KEMÉNYFEDÉL

Amadea feladta nekem a leckét, mert annyira megtetszett neki, hogy nem jelölöm az olvasásaimat azért, hogy meglepetés maradjon a következő poszt, és arra kért, csináljak belőle játékot.
Elvoltam azzal egy jó darabig, hogy hogyan lehetne ebből játékot csinálni, aztán végülis eszembe jutott, hogy ha van blogotok, akkor nagyon könnyen tudtok csatlakozni, ha van hozzá kedvetek. Aztán ha elmúlik, majd kiszálltok, vagy így is maradhattok. Ha meg nincs, akkor kicsit nehezebb, de azt is megoldjuk.

Annyit kellene csak tenni, hogy egy blogbejegyzésben írni kellene néhány jellemzőjét a könyvnek, amit épp olvastok, de nem látja senki, és amolyan barkochba módjára mi meg majd találgatunk, hogy melyik lehet az a könyv.
Aki először találja ki, az kap egy szép névre szóló képet a posztban.

Na, mit szóltok? Van kedvetek ilyet játszani?

És továbbgondolva ezt az egész molyos mizériát, azt hiszem, szükség van egy kicsit a blogok és a bloggerek önbizalmának erősítésére is. A  moly miatt talán sokan úgy érzitek, akár blogoltok, akár nem, hogy nincs szükség a blogokra, pedig szerintem van. Egészen más közlésforma, mint a tömegkönyves oldal, ahova mindenki csak felömleszti magát, és a másikat is ömlesztve látja. Igyekszem valami olyasmit kitalálni, amitől a blogosok megint magukra találnak (nem mintha az én feladatom lenne, de ha már ekkora szám van, legyen már valami értelme), hiszen a saját blogján mindenki meg tudja csinálni azt, amihez a tömegkönyves oldal egyéb szabályozása miatt, vagy épp a funkció hiányában nem tud terepet adni. Meg aztán ki tudja, mivel mi fog még történni ott a jövőben, és én személy szerint nem szeretem se a kellemetlen meglepetéseket, sem azt, ha belepiszkálnak a dolgaimba, vagy netán a már jól kialakított rendszerembe. De gondolok itt arra is, hogy ha olvastok egy jó könyvet, és teli vagytok gondolattal, meg képekkel, pro hiányában oda nem tudjátok feltenni ezeket, itt viszont senki meg nem gátol benne, hogy a képekhez könyvet csatolj.:>
De ez csak néhány a blog rengeteg előnyéből, és igazából nincs is értelme összehasonlítani a két oldalt, mert attól, hogy könyvekről szólunk, totál más rendszerben működünk, és egészen más lehetőségeket ad a blog a kibontakozásra, és mások a célok és az eszközök is. Lenne még erről gondolatom egy csomó, de azokat most inkább nem írom le, és nem azért, mert jobb a békesség, hanem mert lusta vagyok, és mert a moly maga nem érdekel.

 A lényeg:
Próbáljunk újra életet lehelni a blogokba, vagyis inkább magunkba.:D Úgy látom, a csömör egyre többünkön lesz úrrá, nekem perpill most semmi se jó, akármibe belekezdek, nem tud lekötni. Sorozatokat kellene ilyenkor nézni, de azt is úgy szeretem, amikor egyben le tudok nyomni két-három évadot, egy-egy részenként nem az igazi, de ezek meg még gyűjtögetés alatt vannak, úgyhogy most ez sincs. Aztán meg majd attól lesz csömöröm, és jöhetnek a könyvek. Az örök körforgás.
Viszont olvastam egy képregényt, kisNima rávett, és egészen élveztem, de itt meg az volt a bajom, hogy nagyon nehezen vonatkoztattam el a filmtől. Aztán rá akart venni, hogy a Karácsonyi éneket is olvassam el, de ellenálltam, ezt már csak a könyv után.
Jó ez egyébként, amikor ennyire nem tudok magammal mit kezdeni, mert rá kell jönnöm, hogy a könyveken túl is van világ, meg arra is, hogy engem a könyvekben lévő világok jobban érdekelnek.

Kevés író esetében tudom a könyveit egymás után benyomni, Lukjanyenkonál viszont egyszerűen muszáj volt, még akartam tőle, sokatsokat. Változatos témákat hoz fel, akár még egy sorozaton belül is, és pláne igaz ez az önálló könyvekre.
A világok őre egy hatalmas ötlet. (Én miért nem tudok ilyeneket kitalálni, és így megírni?:)

Kirill, a főszereplő, egyszer csak elkezd eltűnni az emberi világból. A lakásában más lakik, a távoli ismerősök nem emlékeznek rá, a közeliek is egyre gyorsabban elfelejtik, nincs munkahelye, és nincs mása, csak egy mobil, ami még csak nem is az ő nevén van. Csörög a telefon, és kap egy utasítást, hová kell menni. Ott egy régi víztornyot talál, belül öt zárt ajtóval, és öt ablakkal, és nem tudva mit kezdeni a helyzettel, lefekszik aludni. Mire felkel, az egyik ajtó kinyílik egy másik világra, és megkezdődik a kalandok sora.

