KEMÉNYFEDÉL

Kezdem azokkal, amiknek már akkor is a polcomon lenne a helyük, ha egyébként a könyv nem érdekelne. És az a jó a pozitív dolgokban, hogy nem kell többet hozzáfűznöm.



Nem tudom, ezt vajon mennyire gondolták komolyan. Amikor a kiadó közzétesz egy fedlapot, megnevezve az alkotóját is, azt feltételezem, hogy büszke a végeredményre, és mellszélességgel vállalja. Szóval tudomásul veszem, hogy a kiadó elégedett, és tetszik neki.
Ezek után tehát halálos nyugalommal állíthatom, hogy ennyire elbénázott képet régen láttam már. Gondolom, az ipse kezében az egy narancs akarna lenni, de én egy óriási falloszt látok csak, aminek a súlya alatt még a tulaja is rogyadozik.
Végignézve az eddigi alkotásokat, szegény könyv elég szarul járt, egyik borítója rosszabb, mint a másik.

Van még egy nagyon izé borító. Ezt nem tudom hova tenni, mert végülis annyira nem rossz, de nem is jó. Egyszerűen kellemetlen érzéseket kelt bennem. Olyan, mint egy gyenge makettrajz, mégis beleillik a műfajba, és mégis ronda. Szóval olyan tudja fene milyen. Én ezt a stílust szoktam szürke szocreálnak hívni, mert valahogy minden igénytelenség és negatív egyszerűség benne van, ami abban a korszakban uralkodott.

Jeaniene Frost - A sír innenső oldalán 
A történet a szokásosan jó, erről nem is kell különösebben értekezni. Cat és Bones még mindig egy szuper páros,  és baromi jó könyv lett volna, ha nem váltanak sorozat közben fordítót. A negyedik részig még Hoppán Eszter fordította, aztán jött egy közbeeső kötet, amit kiadtak egy pasinak, meg itt az ötödik rész, amit viszont két nő fordított, és mindhárman képtelenek voltak utánanézni, mi a jófene is került a kezükbe. Össze-vissza fordították Spade-et, Cat becézéseit, és ezek nem tűnnek túl nagy dolognak, de baromi bosszantó, mikor az ember legszívesebben átvésné a papíron a szavakat. Ezt a három embert meg jól hókon kéne vágni, hogy legközelebb, ha átveszik más munkáját, tiszteljék meg az olvasókat azzal, hogy úgy csinálnak, mint akit érdekel a munkájuk. Ráadásul egymással sem egyeztettek, az egyiknek Spade volt, ami a másiknak Spádé. Egy könyvön belül. No comment.
Lehet, hogy mindez a kiadó bűne, mert nincs szerkesztő, sőt, senki értelmes ember, aki felülvizsgálná az ilyesmiket, de ez engem hadd ne érdekeljen. Akár van szerkesztő, akár nincs, a könyv ugyanannyiba kerül.



Andrew Kaplan - Carrie futása
Aki látta a Homeland-et, annak semmi újdonsággal nem fog szolgálni a könyv, mivel a sorozat részeiben már elmesélték a lényegét nagy vonalakban. Ettől függetlenül elég érdekes volt, mert sokkal részletesebb volt minden, és persze olyanok is voltak a könyvben, amiket a filmen nem lehetett látni. Izgalmas volt, bár én teljesen elvesztem ezekben a nüansznyi vallási ellentétekben, amik a háborúság okai a két nép között.
Ha meg még nem láttátok a Homeland-et, nagyon tudom ajánlani. Nagyon lassú és komótos sorozat, de részről részre egyre izgalmasabb lesz.


Szergej Lukjanyenko - A vas birodalma (Igék földje 2)
Na, hát nem is tudom, mit mondjak. Szergej összeült Coelho mesterrel, mert valaki meggyőzte, hogy feltétlenül ki kell fejtenie az erkölcsről, vallásról és a helyes mindennapi életvitelről alkotott elképzeléseit, és próbálta ellesni a mester cselfogásait.
A regény egyik fele tök jó. Már az első részben is voltak ilyen vallási maszlagok, de az tartozék, enélkül nem működne a történet, viszont itt a második részben elszaladt a ló Lukjanyenkóval, és csak nyomatta  a sok hülyeséget, filozófiai okoskodást, mindig megtörve a jól futó eseményeket. Mert itt nem úgy van, hogy a regény egyik fele jó, a másik meg élvezhetetlen (hacsak nincs valaki éppen filozofikus hangulatban, hogy vallási meg miegyéb dolgokról merengjen), hanem úgy, hogy történnek dolgok, tök izgalmas, az ember drukkol, meg minden, aztán egyszercsak egy tábortűz mellett találja magát, ahol valami ismeretlen elkezd az erkölcsről meg az ilyenekről hadoválni. Marhára nem mozdítja elő a történetet, cserébe viszont baromi idegesítő.
Valószínűleg olyan hosszú lesz a sorozat, hogy csak ilyesmivel lehet a végtelenségig nyújtani. Részemről azt gondolom, ha ezt Lukjanyenko műveli, az ő fantáziájával és tehetségével, ez büntetendő.

