KEMÉNYFEDÉL

Gyilkos ​szél fúj a vad orosz vidéken, messze északon; nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások, léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb, és ha eltépi köteleit, talán senki sem állíthatja meg többé.
Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát.
Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges.

Azt gondoltam, hogy ez egy olyan téma, amiről nem fogok tudni írni, hiszen véleményezés ide vagy oda, ami nem tetszik, azt nem olvasom el. Tudom, egy bloggernek az is lenne a dolga, hogy kielemezze, miért nem jó XY könyve, leginkább, ha magyar, mert abból lehet tanulni, meg mégiscsak jobb úgy fikázni valamit, ha az embernek vannak érvei, mintha egyszerűen csak behajítja a kemencébe a könyvet, az íróval együtt, letudva ezzel a továbbiakat.
De én is belefutok időnként olyanba, ami nem jött be, és ilyenkor mindig megfogadom, hogy soha többet ilyet vagy őt, aztán persze nem feltétlen tartom magam ehhez. Kihegyezhetném a posztot a romantikus könyvekre, miért gagyik, és miért kerülöm őket, de gagyit nem csak ez a műfaj termel ki magából. Tény, hogy hatványozottan többen alkotnak szerelmes íróként (az alkotás és az író szókapcsolat némileg röhögésre késztet), így több szemetet is termel ez a műfaj, de értékelhetetlen, minőségen aluli szarba futottam már bele fantasyban is. Mi több, sok általam lenézett romcsi regény klasszisokkal volt jobb, mint pl. a Korg Polaris. Abszurdum, hogy ezért még képesek pénzt kérni, inkább a kereskedőnek kellene fizetnie, hogy valaki egyáltalán ránéz. Hogy maga a történet milyen, azt nem tudom, lehet akár jó is. A gond csak annyi vele, hogy olyan, mintha egy 7 éves írta volna, mind szóhasználatilag, mind fogalmazásilag. Nem csak pár mondat a vészes benne, hanem en block, az egész. (az írója magyar. csak úgy mondom, hogy hergeljem a magyar írótársadalmat, hogy még csak véletlenül se próbáljanak meg hasonlóan írni.)
John Boland a másik, aki ugyan nem magyar, de messzire kerülöm, akkorát alakított a Magyarországról szeretettel című remekművében. Díjat kapott érte, de ez semmit nem jelent, mint tudjuk, az ilyen könyvek a bizonyíték rá. Lehet a többi regénye akár jó is, engem meggyőzött, hogy nem kell rá időt pazarolnom.
Még jó, hogy van a blogon egy gyenge címke, mert jól kiesnek a fejemből az ilyesmik.
László Zoltán hatalmas csalódás volt. Ahhoz képest, hogy mennyire nyomatja az Agave, semmi kiemelkedőt nem alkot a srác. Nincs önálló hangja, mi több, némely ötlete ismerős volt más könyvekből, úgyhogy meghagyom a könyveit olyan bloggereknek, akik szakmailag rátermettebnek érzik magukat annak megítélésére, mi a minőség.
Lakatos Levente. Inkább no comment, érzékeny a lelke. Ő az az üdítő kivétel egyébként, aki tudna írni, ha akarna, a témáitól viszont kiszaladok a világból.
Rubin Eszter - egyszer írt egy könyvet, amit elolvastam. De minek írta meg? Mi volt a célja? Mit akart nekem mondani, ami nem sikerült? Ha író lennék (nem tervezem), soha nem akarnám ezeket a kérdéseket viszontlátni a könyvemmel kapcoslatban, mert ez azt jelenti, hogy elvesztegettem nem csak a saját időm, de az olvasóimét is.
(ha majd egyszer lesz téma a jó magyar író, fel fogok sorolni rengeteg gyöngyszemet, mert most úgy tűnik, az íróink tehetségtelenek, pedig közel sem.)

És ha már így felmerült a téma, azon túl, hogy valaki tud-e írni vagy sem, lényeges a műfaj. Nem adom fel az első rossz élmény után, általában próbálkozom még pl. romantikus regényekkel is, (tudom, inkább ne tegyem), és tényleg érnek néha kellemes meglepetések is.
Mint ahogy a kedvenceimen belül is csalódások.
Kati Hiekkapelto összehozott egy nagyon érdekes krimisorozatot. Tényleg nem az ő hibája, hogy a stílusa, a könyv hangulata, az egész fíling, ami a szereplőkből áradt, taszít. És nem azért, mert ez volt a cél, hanem mert olyan nem is tudom. Nehéz ezt megfogalmazni, mert az olvasás közben felvillanó érzéseket és hangulatokat az író nem tudja befolyásolni. Én sem, úgyhogy inkább hanyagoltam is a folytatást. Talán ő az egyedüli, akit sajnálok, hogy kerülnöm kell.
Mary Janice Davidson, és a haláli szinglije. Azt vallom, hogy egyetlen szereplő sem tud okosabb lenni, mint az írója, és ez minden esetben igaz. Hogy az író tud-e okosabb lenni a szereplőinél, azt nem tudhatom, inkább csak feltételezésekbe tudnék bocsátkozni...

