KEMÉNYFEDÉL

Kicsit most visszavettem az olvasással, mert rákattantam pár sorozatra. Akárhogy is, ez jóval több időt elvesz, mint egy-egy könyvet elolvasni, és ha egyszer leülök a gép elé, nehezebben kelek fel előle, mint ahogy a könyvet leteszem.

Az Expanse-ról már írtam, bár akkor még az első évadot tudtam le, a véleményem ugyanaz. Mostanra vége lett a másodiknak, de ugyanolyan baromi jó még mindig, leszámítva Holdent. Nem tudom megszokni ezt a tojásfejű  fickót, és egyre inkább úgy látom, hogy teljesen szerepidegen a csávó Holdenként.
Egyébként maga a világ eszméletlen látványos, ott, ahol kell, egyszerű, és az átlagnál nagyobb mértékben követi a könyves változatát. Avasarala a kedvencem, színésznőstől, mindenestől, eszméletlen jól kidomborította a politikusnő mindenféle jellemvonását.


A Caprica a Battlestar Galactica előzménysorozata a Blood and Chrome-mal meg két másik filmmel (Razor és The Plan) együtt. Ez egy kicsit nagyobb falat, mert ezek mellé van egy miniévad plusz négy évad, és kicsit olyan, mintha sose lenne vége, de a végére teljesen komplett egésszé áll össze a történet. Szerencsére nem csinálták ezzel is azt, mint jónéhány másikkal, hogy egyszercsak vége lesz a történetnek, mert az amcsi nézőközönség agyi befogadóképessége elérte a végső határát.


A Legiont először nem tudtam hova tenni, lehet, hogy még most sem tudom. Elég fura sori, egyrészről ugyanis elég vicces, másrészről meg nehéz komolytalan sorozatként tekinteni rá. Van benne tudatalatti, másik dimenzió, elmegyógyintézet, összeesküvés-elmélet, mentális erők, és a főszereplő színész a Downton Abbeyből, aki mindenáron próbálja megakadályozni, hogy a démonok bekebelezzék a világunkat. Ehhez képest elég kevés démon van benne egyébként.

A Preachert biztosan ismerik azok, akik képregényben otthon vannak, nekem teljesen ismeretlen volt. Van benne egy gengsztercsaj, egy prédikátor, aki gengszter volt, egy vámpír, aki véren és whiskey-n él, pár tanyasi farmer a környékről, két angyal, akik üldöznek valamit, ami a világunkba került, de nem itt van a helye, meg egy rakat véres jelenet. Ami nekem nagyon bejön, hogy viccesen morbid és abszurd, olyan képi világgal, amit én imádok: poros vidék a tűző nap alatt, belassult feeling, egyszerű emberek a maguk kis drámáival.


Néhányat elkaszáltam.
APB - Pár rész után rájöttem, hogy marhára unom én már ezeket a mindenféle városi krimiket. A Chicago PD még mindig bejövős, de ezekből nem tudok sokfélét nézni. Az APB is pont ugyanez, pepitában; gazdag csóka megkap egy örsöt, a beosztottjai először körberöhögik, ahogy próbálja rájuk tukmálni a vívmányait, végül rájönnek, hogy mégiscsak hasznos egy mellény, amit egy rakéta sem képes átvinni, meg egy autó, ami szinte már majdnem űrsikló (oké, túlzok), közben meg mindenféle software-es újítással keseríti a rendőrök és a lakosság életét. Uncsi.
Quantico - ennél elvesztettem a türelmem. Szeretem, ha van múltja a szereplőknek meg a történetnek, de ezek a vágások nélküli ugrálások, sőt, a folyamatos ugrálások az időben kiakasztottak. Én azt szeretem, ha megvan az íve a történetnek, de ez, hogy mindig máskor vagyunk, alapvetően totál értelmetlen. Olyan, mintha menet közben jutna eszükbe a forgatókönyvíróknak, hogy most akkor ezt is tegyük még bele, meg azt is, tudja fene, mire lesz még jó alapon.
Madam Secretary - ez nem lett volna rossz, de mintha folyamatosan önmaga körül pörögne a történet (politika, családi dráma, nő vagyok, fogadj el, politika, nő vagyok, családi dráma... stb), nagyon lassan. Nincs ennyi időm.
Fargo - a mindenki által imádott sorozat engem kiidegelt. egyszerűen képtelen vagyok ilyen hosszan elviselni a főszereplő látványát, akit szintén mindenki imád, rajtam kívül. A történet sem tudott lekötni, ennyi balfasz baromságot ritkán látni egy sorozatba zsúfolva. Tudom, kultuszfilm, meg minden, de részemről egy túllihegett ostobaság az egész.
Pretty Little Liars - kicsit témaidegen nálam, de kikapcsolódásképpen megnéztem olyan 4 vagy 5 évadot. Fogalmam sincs, hol hagytam rá. Egy ideig elviselem én a sehova sem haladó, csavar csavar hátán történetet, amin aztán csavarnak még vagy 82x, csak aztán sok lesz a jóból.

