Ez a téma mindig foglalkoztat bennünket, olvasókat, nameg az is, hogyan lehetne az olvasásra rászoktatni bárkit.
Ez utóbbi kemény dió szerintem, úgyhogy én most a könnyebb utat választom, és az elsőről beszélek.
Volt idő, amikor hülyén néztem arra, aki azt mondta, ő a képernyőn nem olvas el annál többet, mint ami egy képernyőbe belefér. Roppant igazságtalannak éreztem a cikkíróval szemben, legyen az újsághír vagy poszt, tökmindegy, hiszen valszeg elég sok munkája benne van a mondjuk dupla képernyőhosszúságú (nem kizárt, hogy idővel ez is mértékegységgé válik majd) posztjában, és milyen már, hogy valaki jusztse olvassa el, csak mert a kis agya egy képernyőt képes csak befogadni a kettő helyett.
Aztán túlléptem ezen, nagyjából átkerült a
kitizgat kategóriába. Részemről ha egy cikk okos és informatív, netán szórakoztató és élvezetes, én bizony elolvasom, mert az én agyam képes akár három vagy négy képernyőnyi infót is befogadni. (már látom, hogy az egyképernyős agyak bajban lesznek ennél a posztnál...:)
Igen ám, csak én is eljutottam oda, hogy időm az nincs. Sokszor még egyképernyőnyi se. És ilyenkor dönteni kell, szelektálni, és túlélni, ha valami infó időhiány miatt kimarad.
És ott a másik dolog: annyi baromság kerül az ember elé, véletlenül is, lustaságból is, ami csak felkúrja az agyunkat, hogy sokszor csak utólag vesszük észre, hogy mitől is vagyunk olyan baromi feszültek, rosszkedvűek, lehangoltak. (konteó-kategória is lehetne, ha esetleg még az egyre fiatalabb korban kialakuló mentális problémákért is a netet tenném felelőssé, viszont igencsak hajlok rá, hogy ez nem csak elmélet. de erről majd máskor.)
Híroldalakat, blogokat olvasni számomra nem tartozik az
olvasás kategóriába. Az olvasás az, amikor az ember leül, és elmerül órákra valamiben, vagy mert tanulja, vagy mert élvezi, esetleg mindkettő. És minél több híreket és blogokat olvas, annál kevesebb ideje van elmerülni, ami aztán oda vezet, hogy idővel idegesíteni fogja, ha valami nem egyképernyős, hanem több napos seggelést követően tudja csak a magáévá tenni.
Én használom a netet, nagyjából mióta bevezették, és azt kell mondanom, bár sok dolgot köszönhetek neki, egyre jobban utálom is. Rengeteg időt elvesz ugyanis a tartalmas időtöltéstől, és nem mindenki tudja, hogyan lehetne félretenni. Az utóbbi időben elég sok könyv szembejött velem, ami arra buzdít, hogy az életet meg kell élni, a maga valójában, nem pedig a képernyő egy másolataként, de azt hiszem, ez az üzenet egyre kevésbé talál célba, és egyre kevesebb jelentősége van, hiszen a net színes, minden pillanatában történik valami valahol, az élet meg egy kicsit lassabb, komótosabb, kevésbé impulzív, és a rohanó világ rohanó igényeit a net könnyebben kielégíti, mint a valóság, amihez türelem kell.