Konkrétan ezekkel az írókkal nincsenek céljaim a jövőben, úgy általában meg inkább műfajokat hanyagolok. Ifjúsági regények, NA-k, pararománcok, nincs hozzájuk túl nagy türelmem. Időnként persze jó egy-egy agyradír, de én nem vagyok az az olvasó, aki mindenáron elolvas bármit, csak hogy a hibák ellen érveljen, vagy megkeresse a könyvek gyenge pontjait, hogy abból az író esetleg okulni tudjon. Én élvezeti olvasó vagyok, a kész és teljes termékeket szeretem.

Az Orphan X sorozat árvákról szól, akiket az állam pénzén gyilkolásra képeztek ki. Az egykori gyerekek felnőttek, a programot beszüntették, vagy legalábbis módosultak a céljai, de alapvetően jópár szociopata rohangál az utcákon a kiképzésnek köszönhetően. Evan Smoak egy üdítő kivétel, akit a tartótisztje kicsit elrontott: olyan gyilkost faragott belőle, akiben megmarad a normális emberi érzelmek egy része. Miután menesztették őket, Evan új hobbit talált: rászorultakon segít. Ő a Seholember, egy telefonszámmal, és mindig csak egyetlen feladattal. Elrabolt lányt kell kimenteni, gyilkosok elől menekülőt megmenteni, pedofil problémát kiiktatni, szóval van dolga.

Hurwitz jól ír. Egyensúlyban van a szöveg, kellően látjuk a környezetet, az eseményeket, a szereplőket kívül-belül, megkapjuk időben a kellő infót a jelenről épp úgy, mint a múltbeli összefüggésekről. De egy kicsit túltolja. Amikor az első rész elején Evannal találkoztam, az alkarján vágott sebére a zokniját csavarta, megcsomózva. Mivel én olyan olvasó vagyok, aki mindent elképzel, amit olvas, ezt is próbáltam. Kezdve azzal, hogy van egy vágás, amit le lehet fedni egy zokniméretű anyaggal, tehát olyan túl nagy nem lehet. Mégis vérzik elég rendesen, amin a zokni sem segít, tehát oké, elég rendes vágás lehet. Zokni. Nyilván nem bokazokni, ha már körbe tudta tekerni rajta, de nem is térdzokni, ha még meg is tudta csomózni. Mondjuk egy combfix pasiknak? Az egész egy pillanat műve, ahogy látom Evant a liftben, ahogy próbálja elrejteni az egyre nagyobb vérfoltot, a pulcsi átvérzett ujja alatt a megcsomózott zoknijával. És itt meg is akadtam. Egy zokni. Oké, lépjünk tovább. Ez van. Zokni.
Aztán jön rengeteg harci helyzet, amiket nagyon élveztem, tényleg mozgalmas az egész könyv, még ha hihetetlen is. Voltak olyan helyzetek, amiknél már elvesztettem a fonalat, annyira túlzsúfolt volt mindenféle mozdulatokkal. Nem baj, ez nem az a könyv, ahol érdemes lenne perceket merengeni egy-egy mondat felett. Evan azokra a robotokra emlékeztet, amik örökéletűek, és csak megsebezni lehet őket, de kinyírni nem, mert minden harci helyzetből kivánszorognak valahogy, és egymaguk képesek legyőzni egy kisebb hadsereget. De legalább elfáradt közben, ez már pozitívum. Aki nem szereti a ZS kategóriás akciófilmeket, az nem fogja szeretni Evan Smoakot sem.
Smoak ugyanis nem csak halhatatlan, és tudása nem csak a harcművészetekre és a fegyverekre terjed ki, hanem sebészi ismeretei is vannak. Képes magán hasi műtétet is elvégezni, sőt, egy elvágott gyomorartériával még a várost is átszeli, hogy otthon rendbeszedje kicsit magát, majd három nap után, mintha mi sem történt volna, ott folytassa, ahol abbahagyta.
Komolyan, ez a pasi hihetetlen.:D Ha nem kedveltem volna meg az első pillanatban, biztos kivágom a könyvet az ablakon, akkora baromságok vannak benne.
Ráadásul nem hagy nyugodni, hogy a tusoló mögötti rejtett szobába való bejutáshoz a tuscsapot következetesen a rossz irányba kell elfordítani. Létezik rossz irány? Nem csak ellenkező? Jobbról jön a forróvíz, balról meg a szoba. Az már csak nem lehet rossz.
Szóval ez egy olyan könyv, amit a helyén kell kezelni. Nem szabad komolyan venni egyetlen szavát sem, egyszerűen csak hagyni kell, hogy élvezzük az akció sodrását, a harcokat, Evan bosszúálló angyal szerepét.

