KEMÉNYFEDÉL

"Ebben a jövőben a tested közös tulajdon" - mondja a fülszöveg. Első olvasatra abszurd és pajzán már maga a gondolat is, hogy a testünket bedobjuk a közösbe, hiszen nincs semmi más, amit a jelen pillanatban jobban a magunkénak tudhatunk a testünknél. A földet eladhatják alólunk, elárverezhetik a lakásunkat, de a test az, ami felett a gazdája önálló akarattal bír.
Megtörtént az elképzelhetetlen, a Nagy Katasztrófa, az atom majdnem kiirtotta az emberiséget, ezért az öregek, a túlélők egy olyan világot akartak teremteni, ahol minden ilyen eseménynek gátat vet a mindennapi élet: létrehozták a Harmóniában telő hétköznapokat. Ez mindent lefed: a test tápanyagellátását és egészségi állapotát egy WatchMe nevű szer ellenőrzi, a médiát erősen cenzúrázzák a nyugalom megzavarására alkalmas képsoroktól, és a létezést átitatja a szeretet és a másikkal való törődés, vagyis létrejött egy vitalista, biokrata társadalom.
Ez még eddig jól hangzik, mármint ha csak úgy felszínesen gondolok bele. Ki ne élvezné, ha odafigyelnek rá és törődnek vele, még ha ennek egy része a nanotechnológia közbeiktatásával jön is létre?
Azonban mindig lesznek ellenállók, akik szembemennek az adott közeg szabályaival és elvárásaival. Ilyen volt Mihie Miach, aki kijelentette Reikadó Cíannak és Kirie Twannak, hogy a teste márpedig az övé, és ha akarja, el is pusztíthatja, és ha akarják, megtehetik ők is. Mihie megtette, öngyilkos lett, a két másik lány azonban túlélte.
Eltelt 13 év, Cían mintapolgár lett, Kirianban azonban ott buzogtak Mihie szavai, ő a frontra ment túlélni, majd hazatérve Cían a szeme előtt lesz öngyilkos, és ezzel egy időben közel 6000 ember próbálkozott meg az élete kioltásával, közel a felének sikerült is. Majd jött a hír: "A túszaim vagytok" - és Kirian feladata lesz kinyomozni, hogy ki tartja az emberek elméjét a markában, és mi a célja vele.

A címbe nem tudtam beírni a html-tageket, pedig igen nagy jelentősége van, ez ugyanis egy lezáró tag, és így, hogy </Harmónia>, nekem egyértelmű, hogy ez a sokak által vágyott lelki és testi béke végét jelöli. A könyvben végig vannak ilyen érzelem-jelölések, etml-ek, amik inkább csak érdekességek, nincs más dolguk, mint nyomatékosítani a lelkiállapotokat.
Nekem ez az ellentmondások könyve: az élet maga feszül önmagának szinte minden mondaton belül.

Az életünk Isten tulajdonából mindenki tulajdonává alakult. A "becsüld meg az életet" kifejezés éppen ezért jár ma oly sok jelentéssel.
Igen, pontosan úgy volt, ahogy Miach mondta.
Éppen ezért kell meghalnunk, gondoltam.

Olyan ideológiai és filozófia ellentmondásokat rejt ez az egész társadalom, ami számomra döbbenetes volt. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy az élet tisztelete lehet egyszerre az élet semmibe vétele is. Azzal ugyanis, hogy az embereket megfosztották a szabad akarattól, a negatív érzelmektől, a kóroktól, és az érzelmi terhektől, létrehoztak ugyan egy, a felszínen nyugodtan tűnő társadalmat, de elvették az emberektől az emberségük lényegét. Nem hibázhattak, hiszen alkalmuk sem volt rá, hogy hibázzanak, így az ingerküszöb egyre szűkebb lett, és lassan eljutottak oda, hogy amiket mi észre sem veszünk a telített zsírokkal és lelki instabilitással teli társadalmunkban, nekik hatalmas stresszt jelentett, és kezelésre szorultak.
Az élet tisztelete és egymás szeretete valamint az élethez való jog felügyelete számomra mélységesen ellentmond egymásnak. Már eleve egy megnevezésen belül mi az, hogy az élethez - való - jog, ráadásul azt miért kell felügyelni? Van ennél tiszteletlenebb dolog?
Egy steril, kalóriaszegény, mindig mosolygós társadalmat alkottak, ami véleményem szerint külső irányítás nélkül totálisan életképtelen lenne. Ők is erre jutottak, ugyanis a testet ellenőrzésük alatt tarthatták, minden egyes sejtjét, kivéve az agyat, és érezték is a hiányát. Egyértelmű, hogy a következő lépés az akarat irányítása, amivel minden bűnös gondolatot és késztetés ellenőrzés alatt lehetne tartani, és ezzel együtt ki is lehetne irtani. Nem véletlen, hogy Itó sokat emlegeti ezzel a társadalmi berendezkedéssel kapcsolatban a nácizmust, több tudós is konkrétan kijelenti, hogy a nácizmus ugyan rossz volt a világnak, viszont megteremtették a jövő biokrata társadalmának alapjait.
Azért nekem elgondolkodtató, hogy mennyire mentes ez a társadalom a nácizmus egyéb járulékos dolgaitól.

Részemről azt gondolom, hogy az élet rossz dolgai egyrészt törvényszerűek, mert ha mindig nem eshet, a nap sem süthet mindig, másrészt kötelező kellék a fejlődéshez. Ha ezt elveszik tőlünk, nincs hova tovább, ráadásul belekényszerítik az embert egy olyan létbe, ami pont attól lesz frusztráló, hogy minden olyan szép és jó és mosolygós.
A tökéletes harmónia természetellenes, legalábbis abban az értelemben, ahogyan mi, emberek képzeljük el magunknak a harmóniát.

Nehezen haladtam a könyvvel, de nem csak az időhiány volt az oka; ezeket a mélységes ellentmondásokat elég nehéz volt feldolgoznom, mert szinte minden mondata gondolkodásra és választásra kényszerített. Olyanokon kellett elmélkednem, hogy élethez való jog, felinstallált nanodoki, rózsaszín gyógyhadtest, kikapcsolhatatlan figyelőrendszer - érzitek, micsoda szakadék van az egy szóba helyezett fogalmak között, ami most már egy harmadik dolgot jelöl?
Mindenképpen újraolvasós lesz. Itó zseniális filozófus... De én ragaszkodom a tudatomhoz és a boldogságomhoz is, mert a kettő csak együtt ér valamit.

hogy a Cartaphilus 2013. első negyedévében tervezi kiadni Justin Cronin most megjelent könyvét, a Twelve-t, ami a Szabadulás folytatása, ez már fordítás alatt van; és jön Alastair Reynolds Napok háza sorozatának a következő része az Alexandra kiadótól egy új sorozattal, ez még idén év végégig megjelenik, elvileg Jelenések tere címmel.