Imádom, el sem tudom mondani, mennyire. Én is akarok egy saját... nem is tudom, hogy nézne ki, ha nekem lenne egy ilyenem. Minden megvan ebben a könyvben, ami a tökéletes időtöltéshez kell: kaland, izgalom, érdekes szereplők, jó kis történet, és olyan volt végig, mintha velem történt volna meg, pedig se pasi nem vagyok, se víztornyom nincs.
De ha csak ennyi lenne az egész, Lukjanyenko nem az lenne, aki, így ebbe a könyvbe is belevitte az orosz kérdést. Nem tudom másképpen hívni. Nagyon a szívén viseli hazájának a sorsát, borzasztóan érdeklik a kitörési pontok, hogyan lehetne javítania helyzetén, milyen lehetőségeket nem aknáztak ki, és egyáltalán, a nagy kérdés: lehet-e változtatni egy ország sorsán, vagy azt eleve eldönti a múlt fonala? Ráadásul itt most egy érdekes megoldást vet fel, de ez már spoiler lenne, úgyhogy csitt.
Tetszik az ötlet, jó ez a világ a sok világgal, az őrökkel, akiknek megvan a maga feladata, és abban mindenki nagyon jó, és tetszik, ahogyan az országgal kapcsolatos kérdéseket beleszövi a történetbe. Nagyon ügyesen csinálja, mert ha valaki nem akarja, akkor fel sem fog neki tűnni,  vagy ha nem akarja, de mégis feltűnik, akkor is a történet sarokpontját adja, enélkül értelmetlen lenne az egész. Jó karaktereket tud alkotni, a főszereplő itt is gondolkodik, és nem játssza meg a világot megmentő agyatlan hőst, hanem kérdései vannak, azokra válaszokat próbál találni, igyekszik átlátni a szövevényen, ami mindig eltakarja az ember elől az igazságot. Nekem mondjuk a vége felé nem volt mindig teljesen világos, hogy mi miért is történt pontosan, de lehet, hogy a kétértelmű mondatoknak, és kimondatlan gondolatoknak pont az volt a célja, hogy gondolkozzak én is a saját magyarázatomon.
Lukjanyenko nagyon jó. Olvassátok.

Nagyjából úgy állok most, hogy bár nincs kedvem posztokat írni, mégis annyi ötletem van, hogy miről tudnék írni, hogy szinte minden napra jutna valami, és nem győzöm beosztani, hogy ne egyszerre kapjátok a nyakatokba, ami épp eszembe jut.

Megjelenik Harrison Fawcett Katedrálisa, a harmadik kiadásban. Én még nagyon régen olvastam az első kis puhafedeles változatot, amit még Tessa adott kölcsön valamikor ezer éve azzal, hogy ez annyira, de annyira jó, hogy muszáj elolvasnom, és tényleg. Totál belezúgtam ebbe a történetbe, és meg akartam szerezni magamnak, de sajna, nem lehetett kapni, konkrétan hiánycikk volt éveken át.
Aztán megjelent másodszor is, 2007-ben, hatalmas keményfedeles téglaként, baromi jó borítóval, egyben, ami azért jó, mert kevesebb az esélye, hogy az ember elhagyja a részeket. Nem mintha hagytam volna már el könyvet (de igen, Chance első kötetét), de sose lehet tudni (mondom én, sose lehet tudni.). Az ára nagyon húzós volt, kerek 4990.- , de ha nagyon akarok valamit, nekem ez nem akadály, esetleg csak a pénztárcámnak.

És most kiadják harmadszor is, de én meg csak pislogok. Eleve négy kötet lesz, ami azt jelenti, hogy négyszer 2990.- forint, ami kevés híján 12.000 huf. (Akcióban, már ha lesz akcióban, picit kevesebb, de nem számottevő.) Hát, konkrétan a földről kaparom fel az állam. Oké, baromi jó könyv, nade nem ennyire... 12 rugó egy könyvért?! És ronda a borítója.( a fenti linken látszik az új ruha.) Megboldogult '80-as - '90-es évek gagyi stílusát idézi, akkoriban a fantasy könyvek ilyen rondaságokkal az elejükön jelentek meg. Már az 5000 forinton is kerekedett a szemem, de fene bánja, egyszer élünk, legyél enyém, mert szép vagy, és még olvasni akarlak, nade egy rondaságot, ennyi pénzért? Annyira szeretnék egyszer valami bennfentessel erről beszélgetni, hogy hogy működik ez náluk, előkaparnak valami ismerőst, akinek munka kell, hát összedob valami borzadályt, és ha már így megígérték, akkor már csak megjelentetik vele? Vagy mi szállja meg ilyenkor a kiadókat? Sokszor éreztem már, hogy bizonyos könyvekkel nagyon méltatlanul bánnak, hát ez a húzás most egyenesen felháborított ezzel a könyvvel kapcsolatban. Valószínűleg csak nagy nehézségek árán lehet valamelyik előző kiadást megszerezni, és ezzel teljesen tisztában is van a kiadó, és maximálisan igyekszik kihasználni a helyzeti előnyét, de ez nem csak a könyvvel szemben tisztességtelen, de az olvasókkal szemben is az.

Lehet, hogy iszonyat költségekbe vertem magam az utóbbi pár évben, amikor bevásároltam azt a töméntelen mennyiségű könyvet, de ilyenkor annyira, de annyira örülök, hogy én ebből a 'szívassuk meg a hülye olvasót' vonulatból épp ezért kimaradok.

A másik csoda az Agave újdonatúj sorozata, A római kém, na itt is majdnem lefordultam a székről, amikor megláttam az árát. Ugyan, ugyan. Most megint emlegessem az e-könyveket?

Nemtom, mi a helyzet kiadói téren, de mindenki csődbe akar menni?

Már írtam az első két részről, úgyhogy nem ismételném önmagam, meg a könyvekről sem írnék külön-külön, inkább arról fogok beszélni, mitől is olyan jók Lukjanyenko Őrséges könyvei.

Ha valaki fantasyt vesz a kezébe, újabban elég sok mindenre fel kell készülnie, és az sem árt, ha végez egy kis háttérkutatást, milyen típusú könyvet is fog olvasni, főleg ha teljesen ismeretlen világba akarna beleugrani. Érhetik kellemetlen meglepetések azokat, akik valami klasszikusra, de mégis újdonságra vágynak. A pararománcok egyértelmű csalódást fognak okozni, pedig ezeket előszeretettel hirdetik fantasy címkével, holott semmi közük hozzá. Vannak azok a fantasyk, amik egy bizonyos világban játszódnak, vagy legalábbis eléggé megkötik az írók kezeit a már meglévő játékszabályok, ilyenek pl a Dragonlance vagy a Mágus könyvek, amik eléggé változatos színvonalon íródtak, és az biztos, hogy a könyv célja nem a Káma Szútra fantasyasítása, de ez messze nem garancia. Itt vannak nagyon jók, és nagyon gagyik, gondolom, attól függ, ki mennyire tudja eltalálni a téma hangulatát, és mennyi újdonságot képes belevinni a negyvenedik-ötvenedik részbe. Aztán vannak azok az írók, akiknél az ember biztosra mehet, ilyen Gemmel, Martin, Erikson, Hobb, és vannak még jónéhányan, de hogy a poszt lényegéhez is elérjünk, Lukjanyenko feltétlenül ide tartozik.