Van még pár, amit ajánlok:
Originals - a Vámpírnaplókat kerülöm, egyszerűen sok volt már nekem a kavarás, mert nem csak a forgatókönyvírók szóltak bele, hanem a szereplők magánélete is, meg egyébként is, nincs annyi potenciál már benne; ami volt, azt már vagy ellőtték, vagy ki sem használták. Az Originals viszont szerintem nagyobb volumenű karakterekből áll, több lehetőség van bennük, és jobban fekszenek nekem a szereplők is (talán mert nem 30-asok játszanak tiniket, többek között.)
Vikings - örök kedvenc, és többszörös újranézős, akárcsak a BSG, meg a  Downton Abbey.
Timeless - lazulós időutazós sori
Lucifer - vicces démonos
Banshee - gengszteres drámázós, pörgős akciókkal, és rengeteg bunyóval meg gyilokkal (negyedik évaddal vége sajna)
Secrets and Lies - jófajta nyomozós, évadonként egy-egy üggyel. (két évad csak. jellemző.)
Penny Dreadful - Eva Green és Josh Hartnett párosa, viktoriánus London, vérfarkas, médium. Nézős, és jön a következő évad.

Ti miket szoktatok nézni? Nálam tervben van még néhány, pl. a Last Kingdom, a Once Upon a Time, Ripper Street, meg még jópár.

Összejött most idén már pár ilyen könyv, pedig még alig telt el néhány hónap. Komolyan, időnként irigylem azokat, akik végigszenvedik magukat bármin, hogy a végén mondhassák, ez nekik nem jött be. Én egy ideig próbálkozom, mert nekem sem lehet mindig mindenhez jó hangulatom, meg idő kell, hogy összeszokjunk, tisztában vagyok én ezzel, de aztán eljön a pont, ahonnan már nincs tovább.

Shafakról azt gondoltam, hogy lehet, hogy Amadea nem volt odáig tőle, de majd én szeretni fogom, hiszen Isztambul, meg különleges, meg más kultúra, mi rossz lehet ebben. Hát lehet. Képtelen voltam megszokni azt a terjengős, mindenféléről szófosó csacsogó, macskafamíliákat, le- és felmenő ősöket tengermélységig kielemző (még mindig a macskákról van ám szó) írásmódot, ami nem csak a macskákra vonatkozott, hanem mindenkire és minden másra is. Tipikusan az a könyv, amiben egyszer biztosan kiderül, miről is szól valójában, és aki odáig eljutott, az vehet magának egy jól megérdemelt jutalomkönyvet. Bevallom, én korán ráhagytam, még a macskák elemzésénél, nem vagyok én ehhez kellően szofisztikált. Majd egyszer egy másik könyvének adok még esélyt, ha sok időm lesz.
Az alternatív vcs listámon volt egyébként, még jó, hogy van mellette egy csomó más lehetőség.