Simmons sorozának a második kötetben ott lett ugye vége, hogy a Hegemónia összeomlott, a távnyelők megszűntek; maradtak persze állandó és azóta is virágzó dolgok, ilyen például a keresztségek, és tökélyre fejlesztették a  feltámadást. A közel 300 év alatti időszakban a sok változás mellett maradt néhány állandó, megbújva az egyház és serege figyelő tekintetei elől, folytatva a játszmát időn és téren át.
Ennek a közepébe csökken egy gyilkosságért halálra ítélt (kivégzett majd feltámasztott) pásztor, Raul Endymion, akit a Poulsen-kezelések miatt még mindig életben lévő Martin Silenus fontos feladattal bíz meg: meg kell menteni egy 12 éves kislányt, az új messiást, akit nem csak a Shrike üldöz. Az ő testőre lesz, egy android társaságával, és együtt igyekeznek fordítani a világ folyásán.

Nagy kedvencem a Hyperion-sorozat, bár tény, hogy nem egy egyszerű olvasmány.  Sok szálat tart kézben Simmons, és csak egyik kötetről a másikra szövögeti őket össze, és ez nekem is feladta a leckét, mert ennyi idő alatt sok szálról megfeledkeztem, és az időközben megfogalmazódott összefüggések is elfelejtődtek, és itt is, mint az előző kötetnél, az elején újra össze kellett raknom az egész történetet, bár most könnyebb dolgom volt. Valószínűleg azért, mert Raul személyével az egész történet sokkal emberközelibb lett. Nagyon szimpatikus szereplő, és örültem, hogy az egyik nézőpontot pont egy ilyen ember adta.
A cselekmény folyása is lelassult, nagyrészt csak utazunk, ezért elég sok leíró rész van, amitől mindig eszembe jutott az a mondás, hogy amikor úton vagy valahová, sokszor nem is a cél a fontos, hogy megérkezz, hanem maga az út. Most sem maradnak el a megszokott szépirodalmi utalások, és feltűnik néhány szereplő is az előző részekből.
Ami nekem most kicsit sok volt a lassú történet és a sok leírás mellett, az a katolikus egyház, a Pax, és a keresztség, meg úgy egyébként a vallás. Persze, szükség volt rá, hiszen most átfogó képet kaptunk a világok életéről és az azokat irányító erőkről és hatalmakról a Hegemónia bukását követően, de sokszor éreztem, hogy nem kellene ezt meg azt itt ilyen hosszan taglalni, haladjunk már valahova.
Ennek ellenére az Endymionban megismert világok, a feltáruló problémák és konfliktusok a lapos történetmenet mellett is felcsigáztak, és kíváncsi vagyok, mit hoz a szereplőknek a következő kötet.

Hamarosan kapható a boltokban Alice Hoffman legújabb könyve, a Galambok őrizői, amit most a Maxim ad ki. Ennek örömére most elkezdem kitenni a Hoffmanos posztjaimat a régi blogról, csak hogy a saját szemetekkel olvassátok, hogy miért is kell nektek az (meg ez) a könyv.:)

A családregény napjainkban játszódik Massachussettsben, és Unityben, egy kisvárosban. A jelenben három Sparrow-lánnyal ismerkedhetünk meg, három nemzedékkel, és rajtuk keresztül visszamenőleg a család nőtagjainak, és a kisvárosnak a történelme is feltárul. A Sparrow lányoknak van egy sajátossága: a 13. születésnapjukon mindannyian különös képességekkel ébredtek. Volt, aki a víz alatt sokáig tudott lélegezni, aki megérzi a hazugságot, aki órákat tudott lefutni egyhuzamban, aki a fájdalmat volt képes enyhíteni, és akadt, aki mások álmait látta. Az első boszorkány, aki a legtöbbet szenvedett, aki a legtöbb és legádázabb atrocitásokat volt kénytelen elviselni, nem érzett fájdalmat. Különösen kegyetlen képesség, leginkább a gazdájára nézve.

Hamarosan kapható a boltokban Alice Hoffman legújabb könyve, a Galambok őrizői, amit most a Maxim ad ki. Ennek örömére most elkezdem kitenni a Hoffmanos posztjaimat a régi blogról, csak hogy a saját szemetekkel olvassátok, hogy miért is kell nektek az (meg ez) a könyv.:)

Határozottan beleszerettem Alice Hoffman fantáziájába, történeteibe, mondataiba, hasonlataiba. Erről a könyvről már sokan írtak előttem, például Amadea, vagy Lobo, ezek után elég nehéz bármi újdonsággal szolgálni. A történetet szerintem a filmből mindenki ismeri: egy testvérpárt, Sallyt és Gilliant, a nagynénik nevelnek fel, majd Gillian megszökik, Sally pedig ott marad a nénikkel, és próbálja megtörni az őket körülvevő átkot a szerelmével. Férjhez megy, gyermekeket szül, és a babonákat messzire kerüli, mintha azok nem élnének önálló életet, és nem tudnának működni figyelem hiányában. Amikor a férje meghal, Sally összeroppan, majd rá egy évre feleszmél. Egy ideig még a nénikkel laknak, aztán ők is útra kelnek, hogy egy másik városban, ismeretlenül új életet tudjanak kezdeni. Gilliannal telefonon beszélnek, leveleket írnak, majd 18 év után Gillian egy éjszaka kopogtat Sally ajtaján…

Hamarosan kapható a boltokban Alice Hoffman legújabb könyve, a Galambok őrizői, amit most a Maxim ad ki. Ennek örömére most elkezdem kitenni a Hoffmanos posztjaimat a régi blogról, csak hogy a saját szemetekkel olvassátok, hogy miért is kell nektek az (meg ez) a könyv.:)

A múltban a Murray családhoz kerül egy árva fiú, Hollis, akit a család tagjai igen vegyes érzelmekkel fogadnak. Az apa, aki a fiút hazavitte, szinte a sajátjaként szerette. March közel kerül hozzá, bátyja pedig gyűlöli. Amikor az apa meghal, Hollisnak nem lesz maradása, és mivel March nem megy vele, kilép a család életéből. Sok idő eltelik, March közben férjhez ment egy emberhez, akibe saját, mélyre temetett bevallása szerint soha nem volt szerelmes, de alapvetően szépen és jól éltek, és született tőle egy lánya is. Amikor meghal a házvezetőnő, aki a birtokon élt még azután is, hogy már senki nem lakott a nagy házban, March a lányával, Gwennel visszatér a temetésre. Nem akar sokáig maradni, csak amíg elrendezi a dolgokat, de ez egy kicsit elhúzódik. Eszébe jut minden, amit addig elnyomott magában: a Hollis iránt érzett szerelme, az elválásuk, és szembesülnie kell vele, hogy cseppet sem érez másként, mint akkor régen.
Hollis egy furcsa fazon. Vad, kezelhetetlen, öntörvényű, és a végtelenségig antiszociális. Mindezek mellett pedig egyáltalán nem segít rajta, hogy roppant okos, ugyanis az érzelmi skálája eléggé szűkre szabott. Nagyon kevés embert kedvel, Marchon kívül talán senkit, viszont mindenkit szenvedélyesen gyűlöl, aki nem volt olyan szerencsés, hogy kivívja közömbösségét. Amit akar, megszerzi magának, birtokolni akarja, hiszen az az övé, ló, föld, March, egyre megy. Hollis bosszúja különös: gyermekkori megaláztatásaiért cserébe titokban megszerzi a birtokot Alantől, akitől még fiát is elveszi. Alan alkoholista, állat módjára éldegél mindenkitől távol.
March erre megy vissza New Englandbe, és  nem hiába fél saját érzelmeitől, a múltja elől nem fog tudni elmenekülni. Próbálkozik ő, de inkább csak a lelkiismerete megnyugtatása miatt. Végül aztán mégsem sikerül ellenállnia Hollisnak, és akkor megindul a lejtőn, magával rántva mindenkit, aki körülötte van.
Gwen, egy tipikusan nyűgös, hisztis kamasz, akinek semmi nem jó, aki mindenben csak a rosszat látja, talán ő az egyedüli, aki nyer is valamit ezen az egészen. Különös kapcsolat szövődik közötte és egy kiöregedett, szeszélyes és megvadult versenyló között, és talán ennek is köszönheti, hogy szépen lassan lelkileg megerősödve igazából felnő. De azért neki sem egyszerű, mert ott van az unokatestvére által kiváltott érzelmek kellős közepén, a beteljesülhetetlen teherrel a nyakában.

Igyekeztem közös vonásokat felfedezni az Üvöltő szelekkel, de nem igazán sikerült, pár apró részlettől eltekintve, de ez is leginkább a környezethez kapcsolódott.  Szerintem semmi köze a két könyvnek egymáshoz, egészen más az idősík, mások a karakterek, a pusztító szenvedély írói megjelenítése pedig nem csak az Üvöltő szelekhez köthető. Hoffman stílusa megint lenyűgözött, ez a nő egyszerűen csodásan ír. Ahogy a tájat megjeleníti, ahogyan az emberek személyiségét megformálja, az teljesen megkülönbözteti minden más írótól, így a két regényt szerintem össze sem lehet hasonlítani. Szerelmi dráma ez a történet, ahol a szerelmesek vakok egymásra, önmagukra, és a környezetükre is. Nincsenek benne nyálas ömlengések, csak szenvedély, szenvedés, a szerelem és a gyűlölet közötti hajszálvékony eltérés. Hoffman igen érzékletesen ábrázolja azt, amikor a nő önmagát teljesen feladva aláveti magát egy férfi akaratának. Marchból minden tartás eltűnik, nyugodtan kijelenthetem, az eszével együtt, és Hollis, bár erre várt évek óta, úgy tűnik, nem tud ezzel az egésszel mit kezdeni. A szereplők igen jók arra, hogy az emberi érzelmek (és érzelmek hiányának) végtelen skáláját elemezgessük, miért úgy reagált, ahogy, mi hiányzik belőle, és miből kellene egy kicsit több. Aki nem riad vissza a komor hangulatú, érzelmekkel teli könyvektől, ahol nincs megnyugvás, feloldozás, boldog végkifejlet, az nyugodtan kézbe veheti, szeretni fogja.

Olyan ritkán lehet igazán jó boszorkányos könyvet olvasni. Nem egyszerű egyszerre misztikusnak, komolynak, titokzatosnak, plusz még hitelesnek is lenni, sőt, eléggé üti is egymást ez a két szó egymás mellett, hogy misztika és hitelesség, de nekem ez mégis fontos.
Ahogy először elolvastam a fülszöveget, azonnal a The Secret Circle ugrott be, gondolom, nem vagyok egyedül, mert aki látta a sorozatot, és rápillant a könyv hátuljára, azonnal erre fog asszociálni. Aggódtam is kicsit, hogy ez most hogy is fog kinézni, mennyire lesz koppintás, de szerencsére néhány alapvető sablonelemen kívül semmi hasonlóság nincs közöttük.
Leginkább azért sincs, mert a Kört egy svéd páros írta, és ezek a svédek utolérhetetlenek, ha sötét és misztikus hangulatot kell teremteni. Nagyon messze van ez a könyv a hollywoodi hatásvadász történetektől, a hangulat igazi gótikus, a történet pedig ízig-vérig boszorkányos.

Az engelsforsi iskolában titokzatos haláleset történik, mindenki meg van róla győződve, hogy Elias öngyilkos lett, kivéve legjobb barátját, akinek kezdettől fogva gyanús valami. Néhány diák furcsa álmokkal küzd, és különleges képességek kibontakozását veszik észre magukon, aztán egyszer csak ők hatan ott találják magukat Mocsárbányánál, aminek a létezéséről senki nem tud. Hat lány, akik soha nem szerették különösebben egymást, sőt, némelyikük igencsak gonosz volt a többiekkel, másvalakit meg szinte örökké elnyomás és lelki terror alatt tartottak - nekik kellene összefogniuk, ha meg akarják óvni az életüket, ki akarják bontakoztatni a képességeiket, és rá akarnak jönni, hogy ki tör az életükre. Valaki ugyanis el akarja pusztítani őket, és már csak akkor döbbennek rá, hogy mennyire egymásra vannak utalva, amikor végzetes dolog történik.

Az első, és legfontosabb dolog, ami szemet szúrt a könyv olvasásakor, hogy ezek a tinik kemények, és okosak. Aki esetleg azért nem szeretné elolvasni, mert YA, annak csak azt mondhatom, hogy ez ne tartsa vissza, mert semmi gyerekes nincs benne. Nehezen csiszolódnak össze a lányok, mert olyan mély szakadék tátong közöttük, amit normális esetben (akár felnőttként) meg sem próbálnának áthidalni. Szépen elmennének egymás mellett, levegőnek nézve a másikat, vagy csak azért szólva egymáshoz, hogy hatalmat és népszerűséget demonstráljanak. Nagyon eltaláltak ezek a viszonyok, mert van, akit egész életében csak aláztak, és most, hogy hatalmat érez a kezében, megpróbálja kárpótolni önmagát az elmúlt évekért, és tökéletesen látható, hogy mennyire veszélyes az ilyesmi.
Mert melyikünk ne lett volna már olyan helyzetben, amikor azt kívántuk, bárcsak lenne valamilyen képességünk, és megtehetnénk, amit akarunk: mondjuk ha láthatatlanok lehetnénk, és belopózhatnánk emberek életébe, kihallgatnánk titkokat, vagy a mentális képességeinkkel irányításunk alá vonnánk mások akaratát. Nem csak egymást tudják nehezen kezelni, de a saját képességeik felett is meg kell tanulniuk uralkodni, mert ez a hatalom, amit ők kaptak, nagyon vonzó, de vannak szabályok, amikről nem szabad megfeledkezni.

Igazán remek volt, hogy nem csak a boszorkányos képességek álltak a középpontban, hanem mindegyik lánynak, megvolt a maga nyűgje az életben, otthon vagy az iskolában, esetleg az érzelmi életében, és az, hogy ezt nem mellőzték az írók, teljesen élővé tette a szereplőket. Mindent felvillant, ami ebben a korban teljesen természetes: a szülőkkel való ellentéteket (a másik anyja mindig jobb anya), a részegedésig tartó bulizásokat, a szexet, a drogot, a szerelmet, hogy azt hiszik, a most örökké tart, és amit most éreznek, az kitart életük végéig, és még nem tudják, hogy ha erre alapoznak döntéseket, azt később megbánhatják. Ettől lesznek teljesen hitelesek ezek a tinik.
És ugyanez igaz a misztikus szálra is. Nem vitték túlzásba a mágiát, nem csapott át hihetetlen és elképzelhetetlen, más világra valló fantasyba, megmaradt végig ködösnek és titokzatosnak. Nagy szerepe van ebben annak a sötét, északi életérzésnek, ami belengi a városkát, és rátelepszik az emberre: időnként kisüt a nap, de egyébként sötét van vagy félhomály, esik az eső vagy a hó, és még ha buzog is az életöröm valakiben, mint Vanessában, akkor is ott érezni mögötte valami csendes és puha depressziót, ami bármikor beboríthatja az embert.
Nekem kicsit rövid volt a könyv (de inkább csak telhetetlen vagyok), én írtam volna még egy kicsit az erejük működéséről, mert nem nagyon pillanthattunk bele, hogyan gyakorolnak, és hogyan lesznek egyre jobbak. A legjobban Anna-Karin erejét ismerhettük meg, az egész életében elnyomott lányét, aki most szabadjára engedte mentális hatalmát. Szomorú volt látni, hogy onnantól volt otthon normálisnak mondható a légkör, amikor az anyján is alkalmazni kezdte a képességét. Akit a legjobban megértettem, az Vanessa és Linnéa volt, Minoot kedveltem, Idát pedig érdeklődve figyeltem, Nicolaus pedig nagyon felpiszkálta a fantáziám, a fekete, félszemű macskájával, és a kieső emlékezetével.

Annyira döbbenetes, hogy nincs negatívuma a könyvnek. De tényleg. Hiába YA, ezek a tinik teljesen kortalanok, nemcsak a képességeik és az életmódjuk miatt, hanem a gondolkodásuk és a hozzáállásuk miatt is. Szerencsére egyre több olyan ifjúsági regény kerül a kezembe, amik tényleg egy nagyon széles réteghez tudnak szólni, mert hiába a 16 év és az iskola, ez csak kényszerű keret, ami egy helyre terel embereket, és szabályokat tud rájuk kényszeríteni úgy, hogy azokat nem lehet akármikor megszegni. Gondolok itt arra, hogy 16 évesen iskolába kell járni, otthon kell lakni, meg kell felelni a szülőknek, a tanároknak, teljesíteni kell, plusz még egy nem mindennapi terhet is cipelnek. Itt éppen saját mágiájukat. Egy idősebb szereplő megteheti, hogy meglép az addigi élete vagy a felbukkanó problémák elől, mondhatja, hogy köszöni, de őt nem érdeklik a többiek, látni se akarja őket és elköltözik a világ másik végére, ráadásul nem lehet olyan képlékenyen formálni a jellemét, mint egy tininek, és nehezebb rákényszeríteni a tekintélyelvűséget, amit itt a tanárok és az igazgató képvisel.
Nem tudtam egyben elolvasni, pedig ezeknél a könyveknél azt szeretem, viszont nagyon sokat elmond, hogy már alig vártam, hogy megint elé ülhessek, és egyetlen apró részlet sem esett ki időközben, úgy tudtam folytatni, mintha nem teltek volna el az olvasások között napok.
Abszolút kedvenc. Hibátlan kedvenc. Remélem, ez a következő kötetekre is igaz lesz.

A CorLeonis kiadó a molyon karcban írta, hogy folytatni fogja, vagyis inkább újra elkezdi Thursday Next kalandjait, egészen más borítóval, mint ahogy anno a Láva kiadta.
Nem is nagyon értem, miért lett mellőzve szegény író, mert a Jane Eyre eset története hatalmas ötlet, és annyira jó a könyv, hogy még most is azok között a könyveim között van, amiktől soha, de soha nem fogok megválni.
(A poszt a régi blogomról való.)
Hamarosan megjelenik újra, nagyon érdemes rá beruházni, senki nem fogja megbánni.

Thursday Next az irodet egyik munkatársa, irodalmi detektív. Világában igen különös jelentősége van az irodalmi műveknek, főleg a klasszikusoknak: Poe, Shelley, Dickens, Bronte-nővérek, ezeket a kéziratokat, első kiadásokat hét lakat alatt őrzik. Úgy tűnik, mintha mindenki irodalombolond lenne, ellopják, hamisítják ezeket a műveket, még kártyajátékot is kifejlesztettek. 2 Tom Sawyer kell adni egy Robinsonért, meg hasonlók. De minden elővigyázatosság dacára ellopják az ellophatatlant, Dickens Chuzzlewit kéziratát. A kamerák nem rögzítettek semmit, a zár és az üveg érintetlen. A gyanú Acheron Hadesra terelődik, a zseniális és agyafúrt bűnözőre. Belép a képbe a Különleges Szolgálat mindenféle alegysége, aminek Next irodája csak az egyik állomása. Egy ügynök felkéri, hogy legyen a segítségére Hades kézrekerítésében, hiszen a tanára volt évekkel ezelőtt, ő az egyetlen, aki tudja, hogy néz ki, és egyébként is, ez egy lehetőség, hogy kijusson az irodetből. Úgyhogy Next elvállalja.
Next egyébként sem mindennapi nő, 36 éves, se kutyája, se macskája, az apja egy kiugrott időőr, aki anno az idő torzulásait volt hivatva kijavítani, de mára már inkább csak menekül valami elől, sé időnként az időt megállítva találkozgat a lányával. Next válik Hades legkönyörtelenebb ellenségévé, aki semmitől nem riad vissza. Egy találmány segítségével életre kelti Dickens egyik hősét, majd megöli (így kiírja az összes példányból szegény embert), majd hogy művét beteljesítse, elrabolja a Jane Eyre kéziratát, és megtestesíti őt. Erre már felhördült a világ, és hatalmas felelősség van Next vállán: úgy kell megoldani az ügyet, hogy a történet nem változhat meg, ami azért lássuk be, nem kicsi feladat.

Ffordnak hatalmas fantáziája lehet, hogy egyáltalán eszébe jutott egy ilyen téma, és még nagyobb a műveltsége, amit beleszőtt a történetbe. Minduntalan irodalmi utalásokba botlunk, szereplők és művek merülnek fel a klasszikus irodalmi életből. Tóth Tamás Boldizsárnak pedig köszönjük szépen a beszédes és játékos neveket, mint Prusslick, Mycroft, Cradents, LaPozz. Érdekes volt abban a korban járni, ami már elvileg elmúlt (1985) a nővel, aki Jövő Csütörtök volt, és csináld-magad klónozókészlettel készült állatok között járkálni, a kezdetleges dodójával, akinek nincs szárnya, mert a módszer még nem volt tökéletes. Felmerültek mindenféle irodalomelméleti kérdések, például, hogy ki volt Shakespeare, és ki is írta azt a sok drámát és szonettet, ügynökeik még házalnak is az elméleteikkel. Ha nem tudod a varázskérdést, véged van. Ez egy olyan regény, ahol az ember tátott szájjal olvas, mert hogy ez így mind együtt van, harmonikus egészet alkotva, az emberi szellem épülésére szolgálva, mégis könnyen követhető és nagyon élvezetes. A sok műfaji halmozás nem válik kárára, úgy tud izgalmas krimi lenni, hogy közben kicsit sci-fi-időutazunk, némi thrillerre hajazó jelent kíséretében, végig humorosan, némi vámpíros vonallal karöltve. A könyvnek vannak folytatásai is, angolszász nyelvterületen igen nagy sikere van az írónak, remélem, mi sem állunk meg ennél az egy kötetnél.

Anna Pigeon, a törékeny, vékony, harmincas nő, a Glen Canyon sivatag egy víznyelőjének mélyén tér magához egy túrát követően. Fogalma sincs, hogy hogy került oda, mióta van ott, meztelen, és érzi, hogy lassan kiszárad, megsebesült a fején, és kificamodott a válla, és elképzelése sincs róla, hogyan fog kijutni.
A nap tűz, időnként kerül némi árnyék is, de se kajája, se vize, ráadásul egy halott lányt talál eltemetve nem messze attól a helytől, ahol magához tért. Viszont szépen lassan az emlékei is visszatérnek, és kezd rájönni, mi is történt azelőtt, mielőtt itt találta magát, a semmi közepén, a perzselő nap alatt, a lány holttestével és kihagyó emlékezetével, és szinte a nulla reménnyel, hogy valaha is kijuthat. Mindenki azt hiszi, fogta magát, és elment, hiszen az időszakos kisegítők jönnek-mennek, és mivel Anna nem is igazán illeszkedett be, senki nem tartotta furcsának, hogy egyik napról a másikra lelépett, így senkinek nem is jutott eszébe, hogy keresniük kellene. Így Anna csak magára és a szerencséjére számíthat.

Az Anna Pigeon sorozatból eddig tizenhat jelent meg, és ez, az Ördögkatlan, a sok-sok könyv előzménye. Barr olyan plasztikusan ír, hogy teljesen bele tudtam magam képzelni Anna helyébe, a vízhiánytól feldagadt nyelvével,  és a totális reménytelenséggel, láttam a teljesen sík, szinte függőleges sziklafalat körülötte, és fogalmam sem volt, hogy fog kijutni. Tudtam, hogy valahogy megoldja, elvégre a többi történetben is ő szerepel, de akkor is kegyetlen élmény volt. Itt kinn, a négy fal és az ajtók adta biztonságban el sem tudom igazán képzelni, hogyan viselkednék én ilyen helyzetben. Ember nem jár arra, így segítséget hívni sem lehet, és amikor még a természet is összeesküszik az ember ellen, nagyon nehéz cselekedni, és gondolkodni.
Ez a fajta pszichológiai és lelki nyomás végigkíséri az egész könyvet. Nincs benne túl sok nyomozás: a kanyon rendőreihez igazán közel sem kerülünk, sokkal többet megmutat a rangerek életéből, mint a nyomozás folyamatából, de itt nem is az a lényeg, hogy jutunk el a gyilkosig. Mert Annát ugyan nem ölte meg az a valaki, viszont sok más embert meg igen, de mintha ez a nyomozóhatóságokat nem hozná lázba. Ez a könyv egyetlen hibája, ugyanis a vége, az egésznek a lezárása kicsit olyan felemás lett, mintha az ilyesmit el lehetne kenni, és vállat vonva csak úgy továbbállni. Nem is csak a krimi mivolta miatt hiányoltam a nyomozást, hanem azért is, mert igazából Anna fejéből meg lelkéből alig szállunk ki, függetlenül az E/3-as elvbeszélési módtól, így nem is igazán érezhetjük át, hogy mit váltottak ki a halálesetek a többiekből.
És mivel nyomozás nincs benne, így a hangsúly a lelki folyamatokon van, az élethez való hozzáállás megváltozásán, az emberek egymás közötti kapcsolatában előforduló részletek megvillantásán.
Aki valami hatalmas nyomozati feltárást vár, az biztosan csalódni fog, mert az Ördögkatlan nem szól másról, mint rólunk, emberekről, önállóan, és a közösség egy tagjaként létezve. Belegondolhatunk, hinnénk-e Annának, el tudnánk-e képzelni, hogy amit kimond, az igaz-e, és amit eltitkol, az mennyiben terhelő rá, illetve az elkövetőre nézve, de beleképzelhetjük magunkat Anna helyébe is, mit tennénk, hogyan oldanánk meg, lenne-e bármennyi lélekjelenlétünk, vagy egyszerűen csak leülnénk és várnánk a halált, mert a kiút nem nyilvánvaló, és valószínűleg nem is létezik.

Amit hiányoltam még, hogy a beteg elme eléggé el lett hanyagolva. Mert ha ez lélektani krimi, akkor ez csakis Annára, mint áldozatra igaz, mert mást boncolgatni nem hagy minket Barr. Az mondjuk biztos, hogy a feszültség fokozásához kellett az, hogy a könyv felét a katlanban töltsük sokáig csak várjunk, és reménykedjünk valamiben, aztán meg az emlékek és az elejtett szavak befolyásoljanak és irányítsanak, hogy kit tartok gyanúsnak, de ez az egész helyzet, ami előidézte Anna katlanba kerülését, megért volna egy sokkal kidolgozottabb tálalást, nem beszélve arról, hogy a gyilkos személye is megérdemelt volna egy kicsivel nagyobb teret. Mert ha nem tudnám, hogy léteznek ilyenek (hogy milyenek, az spoiler, úgyhogy csitt), akkor nem igazán értettem volna, hogy kerülnek egymás mellé a dolgok, és miért is olyan egyértelmű néhány helyzet visszamenőleg. Egy kicsit felemásnak érzem a regényt, mert amíg az események thrilleres oldala remekül eltalált, nagyon hozza a hangulatot, addig a körítés eléggé gyengére sikerült. Az egyetlen ember, akibe bepillantást nyerünk, az Anna, de ahhoz képest, hogy mennyit időztünk benne, én nem merném kijelenteni, hogy egy kicsit is megismertem. Tény, hogy egy ilyen élmény kibillenti az embert az addigi állapotából, de eléggé egy síkon mozogtunk a könyvben végig: Annával történt valami, aminek egy jó részét szégyelli, ezért nem beszél róla senkinek, csak a laktórásának. Az események előtt is zárkózott volt, ezért nekem nagyon furcsa volt látni, hogy a szomszédasszonyt egyszercsak úgy kezeli, mintha már régóta barátnők lennének.
Szóval kicsivel több következetesség, kevesebb Anna, és valódi profilozás sokkal jobban jött volna, mert Barr tehetsége megvan a hangulatteremtéshez, ez nem vitás, viszont egy igazán jó történet sokkal nagyobb kiegyensúlyozottságot kíván. Legalábbis nekem.
Akinek viszont nincsenek Caleb Carr magasságban az elvárásai a krimik terén, az biztos, hogy imádni fogja, mert én is elolvastam fél nap alatt, annyira sodort magával történet, szóval jó könyv ez, még a hibák ellenére is.

Vannak könyvek, amiknél bajban vagyok, mennyit kellene írnom a tartalomról, mert ha sokat írok, lelövöm a poént, ha meg nem írok, senki nem tudja miről beszélek. Ez is pont egy ilyen könyv, nem lehet spoiler nélkül írni róla. Nagyon-nagyon röviden arról van szó, hogy van egy 16 éves lány, Nora, meg a barátnője Vee. Eléggé különböznek egymástól, mint ahogyan azt Nora már a könyv elején megjegyzi, és az, hogy megjelenik Folt és Eliot, csak felerősíti ezeket a különbségeket. Hogy Folt kicsoda, az viszonylag hamar kiderül, a többiek sokáig homályban maradnak, de ha bárkiben is nyitott kérdések maradtak, ez ne csodálkozzon, mert ez is sorozat. Folt egy különös fazon, félelmet kelt Norában, nem is véletlenül, ugyanakkor vonzódik is hozzá, de szerencsére ez a huza-vona nincs elnyújtva, és nincs túldramatizálva. Aztán persze jópár dolog világossá válik Nora számára is, de hogy hova halad ez az egész, az még közel sem egyértelmű.

Sajnos elérkeztünk a Tündérkrónikák befejező részéhez, de már van folytatás ugyanebben a világban, csak más szereplőkkel, úgyhogy mégsem maradunk sokáig az éves Fever-adagunk nélkül.(azt nem tudom, magyarul megjelenik-e, és ha igen, mikor.)
Nagyon nehéz írni egy sorozat befejező kötetéről úgy, hogy ne legyenek benne spoilerek, de azért megpróbálkozom vele. A történetről épp ezért nem is írok, inkább csak az érzéseimet próbálom most megfogalmazni.

Az Új nap virrad azt hiszem, elég sok újdonsággal fog szolgálni mindenkinek, főleg, mert ez a sorozat különösen alkalmas volt a mindenféle elméletek gyártására, és itt Moning lerántja a leplet a legtöbb dologról, ami olvasás közben foglalkoztathatott minket. Ha belegondolok, hogy micsoda ötleteink voltak nekünk Zenkával... remek dolog volt azon agyalni, mi lehet Barrons, bár most jut eszembe, az eszünkbe sem jutott, hogy azon gondolkozzunk, mit miért tesz. Valószínűleg úgy voltunk vele, ha megtudjuk, mi ő, azonnal megvilágosodunk, és már mindent tudni fogunk róla. Hát nagyon nem.:) Kicsit közelebb kerülünk hozzá, de Barrons szereti megőrizni a titkait, így ha azt gondoljuk, tudunk róla valamit, az biztosan nem úgy van. Ez jól is van így. Féltem tőle, hogy majd kiderül, hogy igazából nem több egy szimpla kis alaknál, önző és totál mindennapi célokkal és indítékokkal. Nem tett volna jót a kapcsolatunknak, ha elmegy ebbe az irányba a történet. De még véletlenül sem. Barrons az, aminek látszik: csupa titok és rejtély, valami ősi és megfoghatatlan lényeggel, aminek nem kell nevet adni.
Mac csupa meglepetés lett, nem csak nekem, de még önmaga számára is. Van benne ugyan egy szál, ami eddig nem került elő, de ez sok mindennel magyarázható. Ezt is épp Zenka vetette fel, és meg is indokoltam neki, hogy miért jött elő pont most, de azt hiszem, én Moningot, meg ezt a sorozatot, mindennel szemben képes vagyok megvédeni, és mindent meg tudok magyarázni.:) Ezt teszi a rajongás.

Szolgál apró kis meglepetésekkel is a könyv. Olyan szereplők kerülnek a figyelem középpontjába, akik eddig megbújtak. Most is megbújnak, de ha résen vagyunk, nyugtázhatjuk, hogy aha, ő is tud valamit, ő sem az az átlagos alak, akinek kinéz - de vajon ki lehet? Eddig rajtuk nem igazán gondolkodtam, de itt tényleg még a legapróbb mellékszereplő is jelentőséggel bír(hat).
Ez az a kötet, ahol a legtöbb ármányt sikerült Moningnak összehozni, és itt mesél már a legkonkrétabban erről az idegen tündérvilágról, és a történelmükről. Legalábbis nagy vonalakban, mert majd látni fogjátok, hogy az igazság elhallgatásához mindig érdeke fűződik valakinek, és most sem lehetünk biztosak abban, hogy mikor és kitől halljuk a valódi történéseket.
Döbbenetes, hogy mindössze közel egy év leforgása alatt történik a cselekmény. Annyi mindenen mentek keresztül, hogy én inkább éveknek gondolnám. Mac meg heteknek, de ez más kérdés, neki sok dolog kiesett a világok közötti mászkálások, meg az egyéb ... khm... események közben.

Ha válaszolnom kellene arra, mitől is olyan nagyon jó ez a sorozat, először mindig Barrons jut eszembe, aztán meg a történetszövés. A sorozat köteteit egyben kell nézni, mert amikor a végére jutunk, és visszatekintünk az első részre, akkor látjuk igazán, honnan indultunk, és hová jutottunk, de ami a lényeg, hogy miken mentek keresztül a szereplők. Sokaknak nem tetszett az első kötet, mert Mac idegesítő, butácska barbinak tűnik benne, de ha nem adjátok fel, és kézbe veszitek a többit is, olyan élményben lehet majd részetek, amit kevés urban-fantasy tud nyújtani. Aki már az első könyvnél elvérzett, annak meg már úgyis mindegy.
Lehet, hogy meglepő lesz tőlem ilyet olvasni, de imádtam a szexjeleneteket. És itt jön az indok, hogy Barrons miatt is ennyire jó, bár Mac-nek is nagy szerepe van ebben. Barronst van, aki agresszívnek tartja, aki bunkó, és úgy bánik a nőkkel, ahogy férfinak soha nem lenne szabad. Szerintem egyáltalán nem vészes a viselkedése, sőt, bár tény, és nem mondok vele újdonságot, Barronsnak nem sok köze van a férfiemberekhez, és emiatt is felesleges hús-vér pasihoz hasonlítani. Olyan kisugárzása van, hogy hanyatt dől tőle az ember (és nem feltétlen dobja szét azonnal a lábait is. vagyis de.). Teli van titkokkal, erőteljes, férfias, tudja mit akar, és 1000%-osan megértem Mac-et, mert ilyen pasi mellett jó nőnek lenni. És csakis egy ilyen karakterrel lehetett végigvinni ezt a történetet, mert a tudása, a tapasztalata, a személyisége és a léte nem csak Mac segítségére volt, de hatalmasat dobott a mesén is. De ez csak az egyik része. Barrons alkalmas rá, hogy előhozza Mac rejtett oldalát, ami sztem senki másnak nem sikerült volna. Épp ezért Barronsnak ilyennek kell lennie. Imádom, amikor ha felbukkan egy szereplő, vibrál a levegő, és nekem nem csak Barrons, de Ryodan és a többiek is ilyen volt. Inkább a fajtájuk vonz, nem is pont Barrons, és azt hiszem, ha a kilenc fickó közül bármelyik előtérbe került volna, pont ugyanazt a hatást érte volna el velük is Moning, mint amit Barronsszal.
Egyébként vannak itt férfiak (vagy "férfiak") Barronson kívül is. Például V'lane, a szexszel ölő tündér, aki semmivel sem lett szimpibb az ötödik részre, mint először volt. Vagy Christian McKeltar, a fiatal druida, aki nekem nagy meglepetés lett a végére, mert az elején egyáltalán nem tűnt fel, és elég  jelentéktelennek tartottam, de aztán ez változott. Aztán ott az álmodozó szemű srác, aki mindig ott van, ahol a dolgok történnek, nekem mégis sokára esett le, hogy hoppá, itt van valami. Van egy nagyon karakán felügyelő is, Jayne, akit jó lett volna jobban megismerni, mert nem túl sokat szerepelt, pedig ő is elég nagy egyéniségnek tűnik. És a nagy kedvencem Ryodan, aki egy hajszállal Barrons előtt vezet.
Aki semmilyen hatást nem tudott kiváltani belőlem, az Darrock. Valamiért totál hidegen hagyott. És persze nem is jó az a könyv, ahol nem lehet utálni valakit, ezt itt most Fiona és Rowena vívta ki magának. Őket fixen utáltam az összes kötetben.
Amitől még baromi jó ez a sorozat, hogy Moning képes meglepetést okozni, de olyat, hogy a földről szedem fel az állam. Nem fordul elő túl sűrűn, de ne is legyen minden oldalon fordulat, mert egy idő után már semmi meglepetés nem lesz benne, de amikor csavar egyet a történeten, az nagyot szól. És nagyon bírom, amikor Mac és Barrons szavak nélkül beszélgetnek egymással.

Sajnálom, hogy el kell búcsúznom a szereplőktől, de szerencsére a világtól és Moning stílusától nem kell, mert már megjelent az Iced, ami a 14-17 éves Dani története, és a három (öt?) részes Fever World sorozat bevezető kötete. Sok kedvencem visszatér, és biztos vagyok benne, hogy lesznek újabb kedvenceim is, és ha még nem kezdtetek bele  a sorozatba, akkor itt a remek alkalom, tessék olvasni, mert ha ráéreztek, imádni fogjátok.
Én meg kezdem elölről, kíváncsi vagyok, feltűnnek-e az elrejtett apró kis célzások és utalások. 

Rég röhögtem már könyvön ennyit, ráadásul hangosan. Pont az én humorérzékemnek találták ki az egészet, úgy, ahogy van.
Kicsit meguntam már ezt a vámpíros témát, mert először olvastam egy rakás olyat, amiben halálvágyó vámpírok szívták a vért egy dekadens világban, és miközben ők táplálkoztak, az áldozatuk szépen lassan kilehelte lelkét karjaik és szemfogaik között. Aztán jöttek a szexi vámpírok, akik úgy tudtak szívni, hogy közben az élvezetbe haltak bele majdnem a kiszemeltek. Egy idő után ezek a vámpírok megszűntek vámpíroknak lenni, inkább valami két lábon járó sexmachine a legjobb szó rájuk, és akkor már nem tudtam hova tenni őket, és teljesen elvesztettem az érdeklődésem.

És akkor jön Gaura Ágnes, és beledob egy olyan világba, ami nem teljesen ismeretlen, mégis más megvilágításba helyezi a vámpírlétet, és a létezést a vámpírok mellett.
Borbála egy tudományos kutatóintézetnek dolgozik, és az a feladata, hogy mintákat gyűjtsön be a vámpíroktól. Ez nem is olyan egyszerű, mert a vámpírok nem igazán akarnak együttműködni, de kidolgozott egy rendszert, hogy mindenkinek megérje. A munkahelye azonban szinte egyik pillanatról a másikra megszűnik, viszont hirtelen két állásajánlatot is kap. Végül aztán elvállalja azt, ami egy csapásra megoldja az anyagi gondjait: három hete van rá, hogy beépüljön az IQ vámpírok közé, és ha már ott lesz, akkor kémkedjen kicsit, hogy milyen homokszem került a gépezetbe. Az ország irányításában ugyanis nagy szerepe van az IQ vámpíroknak, viszont most leköti őket valami belső probléma, amitől nem igazán akarnak az emberek irányításával foglalkozni. És a lényeg majd most jönne, viszont azt már nem illik elmesélni.

Meglátva a főszereplő nevét, el sem tudtam képzelni, hogy lehet egy olyan embert komolyan venni, akit Borbíró Borbálának hívnak, de végül gyorsan kiderült, hogy szerencsére nem kell komolyan vennem, sőt. Bár a könyv elsősorban szórakoztató, és inkább a történeten és a jó dumákon van a hangsúly, azért én ettől még igénylem az egyedi szereplőket, amit maradéktalanul meg is kaptam. Főleg Bori volt nagyon jó fej, bár ha én ennyi piát meginnék indítónak vagy gondolkodtatónak, már tuti idült alkoholista lennék.
Aki még nagyon szimpi volt, az Eric Bowman, meg Bori főnöke, a cowboy is, meg... szinte mindenki, aki két mondatnál többet szerepelt. Főleg jók voltak a szócsaták Bori és a cowboy között, velük szemben kontrasztként pedig ott áll Eric visszafogott, úriemberesen kiművelt stílusa.
Részemről nem rajongok a málnapáleszért, De Bori szinte ezzel működött; ez volt az ő konfliktuskezelő módszere, ami szerintem sokkal elegánsabb, mint legurítani egy korsó sört, és ezt értékeltem. (valamelyik könyvben a főszereplő csaj sörözött. totál megrökönyödtem rajta. akkor már inkább a pálinka.) Ezzel szemben a cowboy tejfüggő volt, ami nem kicsit röhejes, de alapvetően az egész könyv attól ennyire szórakoztató, mert teli van ilyen éles ellentétekkel. És hát nem is véletlenül volt pont a tej a kedvence.

Az egyetlen bajom az volt a könyvvel, hogy időnként azt is hozzáolvastam a szöveghez, amit a lap aljára nyomtattak. Nem tudom, miért gondolta a kiadó, hogy minden egyes oldalon emlékeztetnie kell rá, hogy mit olvasok, jobb lenne, ha ilyet többet nem tenne, bár ez hiú ábránd, mert megnéztem, és szokásuk, csak eddig valamiért nem tűnt fel.
Ha valaki már nagyon unja a vámpírokat, az ne is törődjön vele, vegye inkább kézbe a Vámpírok múzsáját, és garantáltan fel fog töltődni. Rám legalábbis ilyen hatása volt, teljesen kikapcsolt, és remekül szórakoztam. És bár ezt ti nem tudjátok, nagyon ritkán szoktam hangosan röhögni könyvön. Időnként persze előfordul egyszer-egyszer, de inkább az a típus vagyok, aki csendben, magában élvezi a poénokat. Most ha akartam volna, se tudtam volna csendben maradni.
Ajjdejó, úgy van vége, hogy "VÉGE az első kötetnek", jön majd a többi, szuper. Gaura Ágnesnek írnia kell, különben sose fogja a család hallani, hogy olvasok. Remélem, nem marad egykönyves csillag.

Újra megindult a rég bezárt online könyvklubunk, és nyitásként nem kispályáztunk, azonnal bevállaltuk Dumas egyik monstrumát. A könyvet az előzeteses megbeszélés szerint Heloise-nál tárgyaljuk ki.

A történetről nem mesélek, lehetett látni már ezer meg egy filmfeldogozásban, képregényben, diafilmen, rajzfilmen, úgyhogy gondolom, mindenki ismeri Edmond Dantés történetét, akit szerelmi féltékenységből lecsukatnak, majd mesés gazdagságban visszatérve bosszút áll mindenkin.
Nem is tudom, mivel kezdjem. Kezdem azzal, ami halálra idegesített: az írásmód. Tudom, hogy Dumas-t a szavak száma (vagy betűk száma? már nem emlékszem) után fizették, és ez meglátszik a könyvön. Főleg a párbeszédek borzalmasan körülményesek, és ezekből elég sok van. Utánaolvastam kicsit Dumas-nak, és azt írják, hogy elég sok strómannal dolgozott, akik felvázolták a történetet, Dumas pedig megírta a párbeszédeket, és a befejező részeket. Hát, lehet, hogy most felhördülnek a rajongók, de szerintem Dumas akkor mégsem volt akkora író, mint az az utókorra hagyományozódott. Az ötletben és a leíró részekben több tehetség rejlik, mint az összes többiben. Igazából voltak olyan oldalak, amiket simán át lehetett olvasni egyetlen szempillantás alatt, mert semmi információval nem bírtak. Aki szeret elmerülni az efféle modorosságban, annak biztos élvezetet okoz minden egyes szó, de az nem én vagyok.
Amiket szerettem, azok a leíró részek, mert abban volt egyrészt a történet lényege, másrészt meg nem volt az a bárgyú érzésem, ami a párbeszédek olvasása közben mindig rám telepedett.
Amikor elkezdtem, annyira megleptek a negatívumok, hogy azt gondoltam, abbahagyom, aztán lapoztam párat,  és rájöttem, hogy nekem ez ilyen lapozgatós könyv lesz. Úgyhogy olvastam, lapoztam, aztán megint lapoztam, majd olvastam. Ezt a lapozgatást az első kötetig bírtam, mert nekem a háromkötetes kiadás van meg, aztán úgy döntöttem, nem cincálom tovább az idegeim.

Egyébként sokkal jobban élveztem volna, ha nem ismerem már előre a történetet, mert a filmfeldolgozásait szerettem, így viszont, hogy tudtam, mi következik, sokat veszített a varázsából. Dumas stílusát nem sikerült megkedvelnem, de az biztos, hogy legközelebb csakis teljesen ismeretlen könyvet fogok OKK-n belül elolvasni, mert ebben én nem sok élvezetet találtam így. És Dumas-t többet sose.
Miközben olvasgattam, eszembe jutott, hogy ez ugyan mitől szépirodalom. Mert elég rég íródott, ettől klasszikus, és ez egy jó kis kalandregény, viszont nekem ez nem szépirodalom.