Mióta a facebook megjelent (köszönjük cukkerberg droidnak a lehetőséget), mindez átkerült egy totál más dimenzióba, és az okostelefonokkal együtt kihasználják és használják egymás adottságait. Én pl. totál kiakadtam, hogy a facebook használata nem számít bele a netköltségbe. tökjó, ennyivel is kevesebb a gyerek telószámlája, de wtf, aztán mérnem? most találjak ki egy újabb összeesküvéselméletet, vagy már találtak ki rá? Szóval az ember korlátlanul használhatja, hiszen fontos tudni, hol nyaralnak a híres emberek meg az ismerősök, mit reggeliztek, pláne kivel, a kutya hogy hempergett az ágyon, a macska hova bújt, és az ember csak pörget és pörget, hátha akad is valami ebben a töméntelen mennyiségű infóhalmazban, ami figyelemre érdemes. Mert biztosan ott lesz, a következő lapozásnál, aztán csak azt vesszük észre, hogy még három órával később is a következő lapozásban reménykedünk. Ráadásul akárhol is vagyunk, megtehetjük, hiszen ott a kezünkben a "világ", csak előkapjuk a táskánkból vagy a zsebünkből. Innen már tényleg nem telik semmibe se, hogy az emberek teljesen természetesnek vegyék, sőt várják, hogy egyszer valamikor a közvetlen agyi kapcsolat is meglegyen a nettel. Valszeg lesz hozzá külön okoskötyü, vagy egy kis token, és hogy ne hagyjuk el, azt is beépítik az emberbe.
Sztem a facebook egy szarkupac. Nem érdemes ott annál több időt tölteni, mint amit tényleg szeretnénk: a kedvenc csopinkban végignézni, írt-e valaki olyasmit, ami érdekel bennünket, netán végignézni egy-két ismerős oldalát, és ha az ismink normális, nagyjából hetente lesz valami, amit meg lehet nézni nála, az sem tart tovább 5 percnél.
Én nagyon hamar felkúrom az agyam a hülyeségeken, úgyhogy ezt megelőzendő két dolgot csinálok: csak a kedvenc csopimat látogatom rendszeresen, ebből egy darab van, egyébként a hírfolyamom teli van skót meg mindenféle tájképekkel, meg receptekkel. Időnként felváltva letiltom őket egy-egy hónapra, mert szeretnek ismételni, ami szintén idegesít, így a face-en töltött időm a minimálisra csökken. Ha valakire személy szerint kíváncsi vagyok, mi történt vele, hol járt, mit csinált, azt meglátogatom manuálisan. Azt gondolom, kihasználom a fb legpozitívabb oldalát, anélkül, hogy idegbajt kapnék, vagy ott tartanék, mint anno, amikor még volt tévénk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már délután van, de én még mindig nem néztem végig egyetlen műsort sem, csak kapcsolgattam.
És tádám, megspóroltam magamnak egy csomó időt az olvasásra.
Híroldalakat is csak úgy olvasok, hogy főcímeket. Ha valami nagyon érdekesnek hangzik, azt megnyitom, de ilyen általában kéthetente egyszer van. Lassan viszont a főcímekről is le fogok szokni, egyre több az olyan baromság, hogy
nem hiszi el, mi történt ezzel meg azzal, ez lehet Michelangelo kesztyűjétől kezdve az ország időjárásán át bármi. Valami egybites agyú azt gondolja, hogy ez a hatásvadász cím definíciója, és erre jönnek a kattintáscunamik. (el tudom képzelni, hogy tényleg jönnek.:D)
Szerintem nagyon dicséretes a Kondo-féle takarítás, de nagyon nem ártana a netes létünkön is takarítani. Nekem sem, még így is többet ülök a net előtt, mint értelme lenne.
Igen, én is érzem az ellentmondást, hogy ennek a posztnak az írása is elvett egy csomó időt, és azon a felületen vagyok én is jelen, amit egyébként igyekszem elkerülni, és ezzel nem is tudok sem vitatkozni, sem az ellentmondást feloldani. Bár attól, hogy az ember, amennyire csak lehet, igyekszik kivonulni a társadalomból, lazítani a szociális hálón és a környezetéből érkező elvárások nyomásán, még nem feltétlen érzi jól magát egy barlangban, bőrökön heverve, tűzcsiholással időt töltve. Van egy arany középút, ami annyira elcsépelt már, hogy lassan jelentése vész, amit ha megtalálunk, nyugisabbak lesznek a napjaink.
És rengeteget fogunk tudni olvasni is. (az olvasás tetszőleges hobbival behelyettesíthető. ha visszamehetnék fiatalkori énemhez, egészen biztosan arra buzdítanám magam, hogy még ha lány is vagyok, próbálkozzak meg az asztalossággal. csuda dolgokat lehet művelni a fával.)