Hogy mitől olyan különlegesek a kiemelt írók? Egyrészt mert önállóan alkotnak, saját világot teremtve maguknak, másrészt mert a karaktereik, a történeteik, és a stílusuk messzire kiemeli őket az átlagos könyvek közül. Lehet aztán azonosságot keresni közöttük, meg kliséket emlegetni, de nincs új a nap alatt, és akárhonnan is nézzük, ezek bizony nagyon is egyedi ötletek egyedi megvalósítással. Mindegyiknek megvan a maga különlegessége, Lukjanyenkonak is, de innentől kezdve már elég szubjektív tud lenni, hogy kinek melyik miért tetszik olyan nagyon. Mindig elkanyarodnék, hogy melyiket miért is imádom annyira, de akkor egy huszárvágással térjünk át Lukjanyenkora és az ő Őrségeire.

Már az első részben beleszerettem Antonba. Okos, de mégsem zseni, jóképű, de nem azon a földbe döngölő és tenyérbemászó módon, ahogyan újabban a jóképűséget ábrázolják, hanem azon a hétköznapi módon, amin minden kézzel fogható pasi jóképű tud lenni. A kötetek alatt kiderül, hogy elmélkedő, rágódó, gondolkodó elme, aki nem fogadja el az arcába tolt elveket, és képes átértékelni az okokat és okozatokat. Ő áll a könyvek középpontjában, de mégsem nyomja el a többi szereplőt, akik ugyanolyan részletesen ki vannak dolgozva, és mindenkinek ad teret, hogy a saját terepén és szerepében működni tudjon. Lujanyenko nem kíméletlen a szereplőivel, de okosan bánik velük, nem sajnál kiiktatni senkit, aki hosszútávon mellékszereplővé válhatna, így sokkal emlékezetesebbé teszi őket a szerepükben, mint egyébként lennének. Senki nem feltétlenül az, akinek mutatja magát, és sokszor meglepő személyek bújnak meg  a jelenkori álarcok mögött. Nem fél mondákból, történelemből, irodalomból ismert neveket használni, és ezt is okosan csinálja: nem viszi túlzásba, és nem ad a történetből kilógó szerepet ezeknek a neveknek.

A világ is kicsit szokatlan, Oroszország, a leszakadt államok, Moszkva, és persze az elmaradhatatlan izmusokkal való játék. Gondolatkísérlet a kommunizmus keletkezésére, de úgy, hogy csak később esik le az olvasónak, hogy ez most akár propaganda is lehetne, de azért jóval túlmutat ezen, mert eljátszik a mi lett volna, ha... eshetőségeivel is. Valahogy sikerült a kommunizmust és a mágiát olyan szinten összeolvasztania, hogy a kettő egymás nélkül elképzelhetetlen lesz, ahogyan halad előre a történet. De nem kell megijedni, nincs ebben semmi erőltetettség, nem erőszakol az olvasóra semmit, amit ő elutasíthatna, vagy ami miatt félre lehetne tenni a könyvet, nincs ideológiai agymosás, vagy a rendszer életképességének való bizonygatása, sokkal inkább a mindennapi élet természetes részeként fogunk rá gondolni, hiszen egy orosznak ez a mindennapjaihoz tartozik. És persze nem utolsó sorban a mágia egyik színpadi kelléke, ennélfogva nélkülözhetetlen a Másfélék világának megértésében.

A Másfélék nem különböznek olyan nagyon a többi kitalált lénytől, vannak alakváltók, vámpírok, mágusok, varázslók és varázslónők, boszorkányok, és ez a sokféle lény indíttatásától függően vagy a Setétekhez, vagy a Fénypártiakhoz tartozik. És ezzel kapcsolatban nagyon érdekes látni az Antonban lezajló változást, ahogy a kezdeti egyértelműnek tűnő hozzáállástól eljut a kétkedésen át odáig, hogy már semmiben nem biztos. Olyan ez, mint amikor az ember a nagyon kevés infók birtokában még nagyon biztos valamiben, és aztán minél többet tud, minél többet tapasztal, szépen lassan rájön, hogy nem tud ő semmit. Anton mindenképpen hatalmas fejlődésen megy keresztül, valahogy ez szükségszerű is, hiszen a történet és a világ is egyre bonyolultabb lesz, és olyan problémákkal szembesül, amiket a naiv és keveset tudó Anton nem lenne képes megoldani.


Ami számomra új volt a könyv mágiájában a jónéhány eredeti ötleten kívül, az a Homály, és annak szerepe. Eriksonnál már megtapasztaltam, milyen az, amikor egy gyökeresen új mágiát dob be a történetbe az író, hogyan lehet játszani vele, és ezt Lukjanyenko is teljességgel ki tudja használni. Ami először csak egy érdekes jelenségnek tűnik, az később hatalmas szerepet játszik majd, és olyan teret kap tőle az egész mágikus rendszer, amit a végtelenségig lehet variálni, és Lukjanyenko teli van ötletekkel ezen a téren. Bár a mérleg két oldalát és az egyensúlyt biztosító középpontot nem ő találta ki (Setétek, Fényesek és az Inkvizíció), a körítéstől mégis szokatlan szerepben tűnnek fel, és rájuk is igaz, ami minden szervezetre: egy idő után megkérdőjeleződik, hogy miért is léteznek, és mi a valódi céljuk. Bár az egész történet a Másfélékre és a mágiára épül, nem mentes a moralizálástól, a kételkedéstől, a politikától, és egyáltalán az emberi viszonyulásoktól, bár a misztika és a mágia itt is egészen más okokat és okozatokat eredményez, mint azt az emberi világban tenné.