Kicsit az előző témázást folytatva a többiek már megmutatták, milyen könyves dolgokat gyűjtögettek, én lustaságból csak most csatlakoztam.
A sorozatokhoz kapcsolódva általában kijönnek apró kis mindenféle biszbaszok, meg néha értelmesebb dolgok: funko pop figurák, pólók, bögrék, laposüvegek, konyhai eszközök, szinte bármi. Kis szerencsével bárki körbe tudja venni magát a konyhától a fürdőszobáig a kedvenceivel. Persze, ezen a szinten már nehéz egyik kedvencről a másikra nyergelni, nem olyan egyszerű egy komplett lakásberendezést mondjuk a StarWarsról Gyűrűk Urásra cserélni. Ha tehetném, én hobbitlakban élnék Trónok harcás mindenfélével. Nem passzol, de tetszik ez a domboldalból előbukkanó kunyhós fíling.
Én nem gyűjtök semmit könyveken kívül. Amikor elköltöztem otthonról, a nippeket száműztem az életemből, így nincs semmim, amit a könyvek elé tehetnék, nem is férnének sehova, mert bár akkor a jó egy könyvespolc, ha egy sorban vannak a könyvek, de kihasználok minden helyet, és ahol csak lehet, duplasorozok.  Muszáj.
Nézve a többiek gyönyörűséges könyvoszlopait, előjön az e-könyvek egyetlen hátránya: nem lehet őket mutogatni, és az utóbbi időben, amit csak lehet, e-ben veszek meg, mert már nem fér. Röhej, de most a képek miatt szétpakoltam, és most kevesebb a hely ugyanazoknak a könyveknek, mint előtte. Franc se érti.

Kezdem a kedvencemmel, Eriksonnal. Nagyon jó, hogy az Alexandra csődje után új kiadóra talált a Delta Visionnél, viszont a DV nem ebben a méretben ad ki, úgyhogy akármennyire is szeretnénk, tuti nem lesz egységes a sori, hacsak meg nem vesszük elejétől újra az egészet. Kicsit kibaszás ez a régi vásárlókkal, és még nem tart ott a dolog, hogy problémát okozzon, de azért el fogok rajta gondolkodni, mit tegyek. Nekem jobban bejönnek a zsebkönyv méretű könyvek, de hogy azok tizenév után nem maradnak meg ilyen állapotban, mint ezek, az tuti.

Ha már emlegettem a DV-t... Érdekes, így fényképen nem tűnik olyan soknak, a polcon mintha indolkolatlanul sok helyet foglalna. Most épp azon agyalok, hogy az Agavét tegyem be a megmaradt helyre, vagy ezt, mikor úgysem fog egyik sem beférni.

Sok agavés könyvtől megszabadultam az idők során, vagy néhány kölcsönadás megszabadított, sose akarnak visszakerülni, amit elkérnek, és még így is van rengeteg. Mostanában már nem merek szanálni, mert kiszámíthatatlan, gyerekem épp mit akarna olvasni. Mivel ők rendesen hozzák az e-ket, az újakat már így vettem meg, de azokat ugye nem lehet ilyen mutatósan felsorakoztatni.

A másik kedvencem a Tűz és jég dala, ami eredetileg Song of Ice and Fire, sose értettem, miért kellett megfordítani. A hype előtti olvasáson és megszeretésen kívül ehhez még annyi emlékem kapcsolódik, hogy anno elküldtem a sorozatot Görgey Etelkának (Raana Raas), akinek sikerült elveszítenie a védőborítót az első részről.:)) Elképzelésem sincs, hogy hogyan, de ez egy nagy utat megtett sorozat lett, ennyi még belefér.