Tudományos thriller valódi, élő szereplőkkel.
Lebilincselő visszaemlékezés a New York Post fiatal újságírójának tollából, aki ritka és ijesztő betegséggel vívott csatát.
Susannah Cahalan egy napon furcsa kórteremben ébredt – az ágyhoz szíjazva, felügyelet alatt, mozgásra és beszédre képtelenül. Az egyhónapos kórházi tartózkodása alatt készült kartonjai pszichózisról, agresszióról és veszélyes instabilitásról tanúskodnak. Pedig néhány hete még egészséges, élettel teli huszonnégyéves volt, élete első komoly kapcsolatában, felfelé ívelő karrierrel.
Susannah lenyűgöző könyve tulajdonképpen egy krónika, mely megvilágítja a betegség kifürkészhetetlen ösvényeit, és megismerteti azt a szerencsés felfedezést, ami végül megmentette az életét.
Könyvmolyképző

Mindenkinek leggyengébb pontja az agya. Legalábbis így kívülről azt mondanám, hogy inkább valami testrész terén szenvedjek el hiányt, minthogy a szellemi épségemben kár keletkezzen, de igazából, amikor az ember agya szétcsúszik, annak egy idő után már úgysem lesz tudatában.
Épp ezért érdekes Cahalan könyve.
Videofelvételek, orvosi feljegyzések, a barátok, ismerősök és a család visszaemlékezési alapján rekonstruálja önmagát, amikor úgymond elmebeteg volt.
És azért is érdekes, mert az elmebetegségről azt gondoljuk, hogy ez egy állandó állapot. A szellemet nem lehet megműteni, nem lehet helyrehozni a hibás részeit, mivel megfoghatatlan, de ebben az esetben épp az volt Cahalan szerencséje, hogy a mentális leépülésének szervi oka volt. Lehet egyébként, hogy mindig lehetne találni valami konkrét szervi bajt ezeknél a sérült embereknél, csak annyira bonyolult és annyira sokrétű probléma állhat a háttérben, hogy sokszor nem vizsgálják ki, mert nincsenek nyomuló és erőszakos családtagok, akik nem érik be egyetlen válasszal: kedves rokonuk elmebeteg.
Susannah szerencséjére viszonylag gyorsan rájöttek a leépülés okára, és teljesen úgy nézett ki, mint a Dr. House soron következő epizódja: van egy beteg, van egy tünete, találjuk ki, mi lehet az oka. Jönnek a vizsgálatok, orvosok váltják egymást, eredmények, negatívak, kezdeni elölről, jön másik orvos, nézzük meg, hol nem néztük még  a baj forrását... és ha szerencséje van a páciensnek, lesz valaki a közelben, aki olvasott egy hasonló esetről egy folyóiratban, és lassan meglesz a megoldás is.

Cahalan sorjában elénk tárja a betegségét a kezdeti fizikai tünetektől, egészen a végéig, amikor már egyáltalán nem tudott magáról, nem működtek alapvető testi funkciói, közben átment a paranoia mindenféle fokozatain, hangulatingadozásai voltak és rohamai, nem aludt, nem evett, nem tisztálkodott. Az öröm, ami talán áthatolt a ködös agyán, hogy nevet adtak a betegségének, még ha nem is jól diagnosztizálták, mert a legrosszabb bizonytalanságban lenni, hogy mi bajom is van.
Roppantul sajnáltam ezt a szép és fiatal nőt, hogy ilyesmiket kell megélnie, de ha jobban belegondolok, a legnehezebb a közvetlen környezetének volt. De kitartottak, és nagyon hálás lehet mindenki, akinek valami súlyos baja van, ha van mögötte egy szerető és odafigyelő család, mert az ő segítségük nélkül az ilyesmiből nem lehet kilábalni. Nem csak azért, mert bár nincs ereje kimutatni, a szeretet és az odafigyelés nagyon fontos ilyenkor, hanem azért is, mert egy beteg embernek nincs ereje önmagáért küzdeni, és nem megelégedni egy félmegoldásnak tűnő válasszal.