A sorozat gyenge pontja egyértelműen Vasziljev. Igyekszik kihasználni a Lukjanyenko által teremtett világ előnyeit, de láthatóan egészen más elképzelése van róla, hogyan kell felépíteni egy történetet, és mit kell a középpontba állítani. A Nappali őrségben túlzásba vitte az érzelmi oldal bemutatását, és elég nehezen talált vissza a helyes útra, ez a Káosz-őrségre kiegyensúlyozott lett, de itt meg a történet csúcspontja tolódott el jobban a kelleténél, és miután nem sokkal a könyv közepét követően megtörtént minden, aminek meg kell történnie, már nem maradt semmi a tarsolyában. Ráadásul a szereplői valahogy szétmorzsolódnak. Mégiscsak Lukjanyenko világa az Őrségek, érezhető a különbség nem csak a szerkezeti felépítésben, de a világban való létben is. Én erőltetettséget és direktséget érzek a soraiban, a felesleges ismétlések szájbarágóssá teszik a szöveget. Tőle is megkapjuk a magunk kis házifilozófusát, Arik személyében, amik elég érdekesre sikerültek, de alapvetően túl sok a szócséplés a többi szereplő kommunikációjában. Összességében jóval elmarad Lukjanyenko mögött, de ha meg a második kötetet nézem, az alapján sokkal rosszabbra számítottam, úgyhogy önmagához mérten elég sokat fejlődött a Homály világához Vasziljev. Mint történet, teljesen illik az Őrségek soraiba, de biztos vagyok benne, hogy Lukjanyenko sokkal jobban kiaknázta volna a lehetőségeket. Úgy érzem, belekontárkodott ebbe a nagyon jól felépített és remekül megírt sorozatba, és ha valaki úgy dönt, hogy ő ezt a részt kihagyja, semmit nem fog veszíteni.

Éjszakai Őrség

Hülye cím, de teljesen lefedi a poszt lényegét, úgyhogy innentől kezdve megy a szokásos figyelmeztetés, aki nem bírja idegekkel, ne olvassa. Zenka posztja elindított bennem megint egy rakás kérdést, de igazából lehet, hogy csak jobban érdekel a jelenség, mint kellene. (Tudom, sokan örülnének, ha nem érdekelne ennyire, bocsi mindenkitől.:)

Az angyalok szeretik az emberek lányait

Nem szeretnék a romantikus regények avatott szakértőjeként feltűnni, hiszen semmi közöm a témához, vannak, akik nálam sokkal nagyobb térlátással rendelkeznek a téma felett, itt most inkább csak a saját tapasztalataimról beszélnék, ami romantikus regények terén szinte elenyésző, de óhatatlan, hogy belebotlok ebbe-abba más regények vagy véletlen tévedések kapcsán, így felvetődnek bennem kérdések meg gondolatok.
Írtam már erről más vonatkozásban, akkor igazából csak magamat okolhattam, mert egészen másra számítottam, mint amit kaptam, de azóta is szembejön velem ez a szexes téma, és most már sokkal szigorúbban ítélem meg, ha nem tartom odavalónak. Alapvetően nincs ellenemre, adott hangulat esetén elég sok minden belefér nálam, mert olvastam én Nalini Singhet is, igaz, egynél megálltam, és eszemben sincs a többit is kézbe venni, de ott van például Ward, ahol konkrétan négy könyvig bírtam. Valószínű, hogy ő volt az első és az utolsó író a témában, akinek több könyvét is elolvastam, ugyanis mire a negyedikig eljutottam, rájöttem, hogy igazából az elsőt olvasom, némi módosítással. Más volt a szereplők neve, volt némi körítés, ami viszonylag különböző volt, de az alaptéma, a huzavona, kellesz-nemkellesz-megakarlakdugni-nemdughatlakmeg, az egy az egyben ugyanaz volt. Sőt, nem csak egyetlen írón belül, de ez a fajta pararománc ezt tudja csak nyújtani, teljesen mindegy, hogy ki írta. Van, ami egészen jó, van, ami kevésbé, egyszer-egyszer belefér egy ilyen könyv is az olvasások sorába, mert kikapcsol, és az egyszerűsége okán még gondolkodni sem kell közben. Ez nem negatívum, mielőtt még valaki fel akarna háborodni, hanem egyrészt tény, másrészt agyhalott állapotban ennél nagyobb pozitívuma nem is lehetne egy könyvnek.

az emberek leányai is szeretik az angyalokat.

Gondolom, már kellőképpen felizgatták magukat a téma rajongói, ha egyáltalán idáig eljutottak, de még nincs ám vége.:)
Mikor kicsi voltam, nem volt, aki vezesse a kezem, hogy miket érdemes elolvasni, és ezért nagyon hálás vagyok, mert lehet, hogy egy rakat igényes gyerekkönyv kimaradt az életemből, de én mindig is azt olvastam, ami érdekelt, és mivel kimaradt, így azt gondolom, nem is érdekelt. Ellenkező esetben valószínűleg a kezembe kerül. Így volt ez romantikus lányregényekkel is, amin nagyokat tudtam volna sóhajtozni, és könnycseppet elmorzsolni, ha én is olyan széplelkű vagyok, akinek erre van szüksége. Egyszer nyomtak a kezembe egy Claire Kennethet, de emlékeim szerint végig sem olvastam, volt viszont néhány romana-füzet, de aztán az újdonság varázsa ott is elmúlt úgy a harmadik füzet tájékán. Pedig akkoriban ezt olvasták az osztálytársaim, illett volna beállni a sorba.