Évek hosszú sora volt, míg a Rómás könyveket begyűjtöttem. Anno még a legelső részt papírkötéses, rondaborítós verzióban olvastam, aztán hogy az hova lett, nem tudom, de amikor rájöttem, hogy ezek nekem kellenek, már késő volt, jutott, ami maradt. Nem bánom, így némileg egységesebb és tartósabb, meg szebb is.


Egy teljes polcot elfoglalnak azok, amiket én csak fekete könyveknek hívok. Kodolányi, Platon, Tacitus, Puskin. Nem mondom, hogy naponta forgatom, de időnként elmerülök egyikben-másikban pár órára.

Pár éve közölte a Szukits, hogy nem folytatják a Warhammeres könyveket, én meg gyorsan megvettem ezt a sorit. Nem bántam meg, bár elég tömény, nem tudom egymás után olvasni őket.

Imádok Egyiptomról olvasni, el is képzeltem, hogy régész leszek, és kiások valami fenomenális leletet, aztán persze felébredtem. Tutanhamon könyve volt az első a sorban, emlékszem, annyira drága volt (nekem), hogy nem volt elég a félretett uzsonnapénzem, még anyámtól is kellett kérnem rá.

Van sok-sok Harris-om, meg van két fém könyvjelzőm is. Az egyiket nem olvasom, a másikat meg nem használom.:D Mondjuk könyvjelzőt abszolút nem használok, olvasón nincs rá szükségem, a papíron sem kell, mert ójaj, én bizony szamárfülezek. Valahogy nekem a könyv használati tárgy, nem szentség. Én kihajtom, meggyűröm, nálam totál látszik, ha valami sokat van forgatva, vagy egy kicsit gyengébb anyagból van. Ha valaki végignéz a polcon, nem csupa vadonatújnak látszó könyveket lát, hanem olyanokat, amiket olvastak már, vagy csak én, vagy előttem már jónéhányan. Esetleg utánam.
Nem szeretek rettegve olvasni, úgyhogy nem aggódom rajta, meglátszik-e, hogy kézbevettem. Amit nem szoktam csinálni, az a firkálás, soha nem írok bele a könyvekbe, nem jelzek okos gondolatokat (ha nem tudom megjegyezni és a magamévá tenni, akkor úgyis mindegy), és nem post it-elek.


Ez a két bögrém az, ami nem könyv, meg a Vámpírok bálja füzetecske. Volt nekem Egyházi Géza dedikált fényképem is, majd egyszer előkerül valahonnan. Gondoltam rá, hogy egy trükkel eltüntetem a bögre sérülését, dehát az már nem ez a bögre lett volna. Anita Blake egyelőre elég jól megúszta csempülés nélkül, de a vámpíros bögrénél külön örültem, amikor a második nap leütöttem a szélét, hogy ez még nekem évtizedekig bögre lesz, ennél nagyobb baj már nem fogja érni. És tényleg. A musicalt egyébként mindenkinek ajánlom, aki még nem látta, felejthetetlen élmény.

Utoljára hagytam az egyik kincsemet, az angol Poe-t, amit még húgomtól kaptam valamikor nagyon rég. Látszik is rajta, kicsit viharvert, megélt már pár költözést, sőt, egy időre el is felejtettem, hogy nekem ilyenem is van, egyszer véletlenül került elő egy doboz mélyéről, de azóta ügyelek rá, hogy szem előtt legyen. Marha jól néz ki.

Kimaradt rengeteg könyv, például a Harry Pottereket sem fotóztam le, mert szerintem nincs benne semmi különös, valószínűleg minden olvasó ember polcán ugyanúgy ott van. 

Az E-szindrómánál hiányoltam a sorozat elejét, úgy tűnt, hogy csak úgy belecsapott a kiadó a közepébe; majdnem, de nem egészen. Thilliez ebben a két regényében foglalkozik az erőszakkal, ez amolyan kis kétrészes kitérő a nagyobb egészben, nem mellesleg az előző rész a Sharko-Hennebelle nyomozói együttműködés kezdete.

Holtan találnak egy tudósnőt, aki a genetikával, evolúcióval foglalkozik, egészen pontosan a balkezességet kutatja, és a szakdolgozatára készül. Elsőre úgy tűnik, egy csimpánz ölte meg, de sose higgyünk az elsőre egyértelműnek látszó dolgokban.
Azt lehetne gondolni, hogy nincs semmi különös a balkezességben, mi érdekes lehet ebben, hogy kutatni kelljen? A regényben tudományos alapossággal megmagyarázzák a balkezesség és az erőszakos tettek közötti összefüggést, előkerül négy holttest egy jeges barlangból, ami 30ezer évig el volt zárva a külvilágtól, benne egy cro-magnoni és három neandervölgyi múmiájával, valamit egy érdekes festménnyel a barlang falán. A börtön falán is van néhány érdekes festmény, csak az összefüggés nem teljesen világos eleinte.

