KEMÉNYFEDÉL

Shannon ​Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással vagy időutazással járó küldetéseken. A részleg létezéséről kevesen tudnak, alapvetően két funkciót lát el. A Mélyűr felfedezésével az expedíciók egyrészt az emberiség számára alkalmas bolygókat keresnek. A Mélyidőben történő ugrásokkal pedig lehetséges jövőkbe utaznak, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel. Az ugrásokkal azonban vigyázni kell: korábbi expedíciók felfedeztek egy, az ismert világ végső pusztulásával járó eseményt, a Terminust, ami egyre több lehetséges jövőben fordul elő, és az időbeli bekövetkezése minden egyes ugrással közeledik a jelenhez.
Nyugat-Pennsylvania, 1997: Shannon Mosst gyilkossághoz riasztják. Egy SEAL-kommandós brutálisan végzett a családjával, ám tinédzser lánya nincs az áldozatok között, és eltűntnek nyilvánítják. A gyilkos a USS Libra nevű űrhajó legénységének tagja volt, ami azonban a korabeli jelentések szerint sosem tért vissza a Mélyidőbe tett ugrásából. Moss saját tapasztalatból tudja, hogy az időutazás komoly mentális traumát okozhat, és arra gyanakszik, hogy a SEAL-kommandós láthatott valamit a jövőben, ami kiváltotta a cselekedetét. Moss az eltűnt lány nyomába ered, és ugrást hajt végre a Mélyidőbe. Különböző lehetséges jövőkbe utazik, hátha talál valamit, ami segít megoldani a jelenbeli ügyet. Nyomozása során azonban olyan információ birtokába jut a Terminusszal kapcsolatban, ami az egész világ jövőjét megváltoztathatja.

785-ben járunk, Norvégiában, jarlok és szövetségeseik, meg az ellenségeik földjén, ahol egy apróság miatt is vérengzés kezdődik, hát még ha olyan igazságtalanság ér valakit, mint Sigurdot. A szeme láttára szegte meg apja szövetségese, Gorm király, az esküjét, emiatt csatában megölték két bátyját és apját, Harald jarlt, leigázták a népét, és húgát, Runát rabszolgasorba taszították. Apja és fivérei bátor harcosok voltak, biztos hellyel a Valhöllben, és Sigurd igyekszik méltó lenni hozzájuk. Szinte még gyerek, amikor bosszút esküszik, és társaival valamint apja néhány megmaradt emberével az esküszegő Gorm király elpusztításra indulnak.
Időközben Sigurból taktikus harcos lesz, ami hiányzik erőben, azt pótolja csellel és ésszel; kénytelen, mert ahhoz képest, mekkora célja van, embere szinte alig. Bejárja az északi világot, szerez sok ellenséget, és jónéhány ellenségét a maga pártjára állítja, még akkor is, ha az egyébként a megölésére esküdött föl. Sigurd már csak ilyen. Nem ígér semmit, mert azt biztosan tudja tartani, egyszerűen kihasználja az akkori idők szokásos babonaságait: harcolni kell ahhoz, hogy nevet szerezzen valaki a túlvilágon és evilágon, és aki kéri, annak ezt meg tudja adni. Valamiért az akkori férfiaknak roppant vonzó volt, hogy egy skald megénekli a tetteiket, még akkor is, ha nem ők a főszereplők.

Nehéz engem meglepni, de GK-nak sikerült. Eleinte nem voltam igazán elragadtatva a stílustól. Túl egyszerűnek találtam, nem csak a párbeszédeket, hanem az átkötő szövegeket is. Aztán ráéreztem arra a faék egyszerű világlátásra és hozzáállásra, ami ezekben a harcosokban megbújt. Nem kellenek ide nagy szavak, csak folyjon a vér, hiszen várnak rájuk az őseik Ódin Csarnokában, az asztal mellett sörözgetve, mulatozva, várva a többiekre. Ha még életükben hozzájuk vágnak egy kis darab ezüstöt, a világ legboldogabb emberei lesznek, egyébként meg bármi is történik, arról csakis az istenek tehetnek.
Mindennek ennyi az alapja, semmi több.
Giles Kristian remekül beleszőtte az összes apróságot, ami a mindennapi élethez, a valláshoz, a hiedelmekhez tartozik, amiken átmegy egy ember a születésétől kezdve, míg eljut a Valhöllbe, az emberáldozatot ugyanúgy, mint a babonákat.
Ezenfelül még van egyfajta humora is. Nem mondom, hogy mindenki viccesnek fogja találni, de nekem nagyon bejött. (az ember nevét, akihez valaha a fej tartozott, spoilermentesítettem)