Történelem, tragédiák, érzelmek (romantika), szenvedés, boldogság, akaraterő, lehengerlő személyiségek: ez az Elfújta a szél

Volt nekem viszont egy elképzelésem, hogy miről kell szólnia egy romantikus regénynek, amiről így utólag már látom,  hogy jó nagy hülyeség, mert az sok minden más, csak nem romantikus, pl. az Elfújta a szél, ami szerintem romantikus, de inkább történelmi regény, vagy az Asszony a fáraók trónján, amit én szintén romantikusnak tartok, pedig az is történelmi, meg kalandos, meg érdekes. Ezekben a könyvekben van szerelem, akár még szex is, de valahogy nem nyomja el a történetet, nem akörül forog, és nincs feltétlenül happy end a végén, ráadásul nem tudnám megmondani, hogy ezekben a könyvekben tényleg volt-e szex, még ha csak érintőlegesen is, vagy nem.
Szóval én sokáig abban a hitben éltem, hogy én szeretem a romantikus regényeket, amíg bele nem csöppentem a net és a blogok világába, ahol jobbnál jobb posztok születtek romantikus könyvekről, és amikor elolvastam néhányat, kicsit átverve éreztem magam. Mert ami cselekmény jól mutat tíz sorban egy posztban, igencsak kevéske egy 400 oldalas regényhez. Úgyhogy rostálnom kellett, és átlátni a jó kis írókával rendelkező bloggerek sorain.

Szeretjük a vámpírokat is,

És aztán elkezdtek áramolni a vámpíros könyvek. Imádom Anne Rice könyveit, az általa megalkotott vámpírok világát, de elég, ha csak annyit mondok, hogy Viktoriánus vámpír vagy Drakula, aki olvasta ezeket a klasszikusokat, az tudja, hogy miről beszélek. Óriási különbség van a szereplők viselkedése, motivációja között, ha Rice és Ward vámpírjait egymás mellé állítjuk.

pedig igazából rondák.

Meg tudom érteni, hogy egy illúzióba ringató, szemfényvesztő vérszívót, aki vágyat kelt, és még a halált is megédesítve, érzéki élvezet okozva képes elvenni az életet, nem volt nehéz kefegéppé változtatni, akinek már nem a vérivás életének értelme, hanem az orgazmus. (Kifogásolni szokták a szóhasználatomat a nemi aktust illetően; ezekkel a könyvekkel kapcsolatban soha nem fogom a  szeretkezés szót használni, mert ez nem az.) Úgyhogy oké, tudomásul vettem, ha nagyon kifordítjuk a vámpírok jellemét, ráfoghatjuk, hogy éppen élhetnének így is, bár nekem személy szerint fenntartásaim vannak azt illetően, hogy a klasszikus vámpírok milyen teljesítményt tudnának nyújtani az ágyban, de ez már legyen az én bajom.

jó lenne Achilleusznak?

A görög istenek és félisteni leszármazottaik is a nők ágyában kötöttek ki,  amit valahogy rendjén valónak tartok, hiszen a görög istenkép az emberiség nagyban, a magunk kicsinyes vágyaival, és hatalmi törleszkedésekkel, csak majdnem halhatatlan státuszban, és némileg nagyobb tudás birtokában. Ha életre kel egy Heraklész vagy egy Akhilleusz, már meg sem lepődünk, hogy szemet vet egy 21. századi mobiltelefonos szingli üzletasszonyra, és ebben is hatalmas potenciál lenne, mármint a témában, de a potenciál sajna megmarad az isteneknél, és akkora, hogy más témának már nem is jut hely. Kár értük.

Azt viszont már nem tudom mire vélni, hogy az angyalok hogy kerülnek pucéran a földi lányok ágyába. Sem a létük oka, sem pedig a világuk nem indokolja, hogy nőket dugjanak. Tudunk bukott angyalokról, akik az emberek leányaival közösködtek, de ott sem az élvezet volt a cél, ráadásul ez egy olyan kiaknázatlan és érdekes téma, amit kár elvinni a dugás irányába. és mégis. (ez alól talán csak Trussoni könyve kivétel egyelőre, de ez is inkább kalandregénynek minősül, mint valódi gótikus angyalos sztorinak.)

szerintem az angyalok veszélyesek, és nem szexik

Mi ez a nagy kefélési láz a világ összes kitalált teremtményével? Miért nem elég a szomszéd megye lordja, vagy a barátnő unokatestvérének a nagybátyja? A szexet a kísérletező kedvűek már gondolom mindenféle pózban kipróbálták, víz alatt, csilláron lógva, tükörteremben, meg még ki tudja, hogy hol, és ebben már nincs újdonság, mert szó szerint röptében még nem jött össze? Egyszerűen nem értem, hogy hol van az a hatalmas éhség, ami az ilyen könyvek tömeges létrejöttét indokolja, és miért van ekkora sikere még a legbugyutábbnak is. Elvégre ugyanazt írja meg mindegyik, mert annyira be van korlátozva egyetlen témára, és esélyt sem ad egy érdekesebb körítésnek, hogy nem lehet ezt megunni?

Lehet, hogy ezért kellenek az angyalok. A vámpírokat már kiszipolyozták, a görög istenekhez kell némi olvasottság, azt nem lehet akármennyire csavarni, mert lesz egy pont, ahonnan a háttértudás nélkül nem lesz érthető a történet, bár nem akarom megbántani ezeket az írókat, azt is el tudom képzelni, hogy nekik is hiányzik hozzá a háttértudás, azért nem erőltetik ezt az istenes dolgot. Viszont az angyalok hálás téma lehet, mert aki egyébként mélyen hívő, tuti, hogy messzire kerüli, aki meg nem hívő, inkább csak szeretné, ha lennének ilyen hatalmas és jóságos lények, annak megnyugtató a tudat, hogy ennyire közel kerülnek az emberekhez. Vagy egyszerűen tényleg mindegy, hogy vámpír, angyal, sárkány vagy démon, netán alakváltó, csak legyenek benne nagy drámázások, mire eljutnak odáig, hogy először összefekszenek, aztán meg legyen valami, amitől jól összezavarodnak, és már azt sem tudják, hogy mit akarnak, hogy aztán megint összefeküdjenek, csak most már végleg, remélhetőleg. És közben persze az összefekvésről részletes tudósítás legyen, mert különben nem lesz miről írni.