Rá kellett jönnöm A földre hullt sárkány olvasása közben, hogy oké, nincs ezzel a könyvvel semmi gond, csak én nem szeretem Peter F. Hamiltont. És Shafak meg őutána arra is rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, ha mindenféle értelmes cél nélkül csak úgy beszél nekem az író, hogy elmeséljen mindenfélét. Ez konkrétan egy baromi jó könyv lehetett volna, ha nagyjából a felét kitörlik még a nyomdába kerülés előtt.
Ugyanis az ún. "jelen helyzet" minden okot megad rá, hogy az ember olvassa: akciódús, mozgalmas, érdekesen intrikus, mindez sci-fiben, tehát nem csak a földi érdekek ütköznek, hanem csillagvilág szinten, és több szálon megy az ármánykodás, lopás, gerillaakciók.
Tisztában vagyok azzal is, hogy minden szereplőnek van múltja, családja, volt egyszer gyerek meg kamasz ő is, csak ez engem nem feltétlen érdekel egy ilyen könyvben. Hogy a főszereplőnk hogyan éli meg az első barátnőjével a szerelmet, szexet, említés szintjén még emészthető, de hogy ezt szinte egy komplett könyvként beillessze, annak nem sok értelmét látom. Biztosan van jelentősége, valószínűleg megmagyarázza hősünk mostani kedély- és lelkiállapotát, gyanítom, a csaj felrobbant, vagy megették az alienek, vagy nemtom, de őszintén, totál elvette az élményt, amit egyébként a többi fejezet adott. Már a Pandóra csillagában is nehezen viseltem, hogy a mindenáron mindenről beszélni akarás teljesen szétzilálta a vezérfonalat, de ott volt értelme, mert teljesen egyértelműen minden fejezetből építkezett a történet. A Földre hulltban ezt nem éreztem, és nem volt kedvem eljutni az utolsó oldalig, hogy meglássam az értelmét egy dagadt kamaszfiú álló farkának, akiből aztán majd valszeg valami tragédia miatt fess, színizom, bátor katona válik, aki szembeszáll a rendszerrel.

Feladtam Suarez Daemonját is, de ebben én vagyok a hibás. Nem vagyok egy nagy informatikus zseni, de azért átlag felhasználói szinten nem lehet okom panaszra. Ez viszont, ami itt volt, feladta a leckét, és annyira felidegelt, hogy nem értem, és három mondatonként elveszítem a fonalat, és nemhogy nem értem, de nem is tudom elképzelni, meg nem is látom magam előtt, meg semmi olyasmi, ami alapján én bármit is meg szoktam tanulni, hogy inkább annyiban hagytam. Valószínűleg ez nem egy rossz könyv, hekkereknek kifejezetten ajánlom, csak én ehhez kevés vagyok.
Utoljára hagytam a szívfájdalmam, King Búra alattját. Annyira akartam szeretni, mert én annyira bírom, amikor King monstrumokban gondolkodik, és annyira azt éreztem még a felénél is, hogy ez sehova nem halad, és történjen már valami a sok izmozáson kívül, hogy eljött a pont, amikor már inkább felporszívóztam, csak ne kelljen olvasnom.

Most nagyrészt csak azokat sorolom fel, amik nekem mindenképpen beszerzősek lesznek, sőt, van, amit már meg is vettem. Ilyen jó kis kellemes téli időben szerencsére nincs más dolgom, mint olvasni (meg játszani, csak jól be kell osztani a kettőt).

Blake Crouchtól bármi jöhet. Imádom, ahogy a pasi ír. Hogy még jól is ír, külön öröm.

Nem igazán jön be nekem Chris Moore humorérzéke. Nem vagyunk egy hullámhosszon, kivéve, ha a Mocskos melóról, vagy annak a folytatásáról van szó. Ha a Lestarpált lelkek a Mocskos meló vonalán halad, akkor nem lesz vele bajom.

VanderMeer a Déli végekkel nem lett éppen a kedvencem, de ebből végülis még bármi lehet, mert csak az első részt olvastam egyelőre. Viszont a Borne annyira furának tűnik, hogy nagyon kíváncsivá tett.

Chuck Wendig elég megosztó író, ahogy nézem, valaki vagy szereti, vagy nem, középút nincs. Én szeretem, és mivel az első részben elindulni látszott valami (hogy mi, arra már konkrétan nem emlékszem, elég megfoghatatlan gondolataim voltak olvasás közben. mint amikor ott van a tudat peremén az összefüggés, meg a megvilágosodás, aztán elillan. egyébként a könyv is ilyen.), mindenképpen kell a folytatás is.

Mindig is érdekeltek az inkarnációs történetek. Kíváncsi vagyok, Susan Barker mit hoz ki a témából.
Zadie Smith meg még mindig parkolópályán van, pedig rendszeresen beígérem magamnak, hogy valamit elolvasok tőle. Egyszer csak összejön.
A papírmágus meg sokáig nem érdekelt, aztán most mégiscsak. A téma ígéretes, aztán majd kiderül, mennyire lesz jó a könyv.