‑ Ha így folytatod, Sigurd, vénen halunk meg úgy, hogy egyáltalán nem kellett csatáznunk ‑ mondta Olaf, amikor Sigurd beszámolt neki, Hraninak és a többieknek a történtekről és a svearok csatlakozásáról. Olaf vigyorgott, Hrani pedig jól megnézte xxx fejét, mert a jarlok mindig érdeklődnek a többi jarl iránt, még akkor is, ha halottak.

Szóval elindulunk Sigurddal egy bosszúhadjáratra, jó nagy kurflikkal benne, mert sokszor úgy tűnik, inkább elfelé mennek Gormtól, mint felé tartanának. Közben imádkoznak mindenféle istenekhez, akik megfordultak valaha Ódin mellett, Sigurd még egy fellógatást is bevállal, csak hogy a godi megnyugodjon, és a skaldnak legyen mit mesélnie téli estéken a királyok tűzhelye mellett jóféle serért és ételért cserébe. Aztán harcolnak is persze, szinte minden útbaesővel. Annyi belet kiontanak, hogy eljön a pont, amikor már ha lehetne, inkább ne kelljen scramasaxot rántani, menjen mindenki békével. Ez akkor kínos, ha a másik fél még nem jutott el ebbe a zen állapotba, és ő márpedig kihúzza azt a scramasaxot. Nincs mit tenni, Sigurd beleáll ezekbe a helyzetekbe, elvégre mégiscsak Ódin kedveltje, biztos figyeli az öreg. Aztán a hullákról levették, ami őket illette, mert azt így illik, mit is kezdene a sör mellett a szakállgyűrűkkel meg mindenféle ezüst- meg egyéb fémneművel. De Sigurd javára írandó, hogy a bátorságot megbecsülte ellenségeiben is. Ez persze nem akadályozta meg benne, hogy ne adjon nekik méltó temetést, hatalmas halotti máglyával, ezt ő lerendezte magában, gondolom.
Sigurd ügyes volt és okos, de sehol nem lenne Olaf nélkül. Ő volt a rangidős bölcs, a sokat látott harcos, aki tanácsokat adott, és példát mutatott.
Jaj, Runáról meg majdnem jól elfeledkeztem, pedig Sigurd húga se semmi. Azért az kifizetődött abban a korban (is), ha az embernek van három harcos fiútestvére, akikkel időnként elgyepálták egymást. Igaz, Runa elég sokat fejlesztett magán ott a messzi szigeten, ahová az istenek szeszélye vetette, de semmi sem történik véletlenül.

Azt írja Kristian, hogy "hagyd ott 21. századi életedet, és élvezd a késő 8. századi Skandinávia szabadságát, veszélyeit, komorságát és bizonytalanságát – és az időjárást!" Kedves Kristian, ez maradéktalanul teljesült, köszönöm az élményt. Néhány héten keresztül élhettem kedvenc népem életét, gondolatait, vérontását, hitét és világlátását, nem beszélve azokról a hatalmas harcosokról... meg a kisebbekről, akik gondoltak egyet, és azzal keltek, hogy na, mi most portyázni fogunk. Keresünk valami zsíros tanyát, aztán hozzuk, amit lehet. Nekem, innen a 21. századból ez felháborító, de akkor a mindennapi élet része volt. Még annak örültek a gazdák, ha hagytak nekik valamit. Meg ha nem csak mindig őket találták meg a fosztogató csapatok, hanem barangoltak kicsit másfelé is.
Nagyon más élet volt az, szerintem kevesen vannak a mai korban, akik képesek lennének valami tisztességes kort megérni az akkori körülmények között.

Nem is tudom, kell-e ehhez bármilyen felvezető szöveg. Szerintem nem.