Cahalan nem csak a tüneteit és az eseményeket sorolja fel, de teljesen közérthetően elmagyarázza a gyógyítási folyamatokat, eljárásokat, gyógyszereket, melyiknek milyen volt a hatása, és kapunk egy kis pszichiátriai történelmet is, hogy bizonyos eljárások hogyan alakultak ki, milyen orvoshoz és kinek az esetéhez köthetően. Ezek a részek nagyon érdekesek voltak, és hálás is voltam értük, mert kicsit kizökkentettek abból a nyomasztó érzésből, amibe ez a könyv lökött.
Mert egyrészről ugyan teljesen populáris, mert gördülékeny és egyszerű stílusa van Cahalannek, másrészről viszont ez egy nagyon kemény könyv. A könnyed mesélés ne tévesszen meg senkit, mert a hatása nagyon üt.

Először is azért ne, mert az a célunk, hogy befolyásoljunk benneteket. Bármennyire is imádjuk ezt csinálni, sőt, kiadói szinten kötelező is ránk nézve, ez csúnya dolog. Pedig mi nagyon büszkék tudunk ám lenni, ha azt halljuk, hogy miattunk olvastatok el egy könyvet, de most gondoljatok bele. Ha mi nem lennénk, ti akkor is olvasnátok, és lehet, hogy ugyanazt, mint amit mi is olvasunk, legfeljebb nem egy időben, és legfeljebb nem fogjátok tudni, hogy nekünk is tetszett. De most őszintén, nem tökmindegy?

Másodszor meg azért ne, mert ha nem vigyáztok, eltűnik a saját ízlésetek. Mert mi nagyon jók vagyunk ám, úgy tudunk írni apróságokról is, hogy elcsöppen a nyálatok, és már várjátok, hogy hozzájussatok a könyvhöz, vagy éppen ahhoz a részhez érjetek, ahol az történik, amitől elaléltunk. És megjegyzem, ha mi nem emelünk ki számunkra érdekességgel bíró dolgokat, lehet, hogy nektek fel sem tűnne. Mert miért lenne éppen az fontos és különleges, ami nekünk is? Mitől lenne az egyébként bunkó tahó főszereplő szimpi, ha nem attól, mert már vagy az ötödik helyen olvassátok, hogy mekkora arc a fickó? És jé, lehet, hogy tényleg jó a fazon. De igazából ha nem mondtuk volna, valószínűleg rühellenéd, és a világból kiszaladnál tőle, jobb esetben észre sem vennéd, hogy ő is szerepel a könyvben. Sőt, lehet, hogy még a könyvet is messzire kerülnéd, mert van egy rózsaszín pötty a borítóját, és te nem veszel rózsaszín pettyes könyvet.

Harmadszor meg azért ne, mert ahelyett, hogy jó könyvekkel töltenétek az időt, a mi agymenéseinket olvassátok. Ez egészségtelen. Teli lesz a fejetek a mi gondolatainkkal, érzéseinkkel, és a tiéteknek már nem marad hely. Ráadásul sokkal több könyvet el tudtok olvasni, ha nem lógtok a neten. Sőt, mondok még jobbat, mi is sokkal több könyvet el fogunk tudni olvasni, ha nem kell nektek naprakészen gyártani a posztokat. Mert lehet, hogy 3 perc alatt át lehet futni egy szöveget, nade mire mi azt emészthető formába öntjük... szóval az jó esetben csak néhány óra, rosszabban napokba telik.
Arról nem is szólva, amikor utólag önti el az agyunkat a köd, hogy mi mindent kihagytunk belőle, és mennyivel jobb is lehetett volna. Ah. Bosszantó.

Negyedszer azért ne, mert ha nem akarsz olvasni, akkor se a net előtt ülj, nézz meg inkább egy rakat filmet. Vagy rajzolj. Vagy vidd el a kutyát sétálni. Vagy szexelj. Rengeteg hasznos dologgal töltheted az idődet, még akkor is, ha a felsoroltak az önző, magunknak való örömszerzést segítik elő, és ha világbéke nem is lesz, mégsem kapsz agyvérzést a neten olvasható baromságoktól.