Voltak már vámpírok, tündérek, istenek, alakváltók meg angyalok és démonok az ágyunkban.
Kik jöhetnek még szóba, szerintetek melyik lények lesznek a következő áldozatok? Vagy nincs tovább?

földre szállt angyalnak lenni inkább fájdalmas lehet, mint élvezetes

Aki figyeli a blogom, annak feltűnhetett pár dolog.

Először is, hogy kevesebb a könyves poszt. Ez remélem, így is marad, halál jól elvagyok egyelőre, hogy magamnak olvasok, meg hogy magamnak nem fejezek be könyveket.
A második, hogy nem jelölöm a molyon az éppen aktuális olvasásom, aminek egyrészt az az oka, hogy egy rakat könyvet félbehagyok, és nem szeretném, ha olyan könyvekkel lenne teli az olvasási polcom, amiket végig sem olvastam. De van ennek egy másik oka is, és ez még a moly előtti időkre nyúlik vissza.

Nem tudom, ki hogyan olvas blogokat, már aki szeret olvasgatni bennünket, mert ugye sokan nem komálják ezt a közlési formát. Én régen ezt úgy csináltam, hogy naponta végigmentem a linklistámon, hogy ki miről írt, van-e egyáltalán új poszt. Mivel ez még nem csak a moly, hanem a reciinvázió előtt volt, az ilyen reggeli körutak mindig teli voltak meglepetéssel. Nem lehetett előre tudni, ki mit olvas, hacsak nem tüntette fel oldalt valami címke alatt, és mindegyik blogon más könyvekkel lehetett találkozni, ami az ötletek kimeríthetetlen tárházának tűnt akkor. Aztán persze erről most már más a véleményem, minden tárház kimerül egyszer, és nincs tovább, de a meglepetés varázsa mindig érvényben marad.
Aztán jött a moly, és már semmi meglepetés nincs az olvasásokban, annyit tehetek, hogy ha nagyon kíváncsi vagyok bizonyos könyvekre, legfeljebb várom, hogy mikor lesz róla poszt. Meg nem nézem az olvasásokat, bár ezt az ömlesztett frissek esetén nehéz elkerülni, hacsak ki nem szűröm. Bár újabban inkább csak annyit teszek, hogy megnézem, írt-e valaki a nickemre, és csá, csukom is be.
Így én azt döntöttem el, hogy nálam bizony senki nem fogja előre tudni, miről lesz a következő bejegyzés, maradjon ez csak meglepetés.:)

És van még egy dolog, ami időről időre elővesz, perpill még mindig posztundorom van, viszont ez üdítően hat az olvasásomra, nem akarok rohanni se a könyvvel, se az írással. Persze, lehet ezen csodálkozni, hogy mi összefüggés van a kettő között, de egy idő után a kényszer nyomása tetszik, vagy sem, úrrá lesz a blogolón. Most jobb szeretek fecsegni, mint könyvekről posztolni, ez van. Így viszont, hogy ellenállok a kényszernek, rájöttem, hogy nem szeretek sorozatokról posztolni könyvenként. Valahogy az önálló könyvekről sokkal tisztább írni, főleg, hogy utálom a spoilereket, másnak sem lőnék le előre történéseket, és igen, most egy sorozatot olvasok, vagyis folytatok (nem mondom meg, melyiket :D), nem is akarok írni róla.
Csináltam egy új címkét, a miért olvassunk...?-ot, és majd inkább egy átfogó rábeszélés keretében fogok írni ezekről a sorozatokról, messzire elkerülve eseményeket. Azért tartom ezt jobbnak így, mert aki már olvasta bármely sorozat első pár kötetét, az már úgyis tudja, hogy akarja-e folytatni, ahhoz én már nem kellek, akinek viszont még fogalma sincs róla, belenézzen-e, lökést ad. Vagy felé, vagy el a könyvtől.

A közeljövőben fog megjelenni Richelle Mead Georgina Kincaid succubus-sorozata, a Szukkubusz dala c. első könyvvel, és ennek alkamából adok nektek egy kis összefoglalót, mi is az a succubus, csak hogy megismerhessétek, hogy mire a kezetekbe kerül, addigra nagyjából tisztában legyetek a mítosszal, és a sorozat világának hátterével.

Titti rajongós posztja eszembe juttatta, hogy Sarah Bernhardt-dal kapcsolatban is voltak furcsa rajongások, bár akkoriban ez nyilván nem számított furcsának, csak így utólag, nekem volt az.
Egy időben körbejárt a kép a neten arról az ötvenes amcsi nőről, aki Pattinson-szobát csinált magának, ami egy csitritől megmosolyogtató, de azért egy meglett nőtől nem éppen megszokott dolog.
No, régen rengetegen voltak olyanok, akik nem igazán tudva mit kezdeni a hatalmas rajongásukkal, szabályos oltárt emeltek otthonukban az imádottjuknak, minden nap friss virággal, képekkel teli, és gondolom, bizonyos időt eltöltöttek például Bernhardt társaságában, kipihenve a nap fáradalmait.
Azt nem tudom, hogy mennyire volt ez bevett gyakorlat akkoriban, de Sarah előszeretettel fogadott maga mellé társalkodónőket a rajongói közül, akiknek minél nagyobb volt a szerelmük, annál tovább bírták a színésznő szeszélyes mindennapjait. Belőlük aztán amolyan mindenes lett, ha kellett, padlót súroltak, postát továbbítottak, netán sebeket kötöztek be.
A férfihódolókat természetesen másképpen kezelte.

Sarah egyébként szerette magát kipróbálni mindenben. Már tizenévesen tanult rajzot, és jóval később, amikor a színészi pályája már felívelt, szobrászkodni is elkezdett, és a festészettel is megpróbálkozott. Elég vegyes volt a fogadtatás, volt, aki felháborodott, volt, aki a sokoldalú tehetségét méltatta.