Ahhoz képest, hogy mennyit megnéztem már, nem vagyok fanatikus sorirajongó. Egyetlen szabályom van, hogy csak feliratosan nézek bármit. És egy problémám: ha beszippant, nem akarom abbahagyni. Ez már csak azért is veszélyes, mert van, hogy felhalmozódik akár 2-3 évad is, amikorra nekiállok nézni. És akkor nincs megállás.
Aztán vannak azok a sorik, amik úgy alapból nem feltétlen kötnének a gép elé, de biciklizéshez tökéletesek a pörgés miatt. Ezeket tudom részenként nézni, mert addig tekerek, amíg tart egy rész, aztán majd folytatom a következő alkalommal.
Van egy csomó jó vagy kevésbé jó könyv, amiből sorit csinálnak. Ilyenkor mindig el kell gondolkodnom, hogy mit is akarok, nézni vagy olvasni?
Van, hogy nem kérdés, mert mindkettőt, de ahhoz nagyon jónak kell lennie. Mint pl. Morgan regényéből készült Altered carbon, vagy az Expanse, de itt is ügyelek a sorrendre, hogy először olvasok, aztán nézek.

A Big Little Lies-nál dilemmáztam, hogy olvassam-e vagy nézzem, a nézés mellett döntöttem. Igazság szerint kicsit tartok Liane Moriarty-tól, nem olvastam még tőle, és nem tudom, mennyire chick-lit-esen ír. A témái mindenesetre jók, de az még nekem kevés. A BLL viszont soriban baromi jó lett, nagyon jól összeválogatták a színészeket is hozzá, meg a történet is ott volt.
Nem tudom, a Killing Eve-et minek szánták. Egy szuszra végignéztem az első évadot, mert roppant szórakoztató ez a bérgyilkos-ügynök kergetőzés (meg nagyon szeretem Sandra Oh-t), de alapból ez egy roppant komolytalan történet. Szó szerint vették a szórakoztatást a készítők, és ahelyett, hogy szétenné a nézőt az ideg, inkább folyamatosan röhögnie kell.
Cormoran Strike sorozata az, amit inkább nézek, mint olvasok. Tom Burke elbűvölően suttyó Strike szerepében, nagyon bírom, és Robin szerepére is nagyon megtalálták Holliday Graingert.
Tim Roth olyan színész, akire odafigyelek a Lie to me óta, és amiben csak lehet, megnézem. Legutóbb a Tin Start vittem végig, abszolút addiktív. Nem okozott csalódást most sem, és várom a következő évadot.
A Castle Rock egy kitalált kisváros, nagyjából egy egész történetté kovácsolva King Maine-ben játszódó mindenféle egyéb regényeiből kiszemezgetett részleteket. Fura, akárcsak King horrorjai.

A Homeland elég komoly sori, pont ezért elég rendszeresen belassul a történet, bár az is igaz, hogy a terrorizmus az a téma, amivel valszeg nem szívesen viccelnek még a tévések sem. Még nincs vége, a 8. évad következik, ebből kicsit le vagyok maradva. Elég lassan indul be, először nem is nagyon tudtam hova tenni, igazából egyik szereplőt sem szeretem különösebben, aztán azt vettem észre, hogy már az ötödik évadot nézem, és élvezem.
A Strike Back nem igazán történelmi, csak szimplán katonás, de nem tudtam máshova sorolni, és ha már a Homelandben is van lövöldözés meg üldözés meg emberhalál, a SB is elfér itt. Szembejött már velem jónéhány különleges alakulatos sori, de egyik sem tudott a nyomába érni. (nem is néztem őket)
Mindenkit meg fogok lepni vele, de az egyik legcukibb sori, amit néztem, a Lost in Austen, ahol egy talpraesett 21. századi lány véletlenül Austen regényében és korában köt ki. Bájos sorozat, és a főszereplő már eleve szimpi volt egy másik soriból, amit előzőleg láttam, aminek a címét nem tudom, csak azt, hogy gimis boszis/vámpíros volt.
A történelmi sorozatokban abszolút favorit a Vikings. Képes vagyok többször végignézni az évadokat, egyszerűen imádom. Mindenki tökéletes, abszolút képes volt felvenni a rá osztott szerepet.
A Downton Abbey-nek sajnos vége, ez is olyan sori, amit simán tudnék bármeddig nézni. Történelmi dráma, családtörténet, angol vidék, brit arisztokraták, kastélyok, ármánykodás, intrika, szóval minden együtt van, amiket egyébként is szeretek a történelmi regényekben.
A Tutankhamun egy tömény, és nagyon rövid kis minisorozat, amit inkább hideg téli estéken ajánlok megnézésre, mert árad belőle a sivatagi meleg. Természetesen nevéhez híven a fáraó sírjának megtalálása körüli maceráról szól, de inkább a maceráról, mint magáról a sírról.