Az előző kötet végén eléggé vérfagyasztó pillanatban hagytuk magára Lucie-t és Sharkot, és aggódtam is picit, hogy lesz ez folytatva, nem akartam, hogy átmenjen valami romantikusan csöpögős krimibe. Hát nem ment át, nagyon nem.
Vázlatosan tudomást szerzünk az elkövetkező egy évről, majd amikor előkerül Eva holtteste, és kutakodni kezdenek a múltjában, felvesszük a fonalát újra az egy évvel ezelőtti eseményeknek. Miközben hullák és gyilkosok kerülnek elő mindenféle helyekről, rengeteg tudományos magyarázatot kapunk a dns és az evolúció kapcsolatáról, az emberi fejlődés összetettségéről, a balkezesség és az erőszak lehetséges összefüggéseiről.
És ezt imádom ebben a könyvben. nem akarja a gonoszt semmiféle misztikus ködbe burkolni, hanem tudományosan igyekszik megmagyarázni a "létét". Állítólag nincs erőszakosságért felelős gén. Mondjuk, hogy elhiszem, bár ha konkrétan minden megfeleltethető a génállományban egy betűsorozatnak, nem tudom, miért pont ezt ne lehetne megtalálni.
Az előző kötetben az agresszió és erőszak agyra gyakorolt hatása került elő - az amigdala összemegy, és előkerült a tömeges hisztéria, ami a nulladik betegtől, az erőszakhordozó agresszorból kiindulva egyfajta vírusként terjed végig a környezetén, megfertőzve, és erőszakra kényszerítve a körülötte levőket. Ezek a folyamatok a laborban nem tesztelhetők, viszont a filmek, rejtett képek agyra gyakorolt hatása beindíthatja a folyamatot, persze, ha a megfelelően beteg képekkel bombázzák az agyat. (azért elég félelmetes belegondolni, hogy ha a reklámokkal működik, és ösztönözni lehet vásárlásra, választásra, akkor miért ne működhetne ez az erőszakos vonulat. egyre több az elborultan gyilkoló ember...)
Ebben a kötetben nem az agresszió-gént keresik, csupán génszinten és evolúció-történetileg vizsgálják a különösen erőszakos embereket a jelenben és a múltban is, és találnak is összefüggést.
És itt jön az, hogy nem tudom, mennyire megalapozott ez az egész tudományosan. Nem szeretik a nagyközönségben a feszkót kelteni, nem is kell nekünk mindent tudni, ezért nem is szerepel ilyesmi a mindennapi hírekben, Thilliez viszont rengeteg előadáson vett részt, és teljesen hihetőnek tűnik minden magyarázata és következtetése. Logikusan és érthetően végigvezeti az olvasót a szakmai részén, már-már el is hiszem magamról, hogy értem a dns felépítését és az evolúció mikéntjét.

A tudományos élet mellett persze nem feledkezünk meg a nyomozásokról sem, van régi és új elkövetőnk is, halott és élő is, ahogyan az kell, jól összekuszálva a szálakat. Shark és Lucie kapcsolata pedig egészen más szinten mozog, mint az első részben. Nagyon jól csinálta Thilliez, hogy ez a szál csak úgy ott van, szinte a háttérben, nem oka semminek, egyszerűen csak nagyon emberi lesz tőle az egész.
Thilliez kedvenc lett, a borítóink pedig egyre rondábbak, de fene bánja.

– A másik fontos dolog, amit tudatosítania kell magában: az összes ma élő ember az evolúció terméke. Ön, hozzám hasonlóan, egy olyan élőlény, aki hihetetlenül jól alkalmazkodik a környezetéhez, de ugyanezt elmondhatja magáról a világvégi falujában, kőkorszaki körülmények között éldegélő afrikai is.
– Nem igazán szoktam azt érezni, hogy különösképpen sikeres volnék az alkalmazkodásban.
– Pedig ez a helyzet, higgye el. Az, hogy él, azt jelenti, hogy az idők kezdete óta egyetlen őse sem pusztult el azelőtt, hogy szaporodott, hogy utódot nemzett volna. Felügyelő úr, több mint huszonötezer generáció alkotja azt a folyamatos, megszakítás nélküli láncolatot, amelynek a végén ön áll.