzésem volt, mintha valami kalózhajó legénysége lenne emlegetve. Ezenkívül jó lenne, ha a törpök visszaváltoznának törpékké, a tündék pedig tündérek lennének, és az is örvendetes lenne, ha a tündérek és a koboldok nem cserélődnének fel, és nem lenne közöttük egyenlőségjel, ugyanis nem ugyanaz e kettő.

Ettől függetlenül a könyv nagyon izgalmas, és érdekes, azzal együtt is, hogy én a skandináv, germán (és kelta, de ez itt nincs igazán) mitológiával igen elfogult tudok lenni. Harris itt azt folytatta, ami a Ragnarök után lehetett az istenekkel, és egy nagyon jó kis kalandregényt hozott össze ezekkel a mesebeli lényekkel. Külön tetszett, hogy a rúnák is megjelennek, a varázslásoknál nemcsak fel vannak sorolva a jelentésükkel együtt, de mindig van egy kicsi kép is róluk. Jól sikerültek a fordított rúnák hatásai is. Hosszú, de minél előrébb haladunk a történetben, annál több kalandban és izgalomban lesz részünk. Kár a félreértésekért, amire a fordító figyelhetett volna, ettől függetlenül a könyv nagyon ott van a szeren. Ráadásul folytatást ígér a vége, remélem, nem véletlenül.

Olvasás közben igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy Joanne Harris az író, viszont nem sikerült. Időnként elmerengtem, hogy vajon akkor is annyira élveztem volna-e a könyvet, ha egy teljesen ismeretlen író nevét látom Harris neve helyén, de arra kellett jutnom, sajnos, vagy nem, hogy közel sem tudtam volna ennyire értékelni. Túl azon, hogy lassan hozzászokhatunk, hogy Harris kirándul kicsit a műfajok között, a gasztroregényt és a krimit már összefonta a misztikummal és a boszorkánysággal, írt mitikus fantasyt is, itt most a misztikum a misztikummal jár karöltve, épp annyira megbújva az események sodrában, mint ahogyan már megszokhattuk, és ebből valami döbbenetesen furcsa regény kerekedett ki. És ha nem az ő nevét látom a könyv előlapján, én bizony nagyon óvatosan vetem magam ebbe a világba. Az a helyzet, hogy annyira megbízom Harrisban, a fantáziájában, a tehetségében, a történetszövésében, hogy teljesen a gondjaira bíztam magam olvasás közben, és tudom, hogy ezt ezzel a történettel senki mással nem tettem volna meg.