Kati Hiekkapelto - Kolibri

Ki öldökli az erdei futókat? Isteni kultuszok vagy emberi kultúrák gyilkos ösztönei állnak a bűntények hátterében? Mit tehet egy nyomozó a becsületbeli erőszak ellen? Kétségbeesett éjszakai segélykérés fut be a rendőrségi ügyeletre. Fiatal lány könyörög: mentsék meg, a saját családja akarja megölni. Elrabolták. A lány kurd bevándorlók gyermeke, kiskorában érkezett Finnországba a szüleivel és testvérével. Sörétes puskával fejbe lőtt futó holtteste az erdős területet átszelő futóösvényen. Egy lányé. Aztán egy férfié. És később egy harmadik áldozat: ezt a kocogót már egészen brutálisan mészárolták le, mielőtt főbe lőtték. A zsebükben egy medál a vérszomjas azték főisten, Huitzilopochtli képmásával.
Hogyan fonódik össze a két idegborzoló esemény? Természetesen a magyar származású nyomozó, Fekete Anna tartja kezében a szálakat. Az egyik nyomozást eleinte szinte titokban, a saját erejéből folytatja, míg a másikat rendőr társaival. Idegengyűlölő kollégájának piszkálódásával éppúgy meg kell küzdenie, mint saját félelmeivel, emlékeivel. Mert ő is bevándorlóként érkezett mostani hazájába.
Akciódús, sokrétű, izgalmas krimi a Kolibri. Különlegességei a finom megfigyelések, a társadalmi kérdések iránti érzékenység. A könyvet több nyelvre lefordították, és szép sikert aratott a nemzetközi könyvmustrákon.
Athenaeum 

Épp nemrég kértem rosszkönyv-ajánlást tőletek. Hát, nem kell nekem ajánlgatni, megtalálnak maguktól.
Gondolkodtam rajta, mennyire is szedjem szét a könyvet, de arra jutottam, hogy nagyon szétcincálni felesleges. Van benne egy csomó szubjektivitás, mint minden könyvhöz való viszonyulásban.
Az egyikünk szereti a szereplőket, képes megragadni a hangulatot, amit az írónő teremtett, odáig lehet valaki a stílusért, a történetszövésért, másikunk meg nem, egyszóval van egy csomó apróság, ami olvasás közben valahogyan hat az emberre. Kire így, kire úgy.
A kezdetek egyébként nem indultak ám rosszul. Kellemes volt a szöveg, úgy tűnt, jó barátok leszünk. Aztán jött Anna meg a problémái, a gondolatai. Mondom, még ezzel is megbirkózom, fogjuk rá, hogy színesíti a szereplőt. Aztán jött az időjárás. Ami ugye mifelénk is van. Ott egy kicsit egysíkúbb, de ezen csak az lepődik meg, aki nem ott él. Aztán jöttek a sehova nem vezető párbeszédek, az úgynevezett szurkálódások, amik eléggé egyoldalúra sikerültek, az átkötő szövegek, aminél modorosabb és dagályosabb szöveget nem nagyon olvastam még. Nem tudom, mi akart lenni: álcázott szépirodalom? költői véna? alap lelkiállapot?
Amikor a szereplőket gondolkodtatta az írónő, attól különösen a falra másztam. Nem mondom, hogy minek ennyi ostobaságon gondolkodni, mert mindannyiunk agyában ilyenek járnak a nap egy részében. De ezt egy könyvbe beletenni... Ettől nem lesznek "emberiek" a szereplők. Vagyis nem ettől lesz emberi egy szereplő. Akiket egyébként utáltam. Mindenkit. Kellemetlen, élhetetlen bagázs. Folyamatosan isznak, a nők se különbek, legalábbis a főszereplő csaj nem, gondolom, a depi meg a hideg ellen, de minek erről könyvet írni, így, ilyen semmitmondóan? Nesbo karaktere, Hole is alkoholista, de nincs oldalkitöltő szerepe a dolognak.
A legrosszabb karakter egyértelműen Anna volt. Egy siránkozó, önmagát sajnáló, folyamatosan lelki drámákat vívó, önáltató, két lábon járó probléma. Képtelen volt dönteni, úgy általában semmiben; állítólag leszokott a cigiről, de napjában nem is egyet elszívott. Ennek a különböző hatásairól nem mulaszt el bennünket értesíteni. Van, hogy felfordult tőle a gyomra is, annyira undorodott magától, hogy megint rágyújtott, de csakazért is végigszívta. Ez az, kislány, csak így tovább. A következő alkalommal meg az élvezettől volt undora. A gondolataitól eret vágtam magamon. Nem csak depresszívek voltak, az egy dolog, azzal megküzdök, de ez a folyamatos picsogás, hogy jaj, mikor lesz már jóidő? mikor szedem már magam össze? most akkor ezt megtegyem? vagy inkább mégse? menjek futni? mindig esni fog? miért hó esik, miért nem inkább eső? miért ülök itt, bámulva egy idegen ablakot? fog történni valami? vagy nem? ... blablabla.
A társadalmi problémák is előkerülnek minden rendes skandináv regényben. Itt most másról sem volt szó, csak a bevándorlókról. Kapott egy külön szálat is, Bihar személyében, egyébként lerendezte annyival az írónő, akárhányszor felhozta a témát, hogy te nem itt születtél, csak egy köcsög élősködő vagy. Na, puff neki, jól körbejártuk a dolgot. Ennek ellenére az egyetlen tisztességesen és logikusan végigvitt szál Biharé volt, a kurd bevándorló család lányáé. Volt eleje, közepe, vége. 