És hogy miért beszélek magam ellen?
Mert nekem meg nincs kedvem írni. Nem akarok kedvcsináló posztokat gyártani, figyelemfelkeltőeket sem, sőt, figyelmeztetni se akarlak, hogy mit ne olvassatok, mert baromi sok időm elmegy erre, ahelyett, hogy olvasnék, vagy filmeznék, vagy rajzolnék. Fárasztó ám.
Meg aztán ti is tudjátok, pont nem érdekelnek benneteket sem a könyves bejegyzések, vagy ha mégis, az nagyon-nagyon rövid legyen. Amit egy szemvillanással át lehet látni, jó, nem jó, kell, nem kell.
Olyan régóta ismerjük már egymást, hogy már két mondatomból le tudjátok szűrni, hogy akarjátok-e, amit én is akartam, vagy kerestek mást. Tudom, mert a zanzásított, pár mondatos posztomnak nagyobb sikere van, mint egy rendesen, pöpecül összeállított kedvcsinálómnak. Ez most nem panasz, vagy sirám, meg semmi hasonló, csak  látom, hogy mi érdekel benneteket, és próbálok ehhez alkalmazkodni. Szóval most majd sokat fogunk csevegni, bár a sokat elég szubjektív. Nekem biztosan soknak fog tűnni.

A feladat ezentúl:
Legyen rövid, tömör. Ez nekem is pont megelégedésemre fog szolgálni.
Legyen botrányos. Ezt most nem tudom hozni. Bár épp teli a tököm, hogy sorra hagyják abba a sorozatokat, hogy nem adnak ki e-könyveket azokból, amik engem is érdekelnének, meg hogy az istennek sem akarják már megjelentetni ezt vagy azt, hanem csak majd, perpill nincs energiám az ilyen posztokra.
Legyen ego. Hát legyen. Valamennyi.
Legyen csevegős. Ez meg rajtatok múlik. Ne várjatok rám, a kommentablak azért van, hogy használjátok.
És legyen sok-sok KILT. A választás nem opció, lesz, és kész. Kiltes pasikat a blogokra könyvesposztok helyett. :))

Amikor egy idegen civilizáció küldötte érkezik a Földre, úti céljául a torontói Royal Ontario Museumot választja. A múzeum egyik munkatársával, Thomas Jerichóval lép kapcsolatba, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy Hollus, a pókszerű lény bolygónk történelmét jött tanulmányozni, párhuzamokat keresve más civilizációk sorsával. Nem kisebb feladatra vállalkozott ugyanis, valamiféle kívülről rákényszerített rendezőelv nyomait kutatja a világegyetemben, más szóval Isten létének bizonyítékát.
Az ateista Jericho saját kételyeivel küzdve segíti Hollus munkáját, de az egyre meggyőzőbb érveket mind nehezebben utasíthatja el. Vajon ha létezik Isten, mi a célja velünk, emberekkel? És érdemes-e egyáltalán kutatni szándékai után, hiszen az Ő útjai köztudottan kifürkészhetetlenek.
Metropolis Media 

Mindannyian keressünk az életünk értelmét, de általában nem találjuk meg. Élünk, mert csak, és ha már itt vagyunk, és úgysem tehetünk más, tesszük, ami a dolgunk. Figyeljük az eget, csodák után kutatunk, és nem elég, hogy van szomszédunk, akit leölhetünk, keressük az idegen létet odakinn, az űrben, hogy tanuljunk, hogy megfigyelhessük, hogy bizonyosságot szerezzünk más fajok létére, akiket aztán majd szintén le fogunk ölni. Mert mi ilyenek vagyunk.
Amikor az idegen megjelent a torontói Royal Ontario Museum udvarán, és közölte dr. Jerichóval, hogy egy őslénykutatóval szeretne beszélni, még a doki sem tudta, mi fog ebből kisülni. Különös külsejű, a földi ábrázolásoktól teljesen eltérő testfelépítésű, de remekül kommunikáló idegen tudóssal akadt össze, akivel idővel nem csak a tudásuk osztották meg, de jó barátok is lettek.
Hollus, az idegen tudós, túl azon, hogy hatalmas adathalmazzal rendelkezett a környező idegen civilizációk és a univerzum működésével kapcsolatban, még egy megdöbbentő tétellel állt elő: Isten él, és ezt matematikailag bizonyítani lehet. Dr. Jerichónak nem volt ez ennyire egyértelmű, mert nem volt rá önálló matematikai képlet, bizonyítási eljárás, inkább magának a matematikának a léte, és az azon belüli logikus összefüggések volt maga a bizonyíték.
Miközben adatokat és tapasztalatokat cseréltek, ők maguk is ugyanazokat a kérdéseket próbálták végiggondolni, és matematikailag bebizonyítani, amiket már évszázadok óta mindenki: mi a célja Istennek a létünkkel? Kísérlet? Csupán egy folyamat melléktermékei vagyunk? Fontosak vagyunk, vagy csupán egy nagy egész alkotórészei, amik a természetes lemorzsolódás hatására jelentéktelenné, és ezért haszontalanná válnak? Van jelentősége az egyes embernek, mint láncszemnek, vagy észrevétlenek maradunk, és csak a nagy egész összefüggéseiben lát minket Isten? Egyáltalán, létezik Isten? Egyáltalán, odafigyel ránk valaki?
Feltesznek még olyan fontos kérdéseket is, hogy meddig leszünk még képesek életben maradni? (Hollus megfigyelései alapján nincs már hátra sok idő ahhoz, hogy elpusztítsuk magunkat, hasonlóan a többi fajhoz, és ez összefüggésben van a rádióhullámok felfedezésével.)
Nem tudom, a könyvben említett Vitorla csillagképben történő robbanás az létező dolog-e, érdekes adaléka lenne a történetnek, ha az lenne.