VIKINGS

Tudom, hogy ez alapvetően egy sekélyes hozzáállás, de ha a színészek nem jönnek be, lehet akármilyen jó, én biza nem nézem. Az Expanse majdnem ezért vérzett el nálam. Holdent képtelen vagyok megszokni, de a többiek egy kicsit billentettek a mérlegen. Meg hát azért nem vagyunk annyira eleresztve igényes látványvilágú sci-fikkel, hogy ezt ki lehessen hagyni.
Az ősidők egyik csodája a Voyager, majd jött a Battlestar Galactica, ezeket is féltve őrzöm, bár inkább emberem miatt. Ő szokott maratonokat tartani belőlük, és én ilyenkor odaragok néhány részre.
A Timeless amolyan kis lightos időutazós, ezt inkább azért nézem, mert mindig előkerül valami érdekes adalék a korokhoz.
A Wayward Pines szintén egy emlékezetes sori, de inkább a könyv miatt, mert az sokkal összetettebb és meglepőbb fordulatok vannak benne, amiket a soriban mintha direkt előre lelőttek volna, ahelyett, hogy rávezették volna a nézőket. Bár ez biztosan nem olyan egyszerű képekkel, mint szavakkal, szóval inkább csak önmagában kell néznem, a könyvektől erősen elvonatkoztatva.
A Counterpart nem egy nagy durranás. Amikor véletlenül átjárót nyitottak egy másik világra, a mi világunk egy változatára, onnantól odaát megváltoztak a dolgok. Az átjáró és a másik világ léte nem publikus, mégis vannak kémek és bérgyilkosok mindkét oldalon. Az intrikát és a cselszövést kiterjesztették a készítők a két világra, kellően megbonyolították a jellemeket és a szándékokat is, valami nekem mégis hiányzik, nem tud túl sokáig ülve tartani.
A Westworld az a sori, amit sokáig csak kerülgettem (a másik a Sense8), nem igazán tudom megmondani, miért. Sir Hopkins miatt egyébként is nézős lenne, de kicsit tartottam ettől a jövőbe oltott virtuális western-világtól. Aztán mekkora kedvenc lett (akárcsak a Sense8).
Ha már emlegettem, akkor egy kicsit beszéljünk a Sense8-ről. Ha olyan könyvet kellene mondanom, mint amilyen hatással rám volt, akkor az az Inkarnációk lenne, de egyébként nem hasonlít, itt nincs szó inkarnációról, csak emberekről, akik egymásra hatnak a különleges képességeikkel. Iszonyat elvont, és baromira élveztem minden percét.

Utoljára hagytam a kedvenc műfajom, mert ahhoz képest, hogy a könyvek elárasztják a piacot, filmen elég nehezen találok olyat, ami hosszabb időre bevonz.
A Vampire Diaries-nál először úgy tűnt, hogy csináltak egy csúcsszuper vámpíros sorit, aztán valahol elvesztettem a fonalat Elena érzelmeivel kapcsolatban, és egycsapásra megszűnt az érdeklődés. Egy ideig vámpírok nélkül voltam kénytelen létezni, mert pont amiatt, hogy a VD gyereke, az Originals-t is kerültem, egészen addig, míg meg nem hallottam Joseph Morgan wales-i akcentusát. Akkor én ott elvesztem, és úgy voltam vele, lehet ez akármilyen szar, én nézni fogom. Szerencsémre a spinoff az egy nagyon jó sori lett.
És jött egy újabb, a Legacies, ez még nagyon friss, de egészen biztosan nézős lesz.
A Lucifer főszereplője a szintén wales-i akcentusú Tom Ellis. Egyszerre krimi, dráma és angyalos-démonos, de semmi véresre és horrorosra nem kell számítani, sőt, időnként inkább komolytalan és vicces, főleg a közepefelé, ahol már nem tudtak magukkal mit kezdeni a forgatókönyvírók.
Ezzel ellentétben a Grimm megmaradt a szimpla fantasy-krimi vonalon, némi drámával, de mellőzve a komolytalanságot. A Grimm, aki civilben nyomozó, egyszercsak grimmé vált, és a segítőtársa egy nagyon szimpi vérfarkas. Ők ketten, jópár segítővel, nyomoznak a mindenféle természetfeletti lények által elkövetett bűnesetekben. Van itt vérhörcsögtől kezdve boszorkányfajzaton át démonig minden, és bár elég sok évadot megélt, nem mondanám, hogy bármelyik részen unatkoztam volna.