Az Amerikai istenek új borítót kapott. Nagyon várom már a sorozatot, és még az is lehet, hogy a sori után majd újraolvasós lesz.
És ha már új borító, a Mechanikus London is új külsőt kapott. Hogy mi volt a baj az előzővel, nem tudom, nekem mind a kettő tetszik. És hátha ez azt jelenti, hogy jön a  folytatása.

A Kormorán Baru, az áruló majdnem kimaradt a listából, pedig elég érdekesnek tűnik. Mindenki imádja ezt a borítót, én meg nagyon nem, de nyilván majd megszokom.


Még egy érdekesség a végére. Josikava Eidzsi sorozata, a Muszasi, még nagyon régen hódított. Kiadta a Magyar Könyvklub, aztán az Ulpius, de mind egy szálig eltűnt a piacról. Most a Szenzár kiadóhoz került, április végén jön az első rész. A borítóról külön megemlékeznék. Méltó a könyvhöz.

Egy súlyos családi titok arra késztet egy anyát, hogy családjával New Yorkból egy eldugott tanyára költözzön. Az anya halála után a három lány egyedül folytatja életét a tanyán, a legidősebb lány, Constance irányítása alatt. 1914 nyarán, amikor Európában kirobban az első világháború, felborul a három Kopp nővér élete is: egy autó belefut a bricskájukba, és Constance elhatározza, hogy megtérítteti a kárt a baleset okozójával.
A felelős egy helybeli gazdag és hatalmaskodó gyáros, aki ettől kezdve pokollá teszi a lányok életét. Constance követelése süket fülekre talál nála, a leány ezért hivatalos feljelentést tesz. A hatóságok először vonakodnak komolyan venni a határozott fellépésű, magas termetű Kopp kisasszony panaszát, de a helybeli seriff az ügy mellé áll, és Constance attól kezdve mindenben segíti a seriff munkáját. A sok megpróbáltatás után, amelyben a tanya elleni fegyveres támadások, gyújtogatások is szerepelnek, melyek során Constance fegyverrel kényszerül megvédeni a testvéreit, győz az igazság.
Constance a család megrendült anyagi helyzete miatt munkát keres, és az őket segítő seriff felajánlj neki maga mellett egy állást. Így lesz Constance az Egyesült Államok első női helyettes seriffje.
A szerző megtörtént elemekre építi az emlékezetesen megrajzolt jellemeket felsorakoztató történetet, amely korhű képet ad az akkori amerikai világról. Amy Stewart egy valóban élt személyről gyűjtött adatokat a korabeli újságokból és egyéb forrásokból. Számos kitalált szállal bővítette a rendelkezésére tényeket és sikerült egy lebilincselő könyvet írnia a jó és a rossz örök harcáról.

  
A fülszöveg alapvetően elmeséli az egész könyvet, nem is értem, minek ilyen fülszöveget írni, ahelyett, hogy inkább kedvet csinálnának egy valós történeten alapuló, igazán szórakoztató sorozathoz. (remélem, jönni fog a többi része is.)
A sztori váza megtörtént eseten alapul, egyeznek a szereplők névre, címre, jellemre, csak a körítés lett hozzáköltve, és némi kis izgalom miatt egyes kitalált eseményeket is közbeszúrt az írónő.
A Kopp testvérek nagyon talpraesett és önálló lányok, egy olyan világban kell boldogulniuk, ahol ha kérdez egyet egy nő, azonnal keresik a férfit mellette, apát, testvért, szomszédot, akit komolyan is lehet venni. És egy ilyen világban három nőnek önmagában nem lehetett egyszerű elboldogulni, úgy, hogy a várostól távol, egy tanyán élve tartották el magukat. Attól mindannyian elzárkóztak, hogy beköltözzenek a városba a bátyjuk családja nyakára, és ahogy néztem, a férjfogás sem szerepelt a terveik között.
A regény egyrészt remek szórakozás, kész élvezet volt látni, ahogy helyreteszik egy pöffeszkedő gyáros fejét (Constance egyszer úgy elkapta a fickót, hogy konkrétan a falhoz kente, amivel persze csak még jobban felbőszítette :D), de ami még jobb, látni az 1900-as évek elejének világát, társadalmi szokásait, a nőkhöz való hozzáállást, ami egyrészt levegőnek nézés, másrészt meg teljes gondoskodás, és helyettük való gondolkodást jelent. Apróságokban, de megmutatja a fejletlenebb vidéki élet, és az iparosodott nagyvárosokban élők közötti különbségeket is. 

Nem is én lennék, de... ez a borító... remélem, ettől függetlenül veszik a könyvet.

Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában, s csupán napszálltakor merészkednek elő. Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket... Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik. A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig.
1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni.

Először nem tudtam, hogy álljak a könyvhöz. Mi lesz ez, szépirodalom? történelmi fantasy vámpírúrral? noir krimi, esetleg megtévesztő fülszövegű történelmi regény?
Igazából ez így mind egyszerre. Ami azonnal feltűnt, az igényes, cseppet sem darabos, könnyen olvasható avítt szöveg. Nagyon lazán vezetett vissza több, mint száz évvel ezelőttre Benedek, igényesen és visszafogottan, mindenféle modorosság nélkül szőve a szóvirágait. Olykor szinte haptákba vágta magát a lelkem, amikor Mihucz a nagyságos úrhoz (ő volt a rendőrségen a főnök, a Vezér, csak akkor másképp hívták) szólott.

A könyv szálai mindenfelé visznek.
Ahogy Mihucz Ervin, a nyomozónk, az első oldalakon lefestődött, arra gondoltam, hogy ez a fickó egy épkézláb mondatban nem tud  egy értelmeset kérdezni, nemhogy nyomozni kezdjen. Aztán egészen megtáltosodott, bár az éleslátás és a penge gondolkodás nem az erőssége, legalábbis időbe telt neki rájönni dolgokra. Aztán rájöttem, hogy a leírása megtévesztő, az életmódja és a munkaszorgalma nem állt éppen párhuzamban, nem volt szép tőlem, hogy első látásra ítéltem.
A színház világában Tarnóczay Etelka személyében veszünk el, aki annyira csúnya kislány volt, hogy még a járókelők sem kérdezték meg tőle, ugyan miért is kóricál későn az utcán. Aztán micsoda végzet asszonya lett belőle.
Felbukkan Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Hunyady Margit, meg úgy alapvetően szinte mindenki abból a korszakból. Benedek ügyelt, hogy ne hagyjon ki senkit, nehogy sértődés legyen a  vége. Tumultus nincs, inkább csak átsuhannak ők a történeten, jelezve, hogy léteztek akkoriban.
Beláthatunk a múlt század eleji újságírás titkaiba is, csak hogy egy nagy kanyarral megismerkedjünk a vérgróffal magával.
A gyilkosságok pedig történnek, egyik a másik után. A gyilkos személye igazából nem egy nagy rejtély, nekem elég gyorsan leesett, de nem is az volt a cél, hogy sokáig homályban maradjak.

A korra jellemző apró részletek tömegével szolgál, különös tekintettel a bordélyok világára, ami nem is csoda, hiszen prostikat ölnek, állati kegyetlenséggel. Megtudhattam, hogy anno a városon belül is területenként különböző megnyilvánulásai voltak ennek a szubkultúrának, egyes részeken pl. vízáruslánynak álcázták magukat. Volt, akinél még víz is volt. Egy ideig.
A kávéházi élet különösen zajos volt, olyan természetességgel jártak oda melegedni, cseverészni, időnként kávézni, de mindenképp a világ dolgait kibeszélni, mint most a kocsmába. És most kiderült az is, hogy akkoriban a fontos, világi hírek Bécsnél megálltak. Bármi érdekes történt a nagyvilágban, azt mindenki egy bécsi kávéház egyik lapjában olvasta, semmiképpen sem itthoniban. Olykor ez Bécsben történt, olykor a csapostól elcsent ablakpucolásra használt újságból.
És persze azért fontos a nyomozás is, de csak annyira, amennyire a mindennapok része lehet minden más mellett. A vámpírság viszont a regény szempontjából elhanyagolható, impozáns díszlet, semmi több.

Nade elég is ennyi az apró titkokból.
Várakozáson felül jól szórakoztam, könnyed, humoros, de okos és nívós regény.

New York kávéház