KEMÉNYFEDÉL

A Főnix kiadó könyvfesztre megjelenő újdonságait meg lehetett rendelni nagyon kedvezményesen, és bár nem mindegyik az én könyvem, nem hagyhattam ki, mert hátha kisnima rákap valamelyikre. És olyan kedvesek voltak, kaptam nagyon finom teát is, "rémséges" csomagolásban.

Az eposzi ívű történet utolsó felvonásához érkezik...
Azt mondják, minden ármány, minden cselszövés, minden nagy szabású terv végén maga a Csuklyás várakozik. De ez alkalommal másként áll a helyzet: ez alkalommal a Halál Ura már a kezdet kezdetén ott van...
Darujhisztán baljóslatú szóbeszédektől és suttogásoktól hemzseg és fuldoklik. Idegenek érkeztek, egy gyilkos járja a várost, ráadásul K'rul vendéglőjének tulajdonosai orgyilkosok célpontjai lettek. Ám mindez eltörpül amellett, ami hamarosan bekövetkezik... mert a távolból már a kopók csaholása hallatszik. A messzi Fekete Korallban pedig a város vezetői, a tiste andiik mintha mit sem tudnának arról a fenyegetésről, amit a Megváltó szektája jelent - egy becsületes halandóból lett istené, aki tehetetlennek tűnik hívei torz elképzeléseivel szemben.
Ezért aztán Csuklyás egy olyan összeesküvés élére áll, amely az egész világegyetemet megrengeti majd, ám a végén másvalaki várakozik: Fürkész Anomander, a Sötétség Fia, aki eljött, hogy helyrehozzon egy ősrégi és rettenetes hibát...

Alexandra

Ha valaki igazi epikus fantasyt akar olvasni, az egy idő után Eriksont nem fogja tudni megkerülni. A 10 kötetes sorozatnak ez itthon a nyolcadik megjelent része, ami egy kicsit elrettentően hangozhat, főleg úgy, hogy vannak kötetek, amikhez már csak nagy szerencsével lehet hozzájutni, de ez ne tántorítson el senkit, ugyanis ez az a sorozat, ahol a kötetek nem követik egymást kronológiailag, amit nem győzök mindig külön kiemelni, ha a malazákról van szó.
Erikson három fő szálat visz a köteteiben: Genabackist (Hold udvara, Jég emlékezete, Harangszó  a kopókért), Hétvárost (Tremorlor kapuja, Láncok háza, Csontvadászok) és a tiste edurok világát (Éjsötét áradat, Kaszás vihara). Mindegyik szálnak más a hangulata, és bár időnként összefonódnak, teljesen követhetőek önmagukban is.Sőt, az egyes regények is teljesen élvezhetőek önmagukban is, ugyanis akkora mennyiségű infót kellene észben tartani, ha valaki minden egyes apró szálat követni akar, amire szerintem csak nagyon keveseknek van kapacitása.
Itt igazán az dönt, hogy kinek mi a kedvence. Nekem a Tiste Edurok világa nagyon idegen, viszont a városokban és a kontinensen nagyon jól érzem magam, ahol emberek és istenek léteznek egymás mellett, a maguk kis tivornyáival, pusztító hajlamaival és vérengzésével. Merthogy nem csak az emberek viselnek háborút, és szúrják le a másikat apró-cseprő okok miatt, de az istenek és istennők is terveket szőnek, szövetségeseket keresnek, és próbálják pusztítani egymást, mindezt valami megfoghatatlan hatalomért. Némelyik emberré válik, mások csak időnként tűnnek fel a színen, és csak a hatásuk érződik, de egyikük sem céltalan.
Egy nagy szabású történelmi látképe egy elképzelt világnak, aprólékosan megrajzolva, ügyelve a történelemre, a karakterekre, és a különleges mágiahasználatra.

Alapvetően nem jellemző a sorozatra, hogy nevetésre ingerelne, de Genabackis szála teli van szórakoztató szereplőkkel (pl. Iszkiri Puszt, vagy Kruppe). Ráadásul ebben a részben még a helyzetekből adódó humort is kihasználta Erikson, eddig nem tűnt fel, hogy ez jellemző lenne rá.
Egyébként azt kell mondjam, hogy halad a saját biztonságos medrében: rengeteg a szereplő, ezzel együtt a cselekményszál is, és sokszor gondoltam arra, hogy remélem, Eriskon tudja, kinek mi a célja, mert nekem sokszor nem volt egyértelmű. Oké, szerezzük meg a hatalmat, de ki felett? Más a végcél egy embernél és más egy istennél, de lehet, hogy nem is baj, hogy időnként ilyen elveszett voltam, mert ha nem drukkolok senkinek, akkor az összes szál egyforma érdekességgel bír.
Valószínűleg azért ez a kedvenc szálam, mert van két olyan szereplő, akikért már az első kötet óta rajongok, és minden könyvért, amiben ők vannak: Puszt és Anomander. Két teljesen más karakter, ráadásul Puszt még hibbant is nem kicsit, szóval fogalmam sincs, miért épp ők lettek a kedvenceim, mert egyébként a többi karakter is remekül meg van rajzolva.
Nagyon szeretem a kopós részeket. Sötét és borzongató lesz tőlük a hangulat, bárhol is bukkanjanak fel. Nem mintha nélkülük nem lenne az, mert ugye nincs valami egyszerű mágia-rendszere Eriksonnak. Üregeket nyitnak meg varázslatok közben, és sose lehet tudni, kire mi vár ott, ki bujkál éppen abban az üregben, netán melyik világra nyílik. Vagyis lehet, hogy aki megnyitja az üreget, annak tudnia kellene, de nekem mindig meglepetés, mi bukkan fel. Seregek harcolnak, a városokban orgyilkosok bukkannak fel, Kruppe pedig szövi a maga szokásos kis történeteit a mesés stílusában.
Jó volt újra találkozni a gárdával, mindenkivel, kivétel nélkül. (de Anomander miatt most nagyon haragszom.)

Ha eddig nem kezdted el a sorozatot, semmiképp ne ezzel kezdd, de aki szereti ezt a világot, annak most sem fog csalódást okozni Erikson.

Ennyi volt a hivatalos része, most jöjjön még egy kis kedvcsináló, mert ha valaminek, hát ennek a sorozatnak nagy szüksége van rá.

A sorozatok időnként nagyon jól jönnek, máskor marhára idegesítőek, mert érződik rajtuk, hogy csak a sokadik bőrt nyúzzák le egy viszonylag csekélyke történettől. Picit felturbózzák, aztán már kész is a fix 3 kötet arról, ami egy kötetbe is bőven belefért volna. Ezek a könyvek nagyrészt nem túl vastagok önállóan sem, de ha a sallangtól megfosztanánk őket, a legtöbb három kötetből simán kijön egy, szintén nem túl vastag könyv.
Erikson viszont rémületes ezzel a kötetenkénti 900 oldallal. Nem mondom, hogy ne lenne benne felesleges rész, mert amikor olvasom, minden helyénvalónak és oda illőnek tűnik, utólag meg már a fene se emlékszik ilyenekre, szóval ez a sorozat nagyon tömény. Martinnál talán könnyebb az emberek dolga. Egyrészt a film miatt jóval kézzelfoghatóbb azoknak, akik csak annak hatására kezdték vagy akarják kezdeni, másrészt az egy viszonylag ismerős, még ha nem is valós, világban játszódik. történhetne akár a mi középkorunkban is, egy kis sárkánnyal és varászlattal megspékelve.
Eriksonnal senkinek nincs, és nem lesz könnyű dolga. Egy merőben idegen világ, különös lényekkel,  sokszor még az emberforma ellenére sem ember szereplőkkel, teljesen valóságtól idegen történettel. Egy másik világ múltja és jelene, ahol olyan emberi motivációkkal találkozhatunk, mint a hatalomvágy, a kapzsiság, árulás és ármány, mégsem lehetne beilleszteni egyetlen történelmi korunkba sem. nem csak a mágiarendszere  és az idegen lények miatt, hanem mert a legtöbb szálban semmi emberi vonás nincs.
Mégis jó elmerülni a könyvekben, mert kihívás követni az eseményeket és a szereplőket, az egymáshoz való viszonyukat és a cselekedeteik következményeit, és nem igazán lehet unatkozni közben. nem mondom, hogy nincsenek benne unalmasabb részek, mert ekkora mennyiségű szöveg óhatatlanul kimeríti az olvasó érzékeit egy idő után, és simán el lehet fáradni egy gyönge kis menetelést olvasva vagy a város utcáin járkálva, de ezt a történetet nem lehetett volna egyetlen könyvbe belesűríteni. Erikson úgy ír, hogy még a sokadik kötetre is azzal a biztos tudattal veti magát az ember, hogy eszébe sem jut, hogy esetleg gyengül a színvonal, vagy azt érezze olvasás közben, hogy már az író is unja a saját világát (megmondom őszintén, én Martinnál már a negyedik résznél azt éreztem, hogy fogalma sincs, minek kezdett bele, és az ötödik sem győzött meg, hogy nem így van.) Erikson nem tudta túlvállalni magát még ebben a nyolcadik kötetben sem, és hogy a következő kettőnél sem fog eszembe jutni, hogy bárcsak abbahagyná már, az is egészen biztos.
Amikor anno levettem a boltban az malazaiak első két részét, nem is gondoltam, hogy ez egy ekkora szerelem lesz. Martin másik két könyvét is ezekkel együtt tettem a kosárba, és érdekes figyelni, hogy mennyire eltérő a két sorozat utóélete nem csak a nagyvilágban, de nálam is.

Egy világban, melyben a kisded Jézus nem élte túl Heródes betlehemi mészárlását, az Úr mostohafiául fogadott egy másik ifjút, és birtokába adta az Igét, egy varázsszót, amivel csodákat tehetett. Tanításainak és varázshatalmának köszönhetően az Üdvözítő a Római Birodalom császára lett, s immár a trónról próbálta elérni az emberiség megváltását, akár a szelíd erőszak eszközeivel is. Amikor azonban így sem járt sikerrel, elkeseredésében eltüntette a világból a háborúzáshoz legnélkülözhetetlenebb vasércet, majd beteljesítette a rá kirótt végzetet, és ő maga is távozott egy párhuzamos dimenzióba, melyet az Ige segítségével nyitott meg.
Közel 2000 év telt el azóta, de a vasszegény Föld továbbra is nehezen vánszorog a tudományos-technikai fejlődés útján. A legtöbb ember lovon jár, a tenger hullámait vitorlás hajók hasítják, és mind az elektromosság, mind a repülés gyerekcipőben jár. Ugyanakkor elterjedt az Igék használata, melyek segítségével kisebb-nagyobb dolgokat lehet elrejteni abban a bizonyos párhuzamos dimenzióban.
A kényszermunkára ítélt tolvaj Angolna Ilmart több más bűnöző társával együtt egy vitorlás szállítja büntetése letöltésének színhelyére, a Gyászos-szigetekre. A fedélzeten megismerkedik egy fiatal fiúval, Marcusszal, akiről sejteni kezdi, hogy nem egészen az, akinek mondja magát, ráadásul egy Ige is van a birtokában. Együtt tervelik ki szökésüket, amelynek sikere az egész világ képét átrajzolhatja.

Galaktika 

 Ez az a könyv, amiről fogalmam sincs, melyik műfajba is tartozik igazából. Nem nevezném sci-finek sem, fantasynak sem, egyszerűen csak egy alternatív valóságot jelenít meg némi mágikus hókuszpókkal körítve, egy olyan világot, ahol a vas csak nyomokban fordul elő, így mindent, amihez vas kellene, más anyaggal pótoltak.
Szerintem remekül megoldották, például a borítón látható suhanó esetében is, ami igazából egy kétszemélyes repülőgép, fából és lakkozott vászonból, és a vezetőjének időnként eszébe jut, hogy mekkora csoda lenne, ha mindez fémből lenne, és úgy tudna repülni.
Szóval nincs vas.
Na és?
Nem értem a koncepciót. Vannak fegyverek, vannak golyók, bombák, ágyúk, kések, egyszóval minden, amihez egyébként vas kellene, megvan, csak talán kicsit silányabb, mert gyengébb az anyag, mivel más az összetevő.
Ami még okozott nekem egy kis káoszt, az az idősík. Először azt hittem, hogy egy elmaradott, késő-középkori világban vagyunk, némi ókori birodalom-elosztással újkori környezetben, mert az utakat rablók járták, hintóval közlekedtek és lovakkal, bár erre kicsit rácáfoltak a gőzös hajók, és a suhanók; ősi provinciák voltak, meg ókori területek mostani városokkal, és 20. századi divattal, ahol átlagember nem vonattal, hanem postakocsival utazott. Pont ugyanúgy el lehetett bújni a tömegben, mint régen, mivel nem volt nyilvántartás az emberekről, nem volt fénykép, egyszóval a mai társadalomra jellemző ember-követés nem létezett. Ha köröztek valakit, arról rajzos plakátokat ragasztottak szét a városokban, és a színes nyomtatást (ez is fénymásolás, ha jól értettem) csak mostanában fedezték fel (a fényképészet akkor hogy maradhatott ki a fejlődésből??), és iszonyat drága dolog volt.
Szóval ha az ember ki akar igazodni ebben a világban, és a törvényein, lesznek benne óriási kérdőjelek, és megnyugtatok mindenkit, nem lesznek rá válaszok. Ez van, el kell fogadni, hogy van óra, van golyózó, de a nyilvántartás gyatra, és a fejlődés menetéből alapvető dolgok hullottak ki.

Viszont ez az Ige remek dolog. Mint egy nagy, láthatatlan puttony, amibe bele lehet dobálni dolgokat, mindig ott van az embernél, és az Ige birtokosán kívül senki nem férhet hozzá. Mondjuk ez is visszaüt, amikor a kapzsi ember oda rejti vagyonát, aztán meghal úgy, hogy senkinek nem adta át a jelszót. Szívás. De ki tudja, mi van a  Hidegben, lehet, hogy az meg egy alternatív világ, pont, mint a miénk, csak egy másik síkon? Elvileg embert nem lehet a Hidegbe tenni, minden mást igen, legyen az bármekkora, még egy suhanót is, de akár egy házat is, az Igétől függően, de ugye az Üdvözítő is inkább a Hidegbe menekült a mi világunkból, úgyhogy biztosan lehetséges.
A másik, amiken nagyon jókat tudtam agyalgatni, az a vallás. A kereszténységből gyúrták, de valami egészen más lett belőle.
Van az Üdvözítő, ő amolyan Isten Fia, nagyon szigorú, de teli van szeretettel.
Aztán ott van fogadott húga, az Oltalmazó Nővér, akit talán Mária Magdolnáról mintázott Lukjanyenko, az ő szabályai nagyon lazák voltak - gondolkodás nélkül kimagyarázott bármilyen gyilkosságot, ahogy néztem, azt az elvett vallotta, hogy a cél bármilyen eszközt szentesít. De tényleg bármilyet. A cél a lényeg. Viszont ő szigorúbb volt, ha az embereket kellett megítélni, úgyhogy szerintem elég ambivalens egy istenkép ez, viszont érdekes, hogy egyetlen valláson belül kínál alternatívát a sokféle jellemű emberiségnek.

A regényt Angolna Ilmar vitte a vállán. Szórakoztató fickó, minden kalandban benne van, és mint többszörös gyilkos, és tolvaj, természetesen az Oltalmazó Nővérhez imádkozva vészel át mindent. Egészen szerencsés alak, mindig csak majdnem ejtik fogságba, vagy majdnem ölik meg. Izgalmas karakter, egyszerre jó és rossz, és nagyon élveztem, hogy őszintén vállalja mindkét oldalát.
Marcus, aki elég keveset szerepel, viszont folyamatosan emlegetik, ő a másik főszereplő, miatta történik minden Ilmarral, ami történik, és nagyon érdekelt, mit lophatott el ez a kiskölök, amiért mindenki őt keresi, és főleg, hová tűnt, hogy senki nem bukkan a nyomára. Arisztokrata létére igazán élelmes és okos, alig várom, hogy felnőjön, és igazán komoly dolgokra ragadtassa magát.

Ha valaki nem egy kötekedős alak, és nem cincálja darabokra a háttérvilágot, az remekül fog szórakozni, mert kalandos és eseménydús a regény, a szereplők nagyon jólsikerült alakok, és a humor sem marad el.
Összehasonlíthatnám az Őrségekkel, de semmi értelme, az Igék földje minden szinten rosszabbul jönne ki belőle, és úgy tűnne, mennyire gáz a sorozat, pedig nem, csak egyszerűen érezhető, hogy nem veszi magát komolyan. Engem teljesen lekötött, szerettem olvasni, csak hát vannak hibái, ami mellett már én sem tudtam elmenni szó nélkül, olvasás közben mégsem zavart, mert sokkal jobban érdekelt, mi fog történni, mint az, hogy mennyire logikus a világ, amiben Ilmar mozog. És oké, sok a logikátlanság, dehát Ilmar olyan kalandvágyó fickó, nem lehet unatkozni mellette, úgyhogy elnézem a sorozatnak. Meg szerintem Lukjanyenko szerette írni ezt a könyvet, érezhetően ő is élvezte, és nem érdekelte, ha nem minden logikus és törvényszerű.
Jó könyv, csak ne akarjátok ti se komolyan venni.

Annyira szeretem Gibb rajzait, hogy miatta még mesét is képes vagyok olvasni. És mivel az egész családban sikert aratott, a többit is megszerzem. Emberem elég furán nézett rám, amikor közöltem vele, hogy vettem egy mesekönyvet, de aztán, ahogy kézbe vette, azt mondta, megérti.

A mesét nem ismertem, szóval nem tudom, átírták-e viccesre, mert eléggé az, vagy alapból is ilyen a szövege.
Hát a rajzok meg... nem is találok szavakat.
Imádom.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a műfajos havi olvasás egyik tétele lesz, de ez a 32 oldal kábé 10 perc alatt kivégezhető, aztán tetszés szerint lehet mindig újrakezdeni, de ezt már azért csak ne. Rövid is, mese is, elég annyi, hogy akkor olvastam egy ilyet is. Meg még biztosan fogok.
Zerge, remélem, örülsz. :D Bár azt hiszem, nem ilyen mesére számítottál. :))

Olyan sokáig olvastam időre a reciket, hogy elkezdett hiányozni, hogy valami konkrét feladatom legyen. Tudom, elég hülyén hangzik, mert élvezem én a nagy szabadságom a kevés reci mellett is, de ahhoz képest, hogy sok-sok hónapon át feszített tempóban olvastam, hogy mindenkinek meg tudjak felelni (ez is megérne egy külön posztot, mert értelme aztán semmi nem volt), most nem tudok mit kezdeni a nagy szabadidőmmel. Vagyis tudok, de mivel annyi mindenhez nyúlhatnék, sokszor inkább csak leülök, és semmit nem veszek kézbe.
Vissza kell még zökkenni abba a világba, ahol lelkifurdalás nélkül tölthetek akár több hetet is egy könyvvel, mert nem tobzódik mögötte tíz másik, amikkel már tegnapra végeznem kellett volna.
Szeretem a feladatokat, és most, hogy magam állíthatom fel őket, egészen izgalmasnak tűnnek lehetőségek, főleg, hogy mivel nem köti meg semmi a kezem, akár abba is hagyhatom, amikor csak akarom.
FFG-vel beszéltük fb-n, hogy van egy könyvklubjuk, ahol felmerült, hogy esetleg olvashatnának havonta műfajonként, és elég sokan lelkesek voltunk az ötlettől, de valahogy azóta sem történt semmi. Nekem viszont nagyon szimpatikus a dolog, mert szeretek sokfélét olvasni, és nem hagyott nyugodni, így döntöttem, akkor megcsinálom magamnak.
Június lesz a kezdő hónap (elvileg, aztán majd látom, hogy adja ki az időm), és innentől számítva minden hónapban elolvasok egy-egy műfajból egy könyvet.

1. sci-fi mágikus realizmus
2. krimi
3. horror
4. újraolvasás
5. mítosz
6. romantika
7. történelmi
8. disztópia western
9. fantasy kalandregény
10. családregény
11. szépirodalom
12. háborús regény

Nem ebben a sorrendben fognak jönni, hanem amihez épp kedvem lesz, bár sztem a sci-fit és a fantasyt itt felsorolni kicsit csalás, mert ugye egyébként is ezeket olvasom, elég csak az egyikre ráböknöm egy hónapban, és azzal már le is tudtam a dolgot.
De ez így nem poén, úgyhogy inkább cserélem valami másra.
Az újraolvasás pedig azért került bele, hogy legalább egy régi kedvencem újra a kezembe vegyem. És tudom, tehettem volna bele drámát, vagy útikönyvet, de egyik gondolata sem tudott felizgatni, úgyhogy ezeket hanyagolom.

A másik, ami még szintén tetszik, ezt Amadea kis csapata szokta csinálni, hogy ajánlanak (vesznek) egymásnak olyan könyvet, amit szeretnének, hogy elolvasson a másik, de eddig azért nem olvasta, mert azt gondolta, nem tetszene neki, vagy esetleg elkerülte a figyelmét a könyv.
Úgyhogy nyugodtan lehet ötleteket adni olyan könyvekre, ami nektek nagyon tetszett, de én eddig elkerültem. Az összeset egészen biztosan nem olvasom el, de szívesen szemezgetnék.
Aztán eszembe jutott még olyan is, hogy évszakonként is keresek egy-egy könyvet, lehetne nyári meg téli olvasmányokat is összegyűjteni.

Köszöntünk Everville-ben!
A hegytetőn, magasan a békés kisváros felett ajtó nyílik egy másik világra, egycsapásra megváltoztatva ezzel a völgyben lakók életét...
Tesla Bombeck jól tudja, milyen borzalmak ólálkodnak az ajtó túlsó oldalán. Ha sikerül megismernie Everville múltbéli titkait, talán képes lesz meggátolni, hogy a rettenet átjusson az általunk ismert világba…
És Harry D’Amour, aki egész Amerikát bejárja a rejtőzködő gonosz nyomában, Everville napfényes utcáin készül megvívni utolsó, mindent eldöntő harcát a gonosszal...
Szukits

James Frey. 1969. szeptember 12-én született Clevelandben, Ohio államban. Hétéves korában már titokban belekortyolt az italokba. Tízévesen rúgott be először. Tízévesen hányt először a piától. Tizenkét éves korában füvet szívott. Tizenhárom évesen rendszeresen ivott és füvezett. Tizennégy évesen ájult el először. Tizenöt évesen háromszor letartóztatták. Jogosítvány Nélküli Vezetésért, Garázdaságért, Magántulajdon-rongálásért, Közterületen való Ivászatért, Alkoholbirtoklásért. Egy éjszakára Börtönbe került. Tizenöt évesen próbálta először a kokaint, a lecsót és a kristályos speedet. Tizenhat évesen háromszor letartóztatták. Inni és drogozni kezdett az iskola körül. Alkoholt és drogot árult a diáktársainak. Rendszeresen elhányta magát és elájult. Tizenhét évesen három letartóztatás. Az első Ittas Vezetéséit. 0.36-ot fújt, amivel országos csúcsot állított fel. Egy hétre Börtönbe zárták. Minden nap ivott és drogozott. Az iskolában, otthon, mindenhol. Hetente többször hányt és elájult. Először ekkor próbált meg leszokni. Delírium tremensbe esett. Tovább ivott, hogy elmúljon. Tizennyolc évesen kétszer tartóztatták le. Először szenvedett kábítószer-túladagolásban, és először kapott alkoholmérgezést. Megpróbált megint leszokni, de csak két napig bírta. Először hányt vért, először vérzett be az orra a kokaintól. Tizenkilenc évesen hetente ötször elájult, hetente ötször hányt. Először pisált az ágyba. Látványosan remegett, amikor nem ivott. Először ébredt úgy, hogy nem tudta, hol van és hogy került oda. Húszéves. Hetente hétszer elájult. Naponta többször hányt a hét minden napján. Először szívta pipából a kokaint és az amphetamint, először szívott PCP-t. Huszonegy éves...
Athenaeum