Penny Dreadful

Ha már vérfarkasok, a Bitten kihagyhatatlan. Míg a Grimmben Monroe, a vérfakas inkább a decens és unalmasabb vonalat képviseli (kardigánban jár, és óraműves), és hamarabb jut eszembe róla egy német álmos kisfalu 200 évvel ezelőttről, mint a technika kora, addig a Bittenben a farkasok nagyon másképpen néznek ki. Komolyabb trükköket alkalmaztak a megjelenítésükre, és a közösségük is jobban hasonlít a megszokott vámpíros-farkasos közegre. És meg kell, hogy valljam, hogy Greyston Holt személye igen nyomós érv volt a számomra, hogy nem hagyhatom ki.
Penny Dreadful - a sorozat, amit egészen biztos meg fogok nézni még párszor, hogy teljesen a mélyére juthassak. Egyébként Eva Green miatt kezdtem nézni, imádom ezt a nőt, de ez a sori elég sok meglepetést tartogatott még azon kívül is, hogy Josh Hartnett mennyire megférfiasodott a Fekete Dália óta. Ha kedvencet kell mondanom, az Originals mellett a Penny D. is ott van.
Amikor a Preachert nézni kezdtem, még nem tudtam, mibe is kezdtem bele. Képregény az alapja, és nyilván vannak eltérések, de nem igazán lényegesek. Nagy kedvencem Cassidy a vámpír, és Tulip, aki nemtom, mit is csinál. Mikor mit. A Prédikátort megszállja a Genezis, előkerülnek a pokolból is bérgyilkosok, meg jönnek angyalok is, akik nem feltétlen olyan segítőkészek, mint gondolnánk. Vannak benne elég beteg mozzanatok, nem teljesen százas mindenki, nameg Isten is meglépett, kimutatták a tévéjében, szóval eléggé le tudja kötni az embert ez a sokmindenféle probléma.

A lista itt szerencsére nem olyan végtelen, mint a könyvek esetében.
House of Cards - Spacey botránya miatt tűnt fel, hogy úristen, én ezt még nem is láttam. És nem fogom a fickót ignorálni, sőt, engem ez a meeto kampány totál hidegen hagy, szóval bármi is van, nézni akarom.
American Gods - a könyvet olvastam, és Gaiman ide vagy oda, szerintem ez egy remekmű. Egyértelmű, hogy meg is kell néznem.
The Alienist - a könyveken már itt is túlvagyok, bár emberem azt mondta, ne akarjak kaját tudni a környékemen, ha nézem. Picit félek tőle.
Black Sails - ezt már elkezdtem, de annyira taszít a fekete hajú kékszemű kis görény szereplő, hogy abbahagytam, pedig érdekelne, úgyhogy leküzdöm majd a viszolygásom.
The Americans - orosz kémek Amerikában. Emberem mindig mondogatja, hogy imádni fogom, de ehhez egy picit több időm kell, hogy legyen.
Mindhunter - ebből is láttam már egy részt, de picit untam. Adok neki még esélyt, annyira csak nem lehet rossz.
A Discovery Of Witches - elkezdtem nézni, aztán rájöttem, hogy inkább olvasom. Elkezdtem olvasni, de aztán rájöttem, hogy inkább nézem. Aztán gyerekem megnézte, és kaszálta, mert túl romcsi.:D Szóval nem tudom még, mi lesz a sorsa, egy próbát megér.