Persze válaszok nincsenek, ezek olyan dolgok, amiket mindenkinek magával kell tisztáznia, mert ha már kénytelenek vagyunk itt és ebben a formában időzni, az legalább teljen olyan kellemesen, amilyet csak teremteni tudunk magunknak.
Van persze az elméleti fejtegetésen túl egy izgalmasabb, akciódúsabb szála is a könyvnek, ami teljesen kihagyható lett volna. Aki nem szereti a tudományt (márpedig ez töményen teli van csillagászattal és paleontológiával), az még azelőtt leteszi a könyvet, hogy a teremtéselmélet-hívők akciójáig eljuthatna.
Aminek nagyon örültem, hogy ez egy teljesen kerek történet. Nekem eddig Sawyer volt a sci-fi Gaiman-je: remek ötletek, félkész kivitelezés. De ez nem ilyen, úgy tűnik, teljesen át tudta adni, amit mondani szeretett volna. A történet egyébként eléggé kiszámítható, de most nem is az volt a fontos, hogy meglepődjünk, hanem hogy gondolkodjunk a szereplőkkel, és találjuk meg a saját válaszainkat, amennyire csak lehetséges.

A történet egy dolog, az csillagos ötös. A kiadó munkája viszont siralmas. Ennyi elütéssel régen találkoztam már egy könyvben. Komolyan, nincs ember erre, aki ezt átnézze? Nem egy ló ára a papírkönyv, de ha ezek a hibák 2000-ért az e-könyvben is benne maradtak, az nagyon gáz. De miért ne maradtak volna benne, ugye.

Újabb témázós poszt, ami egyedül Pupilla érdeme, vele beszélgettem sokat, és végül ő győzött meg, hogy mégiscsak írjak, bár még mindig azt gondolom, hogy nincs abban semmi különös, hogy nem bírom a meséket.
Pedig nekem is vannak mesés emlékeim, szóval ez inkább csak nagy általánosságban igaz, mert vannak pl. a Grimm mesék, nem az átírt és totálisan elrontott hollywoodi változatuk, amikből azért jónéhány lecsúszott, mikor kicsi voltam. Van nekünk egy ősrégi mesekönyvünk, dédanyám abból mesélt nekem, amikor rá tudtam venni. De ott sem szerettem mindegyik mesét, így utólag visszagondolva pont a véresebbje jött be akkor is.
A másik emlékem a Kisvakond, amit húgom imádott, és mivel egy szobában laktunk, így én is kaptam belőle. Időnként próbáltam valami másikért könyörögni, nemár, hogy megint kisvakond, de húgom győzött. Mindig. Halálra untatott a sokadik felolvasástól kezdve.
Akkoriban még nem voltak ilyen anna-peti-gergő meg nem is tudom milyen mesék, volt a sün, aminek egy nagy alma volt a tüskéi között, meg voltak afrikai meséim, meg magyar népmesék, meg világmesék, meg ilyen-olyan válogatások, de az összes a polcon porosodott. Időnként próbálkoztam én velük, amikor már tudtam olvasni, de mindig a görög mondák izgalmát kerestem bennük, teljesen hiába.
Gyerekem is megszívta, mert felnőtt fejjel sem lettem elnézőbb, másképpen oldottam meg a mesélős korszakot. Így utólag kaptam már az arcomba a hiányosságaim miatt, de a meseelmaradás nem volt közöttük, úgyhogy nem volt olyan rossz az én alternatívám sem.