Nem volt egyszerű gyermekkora ennek a mára legendássá vált nőnek, de azt hiszem, hogy kellenek a kemény hétköznapok ahhoz, hogy valaki legyen az emberből. Anyja és nagynénje kokott volt, akik már nem prostik, de még nem kurtizánok. Ők azok a mára már névtelenné vált réteg, akik a napóleoni háborút követően kiszolgálták a tehetősebbek szenvedélyes igényeit, vacsorákat adtak, nagy és olykor igen fényűző háztartást vittek, és igyekeztek biztosítani a jelenben a biztonságot a maguk számára. 
Ilyen kokott volt pl. La Païva, akinek a kastélya a Champs-Élysées-n található, de voltak, akik a zenében és az irodalomban is nyomot hagytak maguk után: Boudelaire múzsája Apollonie Sabatier volt, Liszt Ferenc nagy szerelme pedig Marie Duplessis volt, akit Dumas A kaméliás hölgyben, Verdi pedig a Traviatában örökített meg.

Azt hiszem, teljesen természetes, hogy egy gyermek egy ilyen házban csak útban van, így anyja sem tett mást, csak mint amit sokan akkoriban, dajka mellé adta vidékre, majd internátusba, később zárdába küldte. Meglepő módon itt, a zárdában találkozott először a színészettel, igaz, itt csak vallási darabokat adtak elő, de már itt is megmutatkozott nem csak a tehetsége, de a kitűnni vágyása is.
Anyját ez idő alatt csak eléggé esetlegesen látta, időnként meglátogatta ott, ahol épp volt, de túl nagy figyelmet nem fordított Sarahra, akkor sem, amikor a zárdából viselkedése miatt eltanácsolták, és kénytelen volt megtűrni otthonában a lányát. Pedig a zárda főnökasszony, Sainte-Sophie olyan hatással volt Sarahra, hogy még a kicsapatása után sokáig eltökélt szándéka volt, hogy apácának áll.

Sok tekintetben kifogásolható anyja viselkedése, de egyetlen dologhoz következetesen ragaszkodott, ez pedig a lánya taníttatása volt, annak ellenére is, kitartóik (mert a nővéreknek közös szerető-bázisa volt, és szabályos családi tanács gyűlt össze a szeretőkből, hogy megvitassák a 15 éves lány jövőjét) nagy része azon a véleményen volt, hogy egy lánynak felesleges olyan dolgokkal múlatnia az idejét, mint a tanulás. Az alapműveltség (tudjon írni, olvasni, számolni) szerintük bőven elegendő. De aztán az egyik pártfogó, Morny herceg felveti, hogy írassák be a Conservatoire-ba, amiben végül mindenki egyetért. Bár Sarah még mindig ragaszkodik hozzá, hogy zárdába akar vonulni, mégis a herceg döntése érvényesül: színésznő lesz belőle (ha már olyan sovány, hogy kokottnak nem megfelelő). Dumas ül mellette Moliére házának páholyában az első igazi színielőadás alkalmával, amikor kedvet igyekeznek csinálni a lánynak a színpadhoz. Teljes sikerrel.

Nadar képe róla, 1864-ből

Bejutván a Conservatoire-ba, két út áll előtte: vagy a tehetségére hagyatkozik, vagy kiaknázza a főméltóságok kéjsóvárságát, de ő olyan személyiség, aki nem tűri, hogy mások irányítsák, így nincs más választása, mint önmagára alapozni. Kora szépségideáljának nem felelt meg, de ez még nem jelenti azt, hogy ne hevertek volna a férfiak a lábai előtt. A legtöbb képet róla Nadar készítette, és még a legkorábbiakon is látszik, hogy micsoda szenvedély és tűz van benne, és mennyire tudatában van önmagának. Vonzó nő volt, kétségtelen, és minden adottsága megvolt hozzá, hogy ezt a színpadon is kamatoztassa, legalábbis amit én meg tudok állapítani róla a szerepeiben készült fotók alapján. nagyon sajnálom, hogy akkoriban még nem volt kamera, hogy felvegyék az alakításait.

1900-ban

Remek memóriája volt, szinte akaratlanul volt képes megtanulni a szövegeket. (már amelyiket akarta.) De hiába volt tehetséges, olyan apróságok álltak a nagyon sikeres vizsgák útjába, mint anyja fodrásza, aki épp a vizsga előtt tette tönkre a fejét. Elborzadt a dús, göndör fürtökön, és mindenféle izével kenegette, (még marhavelő is került rá, borzalom!), így a szerepalakítása nem sikerült úgy, ahogyan eltervezte. De ez sem szegte kedvét, Sarah a kudarcaiból is képes volt erőt meríteni. Anyja a későbbiekben is sokszor keresztülhúzza a számításait, vagy mert olyat tesz, vagy mert olyat mond. Ha azt mondom, hogy semmi kedvesség nem volt benn a a lánya iránt, akkor nagyon enyhén fogalmaztam.

1884-ben, Teodóraként

Nincs is könnyű dolga, mert meg kell küzdeni az otthoniakkal is, akik mindenáron férjhez akarják adni, de aztán amikor a Comédie-Francaise leszerződteti, erről elterelődik a figyelmük. Megkapta élete első vígjátékszerepét egy igazi színdarabban. És lehet, hogy a felvétele "elintézett" dolog volt, már akkor is volt, aki hatalmas karriert jósolt neki, bár a családja, és elsősorban anyja státusza egyáltalán nem vetett rá jó színt. Főleg, hogy nekem úgy tűnik, anyja mindig mellényúlt: a viszga előtt a fodrász, a szerződéskötésnél a parádés fogat, ráadásul az öltözetét sem a legszerencsésebben választották ki, csoda, hogy egyáltalán elhitték neki, hogy tényleg színésznőnek tanult.