Szóval hogy ki hogyan reagál ezekre az írói húzásokra, nagyon egyéni. Lehet rá mondani, hogy árnyalta a szereplőket, közelebb hozta az olvasókhoz nem csak a karaktert, de a finn életérzést is, lehet mondani, hogy mindez a melodramatikus affektálás hozzá tartozik a szereplőkhöz, és ettől lesz a könyv az, ami. Elfogadom, hogy akár így is lehet.

Ami viszont egy kriminél végzetes, ha a nyomozós része nem működik. Ez itt halálosan összecsapott és értelmetlen volt. Van három gyilkosságunk, egy azték nyakláncunk egy engesztelési áldozatot követelő istennel, és egy olyan gyilkosunk, aki csak a végén kerül elő,  viszont teljesen értelmetlen lesz tőle az egész. Érződik, hogy csak csavarni akart egyet a történeten, jól meglepni, hogy majd most ő előrukkol a nagy dobással, de csak ültem hülyén, hogy ez most mi a fene. Ki ez? Miért gyilkolt? Mert azért nem árt, ha indok is van, amit itt végülis kreáltak, de csak a nagy dobás reményében. Ráadásul mintha hibbant is lenne a gyilkosunk.
Nincs felgöngyölítés, semmi nem illik össze semmivel, nincsenek meg az összekötő kapcsok.. Ide-oda rohangászás van, baszakodás egymással, információk begyűjtése különösebb rendezés nélkül, de hiányzik a logikus összerakása egy logikus kirakósnak, merthogy ez nem logikus. A történetet alárendelte az író a csattanónak, ami nemhogy tüzijáték nem volt, de minél többet gondolkodok rajta, annál kevesebb értelme van.
Ezt viszont nem tudom megbocsátani egy kriminek. Lehet akármekkora rajongótábora Agatha Christinek, Poirot-nak vagy Miss Marple-nek, számomra életszerűtlen, amikor csak úgy a semmiből ölünkbe pottyan egy vadidegen szereplő a könyv végén, akinek utólagosan belemagyarázott indokai vannak. Biztosan van, aki élvezi, hogy megtalálja-e a logikát az értelmetlenben, én ezt nem csípem. Szeretem, ha fel van építve a történet, a nyomozás egyik mozzanata követi a másikat, az egyik okból követezik a másik, és egyáltalán, ha krimi, akkor nagyrészt szóljon már nyomozásról, ne az egyéni nyígokról meg rinyálásról. Anna karaktere ugyanis agyonnyomta az egész könyvet, elvette a figyelmet minden mástól, folyamatosan vele kell foglalkoznia az olvasónak: fusson? cigizzen? utálja magát? csak magát, vagy mindenkit?
Hát köszönöm. Megvolt az év legrosszabb könyve is.