Sarah Addison Allen - A csodálatos Waverley-kert | Keményfedél

Sarah Addison Allen - A csodálatos Waverley-kert



Minden városban, apróbb-nagyobb településen vannak furcsa emberek. Legalábbis a regények lapjain. Így van ez Bascomban is, ahol a Waverleyk háza áll, egy kerttel, ami különleges hatású növényeket terem, és egy almafával, aminek a gyümölcséből ha eszik valaki, az meglátja élete legjelentősebb eseményét.

 De tudjátok mit? Nem szeretek tartalmat írni, mert az olyan, mintha elmesélném, mi történik, mielőtt még abban az örömben lehetne részetek, hogy elolvashatnátok, és átélhetnétek. Ezt a történetet nem lehet elmesélni, mert nem tudom leírni Tyler lila szikráit, vagy a hatást, amit Claire étele vált ki az emberekből, attól függően, milyen növényt párosít mivel. Talán boszorkányság, talán a tudatalatti dolgozik olyankor, hiszen mindenki tudja, hogy ha Claire Waverly felszolgál, ott semmi nincs jelentőség nélkül.

 Imádtam a Waverley-házat, ami ódon és titokzatos, teli emlékkel, szépekkel és fájdalmasakkal. Claire az első perctől kezdve szimpatikus volt, Sydneyt is sikerült egy idő után megkedvelni, de kislányát, Bayt azonnal a szívembe zártam. Ő is Waverley volt; amíg Claire tudta, hogyan kell párosítani a növényeket egymással, Sydney pedig meglátta a legtökéletesebb frizurát, ami a viselőjének állhat, Bay tudta, hogy minek hol a helye, legyen szó kanálról, edényről, vagy róla és az anyjáról. Szerettem vele a fa alatt, az árnyékban, miközben a fa almákat dobált hozzá, de Bay oda se bagózott. Nyilván úgy gondolta, azoknak az almáknak ott van a legtökéletesebb helyük, ahová a fa dobta őket.

 Nem akarok Emma Clark-ról írni, vagy anyjáról, Arielről, akiknek az az eléggé primitív képesség adatott meg, hogy örökké szexinek és csábítónak kell lenniük, de mégis írok róluk is, hiszen ők is a történethez tartoznak. Arielnek ez nagyon ment, gondolkodás nélkül használta a testi adottságát, de nem volt más választása, hiszen nem volt választása. Neki csak ez jutott: csábítani, széptenni, örökké készen állni arra, hogy testi gyönyörben részesítse a gazdag férjét, mivel az ő családjának meggyőződése volt, hogy egy férfit csak így lehet megtartani. A lánya, Emma is jó volt ebben, de mivel ő sokáig kapcsolatban volt Sydneyvel, elindult benne egy másfajta késztetés is, és ez egy kicsit összezavarta: nem tudott olyan konkrétan és okosan a nászágyra koncentrálni, így olykor elbaltázta a dolgokat férjével, amit aztán az anyja próbált helyrehozni.

 És Sydney, a család fekete báránya, a lány, aki fiatalon lelépett, és elhagyva Észak-Karolinát, New Yorkba ment szerencsét próbálni. Azt hitte nincsenek gyökerei, mivel Claire a születésétől kezdve kizárta mindenből, ami őt Waverleyvé tette.

 De ők csak szereplők. Nem tudom elmesélni azt a bűbájos, varázsos hangulatot, ami belengi a könyvet. Ne gondoljátok, hogy itt valami nehéz, hihetetlen varázslások szemtanúi lehettek. Nem, mert az itteni varázslat olyan leheletfinom, hogy szinte alig észrevehető, mégis, mindig éreztem, minden egyes lapon, minden egyes szereplőben, minden eseménynél: sorsszerű és tapintható. Nem mondom, hogy a történet feltétlenül emlékezetes, mert igazából semmi különös nem történik: Sydney hazajön, Bay helyet keres mindennek, Claire nem tudja eldönteni, hogy begubózzon vagy kinyíljon, az almafa dobálja az almákat, de azok az apró kis mágikus szikrák, amiket csak akkor lehet észrevenni, ha a fény úgy esik, ahogyan az kell, és amik a hangulatát adják a könyvnek, azok még sokáig velem fognak maradni.
Google+

About Tara Nima

    Blogger Comment
    Facebook Comment

0 komment:

Megjegyzés küldése