Így kezdődött tehát a világ egyik leghíresebb színésznőjének a karrierje, akiről a Conservatoire egyik tanára már akkor megmondta, hogy "ez a lány vagy fenséges lesz - vagy elviselhetetlen." Gidel pedig egy nagyon jó könyvet írt róla, olvasmányos, érdekes, és nagyon emberi. Olyan ember képét festette le, akinek a színház az első, ez az, ami mindenek felett áll az életében, a férfiak csak ez után következnek, akik viszont nélkülözhetetlenek szeszélyei kielégítéséhez. Mint színésznő, roppant tudatosan építi fel a szerepeket a színpadi öltözéktől kezdve a bevonuláson át a legapróbb mimikáig. állítólag csodás hangja volt, a Conservatoire igazgatója meg is jegyezte a felvételijén, hogy bánhatja az opera, hogy elvesztette őt azzal, hogy a színészetet választotta, de énekelni nem tudott.
A személyiségéről azt tudnám mondani, hogy 'érdekes', nem hiszem, hogy kedveltem volna, ha ismerem. Erős akaratú, hajlíthatatlan nő volt, aki nem ismert lehetetlent, bár mindenképpen csodálatot érdemel, ahogyan a kudarcait kezelte. Nem volt könnyű eset, az biztos. Gyorsan eljárt a keze, csípős volt a nyelve, szeretet- és figyelemhiányos volt, olyan humorérzékkel, ami sok esetben megdöbbentett, és ezt most nem pozitív értelemben értem. Jó volt róla olvasni.

1891 - Kleopátra

Néhány érdekesség:

A bemutatkozás szempontjából nagyon fontos első szerelése a lámpaláz miatt szinte katasztrofális volt.

Miután a színházak rossz természete miatt, és a sikertelen bemutatkozás következtében nem akarták alkalmazni, kénytelen volt kitartatni magát. (De ez az állapot nem zavarta túlzottan, könnyedén és természetesen élte a kokottok fényűző életét.)

Játszott férfiszerepeket is: tizenéves szerelmes trubadúrt, Zakariást, Sasfiókot, és Hamletet is, többek között.

Ezüst veretű, fehér selyemmel kibélelt ébenfa koporsót  csináltatott magának, abban szeretett próbálni, és időnként abban is aludt (valamint fogadta szeretőit. ez ám a stílus...)

Ő fedezte fel és indította el a pályán Alfonse Mucha cseh művészt.

Szívem szerint csak annyit írnék, hogy ez marha jó volt, dehát ez egy blog, és ide mégsem elég ennyi.
Misztikus pszichothriller, azt hiszem, ez lenne a legjobb elnevezés, bár így belegondolva, minden jó pszichothriller a misztikától az, ami, úgyhogy mégsem találtam fel a csőben a lyukat. De ez akkor is ütős, mert az egész nagyon abszurd, bizarr, olykor félelmetes, mégsem kellemetlen. Szimpik a szereplők is, és Hill igazából nem tett mást, csak pár napra kölcsönadta nekünk a szereplőket, hogy éljünk velük, és mindig belecsempészett egy kis múltat is, amitől teljesebb lett a kép, és aztán a végén össze is állt a dolog.

A történetről annyit, hogy Jude a neten keresztül megvett egy kísértetet, ami először  jó poénnak tűnt csak, aztán kiderült, hogy tényleg kapott egy kísértetet, akinek az a célja, hogy elpusztítsa őt, és mindenkit, aki a segítségére van.

Némelyik kép hátborzongató, volt, aminél lúdbőröztem, és eleinte aggódtam cseppet, hogy apja nyomdokain haladva elviszi valami gusztustalanul perverz irányba a dolgot, de aztán végül is nem tette. Volt benne gusztustalan is, meg nem kicsit perverz is, valahogy mégsem tette taszítóvá az eseményeket, inkább csak kellék volt, ok, vagy okozat, mikor mi.
Ez a szellemes-kísértetes vonulat a könyv egyik része, ami viszont számomra teljesen meggyőző volt Hill írói személyét illetően, hogy a szereplőknek volt személyiségfejlődésük. Mert az egy dolog, hogy egyik kísértés jön a másik után, de mindez nem történik céltalanul, és Hill nem hagyta a szereplőit a kezdeti posványukban. Semmi magasztos vagy fennkölt nem történik, egyszerűen megváltoznak, értelmet nyer az életük. És a haláluk.


A borítóról azért annyit megjegyeznék, hogy csak köszönőviszonyban van a könyvvel, néhány részlet egyezik. Eennél sokkal hatásosabb képet is kiemelhettek volna, van benne épp elég. Elnézve ezt a torz fejű manóalakot a könyv elején, egészen más beltartalomra számítottam, amolyan operaház fantomja x-dik kiadásban, túldramatizálva, és még rondábbá téve. Szerencsére szó sincs ilyesmiről, de akkor sem illik a könyvhöz.

Christina, köszönöm!!!:))

Annyira, de annyira olyan érzés, hogy csak na.:D Rég örültem már ennyire könyvnek, amire vágytam. Már vagy három éve akarom, amikor megláttam barátnőm polcán. Nekem ez kell... Talán valami iskolai szereplésért, vagy tanulmányért kapta, és én meg kézbevettem, és kész voltam.
Halál biztos voltam benne, hogy nekem ilyenem sose lesz, mert egyrészt marha drága lenne, másrészt nincs már a boltokban. De előjegyeztettem az  antikvárium.hu-n, és vártam. Aztán elfelejtkeztem róla, aztán időnként eszembe jutott, aztán nem olyan régen felvillant bennem, hogy rá kellene nézni a másik mélcímemre, hátha van valami érdekesség. Persze, volt, de addigra már beszéltem Tessával, aki annyira örült, hogy végre behozták az előjegyzett könyvét. Azt, amit én nem rendeltem meg, mert nem láttam az értesítést róla, de egyébként sem lett volna rá egy fillérem sem, így mivel ő volt az utánam következő, ő kaphatta meg. (Bocsi, Tessa, nem volt szívem megmondani, meg nem is volt jelentősége, és annyira örültem, hogy legalább a családban maradt.:D)
És, a minap jött a mél, hogy van belőle, ha kell, aklkor az enyém, és le is csaptam rá azonnal, egyetlen percet sem tétováztam.
Úgyhogy Baba, meg Tessa, képzeljétek, már nekem is van ilyen csodás könyvem, ebben a pillanatban hoztam el.:))

Mindig elfelejtem, hogy hónapot kell zárni, ha van miről írni, mert az utóbbi időben nem sok mindent tudtam volna ide vésni azon kívül, hogy megint nem vettem semmit.