Figyeltem a többieket, és ez a mese-téma mindenkiből a bárgyúnvigyorgós fejet hozta elő, ami a múltba meredve úgy maradt. Annyira imádják a többiek a meséket, én meg annyira nem, bár nagyon nem mindegy, hogy nekem ezt néznem kell, hallgatnom, vagy olvasnom. A legtöbb mese egészen elviselhető - nézve. Színes, mozog, és legfőképpen gyorsan le lehet tudni, mivel sokkal szórakoztatóbb nézni, mint olvasni. Próbálkoztam én az Aladdinnal, meg az ezeregy éjszaka meséivel, mivel jó magyarosként Babits Gólyakalifája miatt ezt kötelezővé tették nekem, de aztán hatalmas csalódást okozva  a tanárnak, nem tudtam elolvasni. Bármit azért nem nézek meg, de ami jó, az jöhet, viszont az olvasásuk nem megy. Ez van.
Amiket szeretek, pl. Szépség és a szörnyeteg, Rém rom (igen, tudom, nem is igazán sorolom a mesék közé), Tom és Jerry, Mátyás király, magyar népmesék. De listázás közben azért erősen kellett gondolkodnom, és tuti van, amit kihagytam.

Úgyhogy amíg mások a múltba révednek, és a nyáluk is elcsöppen egy-egy kedves emlék hatására, nekem addig hamarabb jut eszembe a meséből olvasott két mondat között hajszálvékonyra szelt alma dédanyám tompa és kopott kése alól (pedig voltam vagy 3-4 éves), meg a Prométheuszt ért mérhetetlen igazságtalanság (ez már később volt, olyan 8 évesen), mint az, hogy ajjdejó meséket is hallgattam én gyerekként. 
Kivéve az Óz a csodák csodája rádiójáték-féle, amit egy hatalmas vihar alatt hallgattunk az alattunk lakóknál, örök emlék. Még most is képes vagyok meghallgatni, a család nem is nagyon érti a perverzióm.
Janikovszky rajzos könyvei, amit már magamtól vettem a kezembe, olyan nyomot hagytak, hogy megvettem őket, mert akkor könyvtárból olvastam, és ez kell a polcra is, még akkor is, ha azóta sem vettem kézbe. Sőt, gyerekem se. Őt nem fogta meg.

Vannak ezek az etalon-mesék, amikkel ki lehet kergetni a világból. 
Bambi. Szegény szarvasbébi, akiből őzikét csináltak. És ezt nekem most kellett megtudnom nemrég. És még beszél is. 
Pinokkió, a beszélő fabábu. Micsoda baromság már, egy beszélő fatörzs. bah.
Micimackó. A mindenki által kedvelt medvebocs és társulata, és egésznek semmi, de semmi értelme nincs. Biztosan aranyos, a maga bárgyú és ostoba módján, csak nekem még nem sikerült eljutnom a lényegéig.
Charlie. Kisnima közbeszólása: "nagyon utáltad". :D
Cin cin lovag. Pedig még könyvben is megvettem, de gyerekrészről is ellenállásba ütközött.
Szóval van, amit még animációban sem, és nem az elvonatkoztatás volt a problémám, hanem inkább az unalom. Mennyivel izgalmasabb szegény Hephaistos története, akit az anyja dühében a mélybe hajított. 

Nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy nőhetek, és megtanulhatok olvasni, mert tudtam, hogy onnantól kezdve nem leszek kiszolgáltatva mások szórakoztatónak gondolt történeteinek, hanem megkereshetem azokat, amiket én magam is annak találok. Mennyire élveztem volna, ha Szíriusz kapitány kalandjaira alhatok el... Szóval azt hiszem, nálam olyan gondok voltak, hogy nagyon ritkán értek el hozzám a korosztályomnak és az érdeklődésemnek megfelelő mesék. Kaptam én egy rakat mesekönyvet, mert gondolom, azt gondolták a felnőttek, hogy a mese az mese, pedig nem így van. Azt hiszem, ezért is van több emlékem nézett mesékről, mint olyanokról, amiket olvastak nekem, valahogy filmen minden sokkal fogyaszthatóbb. Amikor már olvasni tudtam, találtam sokkal értelmesebb történeteket, mint a mesék, amik egyáltalán nem kötöttek le.

Jár az agyam, hogy mi volt régen, amiket szerettem, és amikre jó visszagondolni.
Hát persze. Szutyejev! A cica meg a kakas, meg kiscsibe és kisréce, valami, amit olvasás nélkül is értettem, és imádtam. Nem tudom, hová tűnt a régi mesekönyvem, de megvettem újonnan. Nem mondom, hogy előveszem és lapozgatom, mert nem, de jó emlék.

Mézgagéza. Felnőtt fejjel tudtam meg, hogy van könyvben is, de ha gyerekként is tudom, egészen biztosan kisírtam volna magamnak egyet. Ehelyett maradtak a dvd-k, ez volt itthon az estimese kisnimának.

Mikrobi. Kívülről fújtam egyes részeit. Húgom a  reklámokat skandálta, én mikrobit.

Futrinka utca. Nem tudom, ki emlékszik rá, én is csak nagyon nagyon halványan, nagyon kicsi voltam, amikor az ment.

Mazsola és Tádé. Azt hiszem, az egyetlen mese, amit együtt imádtunk húgommal.

Frakk. no comment. Minden egyes részét láttam, többször is.



És ugye ezeket a meséket igyekeztem megszerettetni kisnimával is, ami egyáltalán nem jött össze. Volt egyszer ugye a meseolvasás helyett a mesélés, amikor totál értelmetlen történeteket találtam ki, de hogy ne zárjam el teljesen a fejlődéstől, nálunk nem volt az ördögtől való vétek a mesecsatornák nézése sem. Rollie, Pollie, Ollie, Varázslatos iskolabusz, Horseland, Clifford, (és miközben faggatom a kedvenceiről, rám kérdez, hogy milyen posztot írok már, sose olvastam vagy néztem meséket :D), neki már ezek voltak a kedvencei. Még a Tom és Jerryre rá lehetett venni, de pl a Mazsolára nem, és nem szerette a Vízipókot sem, viszont ámulva nézte a Varázslatos iskolabuszt, és nem tudom, ki csinálta azt a mesét, de örök hálám neki, hogy úgy tudtam lefoglalni a gyerekem, hogy közben tanult is belőle. Mikor én voltam gyerek, max Öveges professzorral szórakozhattam volna, kár, hogy sosem érdekelt a fizika, viszont mindig megnéztem a Deltát kudlikjulival.


Kicsit hosszabb lettem, mint azt elsőre terveztem, és még nem beszéltem arról, hogy szerintem miért nem mese a fantasy, vagy hogy milyen jót beszélgettem Anariával a mesék pszichológiai hatásáról, vagy hogy mennyire élvezem Pupi meserajongását. :D
Szóval egyáltalán nem teljes a poszt, de most itt a vége, fuss el véle, majd egyszer folytatom.

A többiek meséi:
Pupilla
Reea
Zenka
Andi
Miamona
Ilweran
cariad
Magnolia
Bea 
Patricia

IAN MCDONALD - SÍKVÁNDOR (Gabo)

NEM CSAK EGYETLEN VAN BELŐLED, HANEM SZÁMTALAN.
Mind részei vagyunk az univerzumok sokaságának a párhuzamos dimenziókban – és Everett Singh apja éppen most találta meg az odavezető utat. Csakhogy elrabolták, és most úgy tűnik, mintha Everett édesapja soha nem is létezett volna. Egyetlen nyom bukkan fel, amelyet fia követhet, egy titokzatos program: az Infundibulum – egy térkép, és nemcsak a Tíz Ismert Világ térképe, hanem az egész multiverzumé.
Persze léteznek olyanok is, akik nagyon szeretnék rátenni a kezüket. Ahhoz, hogy Everett épségben megőrizze, és megmentse édesapját, szüksége lesz barátokra: Anastasia Sixsmyth kapitányra, annak fogadott lányára, Senre és az Örökkévaló léghajó legénységére.

PETER W. BRETT - A SIVATAG LÁNDZSÁJA (Könyvmolyképző)

Az emberiség számára bealkonyodott. Az éjszakát vérengző démonok uralják, amik a világ egyre fogyatkozó népességére vadásznak. Az emberek kénytelenek már-már feledésbe merült mágikus jelek védelmébe húzódni. A legendák szerint élt egyszer egy Szabadító, egy nagy tábornok, akinek sikerült az egész emberiséget egyetlen sereggé kovácsolnia, és így legyőznie a démonokat. Vajon a Szabadító visszatérte is csak egy legenda volna? Talán nem. Ahmann Jardirnak, a sivatag harcosának sikerült Krázia törzseit egy démonölő sereggé egyesítenie. A férfi Shar’Dama Kának, azaz Szabadítónak kiáltotta ki magát, és két ősi kincs, egy lándzsa és egy korona is a birtokában van, amikkel alátámasztotta hatalmát. Az északi népek viszont a saját Szabadítójukban hisznek: a Rovásemberben, egy sötét, félelmetes idegenben. Egykor a Shar’Dama Ka és a Rovásember barátok voltak, most viszont halálos ellenségek. Miközben a régi szövetségek próbatétel elé kerülnek, és új barátságok jönnek létre, mindenki előtt rejtve marad egy új démonfaj érkezése, ami sokkal ravaszabb és halálosabb, mint bármi, amivel az emberek mindeddig találkoztak.

CHINA MIÉVILLE - PATKÁNYKIRÁLY (Agave)

Pupi hiányolta, hogy mióta nincs már új posztom, úgyhogy ma azzal indult a reggelem, hogy mégiscsak örömet kellene szerezni neki.
Volt régebben már pár poszt elfeledett könyvekről, amik a polcon pihennek, időnként eszembe jutnak, egyébként meg nem találkozni már velük se blogokon, se hirdetésekben, mert mindenki az új könyveket nyomja. A kiadók részéről érthető, bloggerek részéről már-már bosszantó, dehát istenem, ez kell a sikerhez.

Mivel ez most úgyis sorozatos évem, egy régi nagy kedvencet elevenítek fel, fogalmam sincs, mekkora sikerrel, mert még valamikor az ősidőkben olvastam, és azon könyvek közé tartozik, amit isten ments, hogy újraolvassam, mert hátha rossz. Gondolom nem az, így az emlékeim alapján, de sose lehet tudni.
Ez pedig egy szerzőpáros, Weis és Hickman Dragonlance sorozata. Hogy pontosan az eleje, a közepe, a vége, vagy csak úgy random a világból valamelyik, azt sem tudom, mert akkoriban nem volt hol utána nézni külföldi sorozatoknak, azzal voltunk elégedettek, amit elhoztak a kiadók.
Kicsit megviseltek már a köteteim, átéltek pár költözést, kaptak vizet is, meg látszik is rajtuk, hogy forgattam őket rendesen. Úgy néznek ki, ahogy egy olvasott, régi könyvnek ki kell nézniük: gerinc megtörve, itt-ott szamárfülek behajtva, kissé foltos lapokkal. Egy szál kiadási dátumot sem találok egyiken sem, de mindegyik ára 590 ft volt, ebből gyanítom, hogy több, mint 10 éve adták ki. Az antikvárium.hu szerint '97-es,'98-as, meg 2001-es, szóval olyan 2000 körül kezdték kiadni őket. Később újranyomták, köteteket összevonva, de nekem ez a 6 kötetes pakk az igazi. Ahogy elnézem, igyekeztek 200 oldal környékén maradni Szukitsék, ha kellett, kisebb betűkkel, ha úgy jött ki, nagyobbakkal, levegősebben nyomták. Most ezen vigyorgok. Anyám, miket összetrükköznek a kiadók, első blikkre eszünkbe sem jut ilyeneket összenézni.

De hogy a könyvekről is legyen valami szó.
A DragonLance egy külön világ, mint akármelyik fantasy-sorozat világa, semmi extra: vannak benne mágusok, sárkányok, elfek, törpék, saját vallás, hogy ki melyik sorozatra bukott rá, talán attól függött, melyik került először a kezébe.
A fülszövegüket olvasgatva eszembe jut ez-az, apróságok, de aki igazán mély nyomot hagyott bennem, az Raistlin, a feketemágus. Vagy nem teljesen fekete, mindenesetre nem volt egyszerű dolguk vele a többieknek. Emlékszem, mindig neki drukkoltam, de asszem, az írók is, mert elég jól megúszta a dolgokat.

Vannak még más könyveim is a világból, de nagyon sok idő eltelt az első olvasás és a többi megszerzése között, úgyhogy azok teljesen szüzek, és valószínűleg azok is maradnak, hacsak kisnima el nem olvassa őket. Valószínűleg soha nem fogok már ebbe a világba visszatérni, elriaszt, hogy eszméletlen sok kötete van, és nem szeretnék benne ennyire elmélyedni, mert aztán másra meg nem maradna időm.
Az biztos, hogy ez a hat kötet alapvetően kerek egész, nem maradt hiányérzetem, és ha valaki anno rám ömleszti a többi részt is, biztos, hogy nem úszom meg, hogy az összeset elolvassam.

Nagyon részletes a kedvcsináló a fantasycentrumon.